A HAJLÉKTALAN JÉZUS – helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Van egy szobor, amit hónapok, hetek óta cipelnek településről településre. Megérkezik, lepakolják egy jól látható helyre, néhányan körbeállják, aztán kezdődik az imádság, a megrendülés, a közös szomorkodás, olykor felháborodás, meg mindenféle megnyilvánulások, valahol az ún. „emberi együttérzés” tájáról.

A mű padon alvó hajléktalanként ábrázolja a Megváltót. A szobrász, Timothy Schmalz, korábban Kanadából szállította Rómába művét, a pápához. E szobor másolatai jutnak el magyar városokba, terekre, templomokba, ez az a szobor, ami különböző módon bár, de megmozgatja az emberek lelkiismeretét.

Akad, aki sír, van, aki órákon át imádkozik mellette, akadnak, akiket felháborít a puszta megjelenése és vannak, akik nem értik, miért is kell az arcukba tolni egy ezer szám látható hajléktalant – ráadásul bronzból! Hja, és persze akadnak, akik ezt is Soros bűnei közé sorolják, miatta kénytelen az a nyomorult ott reszketni a bronzpadon… Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ezt írta egy cetlire valaki az elmúlt éjjel, aztán a szobor mellé helyezte. Kommentelte a műalkotást… még gyertyát is helyezett mellé, hogy az írás éjjel is olvasható legyen…

A dolog, meg vele a számtalan történet itt véget is érhetne! Azok magánügye – mondhatnánk – akik odacipelték, feldíszítették, s esténként ellátják mindenféle „folklór műsorral”. Még ételeket is visznek neki, hogy azután véletlenül ottfeledjék a jóféle falatokat, hátha rátalál egy valódi hajléktalan.

Emberséget így is lehet, hű de bátran… kipipálni!
Kár, hogy ez az elrendelt „spontán megrendülés” már nem igazán esik jól! Nekem legalábbis!
Mert történetesen úgy esett, hogy ugyanakkor jelent meg a számítógépem képernyőjén a híradás a hajléktalan Megváltó szobrának aktuális helyszínre érkezéséről, amikor bemutattak egy halott hajléktalant, valahol a főváros utcáiról. Képeket mutogattak egy férfi élettelen testéről, ami mellett úgy sétált el több ezer ember, hogy senkinek nem tűnt fel! Nyilván, itt is kellett volna némi hírverés, kevéske hacacáré, lám-lám, így jár, aki hajléktalannak tetszik lenni… De semmi!

Az az ember ment az utcán, aztán összeesett, meghalt, majd órákon át úgy feküdt ott, hogy senki nem gondolta megtudakolni, vajon vannak-e még életfunkciói. Nem hajolt fölé senki, nem kérdezte tőle sem gyerek, sem felnőtt, hogy „segíthetek?”…
Nyilván, be van rúgva…

Nem állták körbe, csak amikor hatalmas vijjogással megérkeztek a mentők, meg a rendőrség járművei. A látványosság csak azután kezdődött, hogy a tetemet letakarták egy fekete zsákkal. Most már volt miért megrökönyödni, lehetett indítani a találgatásokat, latolgatni a lehetőségeket…

Helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Lementettem, aztán ezt írtam a kép alá, csak úgy magamnak. A letakart, órák óta halott hajléktalan képe alá, csak úgy emlékeztetőül…

A hajléktalan Megváltó szobrának búcsúztatására papok érkeztek, két kórus, meg rengeteg „együtt érző”, síró ember. A budapesti hajléktalant dobozba gyömöszölték a hullaszállítók, a földön esett foltra homokot szórtak, s pillanatok múlva már vígan sétáltathatták arrafelé kutyáikat a környék lakói.

A szobor helyén maradt egy galacsin. Rajta az értelmetlen mondat: Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ugyan, miért is kellene cikkeket írni a hajléktalanokról, migránsokról, szegényekről…stb. Mennyivel emberibb megemlékezni egy replikáról, bizonyos Timothy Schmalz szobráról, amit a legalkalmasabb terekre helyezve bármikor szövegelhetünk emberségünkről!

NOVEMBER NYOLCADIKA – 1200-3500 forint között lehet piszkosul örülni!

Az időpont már megszületett.
Nyilván az egész estés program látványelemei is kirajzolódnak lassan, gyártják már a pályányi hosszúságú nemzetiszín szalagot, s a parlament aktuális feladatait is úgy állítják össze, hogy az alelnök úr ne hiányozhasson ott senkinek.

Hosszú hónapok várakozása után, elégedetten szeletelheti végre a nemzetit – polgármesterrel, püspökkel, pártfunkcikkal, haverokkal, cinkostársakkal és persze mindenféle, egészen elenyésző méretű üleptakarítókkal…
Ünnep lesz ez a javából!

Avató, mely után még nehezebb lesz megérteni, hogy az egészhez semmi közünk!
Nem terveztük, nem finanszíroztuk, nem vesszük birtokbamicsoda ócska hazugság ez a „birtokbavétel” című színműcsak tűrjük, mint ahogy mindezidáig minden mozzanatát.

És mindazok, akik ezt a pillanatot úgy várták, mint a Messiás eljövetelét, most koppannak csak igazán, mert a megpróbáltatások nem érhetnek véget!

Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek szart sem kapnak a megnyitóval – legfeljebb elmehetnek már napokkal az esemény előtt és jól bevásárolhatnak méregdrága jegyekből, megvehetik az ünneplés jogát!
Amúgy az imént felsorolt csapat csak egy töredéke mindazoknak, akik hosszú heteken, hónapokon át nyelték a port, cuppogtak a sárban, hallgatták a hajnaltól késő estig zuhogó, dübörgő gépeket, s akiket a kiválóan manipuláló sajtótermékek rendre összeugrasztottak a Hali-arénát oly rettenetesen váró drukkerekkel.

Szégyenkezniük kellett és kell, ha szólni merészelnek az elszenvedett kínokról, vagy ha említeni próbálják, miként esett az ingatlanjuk értéke a töredékszint alá, mióta a nagy fehér izé terpeszkedik az erkélyük előtt. Furán igazságtalan volt, ahogy senki nem kért a véleményükből, sem a tervezéskor, sem a kivitelezéskor, sem pedig a hetek óta tartó diszkivilágítás és mindenféle hangpróbák okán.

Az ő dolguk nem lehet más, mint a valami módon elérhető túlélés, minden tűrése és elfogadása – elvégre a miniszterelnök gyönyörűsége mindenek feletti gyönyör! Ostobaság előhozakodni a működésképtelen kórházakat, a lepukkant iskolákat, a járhatatlan utakat – de legalábbis hiábavaló küzdelem, Orbánisztán kies hantjain…

Szóval, a pontosság kedvéért ma világossá válhatott végre, hogy Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek beslattyoghatnak és megünnepelhetik nagyságosék „piszkosul jól sikerült” projectjét, ott lehetnek és tapsikolhatnak, sikoltozhatnak, mikoron a miniszter nyiszálni méltóztatik, ha…

Ha kifizetik a belépőjegyet, ha tejelnek egy kellemeset, miközben kóser kis bio díszletté válhatnak, a világot körbejáró tudósítások részeként, amikor a Haladás Sportkomplexum soha nem látott tömegeiről kell majd ódákat röffenteni!

Mert amint pl. az Őrvidékház valamennyi rendezvényén előforduló kilenc nézőről hetente méltóztatnak gyönyörű eposzokat firkantani, minden bizonnyal ezt a megnyitó ünnepséget is a hatalmas nézőszámmal teszik majd felejthetetlenné.

Lesz ott kérem minden, ami helyi különlegesség – tehát fellépti díjukról boldogan lemondó balga tősgyökeresek attrakciói -, lesznek ügyeletes sztárocskák, akiknek fenekén még ott piheg valamely közeli tehetségkutató maradványa, no és persze lesznek római kacatokba öltöztetett szombathelyi operátorok, meg integető manuszok, amolyan elkötelezettek. Ha nem szarakodtak volna oly soká a kivitelezők, maga Szent Márton is itt felezné aktuális köpönyegét, s pár százan lenyalhatnának pár száz reanimációs babut is – elvégre ez a segítés városa.

Kedves szombathelyi barátaink!
Drága Gizi néni, Jucika mama, Laci bácsi, Jocó bá meg a többiek a Rohonci út lakói!
Legyünk már olyan bátrak és ne álljunk sorba méregdrága jegyekért! Ízléstelen és szokás szerint aljas húzás valami birtokba vételéről ünnepélyt rendezni, ott, ahol éppen csak ideiglenes vendégek lehetünk, egyetlen megváltott helyjegy erejéig!

Ez Szombathely vezetésének a szintje, amihez felesleges volna asszisztálnunk… Nélkülünk alkották, nélkülünk vegyék birtokba, akiket illet, s örvendezzenek, ahogy szoktak, publikum és érdeklődők nélkül!

Csak, hogy megírhassák, miként fanyalgunk, mi a nyilván Soros-bérenc szombathelyiek…

ROCKTÓBER 13. PÉNTEK – Isten éltessen, Paul Simon!

Volt egyszer, hol nem volt egy bizonyos Simon Lajos nevű főiskolai tanár, és felesége, Bella, aki szintén a nemzet napszámosának szegődve tengette életét…

Átlagos történet, mondhatni bagatell, hogy még a második világháború előtt összecsomagoltak és kivándoroltak Magyarországról Amerikába. Migránsok voltak ők, a szó valódi értelmében, amiért ma valószínűleg a legkevésbé sem lehetnénk büszkék rájuk, mi magyarok. Lajos Magyarországon még a rádiózenekar tagja volt, Amerikában már zenét tanított, és nagybőgősként, Lee Sims művésznéven lépett fel dzsessz-zenekarokkal. Amerikában nyelvészdiplomát és doktorárust szerzett, egyetemen tanított, 1995-ben hunyt el. Felesége, aki 97 évet élt, 2007-ben búcsúzott e szeretett világtól.

Fiuk, a világhírű Paul Simon 1941-ben született Newarkban, éppen ma, hetvenhat évvel ezelőtt, október 13-án. Schuster Lóri szerint az ő születésnapját ünnepeljük így, hangos szóval és dallal: rocktóberben születtem én! Vagyis rocktóber 13-án, pénteken!

Tizenegy éves volt, ismétlem, 11 éves, amikor egy iskolai évzáró előadáson felfigyelt egyik évfolyamtársa énekhangjára. Ahogy Paul dalolt, úgy nem tudott senki. Illetve csak az a fiú, aki felfedezte őt: Art Garfunkel volt az. A közös pont, vagyis a mindenkit elvarázsolni képes örök-amerikai zene megtalálása után kezdtek barátkozni. Ez boronálta őket közös csapattá! Szinte e pillanatban született meg a Simon & Garfunkel!

Először 13 évesen léptek fel együtt. Kísérletnek indult, de…hatalmas siker lett! A Tom and Jerry-produkció, amelyben az alig 155 centiméter magas Paul Simon formálta Jerryt a szelíd, de rafinált kisegeret, a magasabb Art Garfunkel pedig Tomot, a mindenre elszánt pákosztos macskát. Tom és Jerry duója megért egy kislemezt! Még három év amikor 16 évesek lettek, 1957-ben a Simon által írt Hey School Girl-lel máris a 49. helyig jutottak a slágerlistán. Ez maga volt a frenetikus siker! Gondoljunk bele: 16 évesen a 49. hely!
Paul Simon főiskolán tanult angol nyelvet és irodalmat, míg Garfunkel a Columbia Egyetemre járt matematika szakra. Két teljesen más érdeklődésű ember, egymástól két távoli egyetemen tanult. Simon a diploma megszerzése után még bele-belehallgatott jogi előadásokba is, de diplomát végül soha nem szerzett. Valószínűleg azért is, mert a rock and roll volt és maradt is a mindene…

A hírhedt Disney mesefigurákat hátrahagyva immár saját nevükön, egyszerűen Simon & Garfunkel néven adták ki első – ahogy ezt akkoriban mondták: „nagy” lemezüket 1964-ben. Ez volt a Wednesday Morning 3 A.M. A dalok nagy része az amerikai népzenére épült, többet közülük Paul Simon írt. Köztük volt a híres Sound of Silence is. A várakozások és a zseniális hangzás, vokálok és dallamok ellenére a lemez csúfosan megbukott. Nagyon kevesen keresték, már-már úgy tűnt, hogy befejezhetik a közös munkát. Paul Simon Angliába költözött és szólókarrierbe kezdett…

Mindeközben a Garfunkellel közös lemezüket készítő producer, bizonyos Tom Wilson újrakeverte, majd elkezdte rádióknak küldözgetni az album egyik dalát. Elektromos gitárt, basszusgitárt és dobot is tett a The Sound of Silence vokálja alá, és ezzel az új verzióval kilincselt a rádióknál. A dal hamarosan a slágerlisták élére került, a közös siker útjába már nem állhatott semmi…

Simon és Garfunkel kapcsolata állítólag több volt, mint baráti. Ennek ellenére a közös munkát rengeteg súrlódás nehezítette, és egy idő után világossá vált, hogy a közös siker sem tudja ezeket enyhíteni. Az 1970-es Bridge Over Troubled Water lemezük után elváltak útjaik, mindketten szólókarrierre koncentráltak, csak időnként léptek fel együtt.

Az amerikai életérzés fontos részévé váltak dalaik, és Paul Simon mára valódi ikonná vált. Büszkék lehetünk rá, ma főleg, hiszen 76. születésnapját ünnepli. Büszkék lehetünk rá, mi magyarok, Simon Lajos és Bella kedves fiára, Palikára, aki annyi gyönyörű dalt írt nekünk, s a nagyvilágnak!

Éljen rocktóber 13. péntek!

NE HAGYJUK SZÓ NÉLKÜL – megdöglöttek azok a k…va migráns gólyák!

Korábban az évezredes gyakorlatnak megfelelően elköltöztek, mind. Hidegnek, szeles, esős őszi időnek még csak a híre volt, amikor egy óvatlan pillanatban megszűntek körözni a faluvégi szántók felett, s az együgyű ember számára megmagyarázhatatlan jelre valamennyien elindultak a messzi útra.
Elköltöztek – ahogy ezt a régiek mondták.
Mert az élet rendjének fontos állomása volt a gólyák őszi elköltözése – ahogy a tavasz kései óráiban is nagy öröm volt a visszatérő gólyacsalád hangos kelepelése. A magyarok szeretett madara. Így nevezték eleink a gólyát, melynek vonulása, érkezése fontos üzenetet hordozott az évszakok változásairól.

A mai kor emberének egybemosódik minden.
Nincs már se tavasz, se nyár, se ősz, a csontig hatoló hideget trópusi meleg váltja, azután újra özönlik a dermesztő orkánok hava. Mintha bizony már nem is volnánk érdemesek sem ünnepre, sem gyászra…

A mi őszeink újabban nemzeti konzultációt hoznak.
A kandelábereken elefántfüleket lenget a szél, a minden évben fontos ukáz hordozóit.
Éves program a konzultáció. „A konzultáció napirendet ad, egyben tartja a szavazótábort, és a nemzetközi politikában is érvként használható.” (Mráz Ágoston Sámuel)

Nyilván, mindennél fontosabb – másként talán még megfeledkeznénk az oly nélkülözhetetlen, összetartó gyűlöletről. A mostani is lassan bedübörög a településeinkre… NE HAGYJUK SZÓ NÉLKÜL – ezt óbégatja! Hogy észre vegyük, felfedezzük, megtaláljuk az egyet, az ellenséget, minden rossz ügyeletes forrását, az aktuális gyűlölet forrását, az érkező menekültek támogatóját, a Sorost.

Ma a Soros a soros!

Benne testesül a minden nap fenntartható utálat, az idegengyűlölet parazsa ő, mely lassan lángba boríthatja végre ezt a toprongyossá rohasztott tömeget – a magyarokat.

Eredményes, és mindenkor diadalmas győzelmet aratnak ezek a konzultációk. A jó tanítványok pedig lelkesek… „a kormány arra költi a közpénzt, hogy a választások előtt egyben tartsa a Fidesz szavazótáborát.” (Mráz Ágoston Sámuel)

A faluban, ahová éppen ma érkezett meg a daruskocsi az elefántfülekkel, egy öreg bácsi furcsa kéréssel állt a gépkezelő elé.
Azt könyörögte, kérte, szeretne vele a magasba emelkedni – az öreg a szerelővel. Merthogy olyat ő még nem láthatott. Addig-addig koslatott a plakátosemberek nyomában, hogy a gyűlöletkampány plakátjainak felhelyezése után magasba szállhatott a tata.

Fel az oszlop fölé, a templomtorony fölé, egészen az üres gólyafészek fölé…

Az öreg mindent láthatott. Többet, mint amit szeretett volna!

Mert a gólyafészekben ott feküdt két halott madár teteme, talán hónapok óta mozdulatlanul, a földön járó emberek szeme világa elől láthatatlanul. Két döglött pára. Két tönkretett, elemésztett, megmérgezett, vagy agyonvert madár, a magyarok néhai kedves madara…

Már tavasszal beszélték, „bizonyos mindent tudók”, hogy jobb, ha meg sem jönnek. Minek ide költöző madár! Minek kellenek ide gyüttmentek, vándorok, menekültek, migránsok… Már tavasszal az a szóbeszéd járta, hogy többen is nehezményezték visszatértüket. Mert lármásak, piszkot csinálnak… Majdcsak lesz, aki leckét mutat nékik… Lett…

Az öreg szíve összeszorult. Nem szólt senkinek, csak kérte, hogy ereszkedjenek alá. Aztán, hogy kikecmergett az emelőkosárból, némán hazaballagott. Összeszedte az udvaron kóricáló faleveleket, s az öreg kályhába tömte valamennyit. Sercent a gyufa, s lobbot vetett az öreg kormos. A tűz vereslő lángnyelveit nézte, s már úgy érezte, mindent megértett. Előkereste a tegnap érkezett kopertát, benne a miniszterelnök levelével, s határozott mozdulattal a tűzbe vetette azt.

NE HAGYJUK SZÓ NÉLKÜL – megdöglöttek a migráns gólyák! Megölte őket valami megátalkodott…

Büszke lehet e nép bősz tanítójára, mert jól végezte dolgát. Már tudunk utálni, gyűlölni, sőt, ölni is… boldog lehet e tömeg, hogy végérvényesen magára maradhatott. Győzve győzött a győzedelmes majomész…

Ezt gondolta az öreg. Látta maga előtt a halott madarakat, melyek ki tudja milyen kínok közt még feljutottak a szeretett fészekbe… azután egy könnycsepp gurult végig az öreg arcán. Tehetetlenül.

Beesteledett… már nem volt értelme semminek.

Aludni ment, s persze ő is oroszlánokkal álmodott…

LOPPERT DANI ÚJRATÖLTVE – a Czeglédyt gyalázó aktivista nyalta le Simicska g…i szavait

Úgy tűnik, kicsi hazánkban hamarosan új államtitkári széket párnázhatnak! Egy igazi fidelitasos kiválóság az új esélyes, egy már neveltetésében is narancssárga legényke, aki önéletírása szerint: Orbán imádatát már az anyatejjel slukkolva cseperedett a veszprémi flaszteren.

Akik szíveskednek még emlékezni , amint a csenevész Loppert Dani lehazaárulózta – anno – Magyarország miniszterelnökét, tudhatják, miért jelenthetjük ki egyértelműen, hogy készülhet az újabb államtitkári zsöllye.

Ahogy anno Danika, úgy nyilván Bóka Bencus is a szívéig hatolt vezérének, amikor megvédte őt legfőbb ellensége firkáitól…

Simicska Lajos egy negédes éjszakai kóborlása során, csak úgy nekifutásból az alábbi magvas gondolatokat volt szíves rögzíteni pemzlijével a saját tulajdonát képező plakáthelyek némelyikén:

Orbán egy geci!

A szöveg állítólag emlékeztetőül született.
Alkotója csak megerősítette kinyilatkoztatását, amit két esztendeje osztott meg a magyarokkal.

Ezek a szövegek bántották oly nagyon a hatalmas szívvel megáldott helyi fidelitas vezetőt, s útnak eredt, hogy átkenje a fertelmes szöveget:

„ -Ilyen obszcén kifejezéssel felírni Orbán Viktorról, a miniszterelnök úrról valamit, az botrányos.”

Bencust az obszcén kifejezés bántotta, nyilván elfogadhatóbb lett volna, ha Simicska egyszerűen csak lebunkózza, rablónak, csalónak, aljas árulónak nevezi néhai barátját a magyar miniszterelnököt, de ez a „geci” nagyon megbántotta az aktivista szemecskéit. Lekente hát. ( Az persze csak hab a tortán, hogy másnap e lekent helyekre Simicska fia éppen ugyanazt kente újra, mint az édesapja, hogy Bencus újfent kenceficélhessen…)

A lényeg, hogy a zord éjszakában kapucniba bújtatta bájos kis nóziját, és hófehér festékkel felszerelve a szürke tetthelyekre sietett, hogy átkenje a dokumentumokat, amely munkáért Orbán nyilván megdicséri majd, Simicska viszont feljelentette őkegyelmét.

Ebből következik, hogy amint az Loppert Dani esetében is lezajlott, lesz majd egy tárgyalás, mondjuk Tapolcán, odasereglik a tárgyalóterem elé pár száz kormánypárti aktivista, Bencust súlyos ejnye-bejnye dorgálásban részesítik és már mehet is Orbánhoz, aki mindezért meglepi őt egy bársony hokedlival. Így mindenki jól jár… nyilván!

Bencus amúgy már korábban is bebizonyította, hogy agyi képességei úgy kb. Budai Gyula magasságáig engedik, amikor néhány hónapja Kész Zoltán és Czeglédy összefonódására hivatkozva aggódott egyfolytában a kamerák előtt. Mondanivalója akkor sem volt, de az általa megélt rengeteg filmélmény, meg a kalandjátékok által átélt sokk átsegítette őt a realitás minden akadályán.

Ott és akkor is szólt mindenféle szólam, s láthatóan remekül szórakozott a kamerák előtt a kicsi bajnok.
Bóka Bence méltó a nagy elődökhöz.

Nyuszifogú Gyürk Andris, vagy éppen Cilikéjével oly kecsesen repkedő Rogán Tóni, majd 2005-től egyedüliként pályázó, valahogy mégis megválasztott Ágh Péter nyomdokain nevelkedve igazi ikon lehet a srác, telis-tele becsvággyal, a vezér iránti elkötelezettséggel. Mi kell még?

Most prímán odanyalta magát a legfőbb popsihoz, nem lehet kérdéses a jövője!

Holnaptól államtitkár, 2018-tól miniszter lehet az ipséből. Dönteni fog életről-halálról, mi meg jobb, ha megtanuljuk az ő teljes nevét: Tekintetes Geciátfestő Bóka Bence főméltóságú államtitkár úr őnaccsága, kegyúr, akinek volt bátorsága fehérre mázolni a legfőbb geci „botrányos” szövegét.

Mit fűzhetünk mindehhez: Csak így tovább Bencus, de azért ne csüggedj, lesznek még követőid! Szorosan, mögötted…

OKTÓBER HATODIKÁN – hiányzik a nagyapám!

A kórteremben egyedül feküdt. Nem kértük, akkoriban ez még nem volt szokás. Feküdt az ütött-kopott vaságyon, a kórházi párnán, tüdejéből minden lélegzetvételkor rémisztő hangok törtek elő, fáradt szemeivel a málló plafont nézte, vagy inkább látta; feküdt, már vagy két napja, mozdulatlanul.

–Eljön a tavasz, meggyógyul és mehet csavarogni! – mondta tréfálkozva a főorvos, s még a nyomaték kedvéért hozzátette: – Fürgébben, mint valaha!

Nagyapám ágyához léptem, kezemet az ő hatalmas, kérges tenyerébe helyeztem. Hideg volt az érintése, átkozottul hideg és erőtlen, mégis megpróbált megszorítani. Öklöm ott fészkelt a tenyerében, mint megannyiszor, a hosszú, átbeszélgetett, hazafelé vezető utakon, az utcákon, ahol annyit csatangoltunk. Most erőtlen volt az a hatalmas tenyér. Az öreg cementárú-készítő keze, mely életében annyi kútgyűrűt, kerítéslábat készített. A kéz, amit olyan jó volt fogni, ölelni, mert biztonságot és erőt adott!

-Kisfiam! – szólalt meg erőtlenül, – mennyi lehet még? Úgy kérdezett, engem, a kölyköt, az éppen csak serkenő bajszú sihedert, mintha bizony érthettem volna bármi módon a betegségekhez. – Már nincs sok hátra… – válaszoltam. Mert válaszolni szerettem volna az embernek, aki megjárta a Don poklát, aki végignézte bajtársai haldoklását, akinek a halállal való kapcsolat négy évtized távlatából is lüktetett és fájt.

Nagyapám két napja haldoklott, és én, a szeretett unoka, nem maradhattam tovább, beesteledett, elköszöntem tőle illendően, aztán hazakísértem a nagyanyámat. Hazáig vigasztalgattam, hogy a főorvos megmondta, lám, tavaszra meggyógyul… Csak másnap tudtam meg, hogy a kórházból alig távoztunk, és az én drága öregapám szíve megállt. Örökre.

Azóta tudom, mit ér a valóság, meg a róla fogalmazott széphistóriák rendje. Tudom, milyen dolog a valótlan állítása, csak, hogy ne fájjon annyira, ami a való! Kegyes hazugság, ámítás, félrevezetés, becsapás, hazugság? Mindegy, hogy nevezzük, olykor az igazság elferdítése szolgálhat ugyan pillanatnyi örömet, a vége mégis egy. A megsemmisülés.

Nagyapámra emlékezem. Egyre többször, mostanában, ahogy szinte már az emlékfoszlányok is egyre apróbbá válnak. Mindenki meghalt már abból a generációból, a második világháborút megélt emberek közül. Most ballagnak az ötvenhatosok, aztán elköszönnek rendre a Kádár-korszak emberei… Magunkra maradunk az egyre kevésbé fontos igazságokkal. Az ő generációik még nem engedtek a kegyes hazugságnak, ma meg már a kegyes igazság is ritkaság…

Jó volna tudni, merre tartunk? Meddig kell és lehet hazudozással, ámítással, a másikon való átgázolással, ködfalakkal építkezni? Vajon meddig tart még, hogy minden hazugság legalább olyan harciasan üvölthető, mint bármely csendes igazság, bármely szó, ami emberi és valódi érték?

Itt élünk egy egészen kis ország egészen kicsi városában. Magyarságunk okán tökéletes elszigeteltségben. Gyermekeink születésének gondolatát is elhessegetve, családunk gyarapodását megfontolás tárgyává téve tétovázunk. Rettegve várjuk a tél hidegét és az egyre rövidebb nyarak perzselő hónapjait, már hónap elején is félve számolgatjuk a napokat, ki tudja, jut-e majd mindenre a kevésből, s a törvények alkotta korlátokat a megfélemlítéseink okán próbáljuk rendre tiszteletben tartani. Féltjük a munkát, az otthont, de beleszoktunk a munkanélküliség és a hajléktalanság érzésébe is. A valaha elképzelhetetlenbe!

Ahogy a haldoklónak, ott a kopár kórházi ágyon, úgy nekünk, a nélkülözésben élőknek is fontos volna az őszinteség, az igazság, a bizonyság a holnapról, meg a holnaputánról.

De az igazságot elrejtik, gazemberek módjára átrajzolják, színesre festik, aztán a képünkbe nyomják. Előbb azt mondták, hogy jobban teljesítünk, akkor nyilván azt várták, hogy jobban teljesítünk. Ma azt mondják, nem hagyjuk magunkat, miközben persze elvárják, hogy hagyjuk magunkat! Elvárják, mert nekik így könnyebb. És nekünk?

Megalázottságban, kilátástalanságban, pénztelenségben és feleslegesség érzésében élve, vajon mit tehetnénk, mint, hogy hagyjuk magunkat! Kiterítve, mint a haldokló, a kórházi ágyon, a plafont bámulva, látva, ugyan mit gondolhatunk a holnaputánról? Azt mondták egykor, és ma újra azt mondják, hallgassunk a szívünkre! De sajnos közben felnőttünk, és ahogy mondani szokás, benőtt a fejünk lágya! Ma már tudjuk, hogy a holnap, holnapután kérdésében egyedül a szívünkre nem hallgathatunk! Vagy az eszünkre, a megtapasztalt életünkre, a megszerzett tudásunkra, az átélt fájdalmainkra hallgatunk, vagy újra minden még nehezebb, még rosszabb lesz!

Megtapasztaltuk, hát minek szépítenénk: kimondjuk, vannak köröttünk bőséggel hiénák, akik mindig tudják, mit kell mondani, hogy az egyszerű embernek ne fájjon annyira a haldoklás! Akadnak köztük hétpróbások is, akik készek megtagadni, még az őket felkarolókat is, mondván, ne vetüljön árnyék a mindent elsimítókra! De vajon, kit érdekel már mindez, ha tudjuk, becsaptak, elvették mindenünket, hogy nekik jobb legyen! Milliókat megvakítva, a gyűlöletre megtanítva, belénk oltva minden démoni félelmet! Az évtizede tartó bizonytalanságot!

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még a halálban is.

Nem tehetünk mást. Elfogadjuk, hogy most csak ennyire futja. Ők, a másik oldal, a barátaim! ( Kis pénz, kis foci. S, ami még talán ennél is rosszabb, ha a néhai jóllakottságuk képes legyőzni a kíváncsiságot! Ha volt… Persze, mi mindent megértünk! Nem nekik kell beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ott van a biztos pont, a pálya…, ami feladatokkal és főleg biztonsággal kecsegtet. ) Mert ők szerencsére mindig ismerik a túlélés útjait… Mi meg majd elleszünk, valahogy. Majd közben azért szeretettel noszogatnak, nehogy a depresszió kiölje belőlünk az életösztöneink utolsó csíráit is!

Majd mi szorgalmasan álmodozunk a húsos fazékról, amit egyszer biztos körbeülhetnek, persze helyettünk, valakik! Ez a dolgunk – mi más!? fázósan és éhesen, valami október hatodikán…

Nézem, az ügyeletes adok-kapok kockáit. Nem valami fényes a helyzet! Sem itt, sem ott! Aki itt támad, és persze nem megszokásból, ő, a magányos harcos. Milliomodszor bizonyít, aztán bizonygat. Olykor azt sem értem, mi végre? Régen azt mondták volna rá, legyintve, mi a rossebnek ez az egész? Mert a rosseb akkoriban még jelentett valamit! Ma meg a skatulyavilág lövészárkaiban bukdácsolva teszi a dolgát, mert nem tehet mást, és én érzem, neki napról napra jobban fáj a mérhetetlen hazugság! De nem mondja, nem mutatja. Nem teheti! Csak azt a mosolyt, az övét látom én másnak! Mert tudom, mi rejtezik mögötte!

Aki ott döngeti a kaput, no, az sem küzd kevésbé. Démonjaival és a térdéig sem érő elvbarátaival iszap-birkózik, miközben minden izmában érzi a következő lendületet. Ami fontos volna, iszonyatosan, de csak a pótcselekvések indulatszavaira van erő. Ettől visszhangzanak a segítők. Meg a dilettantizmustól. A minap megfilmesítették, hivatkoztak rá, éltek belőle… leginkább ettől váltak nevetségessé. Én pedig végtelenül szomorúvá. Talán mert nincs mit feladnom!

Mindketten végigjárták már az utat. Többször is. Ismerik a harcot, a győzelmet, annak minden vonulatával. Győzelmet, ami persze csak lehetőség, valahányszor elérhették mostanáig! Csak ez a mostani gólem ne volna annyira más, mint minden eddigi! Mert ellenfél, versenytárs, az, aki szemtől szemben állva, őszinte hittel harcol, verekszik, de ez a mostani háború, ez a mérkőzés nem egyszerű adok-kapok! Itt most az ég, meg a föld sem valódi! Csak valami, valami egész más helyén! Ahogy ellenfél sincs, csak ellenség, és nekik minden harc élet-halál kérdése! Mert a félelmünk az égig ér!

Valaha ismertem egy asszonyt. Bölcs volt, tudását az Öregistentől kapta. Ha kellett, lelkével, ha kellett, érintésével gyógyított. Adott, egyre, másoknak egyre többet, míg végül elveszítve erejét, odavetette életét a halálnak. Ideje alig maradt… Fáj, ha visszaemlékszem a pillanatra, amikor felfedtem előtte az általa „harcosnak” vélt hazug történetét. Előbb abba halt bele, majd a gyógyíthatatlan nyavajába…

Az én hőseim, ma, nem hallják a hangomat. Hiába mondom, mutatom, hogy vagyok! Mert feleslegessé váltam, ott, ahol „voltam volna boldogan”. Most is ez van, csak most a türelmemet kérik. Azt mondják, előbb legyőzik a sátánt. Persze nélkülem. Nem kellett, hogy azokat eláruljam, akik leamortizáltak és nem lehet, hogy felvállalhassam azokat, akik rámtaláltak. Éppen csak annyit kérnek, hogy várakozzak. Eldőlnek a dolgok, mondják, s velem és általam közben szemmel láthatóan semmi nem történik! Várnom kell, akár a tudós asszonyra, aki biztos volt mindenki gyógyulásában, s aztán a maga kínjaiba belehalt. Hogy azóta is magamat kárhoztassam az elkésett tettekért…

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még az életben is!

A BOLYGÓ KAPITÁNYA – elkúrta? ő is? nem kicsit? nagyon!

Talán három éves lehetett a fiam.
Vasárnap reggel mindig a televízió elé hívott. Ott izgultam, valahányszor a Bolygó Kapitánya következett! Tudom, ahhoz, hogy most felidézhessük, mesélnem kell róla egy keveset!

Egyszer volt, hol nem volt…Gaia, a Föld istene, felébredve hosszú álmából, azt állapította meg, hogy az emberek nem törődnek eléggé a Földdel. Ezért öt varázsgyűrűt ajándékozott öt fiatalnak, mindegyik gyűrű más-más erőt képviselt: Kwame Afrikából a föld, Wheeler Észak-Amerikából a tűz gyűrűjét birtokolta. Linka a Szovjetunióból a szél gyűrűjét kapta, Gi Ázsiából a víz gyűrűjét, Ma-Ti Dél-Amerikából a szív gyűrűjét használhatta. Ezek külön-külön is ütősek, de erejüket egyesítve megjelenik a Bolygó Kapitánya, egy nagyon erős, okos, természetfeletti erejű szuperhős.

Ahogy néztem a közvetítést a Műegyetem melletti ellenzéki megemlékezésről, eszembe jutottak a régi vasárnap délelőttök! Egyre azt a pillanatot vártam, hogy a helyi bolygó kapitánya majd felsétál a tribünre, előveszi, aztán látványosan összetépi előre megírt beszédét. (Ahogy azt anno felejthetetlenül megtette George Bush…) Aztán a színpadra hívja az őt megelőző szónokokat, magasba lendítik a karjukat, hogy a közönség, mely torka szakadtából „összefogást” követelt, végre boldog lehessen… De nem!
A mi bolygónk kapitánya ma nem ilyen volt! Limuzinjában felejthetetlennek szánt beszédjét memorizálva azt a másodpercet várta, hogy a speaker őt szólítsa. Nem tűnt fel neki, hogy a publikum egyre csak skandálta nyilvánvaló álmát, nem látta és nem hallotta a szinte karnyújtásnyi lehetőséget. Talán, mert nem tehette? Mindegy is már!

Csak Orbánt volt képes kiszolgálni, meg mindazokat, akik a jelenlegi hatalom fennmaradásában érdekeltek! Elkúrta, nem kicsit, nagyon!

Azok az egykori vasárnap délelőttök valódi örömben teltek. Fiammal együtt izgultuk végig az összes epizódot, a Bolygó Kapitánya mindig győzött. Legyőzte Ártányt, a Pikkelyes sugárnyelőt, Fosztogatót, meg Tartályos Sly-t; mindenkinél többre volt képes, a társak ereje által.

Mert képes volt az összefogásra.

SZEPTEMBER VÉGÉN – épp, mint négy éve…

Dermesztően hideg telünk lesz! Mondják… Már a gondolattól is fázósan húzódnak összébb az előző esztendő hideg hónapjainak gyötrelmeiből épp csak kilábalt szegények, azok, több, mint hat millióan, akiknek a nyár már évek óta csak a nyomorító tél kifizetetlen számláinak törlesztéséről szól.

Míg egyesek utazni, nyaralni, pihenni készülnek, tervezik a tengerparti napokat, a szegény emberek egyre népesebb közössége kérvények és egyezkedések után szeptember végén is a korábbi időszakok terheit nyögi. Kiváltsággá vált a többszobás lakások minden helyiségének gondos felfűtése, lehetetlenné a mindennapos tisztálkodás, a hálózatokból büntetésből kirekesztettek tízezreinek pedig csak múló remény az egyszer mégis visszakapcsolható villanyáram, vagy a gáz, bár ezek hiányában a lakások télvíz idején elviselhetetlenül hidegek.

001

Akadnak, akiket a csoki mikulások, vagy éppen a csoki nyuszikból télapókká öltöztetett októberi rémek jelenései idegesítenek; morgolódnak a szokás szerint előre hozott bolti kampányokon – bár meglehet, fogalmuk sincs, milyen érzés lehet ócska morgolódások helyett rettegni a közelgő téltől. Milyen számlálgatni, vajon, hány nap még az élet, mikor tör ránk a tél, amikor éjszakánként attól kell félni, vajon megérhetjük-e a reggelt?

A huszonegyedik század, a modern technika és kommunikáció valamennyi vívmánya ellenére, korunk millióinak mindennapos félelme lehet a fagyhalál, amikor a testhőmérséklet visszafordíthatatlanul lecsökken, s már menthetetlenné válik az emberi élet.

003

Mi, akik évtizedeken át izgalommal vártuk a földből kibúvó lakótelepek pazar kényelmét, a központi fűtés, meg a gázzal működtetett konvektorok kínálta nyugalmat, most sóvárogva gondolunk – a panellakások közepén persze üzembe helyezhetetlen – szenes kályhácskákra, melyekről nagyanyáink meséltek, mint a letűnt korok remekbe szabott fűtő eszközeiről. Elképzeljük a sparheltek és cserépkályhák duruzsoló melegét, ott, ahol a jéghideg radiátorok meredeznek.

Tudjuk jól, Szombathelyen is jócskán élnek nehéz sorsú emberek. Olyanok, akiknek a kevés is csak ritkán jut, s, ha kopogtat a tél, összerezzennek. Félnek, mert nem lesz miből tüzelőt vásárolni. Ha éppen csak annyit esznek, isznak, mint a meleg hónapokban, ha éppen csak annyit költenek ruházkodásra, utazásra, orvosságokra, mint nyaranta, a nyomorítóan kevéske pénzből nem jut majd tüzelőre. A semmin nem segít a cifra „rezsicsökkentés”!

004

Mondhat bárki, bármit, ezek az emberek, egyre többen, már nem gondolnak örömmel a Mikulásra, vagy a karácsonyi ajándékozásra! Az egész tél, minden egykori szépségével elillant, nem kellenek már a hóförgetegről faragott mesés rímek! Szombathelyen is lehetnek, lesznek fagyhalottak, meg előtte szép számmal lefülelt bűnözők, akik a település menti erdők fáit elorozva próbálnak meleget lopni jeges otthonaikba.

Mégis van valami – látszólag apróság -, amitől egy kevéskét bízhatunk! Többek lehetünk, mint az előző évben, meg azelőtt! Melegség járhatja át szívünket, ha arra gondolunk, hogy a szegények közt egy kevés ajándék tűzifával járó – szokás szerint csak a baloldalról érkező – adakozó, támogató után, az idén már nem sündörögnek, szitkaikkal nem köpködnek majd össze-vissza, pökhendi, csahos kutyák. Vagy, ahogy ők, magukat nevezik, a „fiatal demokraták”, a jól fűtött limuzinjaikból, vagy kastélyaikból, ahol kandallóik mellett valahogy mégsem sül le a bőr…

005

Kopogtat a tél! Fogadjuk el végre, hogy bármi történt is a közelmúltban, valahol mégis akadnak rólunk gondolkodók… meg elkoptathatatlan és felülmúlhatatlan, biztató szavaink. A lelkünk mélyén.

Olyanok, mint az összefogás, meg a szolidaritás!

GYURI BÁCSI – az én hazámban nem nevethet bárki a végén?


Hamarosan új ukáz érkezik.
Megint a hatalmas kékség, ordító vakfehér szöveggel, s talán egy újabb pocsék kép, hogy könnyebb legyen gyűlölni.
Róla!
Róla, akiről szinte alig tudunk valamit.
Csak a riogatások sablonjain keresztül jöhetnek át gondolatok, valahol a „minden magyar nőt megerőszakoló” migráncsokon túl.

Nyilván maga a szókapcsolás is felháborító – volna: Gyuri bácsi.

Felénk, ha erre vetemedem, nyilván magam vagyok az ellenforradalom, a ránk zuhanó csőd, a szuperjó NER ellensége, ha ezt a számomra tökéletesen ismeretlen bácsit, öregurat simán „legyuribácsizom”.
De tényleg nem tudom, miért is kellene őt utálnom?
Nem utálom a szomszédban lakó szájszagú bácsit, amikor hajnali ötkor beordítja a kapunk alatt a szokásos „aggyistent”, nem utálom az Irénke nénit, amikor tüzet rak a nappalink előtt és persze nem utálom, nem utálhatom Tibor bácsit sem, aki rendszeresen elagyabugyálta a számára oly idegesítő proligyerekeket, míg a menzára vártunk…

Valahogy úgy érintett engem a nevelés, szüleim és tanítóim minden erőfeszítése, hogy kimaradt a gyűlölet minden formája!

Ha kellene sem tudom véghezvinni ezt a legeslegújabb programot!
Már előre félek, képtelen leszek arra koncentrálni, nehogy ő nevessen majd a végén! Sőt, ha jobban belegondolok, azt sem tudom, minek a végén nem szabad majd nevetni, e derék Gyuri bácsinak!

Mert sajnos nem tudom kellő gyűlölettel sercegni a nevét, fogaim közt sziszegni valami átkozottul lekezelően ezt a fránya Soros nevet!

Még jó, hogy a probléma mindennél jóval nyilvánvalóbb!
Nem az a lényeg, hogy ő vigyorog, vagy sem, hiszen naponta tolnak a képünkbe millió vénembert, bárgyú vigyorral.
Nem az a lényeg, hogy ő nevethet, vagy sem a végén! A lényeg, hogy az én hazámban nem nevethet „bárki” a végén. Igen, ez a „bárki” a lényeg, mert itt bizony már csak a kiáltságosék nevethetnek, a nevetés maga csak nekik adatik. Akik a tűz közelében élnek, akik nyakig benne vannak a pikszisben, akik minimum Alcsútdobozon születtek – na jó, lehetnek felcsútiak is, de ez határeset! Ez a világ nem lehet jó mindenkinek, de mindenkinek, aki egyívású, azonos fizimiskájú az Orbánékkal, jó kell, hogy legyen. Mert ez a világ, mely minden világok legjobbika lehetett volna, immár az Orbánoké, csakis az övék, hogy mosolyoghassanak, vigyoroghassanak, nevethessenek a legvégén.
Elvégre kész röhej, mi itt van!

Gyuri bácsi… a Gyuri bácsik meg könnyezhetnek! S velük könnyezhetünk mind, akik egy pillanatra felkenődünk majd a nagy kék semmire, a vakfehér betűtenger mellé. Ez van, ezt kell szeretni! Aki pedig ellenáll – nos, annak ott a szép kis megtorlás.

De mi van, ha ez nekem nem jó? Ha neked és még sokaknak nem frankó így? Szóval, mi van, ha ezt a végtelen mocskot már nem bírjuk benyelni? Ha okádni van kedvünk és ordítani, miközben szájon rúgják a magunk féléket? Mi van, ha mi szeretni szeretnénk Gyuri bácsit, megköszönni amit értünk tett és tenni fog…?