Revolúció

” Náci módszerekkel vádolta meg Angela Merkelt Orbán Viktor a Spiegel szerint. A német hetilap online kiadása felidézi, hogy a magyar kormányfő péntek reggel a Kossuth rádió 180 perc című műsorában azt mondta, a németek egyszer már bejöttek (Magyarországra) nem lovassággal, hanem tankokkal. Nem volt jó ötlet, akkor sem működött – mondta Orbán, aki Merkel csütőrtöki mondataira reagált.

Merkel akkor Peer Steinbrück német szociáldemokrata kancellárjelöltnek válaszolt, aki éppen Magyarországnak  az unióból való esetleges kizárásáról beszélt. Ehhez képest a kancellár igyekezett hűteni az indulatokat: azt mondta, hogy nem kell mindjárt a könnyűlovasságot küldeni.

A Spiegel szerint Orbán megjegyzése ismét jelzi, ahogy Magyarország egyre inkább jobbra húz. A hetilap felidézi a magyar miniszterelnök szavait, amelyek szerint Európa egy szekuláris, keresztényellenes és családellenes vízió foglya lett.

A Spiegelnek egyébként sem a Miniszterelnöki Hivatalban, sem a Külügyminisztériumban nem kívánták kommentálni Orbán megjegyzését. A Méltányosság Intézet politológusa, Nagy Attila Tibor szerint a miniszterelnök szavai nem szolgálják a magyar-német kapcsolatok ügyét, viszont erősíthetik az Orbánnal kapcsolatos kritikát a Németországban kormányzó CDU/CSU politikusai között.”                                                    ( forrás: NOL.hu)

A Külügyminisztérium nem kommentált, helyette megérkezett Kiszel Tünde, Beja Asszony és Sarka Kata legújabb reinkarnációja, Dunst Eszter, a Nők a Magyar Nemzetért Egyesület alelnöke, aki nem más, mint a Győr-Moson-Sopron Megyei Kormányhivatal Törzshivatala, Kormánymegbízotti Kabinet vezetője, aki egyben a PolgárSág Civil Egyesület vezetője Győrság községből. Tehát nyilván és szokás szerint egy perszehogynemfidesztag civil!

A választ egyenesen Angela Merkelnek címezve, - tisztelettel kérjük, nézzék el a blog szorgalmas alkotóinak, hogy - kommentár nélkül közöljük!

Kedves Merkel Asszony!

Hallom, jó, avagy a helyes útra akar minket magyarokat téríteni.

Vagy terelni?

Fordítás kérdése. Valószínúleg úgy hangzott: „auf den richtigen Weg bringen…”

(Eszterke esküvői képe két évtizede Németországban (?) készült…)

Danke. Köszönjük, Merkel asszony, de nem kérünk belőle!

Se a terelésből, se a térítésből.

Se állatok nem vagyunk, se megtévelyedettek.

Keresztények vagyunk, kezicsókolom, már vagy ezer éve.

Tudja mit, Merkel asszony?! Volt egy költőnk, úgy hívták: József Attila. Maguk aligha ismerik… mindegy. Ő írta: „mint állatot terelni értik…” mármint az embert, úgy nagy általánosságban… Csakhogy azok a bolsevista idők elmúltak.

(Napjaink Dunsztesztere a civil világ nagyasszonya)

A magyar nem hagyja tovább tereltetni magát. Senki által. Tetszik érteni? Még a németek által sem. Senki emberfia által többé.

Maguk fordítva ülnek a lovon, kezicsókolom, ha észre vették, ha nem…

A helyzet ugyanis az, hogy tegyen meg mindent Németország, hogy a helyes útra térjen! Milyen alapon tukmálja rá megint Németország a saját eszméit Európára?Milyen alapon diktál? Mért gondolják megint, hogy egyedül a német út az üdvözítő?

Hogy merészelnek minket kioktatni demokráciából, mikor nekünk, magyaroknak köszönhetik az újra egyesítést?!?

Ha mi akkor nem bontjuk meg a vasfüggönyt, miről beszélnénk most, kedves Merkel asszony?!?

(Báj és gyönyör, amint az írás minden mondata…)

Nem a maga útja helyes, kedves Merkel asszony, hanem Orbán Viktor útja.

Maga, kérem, Merkel asszony, még az esernyőjét sem vihetné Orbán úrnak.

Maga hatalmas, Merkel asszony, mert rengeteg pénz áll maga mögött.

Maguk kétszer romba döntötték Európát…. mégis mindig győztesként kerülnek ki mindenből…. mint a fociban… ez is valahogy mindig így alakul….

De kérem, most elég. Elég ebből. Ki van kint és ki van bent? Azért, mert maguk kb. 80 millióan vannak, még nem biztos, hogy igazuk van. Ahogy már említettem, volt már effajta tévedésük…. nem is oly rég….

De most nekünk van igazunk. Tetszik érteni??? Mert nekünk van egy államférfink, olyan, aki minden száz évben terem egyszer. Mármint Európában! Aki távlatokban gondolkodik. Aki érti a helyzetet minimum egy emberöltőre előre. Aki a népéért küzd a nagy globális lötty ellenében…aki a kereszténységben hisz, mint Európa alapvetésében…(a Fundament, kedves Merkel asszony! Maga protestáns, ugyebár?! Tudnia kellene…. ) Aki nemzetben gondokodik az internacionalizmus ellenében. Csak nem hallatszik a szava, mert egy kicsiny népet képvisel. Vagy ami hallatszik, azt sem akarják meghallani…mint a kis Vuk kiáltozását….(tetszik tudni, a kis Vuk legalább olyan fontos, mint József Attila, mert a kis Vuk ugyan sírva kiabált, hogy kicsi vagyok, éhes vagyok, fázok, de életben maradt, győzött, felnőtt, és boldogult, és nemzetséget alapított! )

Mi is ordítottunk és harcoltunk Európa védelmében, kedves Merkel asszony, majd ezer évig…. de nem árt tudni, hogy a harang nem csak értünk szól déli 12 órakor! Európáért szólt anno… és szól most is, ha ugyan nem késő, s ha tudni tetszik, mire gondolok… de ez is mindegy.

Nekünk magyaroknak csak ez maradt. A Himnusz és a déli harangszó.

A lényeg: nincs joguk minket se terelgetni se téríteni.

Nincs erkölcsi alapjuk.

Semmilyen alapjuk.

Tetszik érteni?

Utóirat:   

Úgy kell a kutyáknak a hús,
ahogy a szívnek mélabús
dallamok közt táncoló
lélekpárologtató
lidércekből szőtt elem
te szürkésbarna félelem
és én mint csíkos rabruhád
néha gondolok még rád
de köszönöm, hogy elmúlt ez a szerelem

Ha bekacsintok, hogy mi van
e koszos pornómoziban,
látom a bambaság korát
rejszolni át az éjszakát,
rajzolni át az arcokat,
az ondószagú vakolat
alatt vas karmokat növeszt
és a fülembe súgja ezt: I am the best

Szoríts meg engem, ne szoríts erősen, ez fáj
inkább szoríts nekem, ha menni muszáj
hidd el, én veled maradnék,
szívesen széjjelszakadnék
ha lenne még Magyarország

Ki hercegnő volt egykoron,
teríték lett a koncasztalon,
vicsorgó élettelen hús,
felzeng a voodoo-technoblues,
patakban sóvárgó kezek,
az égbe nyúló terpeszek
mentén egy új világ jön el,
ahol már nincs számomra hely,
ha nem leszek, hát nem leszek

Szoríts meg engem, ne szoríts erősen, ez fáj
inkább szoríts nekem, ha menni muszáj,
hidd el, én veled maradnék
szívesen széjjelszakadnék
ha lenne még Magyarország

(Quimby)

A magyar nyelv egyik gyöngyszeme a „besokall” kifejezés. Akadnak helyzetek, szituációk, melyekről egész csokor szinonima áll a rendelkezésünkre, de azt az érzést, amit akkor kell viselnünk, ha nincs mód a további tűrésre, legegyszerűbben így szoktuk megfogalmazni.

Mert a ki besokall, az valószínűleg túl van már a telített hócipőn, hogy egyéb kobaktermésűre ne is gondoljunk! Akivel a soknál is több negatívum történik, nem is igen tehet egyebet, megéli ezt a rettenetes állapotot és közben vérmérséklete szerint morog, dühöng, káromkodik, csapkod, vagy éppen fenyegetőzik, szankcionál, de minden körülmények között megpróbálja megtorolni a vele történteket. Tehát a lényeg, hogy aki besokall, már átlendül azon a bizonyos ponton, amit tűréshatárnak nevezhetünk.

A szegény fideszes túl van mindenen! Úgy is mondhatjuk, az ág is húzza! Élete nem volt és nem lett egyéb a tűrésnél. Megszenvedte és kiharcolta, aztán, hogy beteljesedett, csak nyögi azt az átkozott nagy hatalmat, aminek persze leginkább most is csak a gondjait viseli! Nehéz ezt megérteni annak, aki évtizedek óta szoci, vagy éppen komi, libsi, antifa, vagy éppen fasi – ha érthetőek ezek a kellemesen becéző rövidítések!

Fideszesnek lenni ugyebár maga a gyönyörűség, a nehéz teher hordozása, egyfajta nemzetért való önfeláldozás, a szónak abban az értelmében, melyből a nemzeti fogyasztóvédelem, a nemzeti adóhivatal, manapság pedig a nemzeti dohányboltok táplálkoznak. A fideszes nemzete az, amely nem lehet ellenzékben, de, ha rárontanak, csak füttyent és megvédi a békemenetelők hada, meg a jóságos miniszterelnök. Aki persze maga a nemzet! Szerepe felülmúlhatatlan.

( Mint annak idején a Szúban, ha elfogyott a Lenin-rend, meg a rengeteg fityegő verescsillag, nem volt mit tenni, a „Hős város” kitüntetéssel ismerték el a legeslegnagyszerűbb palikat. Nekik ő a geroj górád, aki aztán ezért cserébe lajstromot készít az övéit fenyegető veszedelmekről. A fenyegetőknek pedig ellenáll, sőt, a hosszú dolgos évek alatt kialakult maga a preventív nemzetmentő diskurzus, az eleve támadva védekezés bonyolult szisztémája!

A szegény fideszes túl van mindenen! Meg kell őt védeni, oltalmazni, menteni, amint azt a terjedelmes kebelrendszerrel rendelkező, molett óvónéni tette az ő kicsinyeivel, még a dedós időkben. Ott ül a sok kis fióka a nagy vezető hóna alatt, olykor a valóságban és olykor a képzelet szárnyain is túl, mert e honban ma is akad még sok a túloldalon, a betörhetetlenek közül való. Az össznépi bólintstibi, a mindent helyeslő csönd, ez a bátran passzív semmi pedig tökéletesen másolható. Az elvetemültség szintjéig egyneműsödő, bambán szürkülő társadalom kockafejű egyedei kivetik, kiutálják a gurigaagyúakat. Minek is ellenállni! Győz az erő…

Szimpatizánsok, közvélemény kutatók, erkölcs- és hittan-tanárok, békemenetelők és immár a nagy kiválasztottak, a trafikmutyi nyertesei alkotják a kemény-magot; s már csak idő kérdése, mikor csatlakozhatnak a gyógyszertár-mutyi, a szeszipari-mutyi predesztinált győztesei, persze szigorúan, a pártfegyelem és összetartás alapján…

A szegény fideszes túl van mindenen! A minap olvashattuk, hogy véderőt kellett létrehozni a betagozódásra képtelen, idomulni és megalázkodni nem tudó ellenzék fertelmes firkászaival szemben. Mert ezek a pernahajderek képtelenek az elcsitulásra! Mint megvadult tyúkok a baromfiudvar sarkában, csípik, tépik, csőrükkel vágják az éppen csak élni akaró, szegény fideszest! Véderőt kell létrehozni, ügyvédeket, végrehajtókat tömöríteni, akik hajnaltól késő éjszakáig csak feljelentéseket írnak, pörbe fogják az ellentmondást nem tűrő ellentmondókat és dutyiba juttatják a bólogatni képtelen közeget, mely annyi fájdalmat okoz a dolgos fideszes bagázsnak.

Meg kell védeni a kiskirályságok élén tollászkodó megannyi bigbradert, segíteni a megfigyelést és, ha kell milliószor követelni a helyreigazítást, irányba forgatni a szelet! Akadnak, akik az ötvenes évekről papolnak, bár hiányos történelmi ismereteik okán kissé túl sokat gondolnak az akkori gazemberekről!…

A szegény fideszesről rémhíreket terjesztenek. Azt locsogják, hogy párttagságukból, hovatartozásukból előnyöket érvényesítenek, hogy a protekciók révén nyakig érő korrupció csak nekik ontja a dohányt…

Hogy nekik mindent lehet! Még ilyet!

Mert kérem szépen, jobb, ha mindenki megtudja, hogy a szegény fideszes túl van mindenen! Ő az, akinek nehéz volna újat mondani! A középiskolában együtt vonult velük május elsején, együtt robotoltak a KISZ szervezetek kollektíváiban. Az egyetemen közös kollégiumi szobában lakott a legnagyobbakkal, már ott megismerte tréfás szokásaikat, melyekről Orwell azt ragozta, hogy bizony akadnak egyenlőbbek másoknál… Ott ők voltak az alapszervezeti titkárok! A csicskások távirányítóinak kezelői. Aztán a piros betűs élet első komoly kapcsolatait, az MSZMP pártszervezetein belül szintén együtt élték meg. Pajtásból elvtársak lettek, aztán reformerek, végül rendszerváltók. Persze, ott is mindig tűrők és elszenvedők, mert az igazságaik mindig igazabbak voltak másokénál. Ha sisere hadukat népnek nevezték, megsértődtek, előbb a szív-szabadságot hirdetve a liberalizmust éltették, majd devianciájukat konzervativizmusnak kezdték becézni.

Aztán kispekulálták maguknak a rendíthetetlent… a mutyit!

Miközben a rádióik és televízióik a diadalról papolnak napestig, miközben grafikonjaik rendszeresen az égbe lendítik mutatóikat, a gonosz külvilág egyfolytában össztűz és támadás alatt tartja ezt a sokat szenvedett brigádot, akik persze napról napra többen vannak, mert mindig hoznak még egy embert…

A szegény fideszes túl van mindenen! ( Ő mégis egy, az egyetlen, aki valamit rosszul csinált. ) Párttagkönyvét olykor előveszi, leporolgatja a nagy vezető által alkotott műveket és bár két ballábbal született, szorgalmasan meccsekre jár, s néha a háza mellett bőrbogyót rugdos a falnak.

Mert rendületlenül hisz a szeretet és az összetartozás erejében.

Bár csak ritkán jut hús az asztalára, nagyon boldog, hogy épülnek a nagy stadionok, s főleg örül a Felcsút győzelmének! Ha ezt Öcsibácsi láthatná!

Néha tisztelettől vezérelve vonatra száll és nem zavarja őt az árnövekedés, mert tudja, hogy érte van minden, az ő kényelmét szolgálja majd az a rengeteg fejlesztés, amiért a megemelt jegyárak révén lemondhat a zöldségek, gyümölcsök fogyasztásáról… Minek az a rengeteg sóska! A minősíthetetlenül rossz vonalakon amúgy is ócsítottak a fizetni valón, s a faluban megállni képtelen fapadoson hamarosan wifi is lesz! Naaaaaaaa!

Még két hónap és visszaszokik! Már vagy két évtizede nem gyújtott rá, de a nemzeti trafikokat neki kell megvédeni, azzal, hogy rendületlenül bagózik majd, nehogy hiba jusson a számításba!

„Méghogy a haverok nyerték a koncepciót?!” „És, ha igen?”

A szegény fideszes túl van mindenen! Védett fajta. Hamarosan szükség lesz rá, délutánonként edzést tart. Most még csak az anyósát agitálja, meg a klimóban a Lalit. De, ha hívják, kivirul, felböki majd kedvenc kitűzőjét, az „én miniszterelnököm” felirattal, csuklójára nemzetiszín befőttes gumit húz, nyakára veti narancssárga düftinsálját és vígan üvölti szerteszét:

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Addig is esténként hosszasan bámul a tükörbe. Olykor lehunyja szemét, mielőtt indulatba jönne, mert tudja jól, drága volt a portéka… Aztán mint rendesen, próbál másra haragudni. Ahogy tanulta, megtanulta, már bárkit képes gyűlölni, aki nem fogadja el, nem szereti őt. Mert számára a jövő is elkezdődött, ami után, mint tudjuk, már nincs tovább. A jövő ugyanis nem fokozható. Nincs jövőbb, legjövőbb…

Végül…

Nincs szomorúbb látvány, mint egy megfáradt és besokallt, szomorkás szimpatizáns, amint este, egymaga összehajtogatja a nemzeti zászlót, kímélendő, leengedi a lufikat, falnak támasztja a VIKTOR, VIKTOR, VIKTOR táblákat, aztán előveszi a kilencven forintos félkilós kenyeret, a növényi zsírokból készült margarint, felkeni, rátolja a budget párizsit és falatozni kezd.

Mert, ugye, jó dolog a győztesek közé tartozni…?

( Köszönet a magyar vakondnak! )

Ritkán kapok levelet. Manapság kiveszőben van az örömök és felgyülemlett gondok kibeszélésének hagyományos módja. A többség a jót és a rosszat is magában tartja, az a kevés pedig, akinek minden rezdülését ismerni kell, ( a celebek és más deviánsak ), csak akkor számíthatnak embertársaik érdeklődésére, ha az, ami velük megtörténik, a közönséges embertől idegen, vagy legrosszabb esetben maga a lehetetlen.

Ritkán kapok levelet; most kaptam. A postás a kapu előtt bíbelődve jól láthatóan az ég felé emelte a kopertát, ( hátha mégiscsak kielégítheti kíváncsiságát, s megismerve a benne lapuló küldemény tartalmát, majd fűzhet némi konkrétumot gazdag fantáziája szokásos történeteihez, amikor a címzettről fecseg és pletykál a fél falunak ); de nem, a boríték vaskos, szürke papírból készült. Hősiesen elrejtve, a kibontásig titkosítva a feladó gondolatait. Ragasztószalag óvta a beltartalmat. Ahogy valaha a pecsétviasz, amikor még léteztek valódi, hétpecsétes titkok.

A levelek olvasásától elszokott ember már nem helyezi magát kényelembe, nem keresi elő borítékvágó kését és nem halkít kicsit a rádión. Dolgát végezve, másodlagos tevékenységek sora közben tépi fel a küldemény szegélyét, kihúzza az írással borított papírost, s csak úgy jövet-menet végigfutja a rengeteg betűt, amivel oly sokat vesződött, aki az írásnak látott. Aztán a levél tartalmát megismerve, meg sem torpanva teszi tovább a dolgát. ( Akad, aki azt mondja erre: nem lépi át az ingerküszöbét. ) A levélíró öröme és bánata, mint egy gyorsvonat, éppen csak átrobog a címzett képzeletbéli állomásán, epizóddá, mellékdallá változnak az esszék és ódák; ahogy a hétköznapjaink is rendre feledhető pillanatok, ha ugyan van értelme még a régmúlt ünnepeinek…

Ugyan, hová lettek a közös esti együttlétek?…

Ritkán kapok levelet. Talán még ritkábban érzem úgy, hogy aki írta, annak azonnal válaszolnom kell. Üzenetet írni oda, ahol még érdemesnek tartottak, hogy megismerjem a valódi történéseket, várható, embert próbáló föladatainkat. Szégyenem és büszkeségem sem engedhetné, hogy a levélből idézzek, annyira személyes minden sora, de válaszolnom mégis úgy kell, ahogy valaha Karinthy tanított: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, de béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyújtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni…”

Ahogy a kisgyermek beleszokik a megfelelésbe, ahogy megérti az engedelmesség kötelezettségeit, úgy fogadok most szót és válaszolok. Mert várja, aki belépve a nyolcadik évtized árnyai közé, görbülő betűivel kért: valljak színt, mielőtt újra, nap-nap után útnak indul, hogy ő segíthessen rajtam. Bár nekem ez volna az egyetlen dolgom éppen…

Köszönöm azt, hogy gondoltál rám, hogy rám gondolsz akkor, amikor számadást végzel, leltárt írsz és szántásra, új vetésre adod a fejed! Így kopogtatok alázattal, ahogy megtanítottak az illő köszöntésre, a hangos és lelkes üdvözlésre, mely szívből való. Köszönni és soha nem kérni, derűvel érkezni, soha nem bajt cipelve összeroskadni a kertkapuban. Tanították ezt, mert a tanítók tudták, mi az, ami a legnehezebb a világon… Békét, boldogságot színlelni, s közben az őszinteségről beszélni, rendületlenül. Köszönöm, hogy hívtál, hogy érdemesnek tartottál, hogy velem oszd meg a kenyeret és a titkot, amit csak a bocsánatra képesek adnak a tékozlónak. Köszönöm, mert belefáradtam a mentegetőzésbe…

Azt kérded, mik a hírek felénk? Mióta eszméltem, csak valakikért és valakik mellett dolgoztam; értük és velük, a közös értékekért, s ahogy mások is ebben a hazában, magam is reményekkel telve tettem a dolgom. Aztán egy nap, hogy úgy látszott, értelmet nyert a jövőbe vetett hit, oda álltam magam is, azok közé, akik hangos szóval és tettekkel is szolgálatra szegődtek. És bármerre vitt a szél, elhittem, hogy létezik igazság, s mi a veszteség nélkül élők egyszer hazatérhetünk…

A minap levelet kaptam az „embertől”.

Peter Menzel, a fotográfus…

A világot bejárta és azt kutatta, vajon a rengeteg országban, mit jelent a legalapvetőbb emberi szükségletek minősége. Képeket küldött, és én most neked… Mert az emberek sorsában ott van minden, ami a léleknek fontos… Az otthonaik, az ételeik, a dalaik, a képek, amik a falakat díszítik és az állatok, amik körbeveszik szeretteiket.

( Csak magunkról nem küldök képet. Azt ismered, úgyis! Tégy belátásod szerint. Ha gondolod, mesélj a tieidnek, ha nem, hallgass, arról, ami Magyarországon volt és ami lehetett volna…)

Amerikai család – Ők a heti betevőre $341.98-t költhetnek.

Lengyel család, ők heti 582.48 Zlotyt, tehát $151.27-t költhetnek…

A németországi család étkezésre szánt adatai nem publikusak…

A Csádon élő családnak 685 CFA , vagyis $1.23 jut étkezésre hetente.

Kuvaiti család 63.63 kuvaiti dinart költ hetente, ez kb. $221.45.

Francia család szerény heti étke…

Ez az ausztrál család sem éhezik igazán!

A kínai család asztalára 1,233.76 Yuan , tehát $155.06 értékben jut étel.

Az angol család asztalára heti 155.54 British Pounds vagyis $253.15 értékben kerül elemózsia…

Utóirat:

A MNB Amerikai Dollár deviza középárfolyama az előző napok erős emelkedését követően tovább erősődött a forinttal szemben, és 0.49%-os emelkedéssel, 227.5600 Ft-os áron jegyezte a bank.

Végül néhány kép egy magyar család éléskamrájából:

Amikor a minap először olvastam az írást, megdöbbentem. Szinte fájt, ahogy a fiatal újságíró belevágott. Vagy, ahogy manapság illik mondani, bevállalta azt a néhány „durva” napot, ott a mocsokban. Arcát, testét és hiába tagadnánk, egész intellektusát lökte a placcra, hogy átélve a megpróbáltatásokat, – egyfajta görbe tükröt tartva a lecsúszott életet élők elé -, elmesélje (mások) viszontagságait.

Homeless, hajléktalan, megtűrt lény lett néhány napra, ( annak öltözött ) csak azért, hogy élményeit megosztva indulatokat kelthessen másokban. Katarzist, együttérzést, lenézést és szánalmat – kinek mit jelent ma, Budapest utcáin a kéregető, köztéri padokon alvó, nem ritkán a saját szemetében, sarában fetrengő ember látványa.

Az írás legfőbb erénye, hogy nem kutatott kiváltó okokat, nem kezelte következményként az átélt gondokat, de nem is fogalmazta meg másokat megalázó aberrációként a történteket. Csak mesélt. Talán ez adott értéket a történetnek. Talán; gondolom… mert lehet, hogy ami történt és leírattatott, a legmerészebb álmaink ellenére sem egyéb, mint provokáció…

Azt hiszem, más is próbálta már: Eljátszani a gondolattal, vajon, mi lenne velem, ha egy nap bekövetkezne „valami más”. Más, mint amit az addigi mindennapok nyújtottak, a reggeli ébredés, a munkába indulás és érkezés feszített programja, aztán a percre mért munkaidőn belül a mennyiségi és minőségi teljesítés, végül a teljes munkafolyamatot lezáró beteljesülés, az elvégzett tevékenység öröme, az ellenőrzés és a lehetséges konklúzió levonása.

Eltérni, akár pillanatokra, centiméterekre a biztonságtól, a biztostól, padkára futni, hogy mindaz, ami addig történt, a kockázatok rendszerében a veszteségek közé zuhanjon. Aztán tehetetlenül sodródni, átadni a súllyá változott valót a gravitáció törvényének és a kontroll nélküli zuhanás után becsapódni.

Megsemmisülni, ronccsá válni, vagy egy életen át megnyomorodva töprengeni tér és idő rendszerén, akár a legjobbak… Mert akit ma felkészületlenül ér a semmi, az mindent kizárólag a szerencsének köszönhet – mondhat bárki, bármi bölcsességet!

Amúgy manapság minden csak másokkal történik meg…

“Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen
Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
Korlátok nélkül növekszik egyre
A sztratoszférán át tör a végtelenbe
Lehetek én is, lehetek én is az az egy
Az az egy

Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek előtt halad
Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva utat
Én biztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran előttem megy
Mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel
Vagy lehetek én is az az egy
Az az egy”

A magunk gondjait szégyenünkben és félelmünkben elrejtjük. Bevallhatatlan napjaink után úgy teszünk, mintha minden bajunk észrevehetetlen volna. Aztán lassan súlytalanná válunk a lényünket körülölelő légüres térben… Ez azonban nem fizikai kísérlet, sokkal inkább a tudatunk túlfeszítése, lélekasztronauták vergődése, biztosítókötelek nélkül.

Suttogásunk, bujkálásunk a társtalanságba taszít, nincsenek már barátaink, követőink s e példaképeink – a feleslegességben; a közöny a legfájdalmasabb! Ezt kompenzáljuk a virtuális nyüzsgésben. Erre találtatott ki a tömeg élménye, az internet farmja, a közösségi portálok majomtársadalma, ahol mindenki mindenkivel egyformán hülye, és ez a parazita értéktelenség, a deviancia a legtökéletesebben másolható.

És a fent említett írásműben éppen ez a bökkenő!

Hetek óta árad az állítólagos  t r a f i k m u t y i.  Vádlók és igazukat vélők csatájának álcázva pereg a film, miközben a kormány kommunikációjából egyre világosabbá válik a cél: áldozattá kell válni, hogy a következő esztendő nagy döntése előtt legalább szánalomból és jóakaratból megkérdőjelezhetetlenül jó helyre húzza a többség a fenséges x jelet. Mert ez van itt és most. Egy végletesen ketté szakított társadalom, elégedett örömmámorban úszó egyedei és a tűrni, vegetálni alázottak tömege vívja mindennapos csatáit, miközben a hatalom gondja csak az osztozkodás. Ebben a katyvaszban már csak a szánalom kavarhat állóvizet.

Megsajnálók, mások fájdalmát átérzők és hadseregnyi képmutató gágog egyre.

A recept bevált, szinte szükség sincs a megújulásra!

„Keress egy nélkülözhetetlen terepet – ebben az esetben a dohányzók, a cigarettázók világát – hívd fel a figyelmet annak minden torzulására – emlegess prevenciót, meg szemléletváltást – végül az egészet építsd be a nemzetmentés szokásos dogmakörébe!”

A nemzeti dohányboltok létrehozása így válik lelkiismereti kérdéssé, aki a kormányon lévők szándékával szembe száll, az a nikotinizmumust élteti, cigit nyom a védtelen gyermekek kezébe, sárba tiporja az egészségügyet, lenézi a kapuban ácsorgó paradigmaváltást és persze pénzt töm az idegen tőke zsebébe, a multiknál hagyva milliók mindennapi aprópénzét…

Csak emlegetni kell a rengeteg mumust és a megvezethetők önkívületi állapotukban vadul voksolni kezdenek. Nekilódulnak, hogy megvédjék jótevőjük világmegváltó szándékát, s keblükre ölelik a mások tüdejét mérgező, a nemzet zsebéből fosztogató rossz trafikos helyébe lépő, felkent és megigazult jó trafikos figuráját, aki ugyanazért jó, amiért a magát kereszténynek és demokratának valló erkölcstanító, aki mondhatni maga a tökéletesség…

Amikor a minap először olvastam az írást, megdöbbentem. Szinte fájt, ahogy a fiatal újságíró belevágott. Vagy, ahogy manapság illik mondani, bevállalta azt a néhány „durva” napot, ott a mocsokban. Arcát, testét és hiába tagadnánk, egész intellektusát lökte a placcra, hogy átélve a megpróbáltatásokat, – egyfajta görbe tükröt tartva a lecsúszott életet élők elé -, elmesélje viszontagságait…

Aztán, hogy újraolvastam, harmadszor, ötödször, megértettem, miért kell, hogy annyi megnyomorított lelket átverve végre megsajnáljuk, amint az említett újságíró elfogadja a Kékgolyó parkjában rá váró ágas helyet, a kunyerálását elutasító karmokat, a farzsebében búvó brifkó tudatában felvállalt szomjúságot, meg azt az aljasságot, amint az illető kiprovokálja a maguk közé fogadást a valódi hajléktalanoktól. És ez a történet ettől válik végtelenül aljassá, mely ugyanakkor a megszokásaink miatt már alig tűnik ki a többi, felszínen úszó hulladék közül.

Ezért nem okozok fájdalmat, sem együttérzést senkiben, ha fázom és éhezem!

2014-ben Magyarország minden eddiginél értéktelenebb választására készül. A valódi patkányforradalmárok vihara után már villámok sem cikáznak majd, már az éj sem morajlik. Nem lesz szükség erőszakra, mindenki tudja a dolgát és mindenki készül; boldogan, kipirult arccal készül a szerepére. A megírt, eleve elrendelt szerepre, mely egyetlen ember, a nemzet jóakarója, a haza édesapja, a hatalmát annyi szenvedés okán kiérdemelt és megszerzett miniszterelnök köré épülve, neki szolgál majd…

A rendezés zseniális, a szereplőválogatáson túl már zajlanak az olvasópróbák. Csak a színek sorrendjén akadhat vita. De ez nem igazán fontos. Cigaretta, bor, sör, pálinka, gyógyszerek, táplálékok és víz. Valamennyi nélkülözhetetlen. Függőségünket kell csak kihasználni, mindegy már, hogy ki, milyen szerepet vállal!

Aki nincs velünk, az ellenünk van, ránk ront, ellenünk tör, összeesküszik és persze a közösen megszenvedett méltóság ellen harcol, elnyerve a világ aljasságát. Magyarországot, a magyarokat bántja, akik, ha kell megvédik magukat…

Utóirat:

“Fáj a fejem, a szívem túl nagy
És nem tudom, nem tudom, hol vagy
Forog a világ, elfolyik minden
Nekem senkim, de senkim sincsen

A torkom összeszorul
Járni alig bírok
Az útra napfény borul
Ha rád gondolok, sírok
Nincs már miben hinnem
Ráuntam a tájra
Nekem senkim sincsen
Most látsz utoljára”

Amint fogynak az évek, a hónapok, napok, úgy tűnik belőlem a ragaszkodás a letűnt idők szelleméhez. Mert tudom, érzem jól,  mekkora aljasság lesz, amikor a szemembe mondják, hogy csak azért szenvedtem annyit, hogy a céljaimat elérjem. Aljas módon bajba keveredtem, megátalkodott módon éheztem és vonyítottam tisztességes munka után. Nyomorult módon lemondtam a jólétről, feladtam az igényeimet a szórakozás és a pihenés pillanatairól.

Ma kifutottam az időből, hiába ajánlkoztam…

Hiszen, ha tudnák, hogy már mennyire nem fáj a véleményük!

Az ocsmány hazugságok között a cinizmust mellőzni képes végkifejletre vágyom, mely megfoszt utolsó illúzióimtól, megöli és elveszi tőlem a szeretteimet, a haldokló öregeimet és a kiábrándult gyerekeket, csak, hogy bebizonyítsa, milyen értéktelen gazember lakik bennem, hogy amíg élek szenvedhessem a lelkiismeret furdalás kínjait…

Miattam mentek tönkre a köröttem élők!

Nekik, lehet, ez is sikerülni fog. Ahogy 1860. április 7-én este a Döblingi szobában, a legnagyobb magyarral esett, midőn a nemzet megbocsátani készen szemlélte megrendezett (ön)gyilkosságát…

( Vers: Vad fruttik )

Ha valaki még nem értesült róla, sietve tesszük közzé a nagy vezető legújabb munkahely-teremtő intézkedés-csomagjának különleges felhívását: Itt az idő! LEGYEN ÖN IS AKTIVISTA! Csatlakozzon egyre szélesedő táborunkhoz, amíg nem késő! MAGYARORSZÁG NEM HAGYJA MAGÁT!

Íme, indul az aláírásgyűjtés a sokat szenvedett és méltatlanul meghurcolt trafikos győztesek mellett!

Indul a minden eddiginél hatékonyabb, ingyenes továbbképzések rendszere, a „Dohánymutyi” Közösségfejlesztő szakmai képzés 120 órában!

A képzés célja:

Olyan közösségfejlesztő szakemberek képzése, akik képesek

a.)-hatékonyan beavatkozni a városrészi szomszédságok, településközösségek, kistérségek és régiók önsegítő, önszervező és partnerségi együttműködési folyamataiba és pozitív változásokat előidézni a lokális trafikmutyi közösség fejlődésében,

(Zsenge és üde aktivisták a békefronton…)

b.)-kezdeményezni és szakmai segítséget nyújtani a lokális fejlesztési folyamatokban. A kezdeményezés lényege a bátorítás, a szakmai segítés lényege a képessé tétel a helyi cselekvésre (információk nyújtása, kapcsolatok szervezése, tanácsadás, képzés, érdekképviselet, közvetítés, aláírásgyűjtés).

Mert Magyarország nem hagyja magát!

Tartalma, moduljai:

Felkészítő modulok: Közösségi tréning; Bevezetés a „Dohánymutyi” Közösségfejlesztésbe.

„Közösségi beavatkozás” modulok: A közösségfejlesztés, a Dicsőséges Fülkeforradalom kialakulásának története; A közösségfejlesztés hazai kialakulása a Polgári Körök keretein belül, szervezetei, működése; A közösségfejlesztő aláírásgyűjtés, mint szaktevékenység; a közösségfejlesztő, aláírás-gyűjtő szerepei; a segítő személyisége, képességei, értékei és sajátos problémái az őt meg nem értőkkel szemben;

„Munkamódok és módszerek” modul: A közösségfejlesztési folyamat, módszerek és technikák; Menedzsment a közösségfejlesztésben; Térségi és regionális fejlesztés; EU programok; számítógépes és internetes alapismeretek stb.

(Az aranydiplomás Irénke néni munka közben)

Célcsoportja: középiskolai végzettséggel és munkatapasztalattal rendelkező humán segítők, valamint szakmai végzettséggel még nem rendelkező fiatal közösségfejlesztők.

A tanfolyam résztvevői az eredményes felkészítés után szakmai gyakorlati vizsgán vehetnek részt, melynek során lehetőségük nyílik, hogy településük lakóit megvédjék a dohánymutyival szembeszálló gaz ellenzéki propagandával szemben. Magyarország jobban teljesít, sőt, holnaptól Magyarország még jobban teljesít!

(Már Sárvátott is!)

Az eredményes vizsgázók, munkájuk hatékony és lelkes végzéséhez terített asztalkát, az asztalkához erősített táblatartó rudazatot és a kedvezőtlen időjárási viszonyoknak is ellenállni képes táblákat kapnak az alábbi felirattal:

A tevékenység végzéséhez – Magyarország, aki nem hagyja magát és senkit az országút szélén… -, formaruhát biztosít: narancssárga széldzsekit, pólót, sapkát, sálat és természetesen folyamatos működtetés ellenére is megbízható golyóstollakat.

A legjobbak prémium jutalomban részesülnek! A kormány mellett, támogatás nélkül, tehát önzetlenül demonstráló békemenet legközelebbi megmozdulásain részt vehetnek és kivételes esetben megérinthetik Széles Gábor, Bayer Zsolt, Pataky Attila vagy Bencsik András ruházatát…

A legutóbbi tanfolyam legkiválóbb hallgatói személyesen szólíthatták meg Orbán Viktor miniszterelnököt, akit arra kértek, ismerje meg a MAGYARORSZÁG NEM HAGYJA MAGÁT! programot, és felajánlották neki, hogy amennyiben egyetért a dohánymutyi győztesei mellett indított aláírásgyűjtés szándékaival, úgy lássa el kézjegyével az aláírásgyűjtő ívet!

(Rejtett kamerás felvétel!)

Orbán Viktor nem tétovázott, igen elismerő szavakkal illette a trafikmutyi kezdeményezést és látható örömmel írta alá az aláírásgyűjtő ívet!

A legújabb megmozdulás kedves pillanata volt, amikor a szomszédos rehabilitációs intézmény két kedves lakója, tengeri malacaik társaságában invitálták aláírásra Magyarország alattvalóit…

(Lali és Imre,  Zsömi és Kabóca társaságában agitál)

Rajta hát! Érdeklődjön még ma! Jelentkezni lehet:

Fidesz – Magyar Polgári Szövetség

( Mesénk “szereplői kitalált alakok, a műsorban csúnya szavak hangzanak el, megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk!” )

Egyszer volt, hol nem volt, a négysávos autópályán innen, az ellibbentett reptéren túl élt egyszer egy derék ember, Gende. Bíz nem volt a környéken még egy olyan derék ember, mint ő! Legendáját messze földön ismerték, úgy hírlett, ő a nagy király kiválasztottja. Az igazlátó és megmondó, akinek művét lóra termett pártfogója egyenest az evangéliumok szerint valónak vallotta.

A felkent, akinek szavára kapuk nyílnak, s ha kell zárulnak örökre, éhezni küldve a szorgalmasan pöfékelőket kiszolgálók szolganépét…

Ez a derék ember vándorolt már egy ideje, mikor hűségéért nagy királya reá bízta minden hadra fogható férfiemberét, s megparancsolta, hogy a méltóságát elvitatókat példás rendben büntessék meg.

Sokan valának azok, sok nagy büntetésben…

Királya nem feledte azokat az időket, mikor Gende a szépséges kalpagú Rozalicska táskahordozójaként, még közös csákó alatt védte korábbi regimentjével az akkori országot. Mely amint mondták, jó kezekben volt, hisz jövőjét olyanok alakították, akik valóra váltották álmaikat.

Történt pedig egy szomorkás napon, hogy bár napról napra többen lettek, akik rendületlenül hittek a szeretet és az összefogás erejében, és bár Gende is a rendületlenek között ólálkodott, elvesztek a párnás pamlagok. Az ország házának dicső napjait felváltotta a piknikek és főterek világa, a körök, s a remény, hogy egyszer még újra körbelengi őt és királyát a kegy, a béke és büszkeség hatalma, melyet annyira megszeretett;  és persze úgy vélte, megérdemelt…

Nyolc sovány esztendőn át Gende egyre csak várt; iperedett, erősödött, aztán, hogy elérkezett a pillanat, nagy királya mentén besétálhatott végre a dicsőség palotájába, mely egyenesen reá méretett! Elfeledte rögvest Rozalicskát, meg az ő néhai pajtásit, a régi regimentet, sőt azt is tudni vélte, hogy ő bizony ott sem járt, mikoron az ég „tetszettek volna forradalmat csinálni!” mondatokat zengett.

Nem rémlettek már a lelkes éjszakák, amikor szögekkel hintette be az utat a felhergelt szállító népségek előtt, a néhai uralkodóhoz való hűsége kinyilvánításaként.

Hol van már az a kék harci szekér…?!

És hol van már az a régi fegyvertárs, valami foltozóVarga-féle, (netán szűr-Szabó?, valami doktor) aki korábban az új király katonájaként elárultatott, s aki válaszként a néhai uralkodó lobogója alatt, hű janicsárként tengte át Gende pár sovány esztendejét?  Alkirályocskaként… Lám, hogy Gendéék hívó szavát megneszelte, nem volt rest feleleveníteni a néhai együttlétek szép emlékét!

Történt pedig, hogy a fegyvertárs, a bizonyos Varga-féle testvérkéje meghívást nyert (naná!) a nagy közösség asztalához, hol minden szem-szájnak füstölgő ingere, s a szorgalmasan pöfékelőket kiszolgálók új szolganépét, magukat ünnepelték éppen, midőn a rendíthetetlen ellenség, egy (nyilvánnem) szeplőtlen ifjú harsonás  r á r o n t o t t   a vigalomra.

Rárontott és harsonája messze földön tudatni merészelte, hogy a nagy Gende „gimnáziumi osztálytársa felesége nevén” 5 győzedelmet aratott a derék Gende szülővárosában. Még ilyet!

Azt sem átallotta kinyilatkoztatni az a harsonás, hogy e győzedelmek kifundálásában és lemutyizásában a derék hős maga is méltósággal sertepertélt!

No, lett is nemulass!

Gende fogta az ő házi tröttyöszenekarát, a Helyi-bilux, meg a Prüsssssssssz szaxofonját és felháborodásában kinyilatkoztatott, megmondott és példásan büntetni méltóztatott, s egy huszáros vágással a világba muzsikáltatta saját és mindazonáltal megdönthetetlen igazságát, mely szerint saját farkába harapott a kígyó!

És nem csak beléharapott, de el is nyelte azt, mint Exupery viperája az elefántot, mert Gende ma is rendületlenül hisz a szeretet és az összefogás erejében…

Elszaxiztatta, hogy a gimnáziumi osztálytárs felesége nem feleség, csak „második feleség”, s a janicsárrá vált testvér sem véle való egy vérből, a Rozalicska véréből, de bizony, a harsonások, vagyis az ellenség fegyverhordozója!

A szaxofonszóló végén még jutott némi punktum, meg utórezgés, a várható kegyetlen és mindent elsöprő, példás büntetésről…  Meg persze az alkotásról, az ajándékról, ami hamarost érkezik és hihetetlenül hatalmas lesz!

Kinek mi jár, ha jut!

Így esett, és így lett Gende igazsága, csoda, mely után most következhet a nyilvánvalóan kiérdemelt boldog várakozás a szülőváros megbecsülése…

Tessék, csak tessék, lehet kérem behódolni, hiszen a szaxofon visításáig úgysem érhet fel az éhezni küldött, a szorgalmasan pöfékelőket kiszolgálók szolganépének halk moraja…

Gende élt, Gende él, Gende élni fog!

A mesének vége, álmodjatok szépeket, aztán a lusta kakasszónál majd találkozunk… Itt a vége, fuss el véle! Kuporodjál melleje…

( Mesénk “szereplői kitalált alakok, a műsorban csúnya szavak hangzanak el, megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk!” )

…………………………………………………………………………………………………

Utóirat:

Aki nem hiszi, járjon utána!

Akár kétszer is…

Szégyellem magam! Ahogy a legtöbb kisgyermek, magam is egy átlagos kisded-óvó intézményben kaptam az első instrukciókat. Oda járattak, hogy megismerjem az alapvető viselkedési normákat, a társadalmi együttélés alapszabályait. Már akkor sem a közösség élménye jelentette az öröm forrását! Nem jelenthette, mert meg kellett ismernem, mit lehet, mit szabad és mit kell… ha oda szeretnék tartozni! Bár az odatartozás már akkor is kötelező volt.

Kezdetben örömet és szeretetet mímeltek a dadusok, óvónénik, – olykor túlzásba vitték -, hogy magam is másolni tudjam majd mások felé, ha tetszik, amint mások örülnek, eredményesek, ha a sikerben osztozás révén magam is átélhetem a mások boldogságát. Nevetni, kacagni, önfeledten megnyilvánulni pedig jó volt. Erről tanúskodnak a korabeli fotográfiák – mosolyogva csip-csip-csókázunk a kantáros naciban, mi kisfiúk, mintha bizony az öröklétbe reppent volna az a bizonyos kismadár…

Aztán egy szépnek aligha mondható napon valami elromlott. Már nem emlékezhetek, hogy a mozgószemű nagy sárga műanyaghalon, vagy a korgó hasú mackón vesztünk-e össze, de az bizonyos, hogy mi fiúk, ők és én mindannyian kizárólag a sajátunknak akartuk a játékszoba kincseit, s nem tudtunk dönteni, ki meddig játszhat kizárólagosan, egyes-egyedül az adott játékkal. Persze úgy, hogy a másik csak láthassa, nézhesse, messziről sóvárogva a túlsó sarokból. Gyorsan tegyük hozzá: Nem volt ebben semmi ártó szándék, sem az előnyök mai módon való hajszolása! Pusztán a megtapasztalt nagyon jó érzéseimet, az ősösztönből eredő szeretetemet nem akartam volna egy pillanatra sem másnak átengedni… De a felnőtt közbelépett, a játékot az én ölelő kezemből kiragadta, az addig féltett társat, s a másik lurkó kezébe nyomva, rám ripakodott:

Szégyelld magad!

Akkor találkoztam először ezzel a megmagyarázhatatlan érzéssel. Fentről kezelik és megoldják helyettem a csakis engem érintő problémát, s mielőtt eldönthetném, hogy értékítéletem szerint hová sorolhatom a történteket, arra utasítanak, hogy amit tettem, úgy éljem meg, mint valami bűnt, amiért vezekelnem kell.

Szégyellni magam!

És ez a szégyen akkor és azóta sem vált bennem elfogadható egyértelművé. Akkor és azóta is úgy gondolom, hogy a felszólításra felvállalt szégyen maga a képtelenség rám erőltetése, a mindig is idegen önzés és másokon való átgázolás otromba legalizálása, mely végső soron társadalmunk torzulásainak gyökere… Nem tudom elfogadni a büntit, mint a hibás döntések meghozatalától elrettentés elavult elvét, s talán ezért maradok olykor egyedül, míg mások a homokozó szélén duzzognak. Meg persze bőszen sorolják, ki volt a hibás…

Szégyellem magam, de képtelen vagyok elfogadni a kollektív bűnösség bárminemű elvét, amelyben többen, egyszerre kell, hogy vezekeljenek. Ez amolyan átlagbűnre válaszoló átlagbünti, az átlagbűnökért közös érdekből vállalhatónak ítélt büntetés. Akkor is, ha nincs átlagos bűn, nincs mindenki, tehát bárki számára egységesíthető limit. ( Csak remélni tudom, hogy írásomnak ezt a részét nem az alaptörvények semmibevételeként olvassák majd később a fejemre! ) Ha így volna, a bíróságok és tárgyalótermek ablakaiban muskátlik virulnának hamarosan…

A kollektív bűnösség a legsötétebb középkorban fogant, de ma is létező műfaj, az egyén elrettentését, félelemben tartását szolgálja. Mert lássuk be, aki fél, könnyebben válik engedelmessé, s aki megéli, hogy körbeveszik a törvényben felette állók, az egyenlőbbek, szép lassan maga is belátja, hogy bizony a legegyszerűbb dolog időről időre szégyellni magát!

A vége persze maga az általános zűrzavar!

Szégyelljük magunkat!

Nem nehéz kipróbálni, olyan egyszerű, mint a koromsötét szobában kergetni a koromfekete macskát és közben egyre kiabálni, hogy megvan, megvan! Ismerős?

Jobb, ha senki nem próbálja, nem fog sikerülni. Velünk, magyarokkal, az otthonuknak Magyarországot vallókkal, vagy még pontosabban a magyarok lakta területen élőkkel ezt már sokszor kipróbálták, eljátszatták. Azt akarták elérni, hogy szégyelljük magunkat. Kollektív bűnössé nyilvánítva, mások előtt, mások által mélyen megvetve. Elvárták tőlünk, később köteleztek minket a szégyenkezésre, mely a mai napra már a diktatúrák világának legvállalhatatlanabb időszakait idézi meg!

Elég, ha csak a közelmúlt elvetemült mondatára, mondataira gondolok. Tudják?! A templom előtt… Az előre leírt kötelezettségekre!

„Szeretném még egyszer látni szülőhazámat, szeretett és szép kis Magyarországot – ez nem valószínű, mert elmúlt az időm, de ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek. Ahogy Bethlen István mondta a parlamentben a nyilasoknak: „Az urak azt hiszik, hogy jobbra mennek, de a valóságban körbe járnak, és addig mennek jobbra, amíg megérkeznek a szélsőbalra.” A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a „nemzeti” jelmezbe öltöztetett képmutató kapzsi jobboldali.”

Márai Sándor naplóbejegyzése 1984 május 23-án

Különös, de Márai gondolatait ifjú koromban a legkedvesebb tanáromtól, ma pedig egy a hazájától, a hazámtól messze menekült embertől, a véremtől láthattam viszont… Küldte! Megrökönyít, hogy az utánam következő generáció, utódaink világa rátalált! Éppen mint mi, Máraira. Tudtam, hogy ez lesz a világ rendje, mégis különös, hogy így történt!

Így kell történnie!

Mert ma, amikor tőlem függetlenül, az akaratom és szándékom nélkül valaki egyfolytában mentegetőzik és megsértődöttet játszik, amikor valaki „rólunk” beszél, ha véletlenül elfelejtik tisztelni a másságát, ha sorolni kezdi hibáimat, ha egyetlen tettét kritizálni merem, bizony ugyanolyan rosszul érzem magam, mint akkor, ott, a kiscsoportban!

Akkor szégyellni kellett magam, bár semmit nem követtem el, most pedig azt várja el tőlem, hogy fogadjam el és vállaljam a felháborodásait a magam nevében is, holott semmit nem követhettem el, sem egyedül, sem sokad magammal!

Eljött az idő, hogy legyőzzük a félelmeinket! Mit számít, hogy kik állnak sorban, értünk, vagy önmagukért a másik oldalon! Kit érdekelnek itt az ostoba erőviszonyok és a bamba latolgatások!

A demokrácia csak azt jelenti, hogy jogunk van éhen halni! Ez a valaki pedig felettem és éhező társaim felett velem és velünk példálózik, s majd azt várja, hogy újra csak szégyelljük magunkat! Megszokásból, és mert a hatalmasságokat kiszolgálni kész, általuk felépített törvény ezt így kívánja!

Szégyellem magam, hogy csak most szólok, de elég! Elég az elvárásokból, a kollektív bűnösségből, elég a ránk kent gyalázatból! Kibújt a szög a zsákból, és mint a huszadik századi háborúk mindegyike előtt, gonoszul a munkáról és hitről papoló zsarnokokból, elég a képmutató és kapzsi jobboldal dörgedelmeiből! Most és itt csak megismétlődtek a dolgok! Hazugság, hogy Magyarország jobban teljesít, hazugság, hogy akik hirdették, valóban hittek volna a szeretet és összefogás erejében, hazugság, hogy a jövő kezdődött el, mert tanult és szorgalmas társaimmal százával és ezrével vagyunk kénytelenek elviselni, amint gyermekeink, testvéreink és barátaink útra kelnek! Elmennek innen, s már nem mondják: Eredj, ha tudsz!

Maradj ha tudsz!

Ez most az igazság, amiért szégyellem magam, sokadmagammal, azok, akik évtizedeken át megvakítottan és megtévesztetten meneteltünk, mert ahogy belénk táplálták, mi a nemzet, nem lehettünk ellenzékben! Éhes vagyok, és ezek…

Most a vetítőterembe hívnak…

Nem is tagadva semmit, manipulálni ezt a szerencsétlen békemenetet! Elment az öszöd…gajdolják majd a bólogató tacskók. Gyerünk a moziba, be! Elkészült 2013 magyar játékfilmje! Amit persze mindenkinek látni kell! Az eredmény meg majd elvitathatatlan lesz.

Ahogy az is, ami a 2014-es forgatókönyvben rég megírattatott!

Utóirat:

Magunkra hagyottan, és egynek maradva nem maradhat más dolgom! Szégyellem magam! Hagytam magam félrevezetni, elhittem, hogy a szabadság csak egyetlen módon definiálható.

„Király, te tetted ezt!”

Évtizedekkel ezelőtt a vasárnapok mindegyikét az tette igazán feledhetetlenné, hogy nagyapám a reggeli mise után felballagott hozzánk, – ahogy ő mondta -, diskurálgatni az unokájával. Rendre kitárgyaltuk a világ dolgait, úgy is, ahogy egy középiskolai tanulmányait végző, világot megváltani készülő siheder látja, meg úgy is, ahogy a háború poklát megjárt ősz öregember, a „papa” gondolja; (no persze néha azért akadtak véleménykülönbségek!)

Beszélgetéseink rendre ugyanúgy zárultak. Nagyapó kilépett az erkélyre, zsebéből előkotorászta a lágydobozos talpas Kossuthot, a szál cigarettát gondosan végigegyengette, majd a gyufa lángja köré hatalmas tenyereiből katlant vonva , mélyet slukkantva, szívni kezdte a bagót.

A Remix sarkán állt a trafik. Valahogy így határozta meg annak a dohányárudának a helyét, ahol a két hatalmas kirakatot bámulva múlathattam olykor az időt. Bámultam a vitrinek tarka kínálatát, a míves szipkákat, kulcstartókat, műbőr tárcákat, a felsorolhatatlan mennyiségű bazárárut, és persze a különféle dohánytermékeket.

Itt vásárolta öreganyám a tobakot. Így nevezte nagyapó megszokott cigarettáját, a Kossuthot, melyre nagyapám korai halála miatt ezer okom volna  haragudni, s melyre most mégis nosztalgiával gondolok. A bevásárlás  a nagymamám privilégiuma volt. Talán kétszer, ha megengedte, hogy magam szaladjak el a heti adagért; kezembe adta a nagy bőrszatyrot, gondosan megolvasta az aprót, aztán útnak eresztett. A trafikosnéni mosolyogva fogadott, aztán, hogy elárultam, kinek az unokája vagyok, már sorakoztatta is a pultra a dobozokat.

Soha nem feledhetem azt az illatot, az apró boltocska, a trafik különös aromáját!

Meg persze nem felejthetem a jóságos trafikosnénit sem, aki a végén belecsúsztatott a zsebembe egy kakasnyalókát: Na, eredj, te rosszcsont, futás a portékával!

Nagyapám több mint három évtizede elment már, a trafik gazdái is messze járnak, s ha nincs ez a fránya botrány, talán nem is idéztem volna fel a boldog békeidőket!

A jelen hatalmasságai által oly bőszen lenézett kádári szocializmus békéjét…

Amikor még fodrász igazította a frizurákat, pajeszokat, barkókat, szobafestő festette a házakat, mázolta a ajtókat, ablakokat, s az aprócska üzletek és nagy közértek pultjai mögött elképzelhetetlenek voltak a botcsinálta alkalmazottak.

Szakmai titkokat, fortélyokat és hagyományokat jól ismerő, hivatásukra büszke emberek voltak a kereskedők. Persze, a dohánykereskedők, a trafikosok is!

Érdem volt boltossá, eladóvá válni!

Akadnak, akik emlékeznek még? A méteráru boltban Vargyasné, a pantallók közt az Állami Áruházban Gyuszi bácsi szakmájuk mesterei voltak, nem kellett arra gondolniuk, hogy egy szép napon elveszítve évtizedes munkájukat, majd hajnalban a TESCO-ba kell sietniük, ahogy ma mondják: polcfeltöltőnek.

Kisemmizett, lenézett és lesajnált segédmunkásnak, betanított munkásnak!

A trafikosok is egy életen át álltak aprócska üzletükben, s ha megöregedtek, a lehúzva felejtett redőny tudatta a világgal szomorú halálukat…

Eltűnődtem, vajon, ha most vasárnap eljött volna hozzám öregapám, …fekete lakkcipőben, elegáns zakóban, nyári kalapban, vajon miről szólt volna a diskurzus?

Tudni vélte volna, hogy az ifjúság számára a dohány-termékeket elérhetetlenné tevő rendelet mögött valójában az új hatalmasságok gátlástalan piaci újrafelosztása búvik, vagy elhitte volna, hogy a régi, megszokott arcok, a szakmájukat magas szinten művelők helyébe azért lépnek pártkatonák, dilettáns csókosok, hogy jobb legyen a szolgáltatás?

Aligha értette volna, miként válhatnak földönfutóvá családok, édesapák és édesanyák, akik elveszített munkájuk miatt szégyenkezhetnek…

Akiknek az átrobotolt évek után a perzselő nyár csak tétlenséget, nyomort hozhat…

Mit gondolt volna öregapám, ha szóba kerül a munka ünnepe? Mit gondolt volna május elsejéről, amit egykor egymás mellett bandukolva ünnepeltünk – nagyapó és unokája -, a Jókai park égig érő fái közt? Mit szólt volna az árusok és céllövöldék elmaradásához, hogy a mai gyermekek kezéből elszabadultak a színes léggömbök, a szélforgók, a papírzászlócskák, meg a simi-labdák?

Mit mondott volna az elmaradhatatlannak vélt felvonulásokról, amikor a városban dolgozó emberek a legszebb ruhájukat felöltve, lobogóikat magasba tartva, integettek a tribünön helyet foglaló városvezetés felé.

Amiről azóta annyi átkozott gazember festett elviselhetetlen tudósításokat, mintha bizony kényszerből virult volna a lakótelepek népe a vursli forgatagában! Mondják, és közben nagyapáinkat köpködik, rendre… dologtalan,  ”gyüttment” senkik hirdetik az igét…

Úgy tűnik, manapság minden úgy végezte és végzi majd, mint a trafikosok! Ez a hatalmasságok célja…

Vajon, mit mondanék öregapámnak e mostani herdálásról, önzésről, dölyfösségről, a tollasodó, tokát eresztő népségről?

Olvas az ember erről-arról…Megpróbálhatnám elmagyarázni, miért kellett elherdálni a magán-nyugdíjpénztárak pénzét? ( A magánnyugdíjakból durván 3.000 milliárd forint folyt be. ) A kormány – propagandája szerint -, ennek nagy részét államadósság-csökkentésre fordította, egy másik részét folyó kiadásokra költötték el.

Öregapám persze kótyavetyélésnek mondaná!

Elmondhatnám neki, hogy „Orbán Viktor az államosítás bejelentésekor azt mondta, nem lehet fenntartani, hogy az állam havonta 30 milliárdot költ a kettős (tehát egyszerre állami és magán) nyugdíjrendszer miatt. Matolcsy György akkori gazdasági miniszter szerint azért volt szükség a magán-nyugdíjpénztári rendszer átalakítására, mert nagy lyuk tátong a nyugdíjkasszán, a kormány által bejelentett átalakítás egyensúlyba hozza a nyugdíjkasszát. A Fidesz többször azzal érvelt, hogy a többségében külföldi kézben lévő nyugdíjpénztárak eltőzsdézték a tagok pénzét.”

Vajon, mit gondolna erről a sokat látott öregember?

Megbeszélhetnénk, hogy „a kormány 2011 végén döntött arról, hogy 2012 januárjától állami monopólium lesz a béren kívüli juttatásként adható, hideg és meleg élelmiszerre beváltható étkezési jegyek kibocsátása. Az Erzsébet-utalványnak elnevezett étkezési jegyek mellett monopolizálták az üdülésre, pihenésre, rekreációra fordítható béren kívüli juttatások piacát is, erre Széchenyi-kártya néven hoztak létre rendszert.”

És mi történt valójában?

„A kormány azzal indokolta az étkezési utalványok évi több mint kétszázmilliárd forintos piacának államosítását, hogy az abból keletkező haszon így külföldi cégek helyett a magyar államot fogja gazdagítani.” Elegánsnak nem mondható módon vágják zsebre a csókos cimborák, az oligarchák a pénzt, miközben percről percre nemzetről, meg a jobban teljesítő országról, jólétről fecsegnek…

Miközben négy millióan élnek nyomorban az alig kilenc milliós hazában!

( Öregapám erre csendben megjegyezné: „Az uraknak jó, nekünk meg jónak kell lenni!” )

Megbeszélhetnénk, de a sokat látott papának nagyon fájna, hogy „Ángyán József, a vidékfejlesztési tárca volt államtitkára azért mondott le tavaly januárban, mert azt tapasztalta, hogy az általa képviselt kis- és középbirtokokra építő agrárpolitika kisiklott, és a húszéves haszonbérletre kínált  65 ezer hektárnyi állami földterületet a gyakorlatban “zöldbárók” és “oligarchák” szerezték meg…”

Nem értené, miért kellett tönkretenni sokadszor immár az oktatási rendszert, miért kellett az államilag elismert szakképzés rendszerének átalakítását Odrobina Lászlóra bízni, aki, meglehet, kiváló latintanár, de fogalma sincs a kézművesmunka, a kereskedelem és a szolgáltatások világáról? Miért kellett csordultig tölteni hű társa, Parragh László kincseskamráját, s töretlen elszántsággal végrehajtani a protestálni merészkedő vállalkozásokat?

Mert ez a hatalom természete?

Nagyapám több mint három évtizede elment már, de valahogy nem hagy nyugodni a lelkiismeretem. A vele való álmoktól is félek, mert nem lehet majd örökké másokat hibáztatni, azt mondani, hogy nem tehettünk mást: el kellett fogadni az új törvényeket…

Nagyszüleink, akik még értették az idők szavát, akik a teremtett világ szolgálatában élték az életüket adták ennek az állandóságnak a reményében.

Nekem és a most földönfutóvá tett kereskedőknek, kirabolt trafikosoknak az ő tisztességük jut majd eszünkbe, amikor beteljesedik a patkányok honfoglalása!

Éljen május 1, a munka ünnepe!

Éljen - mielőbb, újra! - az „akkor” mindenkit megillető létbiztonság, a kiszámítható jövedelem, ami úgy tűnik, ma csak az egyenlőbbeknek, – a templomok mentén is csak az x-re hajtó – hatalmasságoknak és még véletlenül sem az évtizedeken át tisztességesen dolgozó embereknek  jár!

Első emlékeim azokból az időkből valók, amikor mentegetőzni kezdtem, és szégyenemben igyekeztem mind több embertől elnézést kérni, mert nagyon fájt, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elveszítettem…

Fájt, hogy képtelen voltam másra gondolni, másról beszélni, nem akartam elfogadni, hogy ami az életem volt, egyetlen tollvonással elveszik! Biztos voltam abban, hogy mindössze tévedés történhetett, hogy a megszerzett tapasztalat és tudás, mely mindaddig a legjobbak között tartott, most sem hagyhat cserben. Hogy valahol, valakik között fontos vagyok, nélkülözhetetlen, egy szem a láncban, fogaskerék, mely ezer másik szerkezeti egységhez kapcsolódva alkothat csak egészet. Fájt, hogy nem felelhettem meg a megváltozott követelményeknek…

Tettem a dolgom, kértem és adtam, ahogy mindaddig, megpróbáltam nem mutatni semmit a vergődésből, ami rám méretett. Aztán a karnyújtásnyi tettek helyébe egyre a kapaszkodás férkőzött, biztosítékok és megtakarítások rendezett polcai maradtak üresen s megkezdtem a takarékmódra kapcsolt élet tartalékait felélni.

Eltűnt a tervezés, a stratégia, s lassan a terelő utak, a tudott és megismert zsákutcák és elhagyott ösvények mindennapi végig trappolása következett. Mint a téli álmából ébredő állat, ha éhségét próbálja csillapítani, visszafelé lépdeltem egyre, a korábban veszni hagyott morzsák után kutatva. A „hátha” és a „persze, hogy nem lehet igaz” napjai voltak ezek, még fel-felbukkanó ötletekkel, a remény kicsi lángocskáival.

Aztán az ember keresni kezd a kapcsolatai közt. Így tettem én is… Előkerültek az addig kallódó noteszek, regiszterek, címek és telefonszámok, feljegyzések, a korábbi időszakok cetli-gazdálkodásának megannyi öröksége. Apró emlékképek és a múltból felsejlő öröm-foszlányok, a feljegyzések mögött megbúvó ölelések emlékei és biztatások  egy-egy szigorú kézszorítás és feledhetetlen tekintet és persze rengeteg mosoly. A frissen vásárolt telefonkártyán alig felsejlő egység terhére elkezdődnek a telefonálgatások, a lehetséges találkozók összegereblyézései.

Hívásindítás… A harsány és lendületes üdvözlés után a vonal túlsó felén érezhető  csöndek, aggályos hallgatások, melyek új állapotomnak szólnak. Persze a már-már elkeseredésből előbukkanó mondatok után következik némi biztatásnak vélhető gondolat-foszlány, aztán jön az időpontok egyeztetése, melyből egyetlen dolog derül ki, hogy tengernyi időm van, míg mások képtelenek akár egy negyed órát is rám áldozni. De azért hallhatóan mindent megtesznek, hogy sikerüljön! A leegyeztetett dátumok tűnő napjai hetekké nőnek, s az átkozott reggel, a kiegyezett nap reggelje rövid sms-t, üzenetet rajzol a képernyőre: Bocs, ma mégsem jó, de még a héten hívni foglak! S a hét csendben telik hétfőtől péntekig…

Az internet kapaszkodósávja, a közösségi oldalak rendje, mely a lassú monstrumokat várja, zsúfolásig megtelik, hamarosan láthatóvá válnak a hozzám hasonlatosak. Azok, akik szintén elveszítették jogaikat és lehetőségeiket, akik felett már csak a kötelezettségek pengéi hasogatnak. Ők azok, a raportra járók, a figyelmetlenek, a gondatlanságból és nemtörődömségből magukra maradók, és maradottak, akikről persze rögtön gondoskodnak a lélek behajtó emberei… Éppen olyanok, mint én, éppen úgy jártak és most hozzám hasonlatosan a földet bámulják! Számkivetettek. Szégyenkeznek…

Az egészben az a legfurcsább, hogy mostanáig egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki – mint én -, bajba került volna! Éltem, de nem értettem a fájdalmukat. Ugyan… Hallani lehetett nehéz sorsúakról, de úgy tűnt, az ő világuk nagyon távoli. Valahol a hihetetlen kategóriába sorolva, megfoghatatlan messzeségben léteztek, mint a háborúk, a szomjazók világa, melyekről a híradások csak elvétve szóltak.

A válság is csak másokat érintett, a pénztártól való távozás utáni nyugtaolvasás is csak mások rigolyája volt.

De most megszaporodtak a feladatlan csekkek, a felszólítások, s egy szép nap azon kaptam magam, hogy mosolyt csal az arcomra a „vasúttársaság gesztusa”… jegy nélkül értem haza. Azóta egyre többször. Talán még jól is esik, hogy elesettségemben úgy vélem,  jogomban áll bliccelni. Mert a helyzetem jogot formáltat erre! Pedig ilyen jog nem létezik!

Aztán kutatni kezdem a közösségeket, a virtuális elhagyatottság után a valóságban is. Kell, hogy létezzenek az úgynevezett érdekvédelmi szervezetek, azok a szervezetek, szövetségek, klubok, melyek összetömörítik a bajba jutottakat. A magunkfajtákat.

A segítségre szorulókat. Talán ez a legfájdalmasabb besorolás!

Tudni és elfogadni, hogy egyedül nem megy! Túl a legképtelenebb amputáción, amikor a teremtett világomból kiszakítva felelnem kell az általam elkövetett bűnökért, tettekért. Mert bár mindenemtől megfosztva, mindenemből kiforgatva, jogaimra hivatkozva szeretnék feltápászkodni, naponta érkeznek a fejemre olvasások, a sopánkodások, a tudni vélők okoskodásai a „jobban kellett volna vigyázni” teljességgel értéktelen büntetőmondatai.  Hirtelen mindenki más  megvilágosodik, segítséggé hamisítva a megvetés morzsáit, és türelemre, tűrésre intenek, bár minden pillanat eltékozolt évnek tűnik. Érdekvédelmi szervezetek??? Én, aki soha nem gondoltam rájuk, most keresem, kutatom a hozzájuk vezető utat, de már meg sem döbbent a hiányuk!

Elfogadom, hogy lassan a gondoskodásukhoz is ki kell járnom a rászorultsági elvek lépcsőit, és még mindig fényévekre toporgok a kút aljától.

Csak az érezheti és értheti a zuhanást, aki végigcsinálja.

Az érdekvédők mindegyike, gyanítom, csak elképzelni volt képes. Gyógyítanak, operálnak és közben egyre a fájdalommentes kezelésekről papolnak. Ugyan miért is üvöltenének helyettem! Azt mondják, segítenek, alamizsnájukkal a legmélyebb sárig aláznak, lebegtetik a lehetőségeket, melyekről persze tudják, hogy valójában elérhetetlenek. A vállalkozó így válik munkanélkülivé, segélyre, támogatásra váróvá, és lassan feleslegessé mindazok szemében, aki csak papolni hallják őt a kettészakadt életről…

Kiáltok felétek, trafikosok, dohány árudáikból kiebrudalt kereskedő társaim! Már túl vagyok a kavicsos ösvény nagyobbik felén, ti ne baktassatok tovább! Mert én már tudom, nem érdemes!

Ne mondjátok, hogy lehetetlen, ami történt! Mert túl vagytok rajta!

Nem fogtok semmit veszíteni! Már semmitek nincsen!

Nem jönnek fellebbezhető ítéletek, nincsenek újragondolható, megfontolandó lépések, mert akik a döntést hozták, tudták, hogy ami veletek történik, az visszafordíthatatlan.

Az aljasságnak ezen a fokán nincs könyörület!

Nincs értéke a korábbi időknek, nincs a tapasztalatnak, tudásnak, a megszerzett és szeretettel, gondoskodással őrizgetett ügyfélkörnek, a kuncsaftoknak, a törzsvásárlóknak! Holnaptól mások társai lesznek, mással viccelődve és adomázva másoknál töltik majd perceiket.

És elfelejtik a ragaszkodásukat, a következetességüket, mert a trafik után majd bezárt kenyérboltok és húsüzletek várnak rájuk, hogy menekülhessenek csapdától csapdáig, de az átrohant életükben ez is csak epizód lesz. Felejthető, átugorható momentum! Hiába volna minden ragaszkodás, az ellehetetlenülésetek ragozása, senkit nem érint majd meg, igazán senkinek nem lesz fontos a más gondja, problémája!

Csak az örömben osztozik a világ, csak a sikert élik meg mások! A gond mindig az egyetlené marad…

Milyen kár, hogy alig vannak, akik elveszítették a családjuknak, gyermekeiknek biztonságot adó üzlet további működtetésének lehetőségét! Szinte észrevehetetlenül kevés ember keseredik majd meg, őrül bele a következő időszakba, amikor a semmi, a lehúzott roló jelenti a valóságot, ha a következő nyomorult reggelen, megszokásból, fél ötkor felébrednek…

A tegnap még bizakodóan diskurálgató, kuncsaftjaival viccelődő trafikos helyébe nyertes üzletemberek alkalmazottjai lépnek, a szabályoknak, előírásoknak megfelelő, szakképesített kereskedők, hibátlan pedigrével, minimálbérért dolgozva, határozott időre kötött szerződéssel… Hibázniuk nem lehet, helyzetükkel megelégedve látják majd el a nemzeti dohányárudák föladatait.

A vesztesek pedig, – velem együtt -, csak egyetlen pillanatban bízhatnak. A pillanatban, mely a józanodás után eltakarítja végre ezt a nemzetről és szabadságról fecsegő hiéna gyülekezetet …a világ ellen vállalt béna sértettségével és hisztériájával együtt!  

Középiskolai magyartanárunk méltósággal és büszkén tanított a magyar irodalom kiváló és méltánytalanul mellőzött íróiról és költőiről, felmutatta és példaként magasztalta valamennyit, mégis, amikor összegezni kellett az életművüket, egy pillanatra elnémult. Szemüvegét ilyenkor a naplóra helyezte, majd szemét zavartan dörzsölve csak ennyit mondott: a költő büszkesége és sorstragédiája egy tőről fakadt – magyarnak született! Akinek nyelvén nem szólnak sehol a nagyvilágban, s akinek nem kevés alázattal kell megtanulni mások nyelvét, hogy érvényesülhessen!

Az évtizedek múlásával már minden másképp látszik! Magyarságunkat megszenvedni – úgy tűnik -, nekünk nem kell író és költő emberként! A nyelveken szólás érdeke és persze öröme mindenkit érint; ahogy fájdalom annak hiánya, sorskérdés mindazoknak, akiket egy elhibázott oktatási stratégia örökre kitessékelt a nyelveket szívesen elsajátítók kertjéből…Mert, ugyan, kinek ne volnának kellemetlen emlékei abból az időből, amikor heteken át kellett biflázni a kiselőadást a Vörös Térről, a tér közepén álló Lenin Mauzóleumról, no meg a GÚM áruházról; persze minden részletre kiterjedően, orosz nyelven. Amióta  Взрослый  человек с Дипломом  lehettünk, egyre azon tanakodtunk, hogy „felnőtt diplomás emberként” vajon miért is nem tudjuk hasznosítani két évtized intenzív nyelvtanulását… Később tanulhattuk a német és angol nyelvet, amolyan irodalmi német és angol szinten. Kedvencünk volt az a német nyelvtankönyv, melynek huszonkettedik fejezetében megismerkedhettünk Alois történetével, aki az éj leple alatt, egy Drezdai szállodaszobában, különös hangokra figyelve, félelmében szitává lövi saját mocorgó lábfejét. Aki ezek után a huszonharmadik leckét is felvállalta, valószínűleg már nem volt beszélő viszonyban az önbecsülésével sem…

Aztán elmúltak a háromévenkénti Persil és Fa-szappan túrák, beköszöntött a Gorenje forradalom, s manapság bárki számára lehetőség a naponta való külföldre ingázás, egyre többen lódulnak naponta „kedveskedni” a burgenlandi osztrák öregek közé, guruló centek után. Egyre többen vannak, akik akár csak időlegesen is, de hazát cserélnek, olykor kényszerűségből, hetekre elhagyva az otthon fészkét! A szorgalmas és kreatív magyar munkaerő szívesen látott vendég, csak a legfontosabb feltételnek, a nyelveken szólásnak kell megfelelni!

Látszólag ennyi az elvárás. Aki beszéli és érti a német nyelvet, az az itthon elérhető jövedelem akár ötszörösét is megkeresheti, újra gondolhat a megélhetésen túl a magasabb szükségletek kielégítésére, az önmegvalósításra és a takarékosságra, a megtakarítások világára is!

A dolog sajnos leginkább fordítva érvényesül, megnehezítve, árnyalva a jövőről alkotható amúgy sem rózsás képet! Lassanként nem az „odaát” lehetőségeinek elmaradása okozza a valódi gondokat, hanem az ideát folyamatos sorvadása. A felkapaszkodni akarók szép ígéretekhez, propagandához juthatnak, de a mézesmadzagon túl szinte semmi realitása sincs, hogy a vagy kétgenerációnyi munkavállaló valódi lehetőséghez jusson!

Mert nyelvismeret nélkül külföldön dolgozni lehetetlen!!!

A Dicsőséges Fülkeforradalom kormánya két éven át folyamatosan ontotta a nyelvtanulásra buzdító felhívásokat, a tömeges nyelvi képzés lehetőségét nyújtó „Tudásod a jövőd!” mozgalom irányából. Nem volt nehéz elszánt és végsőkig elkeseredett tömegeket találni, csak éppen a nyelvtanuláshoz elengedhetetlenül fontos struktúrák maradtak terv szinten. Sem hordák, sem falkák nem alkalmasak a felnőttoktatás területén a nyelvi átképzésre! A kiscsoportos és egyéni képzések rendszeréhez viszont hiányoznak az oktatói és eszköz feltételek. Így vált ismét kiváltsággá, amit közkincsként magasztaltak!

De, ha egyszerűsíteni akarnánk, azt mondhatnánk: csak egy újabb hazugság azoktól, akik még az elindulás pillanatában is a menekülésre adnak csak esélyt. Sokáig azt gondoltuk, csak egyes megyékben és egyes városok választják az újjáélesztést életcéljuknak. Soká tartott a morgolódás, ha Puskás polgármester Szombathelyen, hétről hétre előcibálta súlyos tízmilliókért bevásárolt reanimációs babáit, amin a haldoklók túlélési esélyeit tanulmányozhatták a laikusok. Ma már láthatjuk, hogy ez a mentalitás, az előbb haldokolni hagyni, majd kevés eséllyel újjáéleszteni az egész magyar kormány mentalitása. E képbe tökéletesen illik a tömeges nyelvi képzések képzavara, a kimunkálatlan álom-stratégia csontváza.

A legegyszerűbb dolog az étvágyteremtés. Ez különösen így igaz a végsőkig éheztetettek táborában! És ez a rendkívül cseles taktika érvényesül a felsőoktatásban tanulmányaikat folytatókkal szemben a röghöz kötés intézményével csakúgy, mint a minap élesített jogszabály-változásban, mely a mégis bátrak és távozni merészelők táborát kívánja móresre tanítani!

Egy népszerű internetes portál szerint: „Aki néhány hónapra, szezonális munkát vállalva megy külföldre, egy friss jogszabályváltozás nyomán immár nem tud idehaza olyan bejelentést tenni, hogy „ideiglenesen tartózkodik külföldön”, mert ez a lehetőség megszűnt és csak az maradt, hogy „külföldön letelepedik”. Csakhogy ez esetben bevonják a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.”

„Érthetetlen, hogy – amint azt a D.A.S. Jogvédelmi Biztosító Zrt. jogtanácsosa is megerősítette  – március elsején úgy változott a törvény: ha valaki három hónapnál hosszabb időre vállal munkát külföldön, csak és kizárólag azt tudja bejelenteni a hazai okmányirodában, hogy letelepedik. Holott nem akar ő letelepedni, visszajön négy, öt, vagy hat hónap múlva.

A bejelentéskor azonban elveszik a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját (aki letelepedik odakint, miért is volna ezekre szüksége?), azután ha hazatér, akkor újra megigényelheti mindkettőt. Majd ha később megint felkerekedik (a vendéglátásban a szezonalitás miatt általában így járnak ki dolgozni), kezdődik megint elölről azzal, hogy bevonják az okmányait.”

A képlet az Orbán kabinet egy újabb nagyszerű csodája: Lehetetlenítsük el azoknak az embereknek az életét, akik kényszerűségből, szakmai előképzettségük miatt – mivel nem piacképes a tanult szakmájuk – nem tudnak elhelyezkedni. Vegyük rá őket, hogy pályázzanak ingyenes nyelvi képzésekre, amik persze a lehetetlen és elérhetetlen kategóriába tartoznak. Majd, ha mindezek után, saját költségükön mégis bevállalják a kuporgatás és tanulás lehetőségét és muszájból nekivágnak a határnak, büntessük meg őket becsülettel! Vegyük el okmányaikat, lakcímkártyájukat, had legyenek immár hajléktalan munkanélküliek, Európa szégyenei, egyenként és nemzetként. Akkor majd jöhet a vérig sértett főnök szerepében tetszelgő miniszterelnök, a törpe diktátor, aki fennen hangoztathatja, senkit nem hagy az út szélén…

A megoldás egy marad. Titkolózás és szégyenkezés, letagadás és bujkálás, kollektív üldözési mánia, depresszió, no persze kimutathatatlan és statisztikailag megjeleníthetetlen számosságban. Menni, menni, hét határon át a bizonytalanba, értékeinket és identitásunkat, büszkeségünket, hagyományainkat és tradícióinkat magunk mögött hagyva.

Menni és vissza sem nézni, mert a maradék már megkapta rég a megbízást! Az itthon maradók egy része a megtűrtség reményében éppen alkalmas lesz beköpni a kényszerből hazát cserélőket! Akik ugyan hallani nem akarnak a visszatérésről, de a hatalmasságok büszkeségéhez nagyon kell az ő megalázásuk…