BARÁTSÁGOS EMBEREK IV – Sumi, akiről újra rossz hírek jönnek

Régi, kedves írásainkat felvonultató sorozatunk újabb részében a Forma-1 császárára emlékezünk. Betegágyból küldjük egy nagybetegre emlékezve…

Talán gyermekkorunk első komoly nagytakarításának „hiányaira” bukkanni volt a legfájóbb, a legnehezebb! Ahogy anyánk rettenthetetlenül zacskóba rakta a szerinte menthetetlen darabokat, a kacatnak minősített egykori kincseket, amikor ment a kiszakadt hasú álom-mackó, meg a fűrészport hullajtó similabda, darabjaira hullott matchbox, meg néhány hegyezhetetlenné töpörödött cerka… és este már csak a hűlt helyükkel szembesülhettünk!

1005834_597119597021685_1727810290_n

Rend lett a kisszoba sarkában, – ahogy édesanyánk mondta -, mi meg még hetekig kerestük kizárólag a hiányzókat. Mert lett ugyan vadonatúj alvó medvénk, mely csak valamivel volt kisebb nálunk, Jézuska rendre elhozta a legújabb verdákat, lett persze újabb készlet színesünk is, de amit nem lelhettünk többé: a soká dugdosott kincsek, a gyermekkorunk tükörszilánkjai elvésztek mindörökké…

challengerKi tudja már hány év telt el azóta? Néha még álmodom azokkal a napokkal… magam előtt látom a könnyező osztálytársaimat, meg a „feldiszített” táblát John Lennon mosolygós fotójával…

Visszaemlékszem a délutánra, amikor a Challenger űrrepülőgép néhány másodperccel a kilövés után a világ bámuló szemei előtt, hét emberrel a fedélzetén szétrobbant… amikor élő egyenesben nézhettük, amint Ayrton Senna a San-Marinoi Tamburello-kanyarban betonfalnak rohant, vagy ahogy azon a lehetetlen szeptember tizenegyedikén hitetlenkedve végigszenvedhettük a WTC ikertornyainak pusztulását.

66295

Mert a legendák elveszítése csak ahhoz a fájdalomhoz mérhető, mikor kacattá minősített kincseinket bezacskózzák, s jön a „van másik” csalóka mondata! Amikor rádöbbenünk, hogy minden, hogy mindenki pótolható, feledhető…

…hogy a példaképeink is elveszíthetőek!

200654850_e3d752ddd9Nekem is van hősöm, ahogy mindenki dédelget titkon egy eszményt. Akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha elveszíthetem! Ő a legenda!

Akinek az édesapja kőműves mester, édesanyja egy kis büfé vezetője volt. Az apja, aki másodállásban a kerpeni Wolfgang Graf Berghe von Trips gokartpályán dolgozott felügyelőként, a fia negyedik születésnapjára gokartot ajándékozott neki, hogy fia 1975-ben – hatévesen! – érje el első jegyzett sikerét: a kerpeni gokart klub bajnokaként!

Az én hősöm 1988-ban kezdett el “igazi” autókkal versenyezni a német Formula König sorozatban. aztán hosszú út, rengeteg verseny következett 1991-ig, amikor egy eltiltott versenyző helyett beülhetett élete legelső Forma-1-es kocsijába egy Jordanbe, majd egy Benetton-Ford fedélzetén, életében először, egy legendás, esős, belga nagydíjon állhasson a dobogóra….

schumacher

Két, a Benetton csapattal nyert világbajnokság után, 1996-ban a legendás Ferrarihoz szerződött, ahol 2000 és 2004 között sorozatban öt világbajnoki címet szerzett!

Nem emlékezhetünk másra, csak, hogy abban az időben mindenki a száguldó cirkusz szerelmese lett!

Michael Schumacher miatt!!!

Számos rekordja született: ő nyerte a legtöbb világbajnoki címet, a legtöbb versenyt, ő érte el a legtöbb pole-pozíciót és versenyben futott leggyorsabb kört,aki mindmáig élen áll az összes szerzett pontok és a legtöbb, egy szezonban aratott győzelmek rangsorában. És nehéz elfelejteni azt az évet, amikor a lepukkant kommentátorok dögunalomról hadováztak a magyar televízióban, miközben vasárnaponként különleges élménnyel lettünk gazdagabbak: a sportágban egyedülálló módon, a 2002-es évad minden versenyén dobogóra állhatott…

Michael Schumacher (21)

Most vasárnap a hírt is alig akartam elhinni! Síbaleset érte a legendát. Ez lehetetlen! Egy barátunk elkeseredésében azt írta: „eddig sem értettem, de tegnap óta még inkább nem értem, mi a túróért síelnek az emberek…teljesen természetellenes közlekedni hegyről lefele csúszva egy műanyagdarabon…”

Michael-Schumacher-500x275

Az én hősöm, a mi hősünk, elhagyva a kijelölt pályát, az általa legtermészetesebben megélhető száguldás közben bukott és sziklafalnak ütközött. Azóta óránként várom, várjuk a híreket, morfondírozunk, keressük a miérteket, meg szajkózzuk egyre a „mi lett volna ha” kezdetű idióta mondatokat. A majomvilág kreténjei emlékoldalakat gyártanak, a tudni vélők, meg a mások haldoklásából is szappanoperákat készíteni képes vérszívók teszik a dolgukat. Ez van, nem is érhetne másként véget ez a nyomorult év!

Michael-Schumacher-michael-schumacher-30467059-1280-1024

Egy szó pedig egyre ott motoszkál az agyamban: gyengeség. Igen, ez a legjobb szó, ami eszembe juthat a helyzetről, róla, a példaképemről, aki éveken át nem akadt legyőzőre, aki túlfeszítve szinte minden lehetséges húrt, örökké a lehetetlen, emberileg felülmúlhatatlan teljesítményekkel tartotta lázban rajongóit.

Balesetet szenvedett a száguldás császára. A mi generációnk hőse!

Legyőzte a lehetetlen, a jobbról előző tehetetlenség, a fizika…

20131230michael-schumacher5

Aki egyszerűen nem halhat meg egy ilyen ostoba baleset miatt…!

BARÁTSÁGOS EMBEREK III – Makkosék, meg a lovak…


Visszaemlékező sorozatunkkal azokat a bejegyzéseinket elevenítjük fel, melyek a szívünknek legkedvesebbek voltak az elmúlt hat esztendőben… ifj. Makkos Vilmos, Vilike már négy évtizede, hogy elment, ahogy Vili bácsi is hatodik éve hiányzik, nagyon!

(…)
„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

0010Harminchat éve történt. Azon a napon országunk, megyénk, városunk örökre elveszítette huszonhárom esztendős fiát. Az ifjú legénykét, aki alig élt még…  Egy ígéretet, egy mégis sportlegendát, aki – jó volt hinnünk! – szárnypróbálgatásain túl már a megérdemelt világhír felé száguldott.

A legjobbnak mondott édesapa pedig egyszerre volt kénytelen elbúcsúztatni a fiát és négy évtized szinte összes álmát, amit valójában gyermekkora óta dédelgetett.

Azon a napon elbandukolt a szombathelyi suttogó…

Vili bácsi és Vilike. Szombathely városában aligha volt olyan ember, aki nem ismerte Makkosékat! A Petőfi Sándor utcai poros, fuvaros udvar olykor az égbe indult, ménesek robaját visszhangozták az ódon, bepucolatlan tűzfalak, ezüstös patkók kopogtak, amint kilovagoltak a szürke kapualjon át, s a lágy tavaszi zápor után magasba nyúló szivárvány legtetején ott ült, egyenest Aranyálom nyergében Makkos Vilmos… Fényesre pucolt csizmában, makulátlan nagykalapban, hatalmas bajusszal, kezében a meggyfavesszővel… és mosolygott.

0001

Idestova negyven esztendeje történt, hogy az akkor még lassú lábakon járó hírek elérték a várost: Vilike egy Keszthelyi versenyen befejezte ígéretes pályafutását. Lova nagyot bukott, ő a földre zuhant, s az érkező segítők, meg az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Napokon át csak hitetlenkedtünk, a legendás lovas iskola falai közé legyőzhetetlen csend költözött, Vili bácsi elmaradhatatlan meggyfavesszeje a falnak támaszkodva pihent. Örökkévalóságnak tűntek azok a napok… A lovak megilletődötten vártak egy megmagyarázhatatlan, ember számára felfoghatatlan jelre, amit csak a végtisztesség után remélhettek.

Ló és lovasa egymásra figyeltek, a rezdülésekre, a végzetes baleset után.

0002

Nem ismertem Vili bácsinál erősebb jellemű Embert! Felállni és továbblépni, szolgálni, menetelni szeretettel, ahogy csak ő tudott, ahogy erre csak ő volt képes. A legszomorúbb lovas tragédia, fia halála után képes volt újra lovai közé lépve tenni feladatát! Eltemetve a szívének legkedvesebbet, meggyászolni őt és utána újra kezdeni mindent, és hittel végigcsinálni az azután eljövő újabb és újabb megpróbáltatásokat! Erre csak ő volt képes! Milyen fontos volna, ha Szombathely fiai és lányai, gyermekeink sokkal többet tudhatnának Vili bácsiról és Vilikéről!

„1923-ban a Győr megyei Ásványrárón született, édesapja uradalmi bognár volt. Gyerekkorát a ma Csorna részét képező Földsziget-pusztán töltötte, ahol már egész kis gyerekként olyannyira megbarátkozott a lovakkal, hogy az iskola befejezése után 1937-ben jelentkezett a Kisbéri Állami Méneshez lovásznak. Először polgári alkalmazottként ún. „kishuszárként”, majd 1942-tól ugyanott, de katonaként szolgált.

0003

1944 őszén, amikor a ménest a hadi események elől a németországi Bergstettenbe menekítették, és ő is ott volt a lovak kíséretében.  1945 tavaszán Bergstetten amerikai megszállás alá, ő társaival együtt hadifogságba került. A hadifogságban kezdett el versenyszerűen ugratni, és 1946-ban már Aachenben lovagolt egyedüli magyarként. Amikor az amerikai megszálló csapatok a ménes állományának egy részét hadizsákmányként magukkal vitték, az amerikai parancsnok: a rendkívül nehéz természetű, de briliáns lovastudású félig indián Ovens őrnagy felajánlotta, hogy menjen velük Amerikába, ahol nagy lehetőség várna rá. Ő azonban inkább ott maradt, és amikor 1947 őszén lehetőség nyílott rá, közreműködött a megmaradó állomány hazaszállításában.

1949-ben a Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban helyezkedett el, ahol a lóállomány összegyűjtése, és elosztása volt a feladata a környék állami gazdaságai számára, üzemeltette a gazdaság csikótelepét, megalapozta a gazdaság minőségi lótenyésztését, és mindezek mellett lovagolt. Nem is akárhogy! Tagja volt a nemzeti válogatottnak, a magyar bajnokságban mindent megnyert, amit csak lehetett, és az ötvenes évek közepén a Makkos Vilmos Pillangó nevű lován szóösszetétel a hazai lovaséletben nem volt kevésbé ismert és rangos, mint az aranycsapat tagjainak névsora! Ilyen előzmények után méltán készültek az 1956-os olimpiára, amelynek lovas számait az Ausztráliában dúló ló-pestis miatt Stokholmban rendezték. A sors azonban közbeszólt: politikai döntés megakadályozta a kiutazásukat.

1957-ben Pillangót eladták Ausztriába, de Vili bácsi munkájával és szakértelmével kifejlődött egy másik lólegenda: Aranyálom.

1960-ban, amikor a már szépen virágzó nagyszentjánosi ménest felszámolták, Sárvárra került, és a híres sárvári ménes vezetője lett. Mikor az általános ló irtás ezt a ménest is fenyegette, a sportban szerzett kapcsolata és tekintélye révén sikerült elérnie, hogy a sárvári ménes ne jusson a nagyszentjánosi sorsára. 1962-ben Szombathelyre hívták, ahol nagy elhivatottsággal kezdte meg azt az iskolateremtő munkát, amely a kezdetben elég mostoha körülmények között működő, a belváros házai közé bezárt kis lovasiskolát rövid idő alatt az ország egyik legeredményesebb lovasklubjává tette, és olyan lovasokat nevelt, mint Horváth Zoltán olimpikon, vagy Dallos Gyula a díjlovaglás örökös bajnoka, és sokan mások.

0004 

Igen, nevelt. És ez volt a titka. Neki minden tanítványa fiam vagy leányom volt, és úgy is kezelte őket. Soha egyikhez sem volt egy rossz szava, a korabeli általános szokással szemben nem ordítozott, nem gorombáskodott, hanem nyugodt hangon, higgadtan adta edzői utasításait, vagy inkább tanácsait. És nemcsak azt hogy mit, de azt is, hogy hogyan csinálja a tanítvány. És csodák csodája, mindjárt érezhetően javultak az eredmények, jöttek a sikerek, s mindezek mellett olyan csapatszellem élt a szombathelyi lovasok között, hogy annak az egész országban híre ment.

A sikerekért azonban keményen meg kellett küzdeni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült javítani a körülményeken, és alig tíz év alatt sikerült elérni, hogy Szombathely a hazai military-sport egyik fellegvára lett.

0006

És akkor jött a tragédia. 1978-ban fia ifjabb Makkos Vilmos, a tehetséges ifjú versenyző – akiben Vili bácsi életműve folytatását látta – egy keszthelyi military versenyen halálos kimenetelű bukást szenvedett. Más talán összetört volna, talán az alkoholba menekül, talán egész életében hátat fordít a lovassportnak, de ő ettől kezdve – bár láthatóan megtört szívvel – kettős erővel dolgozott, immár nemcsak a szeretett szakmájáért, de fia emlékének adózva is.

1980-ban az olimpiai lovas csapat vezetője Dr. Várady Jenő őt kérte fel a military válogatott keret felkészítő edzőjének, és közreműködésével sikerült elérni, hogy a Horváth Zoltán, Oláh Mihály, Cseresnyés László, Grózner István összetételű csapat a moszkvai olimpián IV. helyezettként végzett. Így ha késéssel is, ha nem is versenyzőként, de mégis kijuthatott az olimpiára, és ott osztozhatott tanítványai sikerében.

0009

Nyugdíjba vonulása után sem csökkent aktivitása. Dolgozott a nagycenki méntelepen, Söptén, Toronyban, Kőszegfalván, tevékenykedett a vasi és az országos lovaséletben. Mint a kisbéri félvér ló szerelmese, 1989-es megalakulásától kezdve részt vett a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület munkájában, a tenyésztési program kialakításában, a bírálatokon, tenyész-szemléken. Számos elismerése közül a sportban kiérdemelt kitüntetéseken túl birtokosa volt a magyar lovasélet legmagasabb kitüntetésének a Széchenyi emlékéremnek, és emellett egyesületünknek a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Egyesületnek tiszteletbeli tagja volt.

Jellegzetes arca, alakja, ahogy télen-nyáron csizmában, kalapban, kezében az elmaradhatatlan meggyfabottal megjelent egy-egy lovas rendezvényen, vagy éppen csak végigment az utcán, éreztette, hogy egy nem mindennapi ember állt előttünk. És amikor megszólalt, csendes, de jól érthető hangján, a rá jellemző kellemesen adomázó stílusban elmondott gondolatai, történetei egy életre barátságába fogadták mindazokat, akikkel csak kapcsolatba került.”

A pályatárs, Dr. Pataki Balázs gondolatai ezek, melyeket a 2012. márciusában tőlünk eltávozott Vili bácsi búcsúztatásán hallhattunk, könnyezhettünk. Több, mint két éve már, hogy a szombathelyi lovas élet és a városunk meghatározó alakja, az öreg suttogó, felkerekedett, hogy Vilikét követve igazgathassa égi ménesét. Alakját immár legendák övezik, az együtt elköltött idők varázslatáról boldogan mesélnek mindazok, akik a közelében maguk is tanulmányokat folytathattak emberszeretetből, a lovak tiszteletéből.

0007

Nem szerette, ha róla beszélgettünk. Szerénysége, szikársága soha nem tűrte volna, hogy magasztaljuk, vagy dicsérjük őt. Fia halálának emlékére évről évre elzarándokoltunk a Jáki úti temetőbe, álltunk a patkó alakú koszorúk mellett és nagyokat hallgattunk:

„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

Búcsúzásképpen idézzük fel, amit szakmai nagyságáról a pályatársai emlékeztek:

0008

„Nem végzett pedagógia szakot, de olyan ösztönös ló- és ember ismerettel rendelkezett, amely mindig segítette a helyes döntések meghozatalában. A lovakról, a lovaglásról és sportról többet tudott, többet érzett, mint a legmagasabban kvalifikált, sportismeretekkel rendelkező módszertani szakemberek. A lovaglási rendre, a lovak állapotára mindig nagy hangsúlyt fektetett. Sem az edzéseken, sem a pálya szélén nem adott hangos utasításokat. Nem kiabált, nem hangoskodott. Szakmai tanácsait mindig nyugodtan, érthetően és egyszerűen közölte. A versenyek elmaradhatatlan látogatója volt nyolcvanon túl is, kezében sétapálca, fején kalap. Különleges képességeknek volt a birtokában. Pusztán a személyes jelenlétével képes volt átadni a követendő viselkedési normákat és a lovas etikettet. Életművével követendő példát állított mindannyiunk számára!”

(…)

Szombathely lakói megérdemelnék, hogy emléke, emlékük közöttünk maradhasson, hogy ne csak évente egy-egy alkalommal említsük Makkos Vilmos és fia, ahogy mindenki hívta, Vilike nevét! Az efféle álmok megvalósulásához valódi szándék, és az itt élőket nem megosztó szeretet szükségeltetik.

Emberek lelkéhez is értő suttogók… Talán nemsokára az ő eljövetelüket is  megérhetjük…

BARÁTSÁGOS EMBEREK II – négy éve néma a zongora

Ismertem egy muzsikust, aki – ahogy senki más – órákon át tudott mesélni a csodálatos Bösendorfer zongoráról, amin hamarosan játszani fog, ott, a Pannóniában! Megígértette velem, hogy ott leszek!

Aztán, hogy eljött a nap, vonatra szálltam és Sopronba utaztam. Meglátott, amint a tömeg mögött, a terem végében éppen kinéztem magamnak a védett sarkot. A legelső sor közepén volt egy üres szék… – Neked foglaltam! …mondta szelíden, s a mosolya mögött nem volt semmi színpadiasság, de valóban úgy érezhettem, hogy rám várt. Nagyon. Gondoskodott rólam és mindenkiről, s akit hívott, azt szeretettel hívta, neki játszott…

Mindig, mindenkinek tudott örülni, nem hiszem, hogy valaha létezett nála szerényebb és alázatosabb, a muzsikát, a hangszereit, a mestereit és a tanítványait jobban tisztelő ember! Mindegy volt, hogy a szombathelyi művészeti iskola körtermében, a Pannónia szálloda halljában, a Sztent Mihály-templomban, vagy éppen a Bartók teremben játszott; hogy gyakorolt, tanított, vagy éppen hangversenyt adott! Az a pillanat, amikor ujjai alatt megszólalt a hangszer, amikor a billentyűkön cikázva elfeledtette, ha odakint szakadni kezdett a hó, vagy éppen a ború fellegei takarták el a napot, az ő játéka szenvedéllyel és örömmel töltötte be a termet, csarnokot,a szíveinket…

Nem tudom elfogadni, hogy már csak emlékezhetek Rólad! Hogy mindaz, amiről írhatok, már csak múlt idő, minden mögé odakerülnek az elmúlás igéi! Hogy többé nem lófrálhatunk a perzselő nyárban, míg te izgatottan mesélsz a készülődésről, a következő Csajkovszkíj estről… Lecsuktad a hangszered fedelét. Soha, soha többé nem lehetek már büszke arra, hogy a Bartók teremben játszó művész, ez a csupa szeretet, hatalmas ember, ott, a zongora mögött, a barátom…

2014.01.26.10.00…

„Elhunyt Szekendy Tamás Fidelissima-díjas zongora-, orgona- és csembalóművész

Súlyos veszteség érte ismét Sopron zenei életét. Szekendy Tamás Fidelissima-díjas zongora-, orgona- és csembalóművész életének 53. évében január 24-én rövid szenvedés után elhunyt.

Szekendy Tamás a soproni zeneélet egyik reprezentáns alakja volt. 1961–ben született Sopronban. A helyi zeneiskola után a Bartók-szakközépiskolában csiszolta tudását. Zenei tanulmányait Budapesten folytatta, zongoraművészi diplomáját a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban szerezte meg. (1985). Hazatérését követően a rendszeres koncertezés mellett a győri és a szombathelyi zeneművészeti szakközépiskolában tanított.

A soproni Sztent Mihály-templom orgonistája és a Capella Savaria csembalistája volt. A kamara zenekarral számos alkalommal lépett fel szólistaként , több lemezfelvételt is készített. A Trio Antiqua tagjaként, continuo-játékosként világszerte rendszeresen koncertezett neves énekesek partnereként. A legmuzikálisabb, legtechnikásabb előadókhoz tartozott. A Régi Zenei Napokon az ő fellépése volt a rendezvény fénypontja, hiszen játékával és a kiválasztott darabokkal megmutatta, mi mindenre képes még az orgona. Egy egész zenekart tudott felidézni, ütőst, húrost, fúvóst a mély tubától a csilingelő piccolóig.

„A Szent György templomban áradt a madártrilla, kakukkszó, zúgott az erdő, koppantak a tánccipők. Némi kezdeti elfogódottság után a művész játéka erőteljessé, meggyőzővé vált, tele szenvedéllyel, energiával, de finomsággal és bájjal is. Az elvárt veretes méltóságtól a játékos tréfálkozásig mindent kicsalt hangszeréből.”
– írta róla egyik kritikusa.

Sopronhoz való hűsége azonban töretlen maradt: megannyi orgona- és zongorakoncerten örvendeztette meg művészetével a nagyközönséget. Ezek nagy része jótékonysági koncert volt.

Tanárával, Ferencz Évával kiváló kapcsolatot ápolt egészen haláláig.

Legutóbb így nyilatkozott:

– Ajándéknak tekintem az állandó lehetőségeket, hogy a Pannoniában a Bösendorferen játsszak, a Szent György-templom historikus orgonáján zenéljek, amely Közép-Európa legrégibb barokk orgonája, vagy épp a fertődi Esterházy-kastély fortepianóján.

A soproni közönség utoljára az újévi koncerten láthatta – hallhatta közreműködőként.

A legtisztább szívű, lelkű és legalázatosabb muzsikus, akit valaha ismertünk – így búcsúznak tőle barátai. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük… Emlékét tisztelettel és kegyelettel megőrizzük!”

(Köszönöm, hogy idézhettem Orbán Júlia írását!)

BARÁTSÁGOS EMBEREK I. – a Madárdoktor, meg a Buotos Lajos…

Történet, vagy öt esztendővel ezelőttről…

Van úgy, hogy rég elfeledett holmikba, emlékekbe botlunk, rendrakáskor, nagytakarításkor, vagy éppen költözködéskor. A fiókokat ürítve elmélázunk egy-egy apró papírfecnit morzsolgatva, felidéződnek pillanatok, amik talán soha többé nem térhetnek vissza. Ezek a mi kis házi múzeumaink… A kor előrehaladtával egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emlékek sora leginkább a veszteségeink felsorolásából áll. Sokan csak későn eszmélünk, akkor szeretnénk szólni, amikor már nem lehet… késő!

A minap, könyveket pakolva egy szeletke papír hullott előttem a földre. Névjegykártya. Tulajdonosa, valaha úgy látta jónak, ha mindazok az információk elférhetnek rajta, amiket fontosnak tartott. Nem szimplán név és cím, meg telefonszám, de kép és piktogram, mely a világ minden sarkában ugyanazt jelenti… Sólyom és vöröskereszt…

Persze, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. Aki nem látott még cseresznyemagozót, vagy tubuskinyomót, az valószínűleg elmélázik egy pillanatra, ha a kártya két fő gondolatát megpróbálja elképzelni: védett ragadozó MADÁRKÓRHÁZ, meg GARÁZSMÚZEUM. Olyan mesebéli, megfoghatatlan képek villannak elénk, amik valahogy nem akarnak összesimulni.

003

002

001

A védett ragadozók, meg a múzeumok tárlóiban az öröklétre szenderedett tárgyak két különleges lelki alkatot feltételeznének, pedig a madarak gyógyítója, vagy ahogy önmagát nevezte, a madárdoktor, no meg a múzeumi teremőr ugyanaz az ember… volt. És talán ezt a szót, itt a legvégén, na ezt volt a legnehezebb leírni most! Pista bácsi elment. Talán úgy a leghelyesebb, ha azt írjuk: búcsú nélkül. Ahogy a legendák illannak el, nesztelen, s csöndjük, hiányuk csak jóval később kezd sajogni!

005Még látni vélem a garázsmúzeuma kitárt kapuján át, ahogy kezében a flintával, sisakkal a fején masírozik, aztán, mikor mellém ér, odasúgja, csendesen: vigyázz a múzeumomra, ha már nem leszek!

Találkozásainkat nehéz volna felsorolni, valahány fészekből kipottyant bagolyfiókát, akárhány cinegét vittünk hozzá, jóságos ujjai közt mindahányan megnyugodtak. Rá bíztuk, a gondjaira hagytuk a madarakat, aztán, hogy legközelebb mentünk, még fölemlegette a röptüket. Mesélt az utolsó együtt töltött pillanatokról, aztán könnyezve visszaadta a felgyógyult madaraknak a szabadságot… Kőszeg felett valahány madarat látok repkedni, eszembe jut, hátha éppen a felgyógyult és felerősödött fióka szárnyalását szemlélem…

(…)

A határ túloldalán, a Szék-patak partján, Őriszigeten áll az öreg vegyeskereskedés. A kapuja zárva, évek óta már. A helyi tájszólás buotos, azaz boltos Lajosnak nevezte egykori szolgálóját. A Pathyk közt az egyik legöregebbet, akit mindenki ismert a környéken. Felsőőrött a felszegiek, a vasjobbágyi gelencsérek utódai, a vasvörösvári és alsóőri gyepűvédő székelyek unokái, akiknek padlásait évtizedeken át járta. Ahová feljutott, onnan minden törött cserepet, mozsarat, fakanalat… összegyűjtött! Néprajzi múzeum lett előbb a pajtából, a konyhából a tisztaszobából, a hálóból, legvégül maga a bolt is egy letűnt kor, a schillinges Ausztria lenyomatává változott.

006

007

008

Lassan egy éve már, hogy vasárnaponként nélküle ballagnak a szigetiek az evangélikus templomba. Buotos Lajos helye üres. Elköltözött ő is… Míg élt, bár egyre félénkebben, de mindig  megkocogtattam az ablakát. Az öröklétnek tűnt, mire ajtót nyitott, de aztán mesélt, megállíthatatlanul. A boltról, az asszonyról, meg a korán elballagó fiáról, akire örökül hagyhatta volna a portékáit… Amikor utoljára beszéltünk, csak annyit kért tőlem, ha meghal, segítsek gondoskodni a múzeumáról… Tenném, de…

009

Látom már, ő is csak egy hóbortos öregúr marad az emlékek ködében! Milyen kár! Milyen nagy kár, hogy ilyen értelmetlenül kevés, ma, megszállottnak lenni! Hinni abban, hogy adni jó, és talán kevesebb ellenségünk lehet, mint barátunk. Mostanság, a júniusi rőzsetüzek éjszakáján rájuk emlékezem, néhány apró emlék, kacat és ócskaság válogatása közben.

Ez a múzeumok éjszakája…

HŐS UTCAI GETTÓVÉG – aggasztó hírek jönnek a Pongrác-telep szaporodó zsákutcáinak világából

Pongrácz László (1824-1890), felvidéki nemesi birtokos családból származó katonaember volt, amolyan legendás harcos. 1849. május 22-én, Buda várának visszavételekor, hősies helytállásáért alezredessé léptették elő. A nevezetes, világosi fegyverletétel után fogságba esett, de onnan sikerült megszöktetni őt, majd. röviddel ezután emigrált. 1867-ben azután hazatért és újra katona lett – altábornagyként ment nyugállományba…

Még a tősgyökeres kőbányaiak közül is, csak kevesen tudják, hogy Pongrácz Lászlóról kapta nevét a Pongrác-telep, mely nagyjából trapéz alakú terület. Északról a Salgótarjáni út, délről, a Csilla utca túloldalán vasútvonalak, nyugatról a Gyöngyike utca és a Főgáz elosztótelepe, keletről pedig a Pongrác út és ugyancsak vasútvonalak határolják.

Az 1920-as években épült fel állami beruházásban a Pongrác-telepként ismert kislakásos lakótelep. Itt vegyesen, egy-kétemeletes és földszintes-kiskertes házakban elsősorban a trianoni békeszerződéssel elcsatolt Erdélyből menekült családokat helyeztek el, ennek köszönhetőek a határon túli településekről elnevezett utcák, terek. Ezekben az években még üres telek, a Magyar Aero Szövetség sporttelepe működött azon a területen, ahol

1939 után kezdték felépíteni a 2018-as esztendőre pusztulásra ítélt – gettóvá változott – épületegyüttest, a Hős utca 15 A és B épületeit.
Évekkel ezelőtt jártam ott, soha nem fogom elfelejteni…

Ma, Magyarország és azon belül Budapest valódi szégyenfoltja, felszámolásra ítélt területe ez a többnyire életveszélyes, szemetes, XXI. századi emberhez méltatlan, mindenféle komfortot nélkülöző házcsoport – mely ugyanakkor szánni való emberek otthona, nyomorúságának legutolsó hajléka. Aki valaha ideköltözött, általában innen indul a köztemetőbe, s akit küldeni akarnak innen, az el sem tudja képzelni máshol az életét. A korábban

Erdélyből áttelepítetteknek itt már nyoma sincs, lumpenproletárok, cigányok és mindenféle lecsúszott népek tengetik itt tönkrement életüket.

Az alkoholizmus, a drogok, a folyamatos veszekedések kalyibái ezek az épületek – azt mondják, az idegenek jobb, ha be sem teszik a lábukat ide, mert valószínűleg nem távozhatnak élve!

A mai magyar valóság rémképe, az elnéptelenedő falvak mellett egyre gyarapodnak a felszámolásra ítélt gettók. A városok végletekig tönkrement telepei egyre riasztóbb képet mutatnak, s most Budapest a Hős utcai gettó felszámolására készül, ugyanúgy, ahogy nemrég a Dzsumbujjal, az Illatos úti gettóval történt. Emberéleteket követelt az a rendrakás és valószínűleg ez lesz a helyzet itt, a Hős utcában is.

Akik lakástulajdonosok, azok azért fognak belepusztulni a kisemmizésbe, mert csak a Hős utcaihoz hasonló ingatlant kaphatnak, akik bérlők, vagy önkényes lakásfoglalók, azok a kilakoltatás miatt fognak beleőrülni a változásba. Nagy baj lenne, ha ez csak ot, Kőbányán jelentene problémát! A Hős utca kérdése előbb-utóbb kihat az egész országra, s félő, hogy a következményekre senkit nem készítenek fel!

Ahogy soha, senki nem adott támpontot, a munkát mindhiába keresőknek, ahogy a közmunka programok átgondolatlansága miatt politikai játszmák eszközévé silányult a nagy „visszatérés a munka világába”… ahogy a mélyszegénység elharapózása után senki által nem vállalt megoldások csak egyre gyülekeznek, maradnak a kérdések, minden Hős utcában. Mert Hős utca szinte minden városban létezik, talán csak láthatatlanul, vagy éppen gondosan kozmetikázva! De az is lehet, hogy csak a lelkekben! Azoknak a kisembereknek a lelkében, akik a végleg beletörődést választották, a minden-mindegy útját – mely nem vezet sehova!

A választás hajrájában vajon lesz-e ember, akinek azok sorsa is fontos, akik soha nem látszanak? Vagy tényleg csak az a kérdés, kik kerülhetnek az irányítás, a hatalom közelébe? Tökmindegy milyen oldalon állnak, ha azok, akik győzni akarnak, csak a maguk utcáival, utcácskáival törődnek, miközben a Hős utcaiak beledöglenek az egészbe!

Pongrácz László, katonaember, hős lett, majd ellenség, közönséges bűnöző, börtönlakó, szökött fegyenc, végül migráns. Aztán újra csak katona.

Hiszen, ha gondolta volna, hogy valaha a hálás utókor majd róla nevezi el Budapest minden bizonnyal legneuralgikusabb pontját! Ha megtudhatná, hogy szeretett hazája éppen a gondjai kapcsán emlegeti majd a nevét…
Milyen jó volna pár év múlva úgy beszélni a Pongrác-telepről, meg a Hős utcáról – ott a Zrínyi Miklós Egyetem, meg a TEK telepeinek tőszomszédságában – mint a józanész, meg a segítő jó szándék diadalútjának megvalósulásáról! Ahonnan ugyan elvezényelték a nyomor napszámosait, de helyette nem létesült másik száz gettó az ország különböző pontjain!

BOCS, HOGY FELTALÁLTAM AZ OKOSTELEFONT! – vajon valaha kiengesztelődhetünk?

Okostelefon.
A lexikon így ír róla: „Okostelefonnak (angolul smartphone) nevezzük a fejlett, gyakran PC-szerű funkcionalitást nyújtó mobiltelefonokat. Nincs egyértelmű meghatározás arra, hogy mi az okostelefon. Egyesek szerint okostelefon az a mobil, aminek teljes értékű operációs rendszere szabványosított interface-eket és platformot nyújt az alkalmazásfejlesztők számára. Mások meghatározásában az okostelefon egyszerűen egy olyan készülék, ami olyan fejlett funkciókat tartalmaz, mint e-mail, Internet és e-könyv-olvasó, és/vagy teljes értékű billentyűzet, vagy külső USB-s billentyűzet és VGA csatlakozó. Más szavakkal, egy olyan miniatűr számítógép, ami telefonként is képes működni.”

Az okostelefonok tartozéka lettünk.

Az ember kezéhez nőtt, bámuljuk, nyomkodjuk, ezzel utazunk, ezzel fekszünk és kelünk, ez határozza meg a létünket- akár tetszik, akár nem!

No, persze, akad, akinek nincs. Ő nagy bajban van! Az élete nagyobbik része sóvárgással telik, kisebbségi komplexussal küszködhet, s a legrosszabb esetben ő egy butatelefon gazdája!
Na, igen!
Ez az a „mindössze” telefonálásra használható kőbunkó, ami ezen felül maximum rádiót, zseblámpát, ébresztőórát, meg kalkulátort tartalmaz. Ja és akad rajta kígyós játék, idegesítő zenékkel… Ez ma már égő!

Okostelefont cipel az óvodás, ezt bámulja bambán az iskoláskorú, ezzel beszélget a bakfis, miközben grimaszokat vágva, meg szendén pihegve szelfizget.
Ja és a vénasszonyok is ugyanezt teszik, már ami a grimaszt, meg a szendén pihegés imitálását illeti.
Mert az okostelefon tartozékának lenni életforma. Fontosabbá lett a televíziónál, pedig valaha a négy cérnalábon ácsorgó készülék valódi világuralomra tört.

Az idők változtak, s ma a család, meg minden hasonló társadalmi egység is kezd megkérdőjelezhetővé válni – a modern ember társadalmi élete, konfliktusai és örömei e kütyükön keresztül zajlanak.
Punktum! Nincs visszatánc!

És akkor a minap egy ember, bizonyos Rocco Leonard Martino, feltaláló, aki 1929 június 25-én született Torontoban – Ontario, Canada – kiállt a nagyvilág elé és ennyit mondott:

„Sajnálom! Elnézést kérek a szörnyű károkért, amelyeket az én kíváncsiságom szabadított az emberiségre.”

„Az Aleteia nemzetközi katolikus portálon nemrég megjelent írásában elnézést kér találmányáért, illetve a kíváncsiságáért, amely ide vezetett. Úgy fogalmaz, az ő kíváncsisága tette okostelefon-függővé gyerekeinket, akik már nem tudnak a telefonjuk nélkül élni, nem tudnak nélküle egy családi étkezést végigülni. Szerencsére tanáraik elég okosak hozzá, hogy kitiltsák a telefont az osztálytermekből – talán a templomokban is ezt kéne tenni. Mindenesetre a szerző eltiltaná a telefonokat az ebédlőasztal közeléből is – csak egy a gond, hogy ő maga, és nyilván a felnőttek többsége szintén ott tartja evés közben a tányérja mellett, és gyakran megszakítjuk az étkezést egy-egy sürgős sms, halaszthatatlan e-mail miatt. Vagyis nemcsak a gyerekeinknek kell megtiltani, hogy telefonnal a kezükben üljenek az asztalhoz – hanem saját magunknak is.

A feltaláló elnézést kér, hogy találmánya tönkretette a beszélgetéseket. Gyakran látunk párokat vagy fiatalok egész csoportjait, akik sms-t írnak egymásnak, ahelyett hogy beszélgetnének – fogalmaz Rocco Leonard Martino. – Vannak párok, akik a nappaliban ülve üzeneteket váltanak, ahelyett hogy megbeszélnék egymással közös dolgaikat. Ezért különösen, „térden állva” esedezik bocsánatunkért a feltaláló.

Bocsánatunkat kéri azért is, hogy tönkretette gyerekeink egészségét, és talán a miénket is, hisz nem sokkal ezelőtt, ha például valami információra volt szükségünk, el kellett mennünk a könyvtárba, és órákig kutakodni, mire megtaláltuk a választ. Ma pedig a Google elvégzi az egész munkát helyettünk. Úgyhogy a Google jó kondiban van, mi magunk viszont hozzánövünk a kanapéhoz.

Azt is sajnálja, hogy a gyerekeink már nem hozzánk fordulnak kérdéseikkel, hanem a Google-höz – ez valóban veszteség.
Negyedszer pedig sűrűn elnézést kér, hogy a mutatóujjunk – a gyerekeinké és a sajátunk is – csontszerkezete átalakul, annak érdekében, hogy jobban tudjuk használni vele az érintőképernyőt.

Ötödször: mélyen sajnálja, hogy a jobb karunk – balkezeseknek persze a bal – megnyúlik, hogy jobban tudjunk szelfit készíteni, illetve hogy a szelfizéshez felöltött mesterkélt vigyor rögzül az arcunkon.”

Rocco Leonard Martino, feltaláló, a smartphone, vagy ahogy mi ismerjük, az okostelefon feltalálója kiállt a világ elé és így szólt: BOCS, HOGY FELTALÁLTAM AZ OKOSTELEFONT! – Jó lenne tudni, vajon valaha kiengesztelődhetünk-e?

Szóval ez az egész ügylet, vajon megoldható-e egy egyszerű bcsánatkéréssel, most, amikor a használók, az okosmobilokat nyüvők még csak nem is haragszanak a fazonra!
Mi az, hogy haragszanak!
Ez a világ leginkább terjedő divatcikke, kábítószer, státusszimbólum, fontosabbá vált a szexnél, milliószor fontosabb minden más használati eszközünknél. Ugyan, mennyi időnek kell eltelni ahhoz, hogy megértsük, ez a valódi, végső katasztrófa okozója?

Mi emberek még soha nem haragudtunk azokra, akik a vesztünket okozták. Nem haragudtunk a fegyverek feltalálóira, sem az autómobil fejlesztőire, nem haragudtunk a dezodorok kiötlőire, de talán még a hidrogénbombáért sem nehezteltünk Teller Edére. Csak egymást, meg a migránsokat utáljuk nagyon.

Hja, az idomítás csodákra képes…

HIÁNYZOL KLAPKA! – ránk férne némi hagyományos mosópor

Kiakadni lehet – nem bűn!
Bárki, bármin elcsodálkozhat, megrökönyödhet, általában csak keveseknek jut eszébe, hogy ebből üzletet csináljanak!
Klapka ehhez is értett!
Amikor a reklámok sorra arról csiviteltek, vajon, miért és mennyivel jobb a nyugati márka mosószere a hagyományos mosószernél, az Aranyember fogta a felöltőjét, elbaktatott a jogvédő hivatalba, s némi aprópénzért bejegyeztette magát, mint a „Hagyományos mosópor” elnevezés tulajdonosát.

E pillanattól nem zavarta, ha a multik köpködnek, szidják a szerintük vacak hagyományost. Klapka számlái már másnap megérkeztek, követelve az őt ért anyagi hátrány millióit. És már csak egy viszonylag „tökös” ügyvéd kellett, aki megtette a feljelentéseket, s pillanatra sem lazsálva végigülte, végignyerte a perek sorát.

Vajon, miért nem jut végre valaki arra az elhatározásra, hogy megalapítsa Soros Pártját?

Miközben naponta rikácsolják e „lehetetlenség” kapcsán kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt a maguk teóriáit, az illető kényelmesen hátradőlhetne, s csak a jogdíjakért kellene valakit elzavarni a bíróságokra…

De tényleg: miért nincs Soros Párt?
Miért csak Orbán párt lehet, azok gyülekezete, akik teleprüsszöghetik a lelkünket mindenféle Soros mocskolással? Ide nekünk Gyuri Bácsit! Ha egyszer ártatlan, miért nem állunk mellé, s miért nem vagyunk büszkék rá? Nem értem…

Ahogy az sem fér a fejembe, még hány pert kell megnyerni Dr. Czeglédy Csabának ahhoz, hogy az őt aljas módon teleköpködők végre belefúljanak a saját mocskukba?

A mai nap kicsi híre szerint rengeteg pert nyert ma is a szabadságától megfosztott jogász, neki adtak igazat, aki odabentről is teszi a dolgát. Aztán a nagy hír az volt, hogy itt, Szombathelyen, Vas megyében, mi, szombathelyiek éppen Dr. Czeglédy Csabát indítjuk a választáson. Nagy kár, hogy erről csak éppen Dr. Czeglédy Csaba nem tud semmit! Pontosabban, hónapokkal ezelőtt világosan a világ tudtára adta, hogy soha nem kíván a magyar parlamentben (kisbetűkkel) unatkozni!

Jó volna tudni, ki védette le ezt a rengeteg szemétséget? Vajon ki keres azon rengeteget, hogy álnok módon hamis híreket gyárt, agyal a böszmeségei felett, elküldi azokat a pestisrácok főalkeszéhez, hogy másnap az origo öles címekkel tojhassa a spanyolviaszt.
De hiszen, úgytudjuk, a figurát mindenki ismeri!

Itt Szombathelyen mindenki tökéletesen tisztában van vele, kinek fontos e rémhírek kiagyalása. Neki nyilván rengeteg pénzt hoz a mocskolódás!

Többet, mint arról Klapka valaha álmodhatott volna!

GAZSÁGSZOLGÁLTATÁS – Geréb Ágnes okán nem lehetünk “feltétlen hívek”!

Az ókorban, Arisztotelész alapozta meg a három klasszikus hatalmi ág elméletét… Ő volt az, aki először említette a közügyekről tanácskozó testületet, a magisztrátusokat – tehát a törvényalkotás és a közigazgatás intézményeit – és az igazságszolgáltatás szervezeteit. Az igazság ítélhetősége, annak kiszolgálása – s e kiszolgáltatás igénye szinte egyidős a társadalomban élő, abban aktív életet élni akaró emberrel. Így tanultuk – ha jól emlékezem…

Az igazság mindenkinek fontos, s mindenki rendelkezik egyfajta igazságérzettel. Ha ez sérül – történetesen, ha úgy érezzük, a sorsunk igaztalanul alakul, felháborodunk. Ha emberek tömegei kénytelenek nyelni egy nagyot, minden újabb igazságtalanság láttán – melyről ráadásul annak elkövetői fennen hirdetik, hogy az bizony igaz -, a legjobb esetben morgás, de akár háború is érlelődhet. Ha pedig történetesen azt vagyunk kénytelenek megélni, hogy az igazságszolgáltatás döntése szembe megy az igazságérzetünkkel, minden jóérzésünkkel, a jó ízléssel – akkor bizony háborgunk, élni szeretnénk a morgás jogával.

A „ius murmurandi”, vagyis a morgás, mormogás joga az ókori Rómából származik, a köznépnek, vagyis a plebsnek már akkor is megadatott a felszólaláshoz való jog. Azóta a köztársaságok alkotmányában is szerepel ez a kitétel. De vajon miért tudhatunk erről nagyon keveset – vagy inkább semmit!? No, ez is felháborító!

A magyar igazságszolgáltatás közelmúltban hozott döntései, vagy épp „nem-döntései” kapcsán rengeteg, mindeddig feleslegesnek tűnő mondatot leírtunk már. Mert zavarta, zavarja az igazságérzetünket, hogy felelőtlenül emberéleteket kioltók, gyilkosok, garázdák és mindenféle aljas bűnözők járhatnak-kelhetnek a világban, szabadon, miközben, emberek, a megtorlás áldozatai mindenféle valós bizonyítási eljárás nélkül raboskodnak! Úgy, hogy a hatalom éppen a vélt, vagy mondva csinált ellenséggel szemben hergeli béna alattvalóit. Ostobának, hülyének nézve a tömeggé, néppé aljasult nemzetet! Leírtuk, de értelmetlen volt minden sorunk, mint az óvodában: azért – mert – csak – mert – azért…

És akkor a mostani hír, morgásunk oka, mely szűken méri a tájékoztatást és végleg letaglózza a hír valós alapját, okait ismerőket: Dr. Geréb Ágnest két év börtönre ítélték. Végérvényesen!

Fájdalmat okozva ezzel mindazokban, akik valaha részesei lehettek egy élet, egy gyermek születésének. Fájdalmat, akiknek megadatott az otthon szülés élménye és öröme. Akik a szülésre készülődve, nőként, anyaként; társai családként élhették meg a szeretet legfőbb megnyilvánulását. Ami fölött egész egyszerűen nincs joga bárkinek is ítéletet mondani! Mert a születés a véletlen ajándéka, mely mindent és semmit is adhat, s felette nem lengethet pallost mindenféle jöttment ítész! Vagy mégis? 2018. Magyarországa. Gyalázat, ami a mammon országában itt megtörténhet! Gazságszolgáltatás – „szép kis megtorlás”!

Utóirat: (…egy levél…)

20 évvel ezelőtt szültem a szegedi klinikán fiamat dr. Geréb Ágnesnél. Otthonszülést nem támogatott, úgy érezte, jobb lenne nekem, ha vele szülnék, de a klinikán.
Amikor a magánrendelőjében megvizsgált és én kérdeztem, mivel tartozom, a válasza a következő volt: ”Ahol levetkőztél, ott találsz egy kis dobozt a széken a sarokban. Ha megteheted, tegyél bele annyit, amennyit gondolsz, ha azonban szükséged van pénzre, vegyél ki belőle, amennyi kell.”
Én 60 éves vagyok, de sajnos, ilyen emberséggel még soha és azóta sem találkoztam orvos részéről. Fiam 20 éves, tehát 20 éve szültem Geréb doktornőnél, akinek jóságát, emberségét soha nem felejtem el.
Sajnos, nem csoda, hogy nem népszerű, mert a többi orvos “üzletét” biztosan rontja. Hogy ő börtönben??? Ezt soha nem gondoltam volna a magyar igazságszolgáltatásról.

Dr. S. Gy. Edit

ÚJABB NETTO SZEMÉTSÉG – igazolatlan jár a diákoknak a tüntetésért???

Elképedve hallgattam a rádió hajnali hírműsorát.
Illetve – dehogyis voltam én elképedve!
Minden úgy alakul, ahogy az már lenni szokott!

A diákok tüntetni készülnek – ahogy ők mondják, féltik a jövőt. Az ő jövőjüket, melyet a folyamatos sorvasztás okán kétségek közt vergődve élnek meg – s a mi jövőnket, „öregekét”, akik csak bénán bambulunk, miközben kirabolják alólunk az életteret. A mi kötelességünk volna szólni, üvölteni, törni-zúzni, amíg nem késő, nekünk kellene a föld színéről is eltüntetni a gyermekeink sorsát megkeserítőket…

A diákok tüntetni készülnek – s ha már az elhatározásig eljutottak, nosza, akadt egy jól felkészült komisszár, aki feltérképezte a lehetőségeket. Azok szankcióiról vizionált, akik képtelenek feldolgozni, ha valakik megszólalni bátorkodnak önmagukért! Akik állítólag valaha maguk is ifjak voltak – s minő gyalázat! – a nevükben máig ott virít a „fi”, ami történetesen éppen a fiatalok rövidítése!

Kellett hát valami fogást találni, valami ocsmány válaszlépést – valami aktuális mórest, amire ezeket a gaz, szemétláda gyerekeket büntetni lehet! Ugyan, hogyan is gondolhattak arra, hogy az utcára vonulva a saját érdekeiket követeljék; hogy is gondolták, hogy a választások előtti periódusban, amikor minden kivétel nélkül rózsaszín, mint a malac valaga, belerondítanak a rendíthetetlen ócsenyharasóba!

Azt már nem!

„Fiatalságunk siralmasan nagy része telik a felesleges anyagok túlrészletezésével, nem akarunk agyonhajszolt zombik lenni – olvasható a január 19-ére meghirdetett diáktüntetés ismertetőjében. Aki szerint ez kormányellenes tüntetés, az egy generációnak mondja azt, hogy semmi szükség rá – állítja az egyik szervező. A demonstrációt középiskolások, illetve a Független Diákparlament szervezi, amelyet a Friedrich Ebert Alapítvány mellett magánszemélyek is támogatnak, köztük Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója.

Fehér Alexandra és Gyetvai Viktor szervezők

A szervezők azt kérik, aki teheti, ezen a napon ne menjen iskolába. Az oktatási jogok miniszteri biztosa az Indexnek azt mondta: ha a szülő igazolja a hiányzást, a diákot semmilyen retorzió nem érheti ezért.”

A kormány persze nem tétlenkedhet e hírek hallatán!
A rádióból hajnaltól ömlik a demagóg duma: Mert ugye, aki tüntetni megy, csak akkor nem kap igazolatlan, ha az édesapja, vagy az édesanyja igazolja, hogy miért is hiányzik a nebuló! De – és ez minden aljasság netovábbja – ugyan, melyik szülő buzdítaná ilyen badarságra a gyermekét? Ugyan, ki helyeselné, hogy a kölök a jó, meleg iskola helyett az utcára siet! Na ugye! Tehát a rádió szerint kétséges, hogy néhány iskolakerülő gazemberen kívül az utcára vonulna, akár csak egyetlen értelmes diák is, 2018. január 19-én Magyarországon!

„Ezzel az eseménnyel szeretnénk tudatni, (…) hogy az oktatás, aminek részesei vagyunk korántsem modern” – közlik, és a meghívóban fel is sorolják, szerintük mivel van a baj.„Elegünk van, hogy a 19. századi egyetemes anyagot olyan részletezve tanuljuk, mintha tegnap történt volna, és hogy ezt 7, 8 vagy 9 órában kell megoldani. Igenis fontos tanulni a múltat, de ahogy telik az idő, bővülnek az ismeretek, velük együtt a tananyag, és ez egy idő után borzalmasan felhalmozódik.

A fiatalságunk siralmasan nagy része telik a felesleges anyagok túlrészletezésével, miközben tanulhatnánk ugyanezeket az ismereteket lényegre törően.

Kifogásolják az állami irányítású iskolák egyentanterve alapján eluralkodó szemléletet is: „Nem akarunk mind ugyanúgy viszonyulni a világhoz, mert mind mások vagyunk, ezért az oktatás se faragjon minket egy és ugyanazon mintára. Nézzünk körbe és meglátjuk, hogy tanulni a múlt világáról és a modern világról összefüggően, tartalmasan, jókedvűen és érdekesen igenis lehet.”

Újabb nettó szemétség! – Ennyi a kormány válasza az ifjak lelkesedésére.
Nagy kár, hogy senkinek nem rémlenek odafenn 1848 ifjú forradalmárai, hogy a pesti srácokról csak az őskommunista Stefka és alkesz főszerkesztője jut a kormánypártok eszébe! Mert ha csak pár százan vonulnak is, a jövőért teszik, és ez fontosabb, mint bármennyi nettó hazugság, odafentről!

„Senki nem listázhatja a pénteki diáktüntetés résztvevőit, az iskolaigazgató sem tilthatja be a tiltakozást
Sem az osztályfőnök, sem az iskolaigazgató nem tilthatja meg a diákoknak, hogy részt vegyenek egy tüntetésen, és listát sem készíthetnek a tiltakozó tanulókról – hívja fel a figyelmet a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ). “A tüntetés a véleménynyilvánítás egy formája, és mint ilyen, az Alaptörvényben garantált alapjog, az nem köthető életkorhoz vagy egyéb státuszhoz.”

HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI PÉLDÁZAT – engedd megértenünk, hogy ők is csak emberek…

Hódmezővásárhelyen történt valami.
Persze, mint mindenről – ami a mai magyar valóságról szól -, kétféle összegzést olvashatunk…

Egyfelől tudósítanak a szolgálatában „bátor elszántságot” gyakorló esperesről, aki ugyan e vasárnapon nem misézett, mégis vette a fáradságot, hogy beballagjon, s elmagyarázta a nyájának a fennálló paradicsomi állapotok iránt tanúsítandó hála alapvetéseit…

„A második világháború óta a magyar népnek és a magyar egyházaknak, nem csak a katolikus egyháznak, nem volt olyan lehetősége, hogy ilyen támogatást élvezzen, mint a jelenlegi kormány által, amit kap. Az oktatásban, az egészségügyben, szociális téren, könyvkiadásban, és lehetne sorolni. Hódmezővásárhelyen már itt van a pénz a számlán, most kezdjük építeni a kertvárosban a harmadik katolikus templomot”

Másfelől olvashattunk a hitüket, vallásukat csak úgy, maguk szerint, a lelkükből gyakorolni akarók megdöbbenéséről.
Na persze, ez utóbbiról lényegesen kevesebbet!

Rend persze ez is, és ilyenné lett a tájékoztatás, csak éppen azok helyébe egyre nehezebb képzelni magunkat, akik elszenvedni kényszerülnek, ott az Alföld városában, Hódmezővásárhelyen ezt az egészet. Íme, a totális káosz – a félve elsuttogott – anarchia, egyenlőre kicsiben, egy város, egy „nyáj” szintjén, ahol mostantól még az sem mindegy, ki kivel beszél és főleg miről!

Sebtében bekamerázott utcában, állásától váratlanul megfosztott ember, Márki-Zay Péter, aki eldöntötte, hogy kiáll másokért. Bejelentette, hogy indulni kíván a korábbi polgármester halála okán megüresedett, szinte mindeddig kizárólag a fidesz narancsszíneiben pompázó székért – független jelöltként. Na, ő az, aki most vasárnap kiátkoztatott…

Aki hívő katolikus, vallását aktívan gyakorló személy! És a munkatárs, „Laci Atya” feltétlen híve – akit a vasárnapi szentmisén megszólaló Németh László esperes plébános, a tábori püspökség nyugállományú őrnagya, nekibuzdulása megpróbált megsemmisíteni.
Márki-Zay Péter, aki korábban évtizedeken át a fideszre voksoló, de abban mérhetetlenül csalódott emberként a szentmisére invitálta a vele szimpatizálókat. Arra az alkalomra, ahol már jó előre lehetett tudni, milyen aljas kormánypropaganda fog befészkelődni az áhítatra várakozók lelkébe. Mégis megtette. Csak mert számítani merészelt a hitükben és vallásukban megalázott emberek lelkiismeretére!

Márki-Zay Péter így ír a történtekről: „…még csak 10 napja vagyok közszereplő, de a gonosznak az az áradata, amit már ennyi idő alatt is megtapasztaltam, nem hagy aludni éjjelente – ma sincs másképp… Katolikus testvéreimmel messengeren, telefonon egyeztetve most Laci atyáért imádkozunk – tudom, rettenetes lehet most neki. Laci atya most az emberek haragja, híveinek látványos elfordulása mellett a lelkiismeretével is viaskodik. Szeretném, ha tudná, hogy mi nem ellene, hanem vele vagyunk ebben a küzdelemben.”

Márki-Zay Péter, aki egyébként a hódmezővásárhelyi Szent István király plébánia világi elnöke, meg van győződve arról, hogy a háttérből egy mindent, vagy inkább mindenkit manipuláló politikus vehette rá Németh Lászlót erre, „valaki, akinek számára az egyház feláldozható, aki számára a közösségek megosztása puszta hatalmi eszköz, és aki emberi életeket tesz tönkre egy választási győzelemért.

Hétfő este szentségimádás lesz a Szentháromság templomban – aki teheti, jöjjön és imádkozzon László atyáért! MINDENKI MÁS pedig KÉREM, tartózkodjon az egyház, a vallásos közösségek megbántásától és FOGJUNK ÖSSZE a kútmérgezés ellen! A Gonoszt csak EGYÜTT győzhetjük le!!!”

Hódmezővásárhelyen történt valami.
Persze, mint mindenről – ami a mai magyar valóságról szól -, kétféle összegzést olvashatunk.
Egyfelől tudósítanak a szolgálatában „bátor elszántságot” gyakorló esperesről, aki ugyan e vasárnapon nem misézett, mégis vette a fáradságot, hogy beballagjon, s elmagyarázta a nyájának a fennálló paradicsomi állapotok iránt tanúsítandó hála alapvetéseit… Másfelől olvashattunk a hitüket, vallásukat csak úgy, maguk szerint, a lelkükből gyakorolni akarók megdöbbenéséről…

( A hódmezővásárhelyi plébánia a Szeged-Csanádi Egyházmegyéhez tartozik, amely részről senki nem kívánt nyilatkozni az ügyben. A Kiss-Rigó László megyéspüspök vezette egyházmegye egyébként az egyik nyertese a kormány tavalyi pénzosztásának. Milliárdokból építhet Szegeden stadiont, a beruházás kivitelezője pedig Orbán Viktor miniszterelnök „kötélbarátjának”, Garancsi Istvánnak a cége. )

Felénk a dolgok másként történnek.
Itt szó sincs arról, hogy a hatalom ármánykodása behódolásra kényszerítene embereket! Híveket és pásztorokat…

Felénk, Vas megyében minden ember tiszta szívvel és igaz lélekből, félelem nélkül készül a választásokra – a jelenleg hatalmukat gyakorlók örök megerősítésére. Szó sem lehet arról, hogy a katolikus egyház papjait a világi vezérek ostoba címekkel raggatnák tele! Ugyan, hogy is volna akár csak egyetlen lelkipásztor, akit egy bizonyos év emberének választanának, vagy bármi hasonló címmel kegyeskednének kitüntetni a hatalmasságok, politikusok, városvezetők stb.! …hogy aztán szabadkozhasson Isten szolgája, mert nem tudja megtáncoltatni a bál szépeit!
Hja, itt ilyen nem történhet!…itt ilyen nem történhet!

Itt éppen csak bámuljuk, amint a nép, az istenadta nép szavaz, felterjeszt, s a kegyurak végre magukévá tehetik a mindaddig érinthetetlent! Jó volna, bizony, jó volna közénk is egy ilyen Márki-Zay Péter! Talán ma, holnap, vagy holnapután szervezne Szombathelyen is egy szentségimádást, mindazokért, akik már behódolni kényszerültek, vagy akik éppen elkövetkeznek majd!

Mindenesetre vigasztaló, hogy megyénk egy kicsiny falujában ezen a hétvégén is elhangzott a pásztoruktól örökül hagyott ima, melyet itt, minden héten elmondanak: „Urunk, adj nekünk jó papokat, ne olyanokat, amilyeneket megérdemlünk! Akik Neked szolgálni szeretnének, és nem uralkodni helyetted. Akik a Te igazságodat hirdetik, és nem a sajátjukat erőltetik ránk. Akik nem szégyellnek rólad mindenütt beszélni, de tudnak tapintatosan magukról hallgatni. Akik nem akkor nyugtalanok, ha miattad bántás éri őket, hanem amikor miattuk Téged ócsárlás ér. Akik hiszik mindazt, amit tanítottál, és azt nem csak velünk elhitetni akarják. Akik nem velünk versenyezve gyűjtik az anyagiakat, hanem velünk együtt járják a göröngyös utakat. Végül kérünk, Urunk, engedd megértenünk, hogy ők is csak emberek, s hogy ők is minél jobban megértsék: mi bennük keressük jóságos arcod fényét. Ámen.”