HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI PÉLDÁZAT – engedd megértenünk, hogy ők is csak emberek…

Hódmezővásárhelyen történt valami.
Persze, mint mindenről – ami a mai magyar valóságról szól -, kétféle összegzést olvashatunk…

Egyfelől tudósítanak a szolgálatában „bátor elszántságot” gyakorló esperesről, aki ugyan e vasárnapon nem misézett, mégis vette a fáradságot, hogy beballagjon, s elmagyarázta a nyájának a fennálló paradicsomi állapotok iránt tanúsítandó hála alapvetéseit…

„A második világháború óta a magyar népnek és a magyar egyházaknak, nem csak a katolikus egyháznak, nem volt olyan lehetősége, hogy ilyen támogatást élvezzen, mint a jelenlegi kormány által, amit kap. Az oktatásban, az egészségügyben, szociális téren, könyvkiadásban, és lehetne sorolni. Hódmezővásárhelyen már itt van a pénz a számlán, most kezdjük építeni a kertvárosban a harmadik katolikus templomot”

Másfelől olvashattunk a hitüket, vallásukat csak úgy, maguk szerint, a lelkükből gyakorolni akarók megdöbbenéséről.
Na persze, ez utóbbiról lényegesen kevesebbet!

Rend persze ez is, és ilyenné lett a tájékoztatás, csak éppen azok helyébe egyre nehezebb képzelni magunkat, akik elszenvedni kényszerülnek, ott az Alföld városában, Hódmezővásárhelyen ezt az egészet. Íme, a totális káosz – a félve elsuttogott – anarchia, egyenlőre kicsiben, egy város, egy „nyáj” szintjén, ahol mostantól még az sem mindegy, ki kivel beszél és főleg miről!

Sebtében bekamerázott utcában, állásától váratlanul megfosztott ember, Márki-Zay Péter, aki eldöntötte, hogy kiáll másokért. Bejelentette, hogy indulni kíván a korábbi polgármester halála okán megüresedett, szinte mindeddig kizárólag a fidesz narancsszíneiben pompázó székért – független jelöltként. Na, ő az, aki most vasárnap kiátkoztatott…

Aki hívő katolikus, vallását aktívan gyakorló személy! És a munkatárs, „Laci Atya” feltétlen híve – akit a vasárnapi szentmisén megszólaló Németh László esperes plébános, a tábori püspökség nyugállományú őrnagya, nekibuzdulása megpróbált megsemmisíteni.
Márki-Zay Péter, aki korábban évtizedeken át a fideszre voksoló, de abban mérhetetlenül csalódott emberként a szentmisére invitálta a vele szimpatizálókat. Arra az alkalomra, ahol már jó előre lehetett tudni, milyen aljas kormánypropaganda fog befészkelődni az áhítatra várakozók lelkébe. Mégis megtette. Csak mert számítani merészelt a hitükben és vallásukban megalázott emberek lelkiismeretére!

Márki-Zay Péter így ír a történtekről: „…még csak 10 napja vagyok közszereplő, de a gonosznak az az áradata, amit már ennyi idő alatt is megtapasztaltam, nem hagy aludni éjjelente – ma sincs másképp… Katolikus testvéreimmel messengeren, telefonon egyeztetve most Laci atyáért imádkozunk – tudom, rettenetes lehet most neki. Laci atya most az emberek haragja, híveinek látványos elfordulása mellett a lelkiismeretével is viaskodik. Szeretném, ha tudná, hogy mi nem ellene, hanem vele vagyunk ebben a küzdelemben.”

Márki-Zay Péter, aki egyébként a hódmezővásárhelyi Szent István király plébánia világi elnöke, meg van győződve arról, hogy a háttérből egy mindent, vagy inkább mindenkit manipuláló politikus vehette rá Németh Lászlót erre, „valaki, akinek számára az egyház feláldozható, aki számára a közösségek megosztása puszta hatalmi eszköz, és aki emberi életeket tesz tönkre egy választási győzelemért.

Hétfő este szentségimádás lesz a Szentháromság templomban – aki teheti, jöjjön és imádkozzon László atyáért! MINDENKI MÁS pedig KÉREM, tartózkodjon az egyház, a vallásos közösségek megbántásától és FOGJUNK ÖSSZE a kútmérgezés ellen! A Gonoszt csak EGYÜTT győzhetjük le!!!”

Hódmezővásárhelyen történt valami.
Persze, mint mindenről – ami a mai magyar valóságról szól -, kétféle összegzést olvashatunk.
Egyfelől tudósítanak a szolgálatában „bátor elszántságot” gyakorló esperesről, aki ugyan e vasárnapon nem misézett, mégis vette a fáradságot, hogy beballagjon, s elmagyarázta a nyájának a fennálló paradicsomi állapotok iránt tanúsítandó hála alapvetéseit… Másfelől olvashattunk a hitüket, vallásukat csak úgy, maguk szerint, a lelkükből gyakorolni akarók megdöbbenéséről…

( A hódmezővásárhelyi plébánia a Szeged-Csanádi Egyházmegyéhez tartozik, amely részről senki nem kívánt nyilatkozni az ügyben. A Kiss-Rigó László megyéspüspök vezette egyházmegye egyébként az egyik nyertese a kormány tavalyi pénzosztásának. Milliárdokból építhet Szegeden stadiont, a beruházás kivitelezője pedig Orbán Viktor miniszterelnök „kötélbarátjának”, Garancsi Istvánnak a cége. )

Felénk a dolgok másként történnek.
Itt szó sincs arról, hogy a hatalom ármánykodása behódolásra kényszerítene embereket! Híveket és pásztorokat…

Felénk, Vas megyében minden ember tiszta szívvel és igaz lélekből, félelem nélkül készül a választásokra – a jelenleg hatalmukat gyakorlók örök megerősítésére. Szó sem lehet arról, hogy a katolikus egyház papjait a világi vezérek ostoba címekkel raggatnák tele! Ugyan, hogy is volna akár csak egyetlen lelkipásztor, akit egy bizonyos év emberének választanának, vagy bármi hasonló címmel kegyeskednének kitüntetni a hatalmasságok, politikusok, városvezetők stb.! …hogy aztán szabadkozhasson Isten szolgája, mert nem tudja megtáncoltatni a bál szépeit!
Hja, itt ilyen nem történhet!…itt ilyen nem történhet!

Itt éppen csak bámuljuk, amint a nép, az istenadta nép szavaz, felterjeszt, s a kegyurak végre magukévá tehetik a mindaddig érinthetetlent! Jó volna, bizony, jó volna közénk is egy ilyen Márki-Zay Péter! Talán ma, holnap, vagy holnapután szervezne Szombathelyen is egy szentségimádást, mindazokért, akik már behódolni kényszerültek, vagy akik éppen elkövetkeznek majd!

Mindenesetre vigasztaló, hogy megyénk egy kicsiny falujában ezen a hétvégén is elhangzott a pásztoruktól örökül hagyott ima, melyet itt, minden héten elmondanak: „Urunk, adj nekünk jó papokat, ne olyanokat, amilyeneket megérdemlünk! Akik Neked szolgálni szeretnének, és nem uralkodni helyetted. Akik a Te igazságodat hirdetik, és nem a sajátjukat erőltetik ránk. Akik nem szégyellnek rólad mindenütt beszélni, de tudnak tapintatosan magukról hallgatni. Akik nem akkor nyugtalanok, ha miattad bántás éri őket, hanem amikor miattuk Téged ócsárlás ér. Akik hiszik mindazt, amit tanítottál, és azt nem csak velünk elhitetni akarják. Akik nem velünk versenyezve gyűjtik az anyagiakat, hanem velünk együtt járják a göröngyös utakat. Végül kérünk, Urunk, engedd megértenünk, hogy ők is csak emberek, s hogy ők is minél jobban megértsék: mi bennük keressük jóságos arcod fényét. Ámen.”

BETILTHATJÁK AZ ISKOLÁKBAN A MOBILOKAT? – a kormány már fontolgatja

Moszkvában, Azerbajdzsánban és Törökországban már hónapok óta érvényben vannak azok a korlátozások, melyek a diákok személyes szabadságának gyakorlását, a kapcsolattartás legelemibb megnyilvánulásait nehezítik meg.

Csak bizonyos körök és csak bizonyos esetekben használhatják mobiltelefonjaikat, táblagépeiket – különös tekintettel tehát a legfiatalabb korosztály tagjaira.

Európa is lép!!! Jövő szeptembertől tiltólistára kerülnek a mobiltelefonok, tabletek és egyéb kütyük a francia általános iskolákban is – írta meg a legfrissebb számában a Guardian. A tilalomról már Emmanuel Macron elnök kampányában is szó volt, most pedig a nagy újító, valóra is váltja az ígéretét.

„A 2018-as tanévtől érvényes szabályok szerint a 6 és 15 év közötti gyerekek ugyan magukkal vihetik a mobiljukat az iskolába, de azt nem vehetik elő sem a tanórákon, sem a szünetben. Ha valamiért nagyon sürgősen telefonálniuk kell, vagy ha az oktatáshoz szükség van rá, akkor persze elővehetik majd a diákok a telefont, de amúgy nincs többet pad alatt csetelgetés meg facebookozás.”

Ui! vághatnánk rá frappánsan, ha valóban ilyen egyszerű lépésről volna szó a világ egyik legfejlettebb országában! Macron elnök ez egyszer túllőhet minden határon, hiszen Franciaország gyermekei szinte már az anyatej szürcsölése közben is a neten lógnak!

És akkor a hét legelső hírei arról számoltak be, hogy „a romániai közoktatási rendszer egészére érvényes új keretszabályzatot hozott létre a román kormány, ami megtiltja az iskolai mobilhasználatot. A diákok nem tarthatják többé maguknál az órákon és a vizsgákon a mobiljaikat! A lehalkított vagy kikapcsolt készülékeket a tanterem egy erre kijelölt helyén kell ezentúl letétben helyezniük.”

A felkészültebbek jól tudják, hogy a románok bizony leginkább franciáknak szeretik magukat mutatni, hivatkozva a közös ősökre – lám, a világban uralkodni látszó trendeknek azonnal illik engedelmeskedni!

De hogy jön ebbe a sorozatba Orbán Viktor és a fidesz kormánya? Naná, hogy szeptembertől a magyar iskolákat is eléri az új trend! Szeptembertől, immár a negyedik Orbán kormány intézkedéseinek köszönhetően Magyarország valamennyi iskolájában tilos lesz a mobileszközök használata!

Kormány közeli informátorunk szerint a magyar miniszterelnök vágyálma, hogy az oktatás egészét az egyházakra elsősorban a katolikus egyházra bízza. Na persze a KDNP szájízének megfelelően! Ősztől jön a kötelező iskolaköpeny, a tanórák rendjébe igazított napi szentmise és persze a megtiltott telefonhasználat, mely így lehetővé tenné, hogy a papok a templomaikból is száműzhessék a telefonokat!

Így mindenki jól jár, s a templomok felújítása címén a támogatások is könnyebben illanhatnak el…
Lám, lám…Nincs ezen a világon olyan intézkedés, ami ne volna hasznosítható Orbánéknak! Ha franciáktól, ha Moszkvától – mindegy!

Persze, erről a lépésről hallgat a hatalom!
Előbb a választást kell megnyerni, azután jöhet a fekete leves, melyből a mobileszközök tiltása csak egyetlen korty lehet! Végre bezárulhatnak a tantermek, hermetikusan kizárva onnan a szülők árgus figyelmét, a tanárok pedig azt teszik majd, amit előírnak nekik!

A diákok pedig dugdoshatják a mobilokat, hazudozásra kényszeríthetjük őket – éppen, mint a felnőtt életben!

Éppen, mint a Büntetés végrehajtás intézményeiben!

Talán nem kell majd megérnünk, hogy gyermekeink körében is elterjedjenek a veszély esetén a testtájakba rejthető parányi készülékek, talán nem vezetik be az intézmények előtti motozást sem! De ki tudja!

Mindenesetre nyilvánvaló, hogy Orbán nem a szimpla Macron ötletét másolja! Neki ott az azeri, török és moszkvai vezetés, a nagy druzsba, ahol már gyűjtögetnek, hogy megsegíthessék az EU-ból kitessékelt magyarokat! (Na persze…) A mobilok tiltása éppen csak egy szokásos elterelő hadművelet, amin lehet majd rágódni, miközben…

Tessék mondani, tényleg jó ötlet a gyermekeinken kezdeni a megtorlást?

MÉG NÉGY HÓNAP – április nyolcadika, ünnep lesz

Mostanáig ez volt az a nap, amikor felidézhettük a néhai magyar miniszterelnök Antall József születésnapját, megemlékezhettünk II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, a szabadságharc vezére, és a legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István halálának évfordulójáról.

Gyertyát gyújthattunk, emlékezve a napra, amikor megölték Csengey Dénes magyar írót…

Ünnep volt április nyolcadika, mostanáig, valamennyi magyarnak!

2018. április nyolcadika a negyedik Orbán kormány, a harmadik Orbán kormány utáni periódus első napja lesz.
Melynek megválasztási időpontját minden valószínűség szerint erre a napra fogja kiírni Áder köztársasági elnök.

Egy egyszerű ember nagyon egyszerű írásművének nem lehet témája, hogy mi lesz április nyolcadika után. Nincs szükség senki ostoba találgatásaira. Azok az idők már rég eldöntettek, senkinek nincs joga és hatalma a változtatáshoz. Hja, lehet persze hiú reményeket kelteni, füllenteni, vagy hazudozni, mint eddig, de lássuk be, csak azokat csapnánk be, akik mostanáig féltek.

Meg persze azokat, akik április nyolcadika után is félni fognak…

Valahol az Alföld, a nagy magyar puszta közepén van egy öreg ház.
Állítólag… Egy tanya.
Ahol állítólag… a minap is eloltották a nagyot világló lámpákat és az elhúzott függönyök mögött, az egyetlen, pislákoló gyertya fényénél, a családfő előhúzta a lajbija zsebéből a gondosan összehajtogatott papírlapot.
Egy újabb papírost, egy olyanformát, ami egy idő óta, olykor meg-megérkezik. Állítólag…
Aztán csöndes mormogással végigolvasta annak minden sorát. A többiek lélegzet visszatartva végighallgatták, nem szóltak, nem pisszentek, csak nyeltek nagyokat. Mivel a vacsorán már régen túl voltak, csak a könnyeik lehettek… Azután az ember a papírlapot hosszában és széltében is elszakította, végül a lobogó kályha tüzébe hajította.

Elégette az igazságot.

Pontosan úgy, ahogy azt korábban szokták a magyarok.

Április nyolcadika ünnep lesz. Meg a hónap, ami utána jön…

“Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús lesz, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van……

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.”

Márai Sándor

ISAURA FORINTJAI? – kormányváltás helyett új rabszolgasors jöhet áprilistól

Még gyerekek voltunk, amikor a televízióban egy bizonyos Árkus József nevű humorista így beszélt: „Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának.”

Hja, persze, most illene elmagyarázni a lelkes olvasók legifjabb tömegeinek, hogy ki volt Árkus József és Takács Marika, de talán egyszerűbb azt ecsetelni, ki is volt az az Isaura!

Nos, Isaura egy filmsorozat hőse, rabszolganő volt, akiről 1986 őszén, a Magyar Televízióban is bemutatták a világ minden országában sikert aratott szappanoperát – talán az egyik legelső szappanoperát a világon. A történet e szegény, szerencsétlen Isauráról szólt, aki rabszolgaként szenvedte életét és nagyon szeretett volna felszabadulni. Mi magyarok már akkor is tudtuk, mi az igazi önzetlenség! Gyűjtést rendeztünk! Gyűlt a rengeteg forint, meg fillér…

A magyarok összefogtak a jó ügyért – elhatározták, hogy felszabadítják a szerencsétlen rabszolganőt… mert valaki szólt, hogy kéne a lé…

Árkus József minderről így írt akkor:
„Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa. Hogy is lehetne önzetlen, áldozatkész honfitársaink felbuzdulását valamiféle viccnek venni?”

„Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát.”

“Nem vagyok könnyen meghatódó típus, eléggé megedzett az élet, mégis ki kellett törölnöm egy árulkodó könnycseppet a szemem sarkából. Ez volt az a pillanat, amikor újból kezdtem bízni a jövőben. Olyan országnak, amelyiknek ilyen áldozatkész állampolgárai vannak, nincs oka aggodalomra. Azt gondolhatnánk, ahol annyi mindenre gyűjtenek, ott végül is belefásulnak az emberek az örökös adakozásba, de nem így van. A szóban forgó falubeliek beszédes tanúbizonyságot tettek az internacionalizmus mellett, amiről pedig mostanában előszeretettel terjesztik egyesek, hogy már csak alig pislákol a lángja. Vissza kell fognom magam, nehogy az indulat túl erős szavak kimondására késztessen, mert úgy hallom, hogy akadnak, akik gúny tárgyává tették a határ menti kisközség lakóinak nemes felbuzdulását. Ahelyett, hogy levennénk előttük a kalapot, azon lovagolnak, hogy az Isaurára adakozók tájékozottsága mintha nem volna eléggé alapos.

Nos, levelük tanúsága szerint csakugyan úgy fest, hogy topográfiai és történelmi ismereteikben felfedezhetők bizonyos fogyatékosságok, amelyeket rosszindulattal akár fel is lehetne fújni. Így például valószínűleg nem értesítették őket idejében és kimerítően arról, hogy Brazíliában a múlt században már felszámolták a rabszolgaságot. Mindez semmit se von le az önzetlen gyűjtés értékéből, legfeljebb újabb példája annak, hogy nálunk nincs rendben a lakosság tájékoztatása körül, jóllehet erre már törvényt is hoztak.”

Lucélia Santos még abban az évben Budapestre érkezett. Mit szépítsünk, jót röhögött az őt váró magyarok transzparenseit látva. Ott tüntettek -ÉRTE!!! ISAURÁÉRT!!!- Ferihegyen pár százan, talán éppen azok, akik a legtöbb pénzt küldték a rabszolganő felszabadítására… A nyomorultak!

(…)

2018. januárjában újra gyűjtünk.

A mi Isauránk most éppen Orbán Viktor, s a helyzet csak annyiban más, hogy éppen nem ő van rabszolgasorsban, hanem mi, szinte valamennyien!

Sebaj, a magyarnak ez tulajdonképpen mindegy! Azt mondták gyűjteni kell, hát gyűjtünk! Karácsony előtt a szegényeknek, most pedig Soros ellen az Orbánnak. Persze, mert veszélyben van a haza – ezt mondta! Meg a magyar ország is csak így maradtat magyar ország. Nincs mese, ha nem adakozunk, elveszik! A Soros, meg a többi disznó…

És akkor a rengeteg sok magyar ember már a sarkon várni kezdi a nyugdíjat hozó postást, azután szalad, szalad a hivatalig, hogy feladja az ő részét – elküldje súlyos forintjait a vezérnek!

Ugye, nem tetszünk haragudni a párhuzamért?

Semmi, de semmi nem változott itt 1986 óta!? Odafent…
Úgy illant el ez a 32 év, hogy a magyar ember semmit nem tanult.
A hülyeségi statisztikák éllovasaként megérdemlünk minden sajnálatot.

Ahogy egykor Isaura – vagyis Lucélia Santos érkezésekor a Ferihegyen könnyeztünk, úgy fogunk április után bőgni – mint a vadszamár!

Jön a mi kis rabszolgasorsunk, most adjuk rá össze a lóvét!
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

MI, ROHADÉKOK – akik ellen pénzt kunyerál Orbán, az övéitől

Január első napjaiban levelet kapnak a haverok. Mert Magyarországon mostantól végre azt is lehet egyértelműen tudni, ki a haver – ki pedig „a rohadék”! Mert aki napokon belül nem kap levelet, amiben a magyar miniszterelnök pénzt kunyerál, az nyilvánvalóan a másik oldalon áll, Soros mellett, Bandó mellett, meg minden olyan ember mellett, aki Orbán ellensége.
Már, ha ezt gondolja róla a magyar miniszterelnök.

(Meg persze a magyar hangja, Bayer Zsolt! Aki elnevezte a fajtánkat! Rohadéknak, persze…)

Nem vacakoltak túl sokat, ahogy ők fogalmaznak: azok kapnak csekket, meg kuncsorgó sorokat, akik erre felhatalmazást adtak. Hmmm! Haveréknál ez így dukál! Nincs itt verseny, meg ígéretek, felvázolható jövőkép, netán bevállalt viták! Vannak ők, meg nyilván, vagyunk mi, a rohadékok!

És ők most csinálnak ide egy választási cirkuszt, hacacárét, melynek a végeredménye nem lehet más, mint a rohadékok likvidálása. És ehhez bizony pénz kell! Kurva sok pénz, amit majd el lehet lopni, szokás szerint, miközben mindazok, akik adakoznak, a bőrükön érezhetik majd, amint megvédik őket, tőlünk, a rohadékoktól…

„A levél címzettjei a csatolt csekk segítségével járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a Fidesz sikeresen tudja megvívni az előttünk álló időszak politikai küzdelmeit!”

Ha esetleg, véletlenségből, a haverok közül valakinek mégis sikerülne elolvasni ezt a szedett-vedett írást, újévi jókívánságainkon túl szeretnénk megüzenni, hogy küldhetnek nekünk is csekkeket! Többet is, bátran! Szívesen adakoznánk Viktornak! Elküldenénk például azt a rengeteg manit, amit legutóbb küldött Soros! Itt már semmi szükség nincs rá! Kitapétáztuk vele az irodáinkat, pénz borítja a mellékhelyiségek falát is, ugyan, mit is kezdhetnénk a többivel!

A legjobb lesz, ha megy az egész a fidesz pénztáraiba. Segítsünk ennek a nyomorult védelmezőnknek! Ugyan, nyilvánvalóan nem számítunk „honfitársnak”, de azért mi is pofátlanul magyarként élünk, itt, ebben a Magyarország nevű tartományban. Még…

EXPECTORATIO – nagy szilveszteri fogadkozások idején

Mert minden jóravaló, óévet lezáró írás a változtatásokra, új élet kezdetére bíztat, mi nem kérünk mást, csak, hogy ne nagyon verd át magad!

Próbáld megőrizni a higgadtságodat, sőt, ha teheted, akár a józanságod mellett is kardoskodj bátran, s akarj az maradni, aki egész mostanáig maradtál: minden lesajnáló „másnak” egy megkövesedett, az elveihez végsőkig ragaszkodó alattvaló, ( balek, lúzer stb. ) aki felett mindenféle ítéletet mondhatnak – vád nélkül persze!

Az a sansz elrepült, elillant – te pedig itt maradtál a piti kis forradalmaddal!

„Szép kis megtorlás…„ Ennyi a „legtöbb, mi adható”, ez a megtestesült tett Magyarországon: az expectoratio?! Nem kell hozzá túl sok cécó, nem kell tervezgetés, csak némi „anyag”, aztán a célzás, meg némi lendület. Gyáván, arc és név nélkül ennyi a magyar ember összes tudománya, amit ráadásul egy gyengeelméjű alattvaló általában – és e jeles esetben is – egy szintén gyengécske senki ellen merészel mindössze felmutatni!

Mert ez a tócsa még véletlenül sem ott landol, vagy landolt, ahol kellene, vagy ahol kellett volna! Timikénk és társai ugyanis csak szimpla „felületek”, tereptárgyak, melyek ugyan rendkívül látványosaknak tűnnek, illékonyságukhoz ugyanakkor nem férhet kétség! Idővel megfakulnak, rozsdásodnak, ragyásodnak majd, aztán jöhet a rengeteg visszaemlékezés, azokra a régi szép időkre…

Érthetnénk persze, hogy a köpkölődő egyén nem annyira a néhai Palácsiknak szánta az ő kevéske expectoratio-ját! Gondolhatnánk, hogy az bizony a nagyszakállú pocakosnak, s rajta keresztül a legfőbb kegyúrnak gyűjtetett, de sajna, akadnak magasságok és persze mélységek, ahová a földi halandó el nem érhet!

Zordas már nem megközelíthető!
Mert a Zordasok már csak egymásra találnak, köröttük minden színtelen, szagtalan, gáz halmazállapotú – tehát leköphetetlen!

Na ezért érthetetlen, miért kellene jókívánságokon törni a buksinkat! Sem most, sem tavasszal nincs okunk bizakodni, mert nyernünk csak nekünk szabadna, egyedül velünk, választókkal változhatna a világ! Csak a ránk hagyományozott, nekünk átörökített hatalom vezethetne valahová – de sajnos, mi, választók majd megint másokra, olyanokra szavazunk, akik elsíbolták az eddig eltelt éveket, s akiken fontos volna végre felülkerekedni.

Törleszteni – de nem expectoratio-val!
Mert amire ők készülnek, már rég nem a közös siker, rég nem a köz érzése. Egyedül önmagukért, egyedül önmaguknak „nyeretik” meg ezt a következő választást.

Szilveszteri fogadalmunk lehet egyetlen.
Mert csak az az egyetlen lehet érték!

Köpünk rájuk, meg az összes demokratikusnak gúnyolt választási cselekményre…

És talán megfeledkezhetünk a kék sportkocsikban furikázó kitartottakról, ha egyszer végre eltűnhet a hályog!

Akkor, na akkor végre nekiláthatunk a méltó ellenfeleknek is!

NEGYVENNYOLC FAGYHALOTT – a „normálisnak nevezhető időszak” előtt

Karácsony előtt – mint rendesen- ismét jelentést tett közzé a Magyar Szociális Fórum: Ősz eleje óta országszerte negyvennyolcan fagytak meg, köztük egy csecsemő. Statisztikailag „nincs ezzel semmi baj”, a negyvennyolc haláleset nyilván „belefér”, meg aztán a Magyar Szociális Fórum nem éppen kormánypárti szócső, tehát szinte „mindegy” mit jelentenek.

„December elejéig huszonhárman, azóta pedig további huszonöten fagytak meg. Az újabb 25 áldozat többsége fűtetlen lakásokban hűlt ki végzetesen, a többiek a szabad ég alatt, illetve kórházba szállításuk közben, vagy odaérkezésük után haltak meg, mert már nem tudtak rajtuk segíteni – tudatta az emberjogi szervezet.”

Különös, hogy miközben a karitatív szervezetek, az egyházak, pártok és mindenféle szalagvagdosó hatalmasságok folyamatosan azzal vannak elfoglalva, miként mutassák, mennyit tesznek a közért, éppen decemberben sokasodnak meg a fagyhalottak! Hja, és ami ennél is különösebb, hogy az idén a hideg is messze kerülte szűkebb pátriánkat, s ezek a szerencsétlenek, mit sem törődve a viszonylag enyhe téllel, éppen a hideg okán patkolnak el, rontva ezzel a fent említett hatalmasságok esélyeit.

Pedig minden kétséget kizáróan érik az újabb „még négy év”, jön újabb négy tél, melyben a jelek szerint csak a magatehetetlenül széttárt karok, a tehetetlenek száma fog növekedni…

Egy jó nevű publicista – nem kertelve, nem vacakolva – simán leírta, hogy: „Hiába tiltanák meg azt is, hogy magunkon és egymáson segítsünk, engedelmes fagy- vagy éhhalálra ítélve bennünket, addig is, amíg egy normálisnak nevezhető időszak nem köszönt be, marad az egymásra figyelés, a rokonok, szomszédok, a környezetünk szükségeinek felismerése, és segítségnyújtás, amennyire rajtunk áll.” Na ez az ami végképp érthetetlen!

Hetek óta disputa tárgya, hogy esetleg betiltanák az egymás segítését, nem lehet majd ételt, karácsonyfát, meg meleg holmit osztani – csak az egyenlőbbeknek hagynák meg e kiváltságot. Vészharangok kongnak, s a valódi intézkedések helyett csak a Magyar Szociális Fórum statisztikája hallatszik arról a negyvennyolcról, akin már nem tudtak segíteni.

Mikor lehet végre arról olvasni, miként találunk újra magunkra? Egymásra esetleg?

Nos, e kérdés persze nem annyira „költői”, a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk! Éppen csak két feltételnek kell teljesülni, s a dolgok képesek jobbra fordulni!

Az egyik a szegények vegzálásának betiltásával kezdődhet. Semmi szükség arra, hogy a nincstelenek és rászorulók, mint biodíszlet legyenek mozgósíthatóak, ha egy oligarcha méltóztatik végre vakarózni egy keveset! Kevés annál utálatosabb dolog van, mint, amikor egy tekintélyes vagyonokat eltüntető semmirekellő éppen abban tetszeleg, hogy tett, netán adott valamit másoknak. Közéjük ruccan és vigyorog, aztán felsorolja mindazt, ami mögé rendre bevackolja magát, végül diadalittasan mesél egy jót önmagáról – mintha ugyan ez valakit érdekelne! Igaz, publikum, nézőközönség, rajongótábor sehol, soha nem érkezik, csak a kivezényelt hivatalnokok tapsikolnak álmosan… Hja és mindezek után az üres gyomrok üresek maradnak, a fázósak pedig meggebednek a négy fal között, persze!

A másik feltétel lehetne a kölcsönösség. (Szolidaritást már írni is botorság!) Mert talán a szegénynek, a rászorulónak is jólesne, ha olykor meghallgatnák, ha kifejezhetné az érzéseit, a gondolatait, a háláját! Az ő szíve sem kellene, hogy beledermedjen a tehetetlenségbe! Ha majd a polgármestereket, püspököket, minisztereket, meg képviselőket meglephetik végre a mélyszegénységben élők. Kivezényelve azokat a terekre, összetákolt alkalmatosságaikon megterítve nekik, elébük lökve némi lebbencset, odaállhatnak melléjük fotózkodni! Hja, azok lesznek csak szép idők!

Amikor a normálisnak nevezhető idők beköszöntenek…

A mesének vége, aludjatok jól! Szép álmokat… ott a fűtetlen szobákban!

FÁZÓSSÁGÁT ODAADJA A TÉLNEK – a szegénység, ami csak a hatalmasságoknak felvállalható

Szegénynek lenni – elviselhetetlen kirekesztettség, bélyeg, olykor szabálysértés, sőt néha bűn, kellemetlen érzés mindazok számára, akik nem szegények…

A legszomorúbb az, hogy a sor még perceken át folytatható lenne. Mindez egy olyan országban, ahol a propagandisták szerint már híre-hamva sincs a szegénységnek. A „szegény” lét legelviselhetetlenebb oldala a közbeszéd, a pletyka, mely mára a szimpla dumák legnagyobb részét jelenti. Kibeszélni, megdumálni valakinek a szegénységét, rákérdezni, mintegy „bevállaltatni” az egyébként szimplán elviselhetetlent – a megnyomorításnak az a legaljasabbik foka, mely a ma közszereplőinek az egyik legkedvesebb lova.

Szegényekkel képileg vegyülni, visítani a mások megsegítéséről, keresztbe tett kézzel pózolni néhány nyomorult társaságában – persze jó testbeszéddel kimutatni, hogy semmi közünk hozzájuk – na ezek azok a hányinger keltő megmozdulások, melyek így, a „szeretet ünnepe” környékén elborítják a horizontot.

De jó volna végre tisztázni, hogy felvállalható-e a szegénység, s ha igen, akkor mindebből mi a jó a szegényeknek? De jó volna nem úgy tenni mindazt, amit köröttük zsongva cselekszenek, hogy az az elsőtől a legutolsó pillanatig szánalmat, megvetést szül! Talán, mert mindössze szánalomra és főleg megvetésre nincs szüksége annak, aki megnyomoríttatott!

Miért nem lehet egyszerűen betiltani a szegénység, a szegények felhasználását mindenféle aljas kampánycélokra? Miért nem elég, ha a szegények a kitárt kapuk mögött, a zárt udvarokban falatozgatnak fogatlan szájukkal – miért kell élő egyenesben közvetíteni, amint egyesek a hetek óta tartó nélkülözés okán falnak, zabálnak, szinte már-már állatias szinten?

És mindehhez miért kell ott őrködni a miniszternek, a közszolgának, vagy éppen a papi méltóságnak? Tényleg kielégülést okoz, ha önmagát szemlélheti egy „jóságos”, amint „kvázi” adakozik? ( Főleg úgy, ha az adományhoz az égvilágon semmi köze, csak ő éppen ott fűrer, ahol a pénz csordogál… Tehát, szerinte ő adja, csak mert neki áll módjában kimondani az utolsó szót, stb.)

Egy szó, mint száz, ez az egész mocsokság nem gond, nem bűn, persze, nem is szabálysértés, csak éppen a jó ízléssel áll szemben! Ha pedig az aktuális „hatalmasság” még véletlenül sem intelligens, csak éppen „tanult” figura, akkor ezt az egész jó ízlést is hiába magyaráznánk neki. Bunkó! Ennyi az egész, ne is erőlködjünk vele! Adjunk a kezébe ollót, meg több méter szalagot, gurgassunk utána mobil emelvényt, sok mikrofonnal, hogy böföghessen, aztán várjunk tisztes távolból, hátha elmúlik!
Amúgy a szegénység felvállalhatatlan! Mert ma minden külsőség, ma minden külcsín! A belbecs már rég elveszett, s a szegénység, mint valamiféle balul elsült nüánsz – csak egy rossz maradvány, átok, leradírozhatatlan sallang – de akkor meg miért akadnak mégis, akik elvárják, hogy viselhető legyen?

Mindez miért éppen most, karácsony idején ennyire kiélezett?
Nos, mindössze azért, mert még kb. két napig lesznek Magyarországon megsajnálható, biodíszletként elővonszolható szegények! A többi, uszkve háromszázhatvan napon keresztül azt csinálhatnak, amit akarnak! Nincs szükség a továbbiakban a szegénységükre…
Hála József Attilának, azért a szegénység alapfogalma már egy ideje tisztázott.

Csak, hát – egyesek nyilván nem hallottak még erről a József Attila nevű manuszról…

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

AZ EGYENLŐBBEK KARÁCSONYA – meg akiknek most is csak tömlöc jár

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet.

Ez az a nap, amikor a hős tábornokok elrendelik a tűzszünetet, amikor megenyhülnek a jégszívű bankárok, s a legszegényebbek otthonaiba arany manírt varázsolhat egy éjszakán át a millió gyertyaláng… Legalább egyetlen napon mindenki jóllakhat, pattogó tűz költözik a korábban jéghideg kandallókba, s a házőrző ebeket sorra betessékelik az árnyas előszobákba.

Ugyan már!…

Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban.
Jött a december huszonnegyedike, osont a ropogó hóban… hetekig lázasan készülődve dugdostuk a magunk által barkácsolt meglepetéseinket, s esténként lázas izgalommal próbáltuk kilesni a nekünk szánt csomagok titkait. És azon a bizonyos estén mindenki boldognak látszott, mert az égvilágon semmi más feladatunk nem érkezett!

A mai nap híre, hogy „nyomkövetővel a lábán, házi őrizetben karácsonyozik szegény M. Richárd”.

Csak a rozogább emlékezettel rendelkezők kedvéért muszáj leírni, Emrihárd – vagy ahogy a böriben mindenki nevezi, a Gyurma – az a fickó, aki kinyírt két nyomorult közlekedni merészelő polgárt a Dózsa György úton, vagy, ahogy a szakszöveg diktálja: M. Richárd „a gyanúsított közúti veszélyeztetés bűntette miatt indult büntetőeljárás hatálya alatt követte el azt az újabb cselekményt, amely bizonyítottság esetén halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége és kábítószer fogyasztásával elkövetett kábítószer birtoklás vétségének a megállapítására lehet alkalmas.”

„Mint ismert, a tragikus baleset május 15-én délután történt. A körülményekről a rendőrség akkor annyit közölt, hogy két autó karambolozott a Kassák Lajos és a Dózsa György út találkozásánál, és az egyik jármű az ütközés erejétől belerohant a buszmegállóba. A szemtanúk arról számoltak be, hogy a fehér kabrió nagy sebességgel rohant bele a másik, éppen kanyarodó Citroën oldalába, amely így a várakozók közé csapódott. A balesetben a Vízművek két munkatársa vesztette életét. Egy 23 és egy 37 éves férfi…”

Emrihárd megölt két embert. Ennyi. Na persze, csak bizonyítottság esetén!

Ő az egyenlőbb. Az egyenlőbb karácsonya lett a napi disputa tárgya.

Mert ma az volt a kérdés, vajon miként lehetne őt végre szabadon engedni, „lábperec” nélkül – ugyan, hogy is élvezhetné kicsit jobban az ő gyönyörű életét Karácsony ünnepén, távol az ő rideg otthonától, mondjuk egy tengerpart, egy beach homokján, néhány szilikoncsöcs társaságában.

Mert szegény Emrihárd, miután kinyírt két embert, házi őrizetbe került, s most azt újabb három hónappal meghosszabbították. Márciusig szinte biztos, hogy odahaza kell átvészelnie, lábpereccel a bokáin ezt a szörnyű telet!

Az egyenlő nem ölt meg senkit.

Megilletné őt is az ártatlanság vélelme, de őt már mindenféle bírósági tárgyalás nélkül elítélte a magyar parlament.

Igaz, valódi meghallgatása valahogy elhúzódik, valami miatt akadályokba ütközik, tehát nem volt…

Nála nincs szükség a bizonyítottságra!
Neki nem adtak lehetőséget, hogy házi őrizetbe kerülve szerethesse gyermekeit, hogy gondoskodhasson róluk, akár lábpereccel is!
Márciusig szól az ő hosszabbítása is, a tömlöcben, ahova bezárattatott.

Ez lett a „szép kis megtorlás”, ezzé vált a kezdetben felfoghatatlan történet…

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet. Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban. De ma már nincs jóságos és régimódi mesekönyvünk, nincsenek barkácsolt ajándékok, sem kilesett kincsek szanaszét! Ma valóság van, az egyenlőbbek karácsonya jön.

Ennyi!

Mi a büdös francért kell itt Emrihárd lábperecén meditálni! Ha akar, úgyis lelép! Megoldja… Neki nyilván klassz lesz ez a karácsony is! Ő Emrihárd. Egyenlőbb…

AMIRŐL NEM BESZÉLHETÜNK BANDÓVAL – vajon a mi cenzorunk várja már a Jézuskáját?

Öregapám, aki meglehetősen egyszerű, amolyan kétkezi munkás volt, a „cementben” melózott egy életen át – ha éppen nem a Don poklában, vagy a Corvin közben harcolt… – minden pillanatban vigyázni próbált ránk.

Kedvenc szavajárása volt: az uraknak jó, nekünk meg jónak kell lenni! Kínosan ügyelt arra, hogy amit mond, csak azok előtt legyen hallható, akik azzal nem élhetnek vissza. Hja, a Don, meg az utána következő német, majd orosz hadifogság megtette a hatását! Tudta jól, van olyan, amiről nem beszélhetünk! Nem a félelem, inkább csak a tapasztalat irányította.
Nem félt, de féltett, s próbált józanságra nevelni…

Három évtizede már, hogy eltemettük őt…
Most mégis, egyre többször jut eszembe ez a „nekünk meg jónak kell lenni”! A dolog egyszerű: nem érezhetem magam szabadnak, nem gondolhatom, hogy önfeledten élvezhetem az életet – mert alig van úgy pár nap, hét, hónap, hogy ne tapasztalnám meg a retorziókat. A recept nem mai, de tökéletesre sikeredett az aktualizálás… talán túlságosan is tökéletesre!

A tegnap esti Bandó beszéd szétszakított néhány már eddig is bomló félben lévő kerítést, szétfeszített falakat, melyeket persze most kozmetikáznak beszari kollaboránsok, meg egyéb médiatéglák. (Emlékeznek, ugye, nem volt az olyan rég, hogy Cseh Péter plébános – szintén Baranyából! – kérdezni merészelt. Hatalmas napszemüvegében a tragacsába szerelt kamerába kérdezte korunk egyik legfontosabb kérdését: Kicsoda Habony Árpád? Cseh Pétert persze elcsapták, püspöke elzavarta, mert olyan kérdése volt, amit nem szabadott megkérdezni.)

Most Nagy Bandó András feszeget.
Olyan kérdést, amit nem szabad feszegetni!
Azt mondja, Kecskeméten a kórházban az a hír járja, hogy Orbán feleségét olykor elszállítják oda. Mert rendbe kell hozni, a családfő egy-egy kiadós verése után. És még azt is mondja Bandó – pedig nyilván ezt sem szabadna – hogy az önbíráskodás lassan kötelező lesz, de már bizonyára elfogadott eszköz – a „mindenki” kezében.

Ugye, hogy ezt a kérdést sem hallhatja majd senki.
Nem láthatjuk Nagy Bandó András szavait, mert letörlik.
Ez a sorsa a bátorságnak.
Elhatárolódnak tőle!
A cenzor betiltja, a cenzor letörli, letörölteti.

Letörölték, de Mészáros Lőrinc újra feltette! Gáz van?

Még jó, hogy nekünk, szombathelyieknek nem kell elmagyarázni, hogy néz ki, milyen fazon a cenzor! Mi kérem az elmúlt években tökéletesen megismertük a cenzort! A cenzort, aki betilthatja mások véleményét, aki akár tömlöcbe záratja az ellenfelét, aki saját harsonákat építve sulykolhatja az iránta kötelezővé tett szeretetet a nap huszonnégy órájában…

P.s.:
Na, és azt már hallották, hogy ennek a cenzornak, a mi cenzorunknak a családtagjai milyen remek közösségi életet élnek? Lehet, hogy éppen a mérhetetlen szégyenük okán megváltoztak! Valahányan nevet változtattak a legnépszerűbb közösségi oldalon! Új család-nevük az IGAZSÁG! Hja persze, nyilván ez véletlen… Amolyan gyermeki csíny.
Hajajj, lehet, hogy erről sem szabad beszélni???

A cenzor mindenesetre várja már Jézuskát. Az övét!