SEMMI KÖZÜNK A CINIZMUSHOZ – semmi közünk Szíjjártóhoz!

Az elhatárolódáshoz vezető út kétkedéssel, esélyek latolgatásával, a várható következmények boncolgatásával terhes – de a közelmúltban történt külpolitikai mélyrepülésünk okán, talán még soha nem volt ennyire világos a feladatunk.

Ma kell kimondanunk, és, ha lehet, a leghangosabban üvöltve, mielőtt szokás szerint belérúg valaki az… igazunkba. Kimondanunk, hogy semmi közünk ahhoz a cinizmushoz, amivel Szijjártó Péter mérgezi Európát, s benne valamennyi magyar mindennapjait! Azok után, hogy mély megdöbbenésének adott hangot a nyugati hírvilág, ideje magunknak is levonni a konzekvenciát: semmi közünk a külügyőr cinizmusához! Mert semmi ehhez hasonló nem történt, már esztendők óta, el kell mondanunk a világnak, hogy a velünk való takarózás álnok hazugság!


„Magyarország különösen cinikus tervet dolgozott ki a menekültek ellen, és igen sajátságos érvekkel támasztja alá ez irányú politikáját.”

Ezt írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Spiegel, a Bild Zeitung és még néhány jelentős orgánum. A német sajtó testületileg döbbenettel fogadta Szíjjártó Péter szenvtelen-érzéketlen nyilatkozatát, miszerint Magyarország a csikorgó fagyban sem engedi be a szerb határon, a szabad ég alatt fagyoskodó menekülteket.

„Magyarország különösen cinikus tervet dolgozott ki a menekültek ellen, és igen sajátságos érvekkel támasztja alá ez irányú politikáját. Az ország e tekintetben kiemelkedik még a régión belül is. Orbán Viktor szívesen megy szembe azzal, amit politikailag korrektnek neveznek, igaz, kijelentései sokszor leginkább arra emlékeztetnek, amit a kocsmai törzsasztaloknál szoktak mondogatni. Most pl. az új határvadászok előtt kijelentette, hogy az emberi jogok sehol sem írják elő a nemzeti öngyilkosságot. Majd pár órával később Lázár János bejelentette, hogy a jövőben minden menedékkérőt őrizetbe vesznek. Az offenzívát éppen akkor hirdették meg, amikor a határon, illetve a menekülttáborokban uralkodó embertelen állapotok amúgy is negatív szenzációt keltenek a sajtóban, főként a mínusz 30 fok felé közeledő hőmérséklet miatt.”

Milyen bénító hazugság azt írni, hogy Magyarország dolgozta volna ki ezt a cinikus tervet, milyen otromba ferdítés, néhány ostoba véglény kapálódzásából kollektív bűnösséget faragni!?

Arcátlan hazugság, hogy Magyarország a csikorgó fagyban sem engedi be a szerb határon, a szabad ég alatt fagyoskodó menekülteket. Sem az országot, sem annak népét, a nemzetet nem kérdezte senki!

A legutóbb zajlott, érvénytelen végeredménnyel zárult népszavazás semmiféle jogosítvánnyal nem ruházta fel a miniszterelnököt, sem külügyminiszterét.

Nem kaptak felhatalmazást arra, hogy véghez vigyék a XXI. század várhatóan legnagyobb humanitárius katasztrófáját.

Azt a népirtást, ami napokon belül végbe mehet az általuk parancsolt drótkerítések mentén.

Jó volna tájékoztatni a német sajtót, hogy semmi közünk e hazaárulókhoz!

Mielőtt, még késő lesz bármit tenni!

LÉGY OSTOBA! – mi lesz, ha a közmunkások gazdálkodási ismereteket tanulnak?

Érdekes kísérletbe kezdtek egy szombathelyi iskolában.
Tudják, ott, ahol a közelmúltban megismerkedtek a varázslatos Stefánia szelettel, meg a kolbásszal töltött sült karajjal!
Most éppen gazdálkodni tanulnak azok a számkivetettek, akiknek a legnehezebb matematikai szöveges feladatot kell megoldani.

Valahogy így: ha egy ember egy hónapban ötvenkét ezer forint közmunkás jussból tengődik, vajon e tetemes összeg hány százalékából vásárolhat gyógyszert, hány százalékot fordíthat tüzelőanyag beszerzésére, mennyi pénze marad ételre, ha a szobája havi lakbére harminckét ezer forint?

No persze, – legyinthetnénk, ha legyinthetnénk… – ez nem felénk történik, ilyenről csak a Nyírségből, meg BAZ megyéből jöhetnek színes beszámolók, a mások tollából!
Vas megye prímán teljesít, növekszik egyre, dagadnak a kolbász-kerítések, meg persze a segítés is a legmagasabb fordulaton kattog.
Szóval, ez a nem létező iskola, itt a nem létező Szombathelyen a nem létező közmunkások nyomorával csak kitaláció! Ahogy nyilván a kukából kizabált Stefánia is az volt, amit a példák megoldása közben jóízűen majszolt egy hallgató – nyilván, ez a tragikus fordulat, mely végül a jobb belátásra bírt krónikástól nem tűrhetett megjelenést, szintén a fantázia szüleménye volt!

De nyugalom, mindez elmúlt, így mindazok bátran maszatolhatnak tovább, akiknek a városa ezt a szégyent is eltűrte…

Böcsülettel végzett munkájuk közben, a piszkosul jól működő trágyadombon.

Szóval, kedvenc iskolánk szelíd oktatója gazdálkodási ismereteket merészkedett tanítani, a napi 1.733 forintból éldegélőknek.
Nyilván könnyű dolga volt.
Mesélt az induló vagyonról, mely pénzbeli tőkéből, évek alatt megszerzett tudásból és jól használható, hatékony eszközökből áll.

Mesélt azoknak, akiknek a megtakarításról az a szerencsétlen dugipénz – egy gyűrött ötszázas, netán ezres – jutott az eszükbe, amit minden hónapban gyufaskatulyába dugnak önmaguk elől, hónap ötödikén; hogy onnan szorongások közepette már tizedikén kicsenjenek.

A megszerzett tudásról, mely a többségüknek a kínkeservvel bevégzett nyolcadik osztályban testesülhetett meg, nem ritkán második nekifutásra.

Végül a hatékony eszközről, mely többségüknek egy rozsdásodó bicikli, mely túlrepítheti a valóságot a lyukas cipős csigatempón.

1.733 forintot elkölteni, felélni, használni és hasznosítani – maga az ostoba lehetetlen. Nekik mégis ezt az áldást ajándékozta a munka alapú társadalom!

A tanító – persze csak a rend kedvéért, no, meg, hogy a szemléltetés jól sikerülhessen – diákjai elé tárta a nap reprezentatív hírét, mely szerint: A leggazdagabbak összvagyona 2002 és 2015 között 632 milliárdról 2597 milliárdra nőtt, vagyis több mint megnégyszereződött!

Hogy a nyomorultaknak érthetőbb legyen, a táblára is felkerült a kimondva is bonyolult érték, a vagyon, a szám, a rengeteg nullával, s azok, ott, nézték azt a derék számot, s már a legelső pillanatban lemondtak annak a lehetőségéről, hogy összehasonlítsák a saját, olykor mérhetetlen vagyonukkal.

Ültek a közmunkások, akiket a jóságos állam iskolába küldött, hogy a sepregetés, meg ároktakarítás szünetében, meg persze a tavalyi, állathangokról szóló épületes tanmesék után okulhassanak a kiváltságosék sikereiből.
Megismerhették, miből lesz az indulótőke, a befektetésekhez szükséges alapvagyon, megtanulták, miként fordítják a gazdálkodók ezeket az összegeket árukészletekbe, majd miként képződik az értékesítés során a bevétel, meg a nyereség. Mert nyilván ez volt az út, amit verejtékezve végiggüriztek azok százan, a leggazdagabbak, Magyarország méltóságos urai. Nyilván nem!!!!!

A tanulók némán meredtek a táblára.
És még csak nem is tűrtek!
Inkább csak meredtek bambán, ahogy szoktak, midőn a legeslegújabb kor történelme végigkanyarog herdálható mindennapjaikon.

A tanító egy rövid mondattal egészítette ki a felírt, hosszú számsort: „a száz leggazdagabb 2000 milliárddal lett még gazdagabb, addig a többi, közel tízmillió magyar 12 ezer milliárddal.” De ebből a mondatból aztán már végképp semmit nem érthettek a pisszenés nélkül hallgatók…

Közmunkások, ritkán beszélő gépek ők, Orbán játékszerei, akiket lassan megunni tetszik a legfőbb kegyúrnak. Akiknek a legújabb agymenések szerint csökkenteni kell a létszámát, mert túl sokba kerülnek gazdagéknak…

Mi lesz, ha a közmunkások gazdálkodási ismereteket tanulnak?
Semmi, semmi!
Az égvilágon semmi, hiszen azok, ott valamennyien az örök közmunkásságra ítéltettek.
Légy ostoba! – mondja a költő, József Attila, aki ugyan nem ismert egyetlen közmunkást sem, de ismerte jól a szegénység, kisemmizettség letaglózó érzését.

Csak mert magyarnak született, s magyarként halt. Valahogy így:

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

KISBENCE – egy zebraátadó hülyét csinál a nagymamából

Jókorát rúgni a lerongyolódott grószmutter hátsójába, azután vigyorogva a közelébe furakodni, s a pénzes postás eljövetele előtt megünnepelni az eddigi, talán legnagyobb arcátlanságot, az 1,6-os emelést – Orbánisztánban ez, eddig, így, senkinek nem juthatott az eszébe.

Egy igazi renegát a zebraátadók közül, lám, ezt is meglépte!
Rétvári, a szegények hajthatatlan és örökös gúnyolója, a „persze, hogy kereszténydemokrata” akarnok feltárta a nyuggerek gyönyörének okát!

Íme, a nagy és csodálatos huszonnégy ezer forint, ami a mennyországba repíti az átvert 2,7 millió nagyszülőt! Ennyit löknek évente az elvárt szavazatokért… A fél évszázaddal ezelőtti legenda, a legszerethetőbb gyermek, Kisbence nevének újdonatúj bitorlója, sajtótájékoztatott egy keveset, s elmondta, milyen csodálatos érzés ma magyar nagyinak lenni! Naná, hogy ettől a huszonnégy ezertől kell elkábulni. Ez a legújabb magyar drog! Fétis, amit mutogatni illik, s ha lehet, sajtótájékoztatóval megünnepelni!

Nemzetünk idiótái sajtótájékoztatóval ünneplik, ha zebrát méltóztatnak kenetni két utcasarok közé, sajtótájékoztatónak álcázott szoboravatókat tartanak, ha az elsíbolt tízmilliókhoz jó pofát várnak a kifosztottaktól, sajtótájékoztatón értékelik aljasságaikat, mielőtt bárki leleplezhetné a gaztetteket… minek is sorolnánk.
Kisstílű, helyi böszmeségeik után az országos párthang is pulzálni kezd, amint valami hihetetlen mértékű megalázás közeleg a legszegényebbek felé. Most éppen azokon van a sor, akik tízezres jussukból alig ocsúdva, napok óta reménykedve várták a másfél hónap kínszenvedés lezárultát.

Rétvári ecsetelni méltóztatott, milyen hatalmas adomány az az átlagosan havi kétezer forint, amivel mostantól több az egyre kevesebb!

„Csütörtökön kezdődik az 1,6 százalékkal megemelt nyugdíjak kifizetése. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára erről még sajtótájékoztatót is tartott, noha a nyugdíj mindig ilyenkor érkezik. Rétvári Bence most mégis fontosnak tartotta elmondani, hogy a nyugdíjemelés éves szinten átlagosan 24 ezer forint többletet jelent mintegy 2,7 millió embernek.

Az államtitkár úgy számolt, a nyugdíjak most többet érnek, mint két-három éve, hiszen jóval az infláció felett emelték az ellátást, és csökkentek a megélhetés költségei, olcsóbb lett a rezsi, és januártól csökkent az alapvető élelmiszerek – tojás, friss tej és baromfifélék – áfája. A kormány bízik benne, hogy ezt sokan tapasztalták is.

A nyugdíjasok az Erzsébet-program keretében könnyebben tudnak elmenni gyógyfürdőbe, nyaralni, a legfontosabb gyógyszerek ára is csökkent az elmúlt években. Szerinte a kormányzat felülmúlta 2010-es vállalását, hogy megőrzi a nyugdíjak értékét. 2016-ig egyhavi nyugdíjat 12 havi részletben kaptak meg az ellátottak, visszakapták, amit a szocialisták elvettek.”

Kisbence ritka mocsok egy unoka!
Amolyan izgága nagyi szomorító!
Emelésekről, életszínvonalról, meg csökkenő rezsiről danolászik, amint azt a dudorokkal tarkított képű Németh Szilárdtól eltanulta!

Gyógyfürdőkbe, nyaralni küldi a spekulánsokat – azokat a legatyásodott öregeket, akiknek dönteni kell, ha jön a tél.

Dönteni, hogy gyógyszereket, meleg holmit, ételt, vagy tüzelőt vesznek!

Huszonnégy ezer forintért szánja ezt a paradicsomot a nagyanyóknak, ez az idióta Kisbence! Ahogy csendesen megjegyezte egy egyszerű nagyi: nem sül le a pofájáról a bőr!

Január van.
Még csak tizenkettedike!
Egyre nyomorultabban, egyre kiszolgáltatottabban reménykedik a 2,7 milliós magyar nyugdíjas tábor.
Reménykednek, hogy a magyar államnak még lesz pár hónapon át hitele, amiből futja majd az éhbérre! A megemeltre persze…

MEZTELEN A HÁZELNÖK – Kövér, bajusz és minden más nélkül

Több mint negyedszázada fontolgatom kimondani; hangulataimban számtalanszor előkerül az a néhány együttlét, morgás… valahogy mégis türtőztettem eddig magam.
Most is csodálkozom, kik késztetnek, mi késztet a lényeg kimondására.
Talán azok ott a végtelen távolban, akik az egészről alig tehetnek…

„Mint tikkadt vándor miután a tiszta hegyi levegőből oltottam szomjamat, eszmélődő figyelmem a két szemembe költözik. Csodálom fentről, a gerincről a kilátást! Tekintetem csak ugrál a ragyogásban, mint újszülött kisbárány a tavaszi zsongásban. A horizont széléig ‒ megszámláltam ‒ nyolc hegygerinc ágaskodó hullámtaraja lakja be otthonosan ezt a csodálatos világot. Mindenik hegyfolyam ugyanolyan, és mégis egészen más. Játékos szeszéllyel hullámzik a vörösbe hajló, szép, szürke bükkerdővel borított hegycsúcs, majd aléltan a mélybe hull, hogy amott szilajon ágaskodva, komor zöld fenyőerdővel borítva újból az ég felé törjön. A táj minden egyes hajlata pajkosan más! A Kárpátok a jó Isten földre álmodott szimfóniája! A hegyvonulatok, mint szemérmes lányok, könnyű stólájukkal a reggeli áttetsző ködben incselkedve elragadják a tekintetem, és megbabonáznak. Vég nélkül kell gyönyörködni bennük! Állok és nézem a csodát. A Nap a vállam felett velem együtt fürdeti arcát a szelíd kis dombokban, melyek a látóhatár szélén szilaj bércekké nőnek, ő is lágyan körbehordozza ragyogó tekintetét, felfénylik áldó sugarától egy-egy tisztás, erdőfolt, hegygerinc.”

Valahogy így szólnak ők. Újabban ismét naponta…
Ahogy Csaba, csak ő szólít a messzi érintetlenségben.

Erdély hegyei, sziklái, faóriásai, a végtelen lankák, vadvirágokkal gazdag rónák, a múltba révedő békés tekintetek… akik reszketve szemlélik a holnapot.

Mert időről időre mennek hozzájuk.
Mennek, míg mi nem megyünk…
Mint szarkák az énekesmadarak fészkébe, úgy telítik átkaikkal az Öreg Isten gyönyörű teremtését.
Időnként nekilódulnak, aktuális hőseikkel lerohanják csöndes méltóságukat.

Valahogy úgy, ahogy nem szabadna… ahogy korábban mondták, rárontanak népükre. De most úgy vélik, ez a dolgok rendje. Nekik lehet. Értük, értünk, általuk, – de nélkülünk is egyben. És soha nem kérdezve, közösen fontolva, de bölcsességet színlelve, ahogy régen is: meggyőződésből.

És talán ez a baj: meggyőződésből és nem hitből.
Mintha az alamizsna, a pótlás elég volna! Mintha a levetett kabát, az elnyűtt cipő…

Mondják, megyünk… és mennek, akkor is, ha próbálják őket lebeszélni róla. És ott majd a nevünkben, rólunk szólva hiszik és hitetik, hogy általunk teszik a dolgukat.

Több mint negyedszázada fontolgatom kimondani, hangulataimban számtalanszor előkerül az a néhány együttlét, morgás… valahogy mégis türtőztettem eddig magam. Most is csodálkozom, kik késztetnek a lényeg kimondására. Talán azok ott a végtelen távolban, akik az egészről alig tehetnek…

Bántott, ahogy öreg barátom hazatérve odaátról, csak szomorúságot és fáradtságot hozott. Jó lenne tudni, hogy mindazok, akik mindig magot visznek, vajon képesek lesznek-e még valaha üres tarisznyával, de jó kedvvel hazatérni? Vagy az az űr éppen a tétova semmi ára? A kifosztottak nyugalmát és békéjét feltúrva beköltözik az odaátba is az itthon békétlen önzése?

Az elnök csakazértis megy. Sovány vigasz és majd békétlenség, szántott ugar marad utána. És a megszokott megtorlás. Meg a fájdalom. Nekik, ott. Felénk csalán verésnek mondják. Dicsőülés ez is, jel a majdani könyvben, de krátere mégis, szinte jeltelen őrzi majd a pusztulást.

Mondja, véli, értük tesz mindent. Meg értünk, a közösért. És úgy mondja, hogy tán más is elhihetné rajta kívül… köpönyege forgásával, a fent és lent páternoszterébe kapaszkodva… De félek, a holnap megint mást hoz, a győzelem megint csak a pökhendi, kivagyiságában érinthetetlen bajuszos kegyúrnak hoz örömet. Bajusz nélkül. Most éppen…

Nem felejthetem a hajtókáján azt a címert.
Amit éveken át viselt, mint az összeesküvők… pedig csak éppen olyan szeretett volna lenni, mint azok, akiket csak kívülről látott. Fényképarcról, szelíd mosollyal. Azt kérdeztem, vajon tudja-e a címer történetét, vagy a szépség rabságából hordja, viseli. Soha nem firtattam még bántóbb kérdést. És képes volt bántásként fogadni a tanító gondoskodást, ahogy mindeddig mindennel tette.

Egykor más arcát mutatta. Talán becsapott mindenkit, talán csak magát. De most megy odaátra. Akkor is, ha kérik, akkor is, ha figyelmeztetik, ne menjen, maradjon. Dac és düh, ami láthatatlanul dermedt ajkaira, a bajuszrengeteg alá, ami úgy tudott vagy negyedszázada mosolyogni… Ez volt az ő múltba veszett arca. Amit vinni kellene ma is, ha már vinni kell. De erre már nem emlékezteti senki. Akad aki félelemből, aki nemtörődömségből, jómagam a távolság, a távolodás okán.

Meg aztán minek is emlékeztetném? Úgysem érdekelné!

Több mint negyedszázada fontolgatom kimondani, hangulataimban számtalanszor előkerül az a néhány együttlét, morgás… valahogy mégis türtőztettem eddig magam. Most is csodálkozom, kik késztetnek a lényeg kimondására. Talán azok ott a végtelen távolban, akik az egészről alig tehetnek… Megbűnhődik a bűntelenségük okán elszenvedett cinkosságot.

Ő odamegy, azok meg onnan el.
Övéiket hátrahagyva, tarkóikat a hegyek felé vetve elballagnak. Miatta, miattuk és miattunk. Mert nem tudjuk, nem tudtuk megállítani! Őket, akik miattunk jönnek, s mennek tova…

„Elbúcsúzom, elindulok hazafelé, de a lábamnak nem akaródzik lemenni a hegyről. Válaszokért jöttem, de csak kérdések kóvályognak bennem. Miért mennek el innen az emberek? Miért jobb egymás hegyén-hátán tülekedni a nagyvárosokban? Nagyapám még adót fizetett a föld után, az állatok után is kvóta volt kivetve, mit le kellett adni. Most mindenért támogatást osztogatnak, és mégis elhagyott a vidék. Támogatást kap az, aki lekaszálja a szénát, és támogatást kap az is, aki állatot tart. Szabadon lehet gazdálkodni, azt vethetsz, amit akarsz, és mégis megműveletlenek a földek! Tudom, hogy így van, hisz mi tartunk huszonöt tehenet, nincsen saját legelőnk, lent a Maros partján vannak egész nyáron az állatok, de senki nem kérdi meg, hogy kié ez a csorda. Itt fent is rengeteg legelő van, nyáron derékig ér a szép, havasi széna, mégsem kell senkinek, majd tavasszal meggyújtják, és ég minden, mint a tatárjáráskor. Hihetetlenül sok a hecsedli, a felhagyott legelőkön mindenütt ott vöröslenek a bokrok, a sok érett gyümölcs pompázik a téli napsütésben, nem kell senkinek. Egész nap itt voltam a hegyen, mögöttem a nagyváros, az út szélén rohad a fűtésre jó száraz hulladék, de egyetlen tűzifával rakott szekeret nem láttam. Nézem a végtelen tájat, és nem látok szénaboglyát, gazdasági épületet, a hóban nincsenek elkószált jószágok lábnyomai.”

Ha majd odaát elvégzi a dolgát, a gyüttment hazajön.
Csaba meg ott marad az övéivel.
Meg az otthagyott szomorúsággal, a megtorlások fájdalmaival.
A fiatalok elvándorolnak, az égigérő hegyek üresen tántorognak, csak az öregek emlékeznek majd némán a talán igaz sem volt időkre.

Kövér László Romániába utazott.
Nem hivatalosan, csak úgy magánemberként. Mint az ottani párt tiszteletbeli elnöke. Meztelenül. Bajusztalanul…
Az ő belügyeik okán, ideátról.

Nem értik? Én sem! És az a legfájóbb, hogy ő sem érti, mivégre bámészkodik odaát, amikor az ott rendjét nem tisztünk az itteniek eszével és szívével rendezni.
Mert más ott a törvény és a rend de ezt még pár negyedszázad múlva sem érthetjük!

KÖLCSÖNVETT SZAVAK – Érdemes-e blogot írni?

Érdemes-e blogot írni? Saját magad szórakoztatására, játszásiból, agytornaként, hogy szellemileg el ne satnyulj, vagy van-e valami más célod is vele?

A Beszélő online kiadásában Haldoklásunk anatómiája címmel Petőcz György tett kísérletet arra, hogy felvázolja a „megmondók”, a bloggerek természetrajzát. Varánusz, a menőnek tartott blogger ki is vesézi, Haldoklunk, bassza meg, sommás ítéletével összegezve az ott leírtakat. Fogas kérdések, fogas válaszokkal. De ki fog beszélni a kevésbé vájt fülűeknek? Élenjáró bloggerek hada tülekszik, hogy lekörözze a másikat, olvasottságban, tetszikélésekben és megosztásokban.

Ki mit ír, milyen témát választ és miért?

Ellenzéki bloggerek a fronton, de hol vannak a kormánypártiak? Érdemes-e írni egyáltalán, és legfőképpen kinek. Vagy mindegy, csak folyjék a szó? Ismerőseim közül sokan azt mondják, hogy annyit ér, amit csinálsz, mint naptáron a légyszar!

Mások, sokkal kevesebben, bíztatnak, hogy írj csak, sokkal többen olvasnak, mint ahányan visszajelzik. És ha nem szólnak kommentekben írásaidhoz, az nem csak azért van, mert nincs mit mondaniuk, hanem azt is jelentheti, hogy egyetértenek mindazzal, amit megfogalmaztál, azt gondolják, hogy ők is azt szerették volna mondani, de helyettük te írtad le. Sovány vígasz.

surreal-illustrations-poland-igor-morski-33-570de30604037__880

Arccal, névvel, vagy ezek nélkül? Mi a fontosabb, hogy ki írja, vagy, hogy mit ír? Vannak ismert személyek, akik ha blogot írnak arccal, névvel, akár semmit mondó, rövidke tartalommal is, látszólag nagyobb sikert, olvasottságot érnek el vele, mint az a névtelen szerző, aki sziporkázó stílusban, velős tartalommal adja elő mondandóját. Na persze a sznob reagálók tömegeinek kommentjei a szerző nevének szólnak s nem az általa írt tartalomnak!

Vannak arcukat, nevüket felvállaló bloggerek, akik, ha megfeszülnek, se tudnak akkora olvasottságot elérni, mint a közismert közéleti, közszereplő celebek. De hol vannak mostanában a jobboldali bloggerek, a populista konzervatív megmondó emberek?

Mi legyen a téma? Lerágott csontra rátenni valami csámcsogni valót, vagy szűz, még nem szétcincált történetet, eseményt, álláspontot bedobni a közönségnek? Politikát írni feszt, vagy valami mást. Lehet-e más egyáltalán, lehet-e bármilyen téma, ami egyben nem politika?

Ha ellenzékiként fogalmazol meg bármit, akkor könnyen megkapod a stigmát, gyűlölködő. Ha bevéded a mindenkori kormányt, akkor a seggnyalót akasszák rád. Nincs tehát sok választásod. De színt kell vallanod! Heller Ágnes mellett állsz ki, énekelve a Szabadság téren a Szabadság kórust, egyetértve Schiff András inkább London választásával, vagy a rezsifilozófust választod, a Nemzetbiztonsági Bizottságból, meg a gombnyomogató papagájkórust a parlamentből, a Kerényi féle Magyar Krónikával.

Európát választod, vagy a félázsiai, pirospont pöttyös fenekű, keletre kacsintgató, elbaltázott pávatáncosságot. Egyszerű ez. Választanod sem kell tulajdonképpen, ha az vagy, aki voltál. Mindig szolidáris a szegényekkel, elesettekkel, a kisemmizettekkel, bármilyen kormány is üljön a bakon, az ország szekerén. Ilyen egyszerű, ez a te hitelességed! De ha feladod magad, prostituáltja, kollaboránsa leszel addigi mivoltodnak és a mindenkori hatalomnak, ha úgy váltogatod világnézeted, mint más a szennyesét, a csokimatyis alsógatyáját, akkor soha nem leszel európai, maradsz félázsiai!

Érdemes-e blogot írni? Saját magad szórakoztatására, játszásiból, agytornaként, hogy szellemileg el ne satnyulj, vagy van-e valami más célod is vele? Az olvasó majd megmondja, ha érdemesnek talál arra, hogy hozzászólásra méltasson. Írj, vagy fejezd be inkább, jobban járnánk mindannyian, mert kár az olvasóra erőltetni bármit is, teszi hozzá egy szkeptikus rajongó!

Érdemes blogot írni, vagy sem, ez itt a kérdés, bloggerkedjünk, vagy inkább fejezzük be?

Köszönjük az írást, és a közlés lehetőségét!

TAVASZ VAN, ÉS ÉN NEM LÁTHATOM – egy réges-régi karácsony története

„Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (…), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik.”

Könyvek könyve.
A „Karácsonyi ének”- a beteg kisfiú, Tim szívbemarkoló története mindenkihez megérkezik egyszer. Van akinek a karácsonyhoz vezető út évente boldogan előhalászott családi videója, van, akinek Charles Dickens vékonyka könyve az „évi rendes betevő” tisztességből, akad, akinek felnőtt fejjel keresztezte először az útját és mélyen megdöbbent Ebenezer Scrooge dölyfös hihetetlen és valószínűtlen magányosságán!

Végül, vagyunk néhányan, akiknek Dickens elbeszélése iránytű, és újra- meg-újra felidézhető nyomorúság, a valóság kegyetlen szelete, amint a másokért kérő sokadszor is szembesülni kényszerül a mindent hárító szóval: Humbug! Ami minden adhatónál egyszerűbb!

Ma is, sőt, ma még inkább!

„Mi egyéb nektek a karácsony, mint az az idő, amikor számlákkal kell fizetni pénz nélkül; amikor egy évvel öregebbek vagytok, de egy órával sem gazdagabbak…?” – gúnyolódik Scrooge úr, minden idők irodalmának talán legzsugoribb, leglaposabb figurája.

„Humbug” – mondja megvetően a kezüket tartó nyomorultak szent áhítatára.

Mindazok kedvéért, akik még nem olvasták, vagy elfeledték, idézzük fel néhány ma is aktuális gondolatát:

dickens-2

„A történet főszereplője Ebenezer Scrooge, az uzsorás, fösvény, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót sőt a karácsonyi ünnepeket és annak készülődését egyenesen gyűlöli. Egy karácsony éjjelen három szellem látogatja meg egymás után. Az első, az elmúlt karácsony szelleme Scrooge gyermekkorát idézi fel, elmúlt karácsonyait, és egyben megmutatja azokat az eseményeket, amik Scrooge jellemének kialakulásához vezettek. A jelen karácsony szelleme megmutatja neki unokaöccse, Fred és alkalmazottja, Bob Cratchit otthonát. Cratchit szegény ember, kevés a fizetése, nincs pénze mozgássérült kisfia, Tim kezeltetésére sem. Scrooge sajnálni kezdi a kisfiút. A harmadik, a jövő karácsony szelleme megmutatja Scrooge-nak, milyen lesz a jövő, ha nem változtat viselkedésén. Ez a szellem a legfélelmetesebb, külseje a „nagy kaszást” idézi fel. A szellem megmutat Scrooge-nak egy letakart halottat, akiről senkinek nincs egy kedves szava, és akinek a halálán mindenki örvendezik, és azt is megmutatja, hogy a kis Tim meghalt kezeletlen betegsége miatt, és családja gyászolja. Ezután Scrooge látja a saját sírját is, és ráébred, hogy a halott, akit senki nem szeretett, ő maga. Scrooge megváltozik az átélt élmény hatására, kedves, jólelkű emberré válik. Tim sem hal meg, mert Scrooge fizeti a gyógykezelését.”

Mielőtt Ebenezer Scoogehoz szellemek látogatnának, nagyon is valóságos és nagyon is földi szereplők tisztelték meg az irodájában:

„Jól öltözött, biztos fellépésű úriemberek voltak és már ott is álltak levett kalappal Scrooge dolgozószobájában. Az egyik könyvet, a másik tekintélyes iratcsomót tartott kezében. Mindketten mélyen meghajoltak.
– Scrooge és Marley – ha nem tévedek – mondta a magasabbik, a kezében tartott iratról olvasva a cég nevét. – Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz?
– Marley úr a legutóbbi hét évben csupán csendes társam volt. Oly csendes, hogy csendesebb már nem is lehetett volna. Éppen ma este hét éve, hogy meghalt.
– A megboldogult közismert jótékonysága és nemes áldozatkészsége bizonyára Önre szállott örökül – mondta a látogató ünnepélyesen és még mélyebben meghajolva, gyűjtőívet nyújtott át Scrooge-nak.
A baljóslatú “jótékonyság” szóra Scrooge megvető mozdulattal tolta el maga elől az ívet. De a vendég nem zavartatta magát.
– Ma, a szeretet ünnepén ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik adományainkra rászorultak – mondta kenetteljes hangon és már fel is vett az asztalról egy tollat s Scrooge felé nyújtva, folytatta: – Sok ezren éheznek és fáznak. Százezreknek egy tányér meleg levesre, egy jó falatra, egy karácsonyi fenyőágra sem telik.
– És mire valók a fegyházak? – kérdezte Scrooge.
– A fegyházak? – ismételte a jövevény halkan és kissé leeresztette kezében a bemártott tollat.
– Igen, és a toloncház, az aggok háza, meg a szegényház, remélem, még működnek ezek a kiváló közintézmények?
– Sajnos, több dolguk van, mint kívánatos.
– Ezt örömmel hallom, már attól tartottam, hogy tán szünetelnek vagy bezárták őket végképp.
– Úgy véljük, – válaszolta az úriember, hirtelen visszanyerve lélekjelenlétét, – hogy ezek az intézmények nem nyújtják a nép széles rétege számára azt a szellemi és testi táplálékot, amelyre minden emberfia joggal tarthat igényt. Ezért elhatároztuk, hogy jótékonysági alapot létesítünk, amelyből a szegényeket étellel, itallal, tüzelővel kívánjuk ellátni. Ez a cél, amelynek érdekében gyűjtünk és azért éppen ma, mert ezen a napon a szűkölködő fokozottan érzi nyomorúságát és mindenki, aki csak teheti, készségesen és boldogan adakozik. Uram, mennyit szabad az Ön neve mellé jegyeznünk?

dickens-4

– Semmit!
– Óh, nemes szerénység! Bizonyára azt kívánja, hogy hagyjuk említés nélkül nevét.
– Azt kívánom, hogy hagyjanak magamra, uraim. Minthogy kérdezték, sajnos, ezt kell válaszolnom. Számomra nem jelent semmi örömet a karácsonyeste, nem kívánhatják, hogy naplopók részére ünnepséget rendezzek. Egyébként éppen elég adót fizetek, amiből az általam már említett intézményeket és más jótékonysági micsodákat fenntarthatják.
– De uram, gondoljon a szemérmes szegényekre, akik belehalnának a szégyenbe, ha nyíltan kellene ezekhez az intézményekhez fordulniok.
– Belehalnának! Ám tegyék! Egyébről sem hallunk, mint túlnépesedésről! De különben is, semmi közöm ehhez a dologhoz.
– Kell, hogy köze legyen uram. Ez mindnyájunk ügye.
– Nekem elég a magam ügye-baja. Másokéval nem törődhetem. Jó éjszakát, uraim!
A két úriember reménytelennek látván a helyzetet, eltávozott. Scrooge nekibuzdultan folytatta munkáját. Ha lett volna tükör a szobában, bizonyára belenézett volna, hogy megelégedett ábrázatát szemtől-szembe lássa.”

dickens-5

A világ azóta – 1843- as megjelenése óta – sokat változott.
Az emberi mentalitás, sajnos annál jóval szerényebb mértékben…
A mai kor szegényeiért, nehézséggel élő polgáraiért ma is mozdulnak sokan, akadnak jó szándékú egyének, akik nyitogatni próbálnak hatalmas kapukat.

De a dolguk egyre nehezebb!
Vagy azért, mert egyesek lejáratták az „adománygyűjtők” nemes munkáját, ezernyi zsebbe dolgozva elsinkófálták a másoknak szánt vagyonokat, vagy mert egyre többen érzik úgy, maguk is segítségre szorulnának.

Nincs okuk másoknak felajánlani saját nyomorukat…
Vannak ugyanakkor – nem kevesen – akik munkájuk, felelősségük és vagyonuk alapján megengedhetnék, hogy juttassanak a morzsákból mindazoknak, akiket ez megmenthetne…
Mégsem teszik!!!

Elzárkózásukat a legkevésbé sem indokolják, s ha mégis „odalöknek” másoknak egy keveset, elvárják érte a nyilvánosságot, a dicsőítés ódáit…

A tisztességes adománygyűjtőkben Steve Jobs mondatai kavarognak: “Nem az számít, hogy a leggazdagabb ember legyek a temetőben. Ami igazán számít nekem, hogy úgy térjek nyugovóra éjszaka, hogy valami csodálatosat alkottunk.”

Mielőtt azt gondolnánk, hogy Ebenezer Scrooge fiai és unokái árasztották el a földünket, sietve jelezzük, nem itt keresendő a kudarc oka! Nem a legmodernebb kor embere vált végletesen embertelenné, csak a mondatok és azok értelme változott meg.
Teljesen…
És ez bizony nagy baj, nagyon nagy baj!

Utóirat:
Hogy megérthessük a mondatok értelmének változását, fogadjuk el Popper Péter történetét:

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.

Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt:

“Tavasz van, és én nem láthatom.”

Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

Advent első vasárnapján készülődtünk! Nemsokára jött a Mikulás, jött a Karácsony, s vele számtalan segélyszervezet, adományok és felajánlások gyűjtői. És ennek most végre vége!

Itt az ideje a magányos, és egész évben másokért élő önkénteseknek!
Kedves leendő adakozók!
Tegyünk egy egyszerű próbát. Most az egyszer ne azon törjük a fejünket, mit mondjunk majd a „Humbug” helyett! Adjunk, ha nincs több, keveset, de adjunk, és aztán próbáljuk elfogadni az érzést, amit eddig csak azok érezhettek, akik lencsét és kenyeret osztanak, megzavarva ezzel a megyebálok fényét, vagy fenyőfát adnak mindazoknak, akiknek ez maradt az utolsó lehetőség a Karácsony felidézésére…

Legyünk végre mi is igazán boldogok! Ne a világtalanoknak dobjuk a garasainkat, de adjunk azokért, akik soha már nem láthatják a tavaszt!

(Ez az írás először két esztendeje volt olvasható blogunkon. Azóta könyveinkből 12 ezer olvasó gondolkozhatott el a szavakon, melyek ma még döbbenetesebbek, igazabbak. Nagy kár, hogy így alakult!)

HENDE GYŐZÖTT – a pápák haverja szoboravatón brillírozott

Hende Csaba szereti a pápákat.
Jóban volt és van velük.
Szívesen idézi fel találkozásait Szent II. János Pál pápával.
Olykor összefutottak, csevegtek, nyilván jól „elvoltak”, hiszen Hende mindegyre ezt meséli: „A kezdetektől éreztem, hogy rendkívüli személyiség, nagy ember, sokunk életére nézve meghatározó. Rám is nagyon nagy hatással volt…”

Hende Csaba szereti Ferenc pápát is.
Vele is összejárnak, dumcsiznak, jól „elvannak”, s ilyenkor persze Hende meghívja őt, az „ő városába”.

0005

Szent II. János Pál pápa nem tiltakozhat a felidézett találkozásokkal szemben. Mert halott. A jogász végzettségű ember tudja jól, egy halott szájába bármi adható – viszonylag ritka a cáfolat.

A jelenleg hivatalában tevékenykedő pápa viszont – persze Hende szerint, elfogadta Hende meghívását – (folyamatosan ezt állította az akkor még honvédelmi miniszter). Aztán a kegyvesztett, immár ex-miniszter konstatálni kényszerült a pápa távolmaradását.
Még jó, hogy eszébe jutott az amúgy teljesen értelmetlen, szokásos rigmus: a pápa a szocik miatt nem jött.

0004

Ugyan később kiderült, hogy a pápa naptárjában még csak feljegyzés sem született a szombathelyi vizitről, mivel nem szándékozott asszisztálni a Szent Márton év felelőtlen és pazarló költekezéséhez – Hende, úgy rémlik, a mai napig nem kért elnézést, bár félrevezette a pápa iránt hatalmas várakozással bíró Szombathelyieket, vasi katolikus híveket. Nem szólalt meg az elmaradt pápalátogatás ügyében – mivel ez a füllentés nem fért bele a szokásosan zajló, permanens választási programjába…

0003

Talán éppen ezt a fiaskót kívánta elmaszatolni remekbe sikerült offenzívájával, amikor a hét fontos eseményeként, maroknyi rajongója körében előadta festményátadó nagyjelenetét, mely amúgy és mellékesen a Szent II. János Pál pápa szobrának avatója kapcsán – bagatell – vált városi főeseménnyé.

A száműzött püspöke okán vezeklő egyházmegye papjai nélkül, az egyházmegye hívei nélkül, Szombathely hívő polgárai nélkül sikerült kellemes, klubjellegű rendezvény keretében felavatni a környezetében abszolút idegen legújabb Veres Gábor féle szobormányt – mert most éppen ez jött kapóra a remek ívre húzott anti-szoci hadjárat újabb állomásaként.

Hogy miért nem voltak nagy számban az avatón a szombathelyiek?
a) Nem tudtak róla b) Nem akartak részese lenni a Hende féle sokadik ünnepnek c) Hideg volt d) A szocik…

A harminc millás szobor mintegy kárpótolta Hendét a másik nagy átverés, a sámándob elmaradt rendezvényeiért, mely építészeti mélyrepülés persze szintén a szocik miatt maradt a világkiállítás szervezőinek nyakán…

A Szombathelyi Egyházmegye ismét gazdagabb lett!
Egy tapasztalattal leginkább!
Fura, de amióta az új kenyér ünnepén Hende és Puskás áldottak kenyeret, egyre inkább úgy látszik, Hende a püspöki címre is alkalmas! Aspiráns!

Ahogy alkalmas polgármesternek, füstfaragónak a Falco városában – és még ki tudja, mi mindennek! Igazi fregoli – Hende maga a megtestesült tökély! Csak rá kell nézni!

Elhatározták és megvalósították a nagy tervet, áll már Szent II. János Pál pápa szobra, pontosabban felavatta Hende Csaba, az ő néhai cimborájának egészalakos szobrát, elmesélhette a legeslegújabb anekdotáját, mely hű példája a „Best of Hende” gyűjteménynek, amit annyira imádunk, mi szombathelyiek:
„A kezdetektől éreztem, hogy rendkívüli személyiség, nagy ember, sokunk életére nézve meghatározó. Rám is nagyon nagy hatással volt és rendkívüli módon megörültem annak, hogy egy kiállításon megláttam egy róla készült olajképet, portrét. Nem haboztam és megvásároltam ezt a képet, ami sok éve az otthonom dísze volt. De ezt a képet én elhoztam ide, hogy Csányi Péter szalézi atyának átadjam. Kérem, hogy a Szalézi templom, a rendház egy általa méltónak vélt helyére függessze ki, hogy más is láthassa.”

Csányi Péter pedig térdig meghatódva, dacolva a metsző, hideg széllel, úgy ölelte a Hende által éppen ez alkalomra kenetett, szintén rendkívül kiemelkedő kvalitásokkal bíró portrét, hogy még kételkedni is elfelejtett e szirup láttán, hallatán. (Nyilván Maunika is megkönnyezte, hogy mostantól nem bámulhatja odahaza a pápa portréját, masszírozás közben, de talán lesz helyette újabb attrakció, kenet, mondjuk Ferenc pápáról…)

0002

Felavatták tehát Szent II. János Pál pápa bronzszobrát, fagyoskodott a pártvezetés, meg a lelkes fidesz kórus, volt szavalat, egyházmegyei kormányzói áldás, meg némi muzik is.
Milyen jókor jött mindez!

Így, karácsony előtt, még a végén észhez tért volna néhány megkeresztelt ember, s figyelmét Körmendre fordíthatta volna, ahol az egyházmegye egyetlen Istennek engedelmes papja éppen megvalósította a nagy Tervet, nem utolsó sorban fejet hajtva a pápa kérése előtt, s befogadta az éhező, a szomjazó, meg az otthonát nélkülöző menekültet! Németh Zoltán nevét nem tanulhatták meg, talán még el sem gondolkozhattak igazán a megkeresztelt ember kötelességét teljesítő pap, az Ember tettén, amikor ideömlött Hende az ő bratyizásaival! Fontosabbá kellett tenni Hende Csaba mulatságát a szolgálatában felmagasztosult főtisztelendő tetténél!

0001

Félő, hogy most lettünk a leginkább méltatlanok a „Szent Márton városa” címre.

Félő, hogy már csak a gyalázat városa, a megmagyarázhatatlanul elsíbolt célpénzek városa maradunk, ahol vagy két tucat haver örömére sikerült választást nyerni egy végtelenül magának való garnitúrának.

Jöhet a hendék boldog karácsonya!

STEFÁNIA A KUKÁBAN – éhes közmunkások döbbenete a segítés városában

Egy szombathelyi tanító leveléből:

2016. december 19-e.
Közmunkások, lelkes tanulóim gyűrűjében állok a dermesztően hideg szélben.
Állok egy szombathelyi közintézmény udvarán – állunk és nézzük az intézmény udvarán a félig nyitott hulladékgyűjtőt.
Nézzük a „csodát”, amire rábukkantunk…
Vagy fél tucat ember bámulja a hulladékok tetejére dobott, szinte érintetlen hidegtálat, néhány Stefánia szeletet, meg kolbásszal töltött sült karajt, sajtkrémet, Pritamin paprika díszítéssel – mind ezt úgy kb. hat személyre porciózva.

Nézzük a hulladékok közé dobott, érintetlen zsemléket, a hidegtálat, szemétbe dobott köretet, zöldségeket. Nézzük dermedten, és közben senki sem bír megszólalni…

00001

00002

00003

Ez volt az a sokadik reggel, amikor munkába jövet, vettem a közértben két zsemlét, tíz deka parizerrel. Reggelit vettem az egyik tanulómnak, – néhány napja ezt teszem… – aki épp nélkülözni kénytelen a közmunkások jussát, miközben a tanulmányi támogatásra még vagy egy hónapig várnia kell. Vittem, hogy ne legyen éhes…

Karácsony előtt pár nappal egyetlen fillér nélkül zötykölődik rossz buszokon, naponta a lakhelyétől Szombathelyig. Erre kapott bérletet… Nincs pénze. Gyakorlatilag napok óta éhezik.

Vele és velük, közmunkás tanulóimmal, ma éppen az élelmiszerismeret tantárgyat dolgoztuk fel.
A sertéshús felhasználási, feldolgozási módjairól tanulunk, amikor mesélnem kellene arról, mi minden készíthető a karajból.
Sajnos, a többségük nem igazán tudja, hogy néz ki a karaj, többen nem is jártak még étteremben, s odahaza sem készítettek soha ételkülönlegességeket karajból. A véletlen hozta úgy, hogy néhány szóval beszélhettem a híres Stefánia szeletről, meg a kolbásszal töltött sült karajról… Aztán szünet jött, az udvarra mentünk levegőzni…

Ahogy a kukában megpillantottuk a szinte érintetlen hidegtálat, a valaha nyilván ínycsiklandozónak szánt finom falatokkal, az egyik közmunkás hallgató ártatlan szemekkel kérdezte: Ilyen volna a Stefánia?

0004

Igen, a segítés városában, Szent Márton szülővárosában, a „piszkosul” jól sikerült emlékév legvégén is összejöhetett egy jó kis „államilag finanszírozott” buli. Jöttek a drága, jóllakott vendégek, akiken kifogott a hidegtál. Igen, akiken kifog a Stefánia. Mert bizony, a Stefánia ilyen, kövér kolbásszal a közepében!

Finnyásak voltak, meg talán lusták is összecsomagolni a maradékot – meg aztán nem is akartak vacakolni ezzel a lehetetlen proli szokással!

Belehajították a maradékot a zsemlékkel, meg a drága paprikákkal a hulladék gyűjtőbe – el, a pokolba mindet! Minek is vacakoltak volna a megmaradt falatokkal – Szent Márton nyilván ezt is elbírta még! Büszke lehet ez a gőgös város, büszke a szentjére, meg a vezetőire, ünneplő nagyságosaira! Valahogy mind levizsgáztak ma emberségből, szeretetből! Egy sem gondolta úgy, hogy az ételek megmaradt darabjaival másokat segíthetne hogy elvihetné, becsomagolva a hajléktalan szállóra! Micsoda ünnep lehetett volna…

Tizenkét közmunkás bukkant egy kukában az ünneplők maradékára. Tizenkét éhező, az ételkészítést tanulva a jövőről álmodozó, tizenkét kisemmizett, megnyomorított ember. Köztük néhány, aki ma látott először hidegtálat, Stefániát, meg pritamin paprikából készült diszítést…

TÁBLÁK KARÁCSONYRA – balesetveszélyes útszakasz lesz a Jáki erdő?

A táblatartó fémoszlopok napok óta meredeznek már a sokkoló rovatnak mostanában folyamatosan témát adó erdei szakasz elején és végén – a Ják és Újperint között kanyargó pár kilométeres összekötőn.
Ahogy a police.hu ma délután hírül adta, a vasi utak némelyikén hamarosan új táblák kihelyezésével próbálkoznak, az amúgy láthatóan tehetetlen közlekedési szakemberek. A négyzetméternyi felületeken, fura képekkel és némi szöveggel próbálják felhívni a figyelmet a közlekedési szabályok betartásának fontosságára – kérve mintegy az arra száguldókat, hogy vezessenek higgadtabban, körültekintőbben.

Ma a Tokorcs és Nagysimonyi közti szakasz kapta meg a karácsonyi ajándéknak sem utolsó táblácskákat, és nyilvánvaló, hogy napokon belül ilyen, vagy ehhez hasonló eszközök kerülnek a jáki oszlopokra is.

lead_kep_36Szép, mívesen elkészített táblák, mondhatni „nemes szándékot tükröző közlekedéstechnikai eszközök” ezek – már csak az a kérdés, hogy a szokott módon repesztő, mindenféle fizikai összefüggésekre fittyet hányó, meg mondjuk, a vezetői engedély megszerzését „lehúzásnak” tekintő generáció versenyzői, észre veszik-e majd a jószándékú figyelmeztetést?

Elnézést kérek mindazoktól, akiket elvakít a lehetőség, de úgy gondolom, ezek a táblák kb. annyit érnek, mint a templomok kapuin elhelyezett, „működő mobiltelefonnal ne lépj be”, piktogramos csacsiságok.

Akiknek eddig is csak egy attrakció volt a bizonytalan szélű, keskeny útpályán való tempózás, akik dudálva repesztettek a megriadt őzek, szarvasok között, ezeket a táblákat nem fogják észre venni! Szelíd, jóindulatú figyelmeztetésnek ott van helye, ahol az értelem irányítja a megzabolázott járműveket!

A fékezhetetlen lóerők bajnokai nem fognak „elájulni” a karácsonyi dekoráció láttán…

Sem Tokorcs és Nagysimonyi, sem Ják és Újperint nem a közelmúltban jutott ezekhez az útszakaszokhoz. Száz éve is erre haladt a nyomsáv, az elmúlt évtizedekben is jelentős forgalom haladt át mindkét szakaszon – így, nem csak az útszakaszok váltak veszélyessé. Leginkább az arra közlekedők lettek meggondolatlanabbak, ők érzik úgy, hogy közlekedni, ma annyit jelent: legyőzni, lealázni a kevesebb pacival megáldottakat.

Réges-régen megszülethettek volna már a nekik készülő, zárt szakaszok, ahol kedvükre tördelhetnék a verdáikat – hiszen apu majd vesz másikat. Igen, zárt terület dukálna, a közlekedés megfontolt szereplőit csak alázni képes játékosoknak – nekik járna némi balesetveszélyes útszakasz, de töményen! A nagylegények ott tolhatnák ezerrel, nem számítana, ha kisodródnak és kiflivé gyűrik a hatalmas gépcsodákat – egyszerűen gondoskodni kellene róluk! Mondjuk egy jól zárt helyen…

Talán csak, hogy békén hagyhassák az egyszerűen csak úti céljukat, munkájukat naponta elérni akarókat, meg a haza igyekvőket.

Nem szabad, hogy mostantól úgy gondoljunk ezekre az útszakaszokra, mintha valami különös kockázatot jelentene arra menni! Amúgy, a jáki erdő kapott már táblát, odabent, a sűrűben. Szent Márton életét mutatja be, s azt sem látja, sokszor hónapokon keresztül senki sem… a moha már belepte!

2240_8873_balesetmegelozes_tabla_vas_megye-mm

Ezzel a kinti, út menti attrakcióval sem lesz másképp. Eltekernek majd mellette, a vagányok megmosolyogják, az egyszerűen csak megfontoltan közlekedni vágyókból pedig lúzert és balféket farag az új bélyeg. Mostantól ostoba mindenki, aki lassít, béna, aki nem előz, és nyilván, továbbra is ledudálható lesz, minden békésen ácsorgó őzgida.

A szakasz megkapta új nevét, címét – BALESETVESZÉLYES ÚTSZAKASZ – gyerünk, skacok, avassátok fel!
Mint rendesen…Ugye?

/A fotók a police.hu-ról származnak. Forrás:http://www.police.hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/kozlekedesrendeszet/kozlekedjen-figyelmesen /

KARÁCSONYVÁRÁS A DERKÓN – ahol nem fontos ki ad, és miből

Esztendők óta gyűjtöm a címeket.
No, ez nem valamiféle ostoba, céltudatos lista, jók és rosszak sorba gyűjtése!
Nem készül visszaélésekre vadászva, nem kóricál a hála után…
Az én füzetembe azokat a könnycseppeket gyűjtöm, melyek egy-egy öregember megrendítő története után gyűltek a szemembe, ott a szülővárosom szegletében, a Derkón.

0003

Ahol ma nagyapók és nagyanyók araszolgatnak a hajnali morajlástól a lassan csendesülő éjszakáig. Ismerem valamennyit – így hiszem, hiszen közöttük tanultam beszélni és járni, köztük lettem táskát cipelő „pajtássá”, aztán mellettük kamaszodtam, értem, s lettem felnőtt; most már magam is „bácsi”.

A karácsony, ott a Derkón, a kékcsempés iskola előtt, a mára ütött-kopott bútoráruház esőtől, hótól védő árkádjai alatt vagy éppen a Perint partján… mindegy, mit idézek az emlékezetembe – a legegyszerűbben, gyönyörű volt. A hullogáló hópelyhek közt, a ropogó vattán taposva kukucskáltunk az ablakokon túlra. Fürkésztük, hol van már odabent karácsonyfa, hol sürögnek-forognak éppen az angyalok. Jó volt csillogó szemű kölyköket nézni, amint igyekeztek egyre az otthonaik felé – hátha már megérkezett…

Mert tudta jól minden vásott kölyök, az a séta, a december végi napon, csak ürügy, némi távolmaradásra az otthonunktól. A hazatérő legénykék és leánykák aztán kacagva rohantak az ajándékokkal teli fa alá…

0004

Ma, jóval csendesebb az a nap – kinek a szenteste, kinek a szeretet ünnepe -, a megajándékozottak és örömszerzők estéje, amikor már egyáltalán nem fontos, ki ad és miből. Ma, túl a gyermekkoron, az ifjúságon, a második félidő derekán, már minden készülődésem mást jelent, ott a Derkón. Titkolózásaim, soha, senkinek be nem vallott tetteim, a jóság rám bízott villanásai tesznek valóban boldoggá. Ott vagyok magányos angyal, az én szeretett lakótelepemen.
Persze, soha nem egyedül…

Évekkel ezelőtt határoztam el.
Azt hiszem, évtizedek óta az volt a legszűkebb decemberem…
Gyűjtögetni kezdtem a hajnali ködben a Domus korlátjai közt gyülekező nagypapákat, öregurakat, a minden reggel kokettálni érkező álmos tatákat, meg a hajnalok hajnalán boltba igyekvő nagyanyókat.
Kerestem a magukra hagyottakat…
Beszélgettem velük, kutattam a gyökereinket.
Faggatóztam.

Fürkésztem azokat, akik valaha maguk is e lakótelep házaival együtt érkeztek. Akik végignézték, amíg az apró ágakból terebélyes fák nőttek a legfelső szintekig, akik elsiratták a nem EU-komform hintákat, meg rakéta mászókákat, s akik gyönyörködtek a mi nemzedékeink felcseperedésében. Most megnyomorodva, magukba zárkózottan tengetik a napjaikat, s ha kopogtat a tél, megpróbálnak egyszerre költeni ételre, kevés meleg ruhára, gyógyszerre és a szinte követhetetlen, állítólag rezsicsökkentett rezsi növekményekre…

Elhatároztam.
Talán, mert a lelkiismeretem nem engedte, hogy hátat fordítsak azoknak, akik mindig felém fordulva mutatták az örömüket. És persze tanultam sokat a legeslegjobb barátomtól, aki megtanított segíteni másokon…
Most rajtam a sor!

0002

Elhatároztam, hát értük kérek és koldulok, nekik is gyűjtök, sokszor egész éven át. Kutatom mások, a társaim jóságát. Kérek és kapok, hogy mindent a mi öregeinknek adhassak.
Volt már, hogy januárban egy egész hónapon át alig ettem, volt már, hogy sorban eladtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet, képeimet, a bélyegeket és még ki tudja, mi mindent, csak, hogy egy keveset adhassak. Hogy kiegészítve a mások jóságát, akkor is tehessek valamit a nagyapáimért és nagyanyáimért ha magam éppen nem rendelkeztem jövedelemmel…

Mert a Derkó öregei a nagyszüleim. Valamennyien.

Gyűjtöm a címeiket, aztán december közeledtével apró csomagocskákat készítek. Akad bennük édesség, némi pénz meleg cipőre, pulóverre, sálra, sapkára. És persze minden csomagban ott lapul egy füzetecske, rövidke írásokkal, a R/evolúció blogon megjelent írások gyűjteménye. Amolyan boldogság elixír, a hideg napokra. Olykor csokoládé, néha egy-egy bonbon, aprósütemény. Aztán az estén, amikor mindenki odahaza örvendezik, útnak indulok.

Végig gyaloglom a Szentestét, rovom a lépcsőházakat, s a kilincsekre aggatom az ajándékaimat. A legjobb persze a futás, miután becsengetek! Mert nem szeretném, ha megtudnák, csak egy félig-meddig megöregedett pasi volt az angyal… Szeretném, ha hihetnének egy gyöngyhajú tündérben, itt, a Derkó öreg házai között…

0001

Még majdnem két hetem van!
Egyre fogyó pénzem talán még elég néhány csomagocskára…
Gondolni sem merek rá, inkább, csak álmodom… hogy… nemsokára lesznek segítőim. Tudom, hogy lesznek és üzennek… Akik mellém állnak, írnak és akarnak egy kicsivel több segítséget adni a Derkó öregeinek.

Akik adományaikkal, jókívánságaikkal, küldeményeikkel és segítő erejükkel állnak egy egyszerű polgár mellé.
Aki nem hasított a Szent Márton év milliárdjaiból, aki nem kapott vállveregetős elismerést, aki éppen ezért nincs is sehol, a nagy „osztók” között!
Egy egyszerű szombathelyi, a Derkovits gyermeke teszi a dolgát, lehet, ügyetlenül, nem komoly szabályok szerint, itt, az állítólagos „Segítés városában”, mely annyira elhagyatott és annyira szomorú, ha belegondolok egy nélkülöző nagyapó, vagy nagyanyó sorsába, ott, fent a hatodikon…
Van egy hely, a Derkó, ahol nem fontos ki ad, és miből…