HUNGARIKUM – te is dudorászva kufircolsz?

Olykor a legutolsó illúzióim is elillannak, ha pártunk és kormányunk jeles képviselőit vagyok kénytelen hallgatni, nézni!
Ezek a nyakunkra halmozott agyelszívottak már-már arra is képtelenek, hogy legalább elszámoljanak háromig, mielőtt megszólalnak.

Még csak pár napja örvendezhetünk, hogy végre megszabadultunk minden idők legnyomorékabb szövegládájától, Kósa Lajostól, (mert talán kevesebbszer érzi majd szükségét annak, hogy nagy tömeg előtt karattyoljon, s inkább utódjára hagyja a szellemeskedést) – itt az újabb fideszes bájgúnár, a segglelkész Balog, akinek sikerült felülmúlni a szexről alkotott eddigi elképzeléseinket.

Az emberminiszter nem kevesebbet állít az itt nézhető videóban, mint, hogy a magyarok java bizony nótázva kufircol, a párocskák egy-egy élesjárata közben akár egy egész operaelőadás is lezavarható. Ez a legújabb hungarikum! A nagy duett – avagy így készül a következő generáció, nótázva, dudorászva, olykor jelentős vokalistákat megszégyenítő módon!

http://rtl.hu/rtlklub/hirek/minden-nap-tanulhatnak-zenet

Eddig arról voltunk különlegesek a nagyvilág szemében, hogy jelentős magyar zeneszerzők, bizonyos Kodály Zoltán, meg Bartók Béla felmutattak egy igazán egyetemes zenei nyelvet – mely gyakorlatilag a világ összes nemzetségének ugyanúgy értelmezhető… Most itt a világújdonság! Lehet vehemens rohammal, lehet lágyan andalogva, forrón, szinte levegőt sem véve, lüktetve órákon át – a lényeg a közben előtörő muzikalitáson van! Magyar manusz a magyar nővel csakis nótázgatva egyesül!

Kíváncsian várjuk, mi jöhet még?
Ez az agyalágyult főmufti nagyon elemében van, képes elájulni saját, végtelen hülyeségein, s ami a legszebb, ő, mint Orbán udvari lelkésze, nyilán gazdájával együtt lesz halhatatlan, még vagy harminc évig!
De vajon mikor lesz végre hallhatatlan?

VASÁRNAP – miképpen mi is megbocsátunk

Az első igazi őszi hétvége zajlott.
Esett…
Akadtak, akik avart füstöltek, fát fűrészeltek, mások boltokba rohantak aznap is.
Esett…
Mint mindig.

A gonosz szolga történetét azok hallgatták, akik a templomokban ülve várták a vasárnapi ige beteljesedését…

„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?”
Jézus így válaszolt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen. A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol! Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának.”

A modern kor embere aktualizál, értelmezni próbál, és persze minősít. Korrekt ez a történet – ma különösen is az.
Gázszerelők mértékével mérhető, már, ha tisztába lehetünk bizonyos értékekkel. Hogy is vannak ezek a váltószámok?

„Az eredetileg a sumérek által bevezetett mértékegység (i.e. 3000 körül) mai fogalmaink szerint 43,65 kg-ot jelentett, de később, például a Jézus korabeli Palesztinában ez már 58,93 kg volt. Ha fizetőeszközként használták, akkor ezüstöt értettek alatta, tehát a Jézus által említett 1 talentum valószínűleg egy 58,93 kg-os ezüsttömböt jelentett. Ma az ezüst árfolyama 150 Ft/g körül mozog. Egy kis matematikával (ha 58930 g-ot megszorozzuk 150-nel) kiszámolhatjuk, hogy az az 1 talentum mai fizetőeszközre átszámolva 8.839.500 Ft, majdnem 9 millió Ft.”

Tízezer talentum a mai értéken 10.000 x 9 millió forint. Tehát uszkve 90.000.000.000 forintról van szó a fenti idézetben. Már, ha jól számoltunk! Ez az az összeg, amiről egy átlagember gondolkodni is képtelen. Amolyan EU-s pénz mértékű summa. Ez aránylik száz dénárhoz, mely ma kb. 400.000 forintnak felelne meg. Ez állítólag két mezei magyar havi bére.

Ugyan, ki volna ma a gonosz szolga, az az ember, aki nem volna képes észrevenni egy ilyen kicsinységgel bíbelődőt?

Aki ne akarná elengedni a tengődő tartozását?

A helyes megfejtéseket ezúttal nem kérjük beküldeni!
Hja, hogy ezért kár volt a templomig baktatni?
No comment…

KÖZÉLET – százezrek ünnepeltek együtt Szombathelyen!

Boldogult töri-tanárnőm tolmácsolásában hallgathattam anno az „állampolgári ismeretek” című tantárgyat. A fontos leckék egyike azt taglalta, hogy az ember alapvetően közösségi lény, s életminőségét nagyban meghatározza a közéletben betöltött szerepe. Hja, mi ott a múlt században még bifláztunk csacskaságokat! Nemcsak bemagoltuk e veretes mondatokat, de olykor megpróbáltunk a definíciók szerint élni, elvárásokat fogalmaztunk meg önmagunkkal szemben és gondosan elhelyezkedtünk a magunk kis „közéletében”.

Emlékeimben élnek azok a boldog pillanatok, amikor a szolidaritásról, a másokért való szerepvállalásról kezdtünk gondolkozni. Meghatároztuk, miféle társadalmi folyamatok vezetnek az egyén boldogulásához, mi kell a jobb pozíciók eléréséhez, hogy leszünk hasznos tagja a közösségünknek!
Na igen, akkor még etethetőek voltunk a „tanulni, tanulni, tanulni” demagógiájával! Persze, az is igaz, hogy az akkori történetek közt nem bukkanhatott volna fel a gázszerelő, aki pár év alatt multi milliárdossá izmosodik! Az efféle lények csak a rothadó kapitalizmus melléktermékeként létezhettek, fényévnyire, épülő hazánktól.

Akkoriban akadt a kezembe egy könyv, arról a nagyszabású ünnepségről, mely százezrek közös ünnepéről tudósított. A város – mely még csak alig heverte ki a háború borzalmas pusztításait, képes volt az összefogásra: lakói összeadták a változtatásokhoz szükséges pénzt – persze leginkább egy-két forintjával! -, kubikoltak és lapátoltak, ha kellett, s a környékbeli falvak lakói is ott segítettek, ahol az a leginkább fontos lehetett. Nem jött EU-s pénz sehonnan…

1947-et írtak! 1947.augusztus 31. – A kékcédulás választások, amelyet csalással a Magyar Kommunista Párt nyer…

Mielőtt bárki másra gondol – Szombathelyről regélek, Szombathely ünnepe 1947. szeptember 7-8 között zajlott, s a történetről Toronyi Németh István írta emlékezetes könyvét, mely máig az egyik féltett kincsem! Hogy hetven év távlatából miért nem volt fontos felidézni e jelentős eseményt, sem az egyháznak, sem a városvezetésnek, arról sejtelmem sincs, de nem gondolom, hogy ne volna pótolható egy jelentős ünnepség, persze rengeteg szalag átvagdosásával!De lehet, hogy ez már smafu?

Szólnék, tehát…Ez viszont meglehetősen távol esik egy nem-pajti-blogger lehetőségeitől!

Százezrek Szombathelyen?

Ma milliókért újulnak meg a templomok, melyekben még vasárnapokon is csak alig-alig lézengenek, milliárdokba kerülnek sportkomplexumok, melyekben minden valószínűség szerint hatalmas sportesemények zajlanak majd, több tízezer ember részvételével… (Azt írom, „minden valószínűség szerint”, hiszen a kormány már nagyon szorgalmazza a népszaporulatunk belódulását!)
Átadási ünnepségekkel üdvözlünk minden zebrát, bicikli utat és rövidke utcácskák elkészült burkolatát, ahol rendre megjelennek azok, akiket ünnepelnünk kellene – csak éppen az ünneplők hiányoznak! Egyre-másra születnek jól fotózott tudósítások, mindenféle bensőséges előadásokról, ahol meghitt hangulatban, mintegy tizenketten hallgatják az előadót, bizonyos őrvidéki emberek…

Ez ma a közélet – Szombathelyen!

De nyugi, micsoda mázli, hogy bárhová elutazhatunk e kies hazában, a helyzet mindenhol ugyanez! Mert lehet, hogy valakiknek éppen ez volt a célja! Maradj otthon, zárkózz a négy fal közé, ne tűnődj túl sokat!

Talán még ezek a mocskos vasárnapi esők is ellenünk esnek!

Nem kell ide közéletben betöltött szerep, nem kell társadalmi együttlét! Megy mindenki haza, rágyújt mindenki egy frankó szappanoperára, elolvassa a napi agymenéseket az ismerősök oldalán, lájkol és hozzászól, aztán lehet szundizni!

Hmmmm! Méghogy százezer ember Szombathelyen! De hiszen, tavaly is annyira készültünk az emlékmű tövében…ugye?

KIÁLLNI VALAKIÉRT – amikor a részvétel volna fontosabb a győzelemnél

„Mocskos idők – szeretnem kéne….”
A fülesben üvölt a zene, futok egyre, rovom a köröket, bár most már nem kell megfelelnem, nem akarom mindenáron a győzelmet, nem szeretnék mindenkinél jobb lenni.

Valaha minden verseny erről szólt.
Legyőzni mindent és mindenkit bármi áron.
Ma a részvétel azonos a győzelemmel – és ettől nem lettem rosszabb, vagy kevesebb – sőt! Most a leginkább magamnak, vagy azoknak bizonyítok, akik nekem fontosak.
Ez a célom.
Azt hiszem, ezt nevezik valódi öröm okozásának.
Kinyilvánítom, mások pedig elfogadják, amit érzek. Futok egyre, rovom a köröket, mert itt és most ez a győzelem! Akkor is, ha ezt sokan nem értik!

Magyarország 2017.
Lényegében megszűnt minden alapérték – így a szolidaritás értéke is. Érdekek működtetnek minden rendszert, nincs helye hálának, duzzogásnak.

Államosították a forradalmat – pontosabban privilégiummá vált a lázadás. Aki nincs a kör közepén, nem számít.
Mindezt „nemzetinek” nevezik, ami nyilván nem lehet akárki!
A „nemzetivé válás” a csókosoknak jár, aki nincs a pikszisben mind alávaló.
Vagy ahogy Orwell ezt sokkal pontosabban fogalmazta: „egyesek egyenlőbbek a többieknél”!

Lehet ugyan erőlködni – de az csak erőlködés. Tehát, hiábavaló törekvés, elpocsékolt idő – az ő olvasatukban!
Még jó, hogy az ő olvasatuk nem kötelező. Egyenlőre!

Kiállni valakiért – az belülről jön! Bárkit megkérni, meghívni, felszólítani egy jó kis kiállásra – ez maga a képtelenség.
Mégis ezzel operálnak sokan, mégis ezt az elvárást próbálják teljesíteni. Mert ez a megfelelési kényszer tesz tönkre mindent!

Edzeni hónapokon keresztül, hajnalban ébredni, rohanni a tóhoz és róni a köröket, reggelig, délig, vagy még tovább… Elérni azt a bizonyos maximális erőnlétet, aztán megjelenni a versenyen és végigcsinálni, végigfutni a távot. Ez a valódi győzelem! Az eredmény, az elsőség csak máz! És ezt mindazok képtelenek megérteni, akik az olimpiai bajnok facebook oldalára kiírják egy harmadik helyezés esetén, hogy kár volt elindulni!

Képtelenek megérteni, akiknek csak egyetlen végeredmény jöhet szóba – a KO! A kiütésig rengeteg meccs van, rengeteg kiesés, lemaradás, elvérzés, rengeteg második, meg harmadik hely!

Kiállni valakiért – csodálatos feladat! Mert mindaddig, amíg felkészülünk, amíg a pillanatra várunk, képesek vagyunk a legmagasabb emberi értékre. Ami Emberré teszi az embert!

Bárcsak ez volna a legtipikusabb emberi értékünk!

A nagyobb baj mégsem velünk van – akik belegebedünk abba, ha nem győzhetünk! A nagyobb baj az ellenfelünkkel van, mert ő már képtelen veszíteni! Nem engedheti meg magának, mert nem engedhetik meg neki! Ezért kénytelen mindenféle jogi csűrés-csavarásra hivatkozni. Miközben érzi a vesztét és fél…

Na, ezért fontos a részvételünk mindenfajta kiállás lehetősége esetén!

SZÜLETÉSNAPODRA – akinek képtelenség késve gratulálni…

A te „negyvenedik”-ed után, – szokás szerint – viccelődtünk e megkergült világról egy keveset… Találkozni persze nem volt időnk, csak ott, az interneten üzengettünk. Én csak „öreg barátodként” jegyeztem a soraimat, míg te szelíden megjegyezted – ha nem vigyázok, beérsz. Az akkori sorsom egészen távoli volt Tőled – annak tűnt… Talán ezért is féltettelek annyira, éppen ettől a világtól, míg te azt vélted ez az óvó felvetésem maga a képtelenség.

Most, hogy kellően egymáshoz koptunk, pontosabban koptattunk, le kellene jegyeznem néhány dolgot, mielőtt minden igazságból hazugság lészen! Persze, jobb volna megdumálni, de ez most képtelenség…

Ha a dolgok emberi módon alakulhatnának, néhány nap múlva Szombathelyre érkezhetne miattad és érted az ötvenhatos forradalom lelkiismerete. Nem csak egyszerűen ideutazna ő, hanem szólni, érvelni szeretne melletted – pár szót szólni az emberiességről, bizonyos egyszerű értékrendről, amelyről újabban oly jól esik csevegni, – ösze-vissza hazudozva – sokaknak. Persze, „csak azok” soraiból.

Érvelne, a szeretet nyelvén szólna. Mert ő ezt így szokta. Így tette akkor is, amikor a bajtársai élete függött a szavaitól.

Megtanulhattuk, hogy amikor ő szólt – meghurcolt és kivégzett – társairól, azokról a sorstársakról, akiknek igazát és igazságát akkor is tudta, s ma is tudja, csak nehezen volt megkérdőjelezhető az emberi tartásról alkotott véleménye. Tudott és tud különbséget tenni bűn és bűntelenség, gyanú és vádaskodás, vagy éppen hazugság között. Így hozta a sorsa, ebbe kellett beletörődnie. Megtanulta a börtönévek alatt, amikor sokadmagával ártatlanul ült, meggyötörték és embertelenül megkínozták – mégsem tört meg.

Ahogy valamennyi társa, ő is hű maradt az elveihez.

Miattad is csak ezért kel útra.
A leglehetetlenebb, emberformáló időkben sem fogta be a száját, akkor is elmondta az igazát, amikor félnie kellett volna – s az ötvenes évek elmúltával semmit nem változott.
Most ezért köpködik annyian.
Nem törődik vele.

Csak éppen ahhoz van szokva, hogy végül meghallgatják!
Most is ezt reméli! Hogy majd a nagy sokadalom méltóztatik meghallgatni…

Mert úgy érzi, mégiscsak tarthatatlan, hogy mindannyian elhallgattattunk, akik hinni szeretnénk a téged megillető ártatlanság vélelmében.

Ami megilleti a tömeggyilkossággal megvádoltakat, a rablással megvádoltakat, a csalással megvádoltakat mindaddig, míg a bíróság döntése meg nem születik. A bíróság döntéséhez tárgyalások, meghallgatások, érvek és bizonyítási folyamatok ütköztetése kell. Ez a jussunk a jogállamban.

Így tudja ezt Mécs Imre. Emberi értéke okán vállalja a kiállást melletted.
Születésnapod alkalmából ezt tudom megköszönni neki – helyetted!
Ez ad most reményt!

Ja és… Mi, itt a srácok, a Derkóról, hazavárunk!
Mint mindig – sok-sok öreg barátod…

POKOLI SZOMSZÉDOK – az avarégetés = tudatos környezetszennyezés!

Zöldövezet???
Az ott élők szándéka szerint ez a hely valaha a nyugalom szigete volt.
Az lehetett volna…
Csak éppen az időközben idetelepülők beképzelt tudatlansága, a vidéki élethez való „hozzá nem értése” tette szép lassan pokollá e szeletke paradicsomot!

Mert ők mindent megoldanak, lerendeznek, mindenhez értenek – amolyan YouTube iskolát végzett Mekk Mesterek.

Amiről fogalmuk sincs, rákeresnek, megkukkolják egy remek videóból, aztán már mint szakik esnek neki a kertnek, építkezésnek, tűzifa feldolgozásnak, fűnyírásnak, most pedig az avarégetésnek!

Mert a program – mások folyamatos kikészítése egész éves elfoglaltság.

Itt nincs szünnap, netán vasárnap!
A templom-járás elavult, helyette lehet a szegély-nyíróval több hektárnyi füvet tövig vinnyogni, lehet hatalmas farönköket tesco-s villanyfűrésszel csiklandozni, és persze bármit, amit ép eszű ember még elképzelni is alig bír, vasárnap délelőtt!

De!!! Az igazi csemege „pokoliéknak” még csak most kezdődik!
Jön az avarégető szezon, a hetente többször is fellobbantható rőzsécske, itt-ott, ahol a gondos gazda csak elképzeli.
Lehull három falevél, az udvaron még összekotorható némi száraz fű – nosza, lehet hozni a benzint, meg a bringabelsőt, s már lobog is a mocskos avar – ahogy azt, ezek a főhülyék elképzelik!
Jó, nagy lánggal és ami talán ennél is fontosabb, cefet nagy füsttel lehet azt a látszatot kelteni, mintha a „tiszta udvar, rendes ház” program díjnyertes kerttulajával állnánk szemben! Pokoli szomszédokról szándékoztam írni, de lassan Pokolfalváról kellene írnom – ha ez a név m,ár nem volna foglalt, a határ túloldalán, ma, bizonyos Höll falu esetében!

Ezek az elmehibbant népek valaha a lakótelep hatodik emeletén éltek, gázzal fűtöttek és a seggüket lifttel küldték a magasba, hogy onnét ledobórendszeren át szabaduljanak meg a háztartási hulladéktól. Ma ők a falu népe, az újvidéki csürhe, akik tudni vélnek és hallomásból végzik mindennapi teremtő műveleteiket.
Ők az avarégetők, akiknek hetente többször is el kell füstölni a kártékony leveleket, mert ők így hallották, persze egy másik véglénytől. Ugyanezen bölcseletek alapján vágják a négy centis füvet félcentisre, ezért fűrészelgetnek minden vasárnap délben, s akad köztük, akik két havi németországi burcsa után csak azért utazik több száz kilométert, haza, hogy a kapu előtt lenyírja a füvét! Mit szólnának, ha nem?…

Ez az ő meggyőződésük.
Elégedett, senkivel szóba nem elegyedő manuszok valamennyien, akik borzasztóan dolgosak, szorgalmasak – naná! Mi meg a lusták volnánk, akik nem égetünk avart, s a fű is nagon kedvesen ringatózik a ház előtt, s olykor pitypangot is terem! Hűazannyát!

Vajon, mit gondolnak a szakemberek, erről a nemes avarégetésről?

Egy nagyobb kupac avar 6 órás égésével annyi szállópor keletkezik, mint 250 autóbusz 24 órai folyamatos közlekedése során.
Bizonyára sokan találkoztak már az őszi levélégetés kellemetlen jelenségével, mellyel nem csak a környezetet szennyezik, hanem hasznos szerves anyagot égetnek el. Gondoljunk csak bele, az erdőben senki sem szedi össze az avart és nem égeti el. Miért is tennénk, hiszen ez a természetes folyamatok során elbomlik, azaz komposztálódik, ezáltal biztosítva a humuszban gazdag talajt. A komposztálással a kertes házaknál keletkező “felesleges” növényi részeket – levágott fű, lomb, gallyak egyszerűen hasznosíthatjuk. Ez lenne az ésszerű megoldás, de sajnos nem mindig így történik” – olvasható a Biokontroll weboldalán.

Lenkei Péter, a Levegő Munkacsoport, Környezeti Tanácsadó Iroda vezetője egy évvel ezelőtt elég részletesen elmagyarázta, mi a gond az avarégetéssel:

„Egy átlagos kerti tűz, melyben vegyesen égetünk avart, fűnyesedéket és gallyakat, légszennyezést okoz. A nagy szennyezést elsősorban az váltja ki, hogy alacsony a tűz hőmérséklete, így aminek égni kellene nem ég el, vagy csak félig. Például a növényi részekben lévő szén ugyan oxidálódik, de csak részben, és szén-dioxid helyett kis mennyiségben is mérgező szén-monoxid keletkezik. De vegyük csak sorra, egy átlagos kupac (100 kg) elégetése során milyen anyagok keletkeznek és azok milyen hatással vannak a szervezetünkre:

Szén-monoxid: 5-7 kg (= 5-7 milliárd mikrogramm – μg)
Azonnali hatása: fejfájás, szédülés, émelygés, a látás- és hallásképesség csökkenése.
Tartós hatása: a szívizmot ellátó koszorúerek keringését csökkenti, elősegíti a koszorúér-elmeszesedést, szűkíti a koszorúereket, növeli a szívinfarktus kockázatát. Akadályozza a vér oxigénszállító képességét.
Egészségügyi határértéke 10000 μg/m3.

PM10 (10 mikrométernél kisebb levegőben lebegő részecskék): 3,3-3,3-4,9 kg (= 3,3-4,9 milliárd μg)
Azonnali hatás: asztmás roham, légúti irritáció, szív és érrendszeri zavarok.
Tartós hatás: rákkeltő, immunrendszer károsító, szívinfarktus, agyérgörcs, tüdőgyulladás.
Egészségügyi határértéke 50 μg/m3.
Szénhidrogének: 1,5-2 kg
Rákkeltők, mutagének, károsítják az immunrendszert. Ha a születés körüli időszakban jutnak be a szervezetbe, életre szólóan megváltoztathatják a hormonok termelését.

Nitrogén-oxidok: 20 g (= 20 millió μ g)
Izgatja a szemet és a légzőszervet. Belégzése tüdővizenyőt okozhat, hatással lehet a vérre, okozhat methahemoglobin képződést.
Egészségügyi határértéke 200 μg/m3.
Metil-etil-keton: 3,6 g
Irritálja/izgatja a szemet és a légzőrendszert, hatása lehet a központi idegrendszerre, toxikus hatása lehet az emberi reprodukcióra.

Etil-benzol: 3,3 g
Irritálja/izgatja a szemet és a légzőrendszert, hatása lehet a központi idegrendszerre, hatással lehet a májra és vesére, rákkeltő, hatása lehet az emberi reprodukcióra.

Sztirén: 6,8 g
Irritálja/izgatja a szemet és a légzőrendszert, belégzése tüdővizenyőt okozhat, hatása lehet a központi idegrendszerre, lehetséges emberi rákkeltő, halláskárosodást okozhat, hatása lehet az emberi reprodukcióra.

Fenol: 3,3 g
Az anyagnak hatása lehet a központi idegrendszerre, szívre, a vesére, okozhat görcsöket, kómát, szívműködési zavarokat, légzési elégtelenséget, ájulást.

Dibenzo-furán: 0, 45 g
A Seveso-i katasztrófát a nagyon hasonló vegyi felépítésű dibenzo-dioxin okozta. Rákkeltő anyag, károsíthatja a hormonrendszert. Születési és fejlődési rendellenességeket okozhat, immunrendszert károsíthatja, a szervezetben felhalmozódik, nem bomlik le.

Benz-a-pirén : 0,06 g (=60 millió nanogramm)
A BaP az egyik legveszélyesebb vegyület, a WHO szerint az I. veszélyességi kategóriába tartozik, egészségügyi határértéke 1 nanogramm/m3. Az anyag emberi rákkeltő. Öröklődő genetikus károsodást okozhat az emberi csírasejtekben. Állatkísérletek arra utalnak, hogy ennek az anyagnak toxikus hatása lehet az emberi reprodukcióra.

A fenti példában szereplő kupac avar elégetésével annyi PM10 részecske jut a levegőbe, mely kb. 90 millió köbméter levegőt szennyez el egészségügyi határérték felett. Ez ma egy közepes település teljes légköre egy őszi estén.

Ennyi!!!
Tudom, hiába is érvelnék, a mi pokoli szomszédaink nem fognak tanulni semmiből! Meggyőződésükről, meg tapasztalataikról fognak majd ricsajozni, ha udvariasan megkérdezem, miért kell megdöglenem a kis házi tábortüzeik okán!

Úgy kell nekem és nekünk, akik kitartunk a friss, falusi levegő mellett! Még pár év és beszerezhetünk néhány praktikus gázálarcot, ha szeretnénk levegőzni a házunk udvarán.

Elvégre a pokoli szomszédok nem az a kihalós fajta…

EXFŐPÁSZTORUNK FÓRUMOT KERES – ahol megdumcsizhatná a gyilkos-lombikbébiprogramot

Motto: Volt a mi falunkban egy kölök, akit, ha tízszer küldtek el, tizenegyedszer is betoppant… Jött, mondta a frankót veszettül – nagyapó szerint „mindig az övé volt az utolsó szó”. Lehetett őt szánni, utálni, lehetett a hegyre küldeni – nézné már meg, nem vagyunk-e ott -, a fickó nem okult, csak jött, és mondta a magáét… (T. S., közmunkás)

A mi katolikusaink (szeretetből a Bpesthez közelebb eső Győrbe helyezett) expüspöke tegnap este, lefekvés előtt tetette közzé legeslegeslegújabb kontráját lombikbébi ügyben.
Hja, ez a falat nem akar fogyatkozni, pedig rágjuk, marcangoljuk már vagy két hete! Szent István, meg az új kenyér, meg alkotmányunk ünnepe alkalmából óvott először a drága ember, minket, a gyilkosoktól.

Tudniillik, köztünk járnak ezek az elvetemült gazemberek, akik nem törődve a rájuk mért meddőséggel, nem adják fel, elballagnak egy erre szakosodott kórházba és részévé válnak egy „nyilvánmocskos” lombikbébi programnak.

Itt élnek ezek az aljas gyilkos anyák, akik évtizedeken keresztül, estéről estére gubbasztottak a szoba sarkában, sírtak és jajveszékeltek – mert nem sikerült: századszori próbálkozás után sem eshettek teherbe!

Itt élnek azok a férfiak, akik századszor is hiába gyűjtögettek a műanyagpoharak fölött gubbasztva… S mert végül mégis elérték, amit mások akár az első ölelés után természetesnek vehetnek, s a baba jövetelének hírét tudathatta vélük az orvos, most rettenetes szégyenben kellene, hogy a fal felé fordulva bűnhődjenek!

Mert tömegmészárlás részesei lettek, miközben ( nem mi mondjuk, ez már Semjén doktor érvelése!!! ) mészárszékre küldtek pár meg nem valósult ikertesót…
Mert a kollektív bűnösség fertőjéből soha nem szabadulhatnak már, bűntetve ezzel utódaikat is. Akik persze mocsokban fogantak, így a puszta létük is szégyene ennek a derék egyháznak! És ez a lényeg, ez a pont, amiért ez az egész lavina elindult!

Augusztus huszadika volt. Veres András kinyilatkoztatott.

Nem volt esély párbeszédre, vitára, nem akart ő akkor és ott valamit megbeszélni – neki nem ez a dolga!

A prédikáció hagyományosan az a műfaj, melyben a kinyilatkoztatónak mindig igaza van – megkérdőjelezhetetlenül!

Na, és akkor jön ez a sok ostoba ellenszegülő, ráadásul nyilván kommunisták, ateisták, Soros bérencek, nyugat.hu-sok és pörölnek itt – de ebből elég!

Veres az esti megnyilatkozását „faliújságján” keresztül, a győri egyházmegye honlapján, illetve a nyomaték kedvéért a szintén általa cenzúrázott Magyar Kurír oldalán Kuzmányi István tollából hozta a tudomásunkra. Csak!

Az itt következő, szó szerinti idézetet érdemes elolvasni!
Nosza, tegyük hát:

„A hazai sajtóban társadalmi vita bontakozott ki Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének augusztus 20-án, a Szent István-bazilika előtt mondott ünnepi szentbeszédében a lombikbébiprogram kormány-támogatásáról megfogalmazott kritikája nyomán. Az MKPK elnökét a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos egyházi álláspontról és a gyermekre váró házaspárok lelkipásztori gondozásáról is kérdeztük.

Püspök atya augusztus 20-i beszédében így fogalmazott: „egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben…” Az ünnepi beszéd, mint prédikáció nem adott volna lehetőséget a téma bővebb kifejtésére, ami árnyalta volna ezt a sokakat érzékenyen érintő témát?

Ha valaki figyelmesen követte, esetleg újra elolvasta a szentbeszédet – amely teljes egészében több fórumon is megjelent – akkor látni fogja, hogy ez a téma egy példa volt abban a felsorolásban, amelyben jeleztem, milyen területeken látom a keresztény értékvesztés és önfeladás veszélyét. Ezek között szerepelt, hogy egy önmagát kereszténynek valló kormány törvénykezésében veszélyt jelent, ha a keresztény értékrenddel ellentétes kezdeményezéseket támogat. Tehát nem a téma kifejtése és értelmezése volt a célom. Továbbá, e kérdés sajátos természeténél fogva nem gondolnám, hogy egy nagy tömeg előtt, ahol gyermekek és idősek is jelen vannak, kell erről a témáról beszélni.

Az Egyházon belül milyen szempontokat hangsúlyozna az életvédelem területén szolgáló katolikus emberek számára ebben a kérdésben?

Mindenekelőtt azt, amit az Egyház vall: az emberi életet a fogantatás pillanatától annak természetes befejezéséig tisztelni, óvni és ápolni kell, ebből következik, hogy az élet- és egészségvédelem a keresztény ember számára alapvető kötelesség. A lombikbébiprogram kérdésének vizsgálatakor is ezt tartjuk szem előtt. Természetesen együttérzéssel viseltetünk a meddő házaspárok iránt, és az Egyház igyekszik is minden segítséget megadni a betegségük gyógyításához. Ezért a Vatikán által felkért, a világ legelismertebb szakembereiből álló kutatócsoport folyamatosan dolgozik azon, hogy minél hatékonyabban tudják gyógyítani a meddőséget. Az Egyház a sterilitás gyógyítását támogatja, nem pedig a meddőségen való túllépést egy technikai beavatkozás által. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már sikeresen alkalmazott NaPro Technológia, amely valóban gyógyítja sterilitást, reményeink szerint Magyarországon is általánosabban ismertté válik. Ezt ajánljuk a lombikprogrammal szemben. Ebben kérjük az egészségügyben és az életvédelemben dolgozó katolikusok segítségét. Sajnos, gyógyíthatatlan meddőség – igaz sokkal kisebb számban, mint ma – mindig létezett, és ezután is lesz. Nekik az örökbefogadást ajánljuk, vagy azt, hogy még nagyobb odaadással szolgálják a közösséget, amelyben élnek. Szeretetből fakadó szolgálatuk által sokaknak tudják közvetíteni Isten szeretetét

Milyen lehetőséget lát az egyházi álláspont társadalmi szintű megismertetésére és a segítség e másik formájának népszerűsítésére?

Az egyházi álláspont hatékony népszerűsítésének előfeltétele, hogy az emberekben legyen nyitottság ennek meghallgatására, még azokban is, akik különben már részt vettek a lombikbébiprogramban. Azt gondolom, hogy az indulatokat mellőzve, higgadtan kell beszélnünk a témáról.

Lelkipásztori szolgálatom során tapasztaltam, hogy idősebb korban azoknál a szülőknél, akik részt vettek a lombikprogramban, lelkiismeret-furdalás jelentkezik a megfogant, de be nem ültetett, és megsemmisített életek miatt, az abortuszt követő traumához hasonlót élnek át. Nekik is fontos lenne, hogy ezekről a tapasztalatokról nyíltan, őszintén, racionális módon tudjunk beszélni.

Természetesen a lelki gyógyulás, a bűnbocsánat, a bűntől való szabadulás lehetőségét az Úristen nyitva tartja mindenki számára. Alapvető, hogy tudjuk, miben áll a lombikprogram, milyen felelőssége van az orvosnak ebben az eljárásban, és milyen felelőssége van a házaspárnak, aki ezt kéri. Én bízom benne, hogy sikerül a közeljövőben – erre ígéreteket kaptunk – létrehozni egy olyan kórházi osztályt, vagy akár egy intézményt is, ahol a NaPro Technológiát nemcsak szélesebb körben megismertetni, hanem alkalmazni is lehet. Erre fölöttébb nagy szükség lenne, hiszen ma Magyarországon a fiatal párok húsz százaléka küzd a sterilitás problémájával. Ez szükségessé teszi, hogy egy ilyen kórházi osztály vagy intézet jöjjön létre minél előbb. Már csak azért is, mert eredményessége messze felülmúlja a lombikprogramét.

A gyermekre váró meddő házaspárok és a lombikbébiprogram útján született gyermekek, a családok lelkipásztori gondozásának milyen útjait javasolja?

Az Egyház senki előtt sem zárja be az ajtót, mindenkit hív. Sajátos módon segíteni és támogatni akarja a meddő házaspárokat és a lombikprogramban korábban résztvevőket is. Minden megfogant élet Isten ajándéka, ezért szent, sérthetetlen, védendő és támogatandó, a fogantatás módjától függetlenül, tekintet nélkül arra, hogy lombikprogramban, erőszak következtében, vagy a férfi és nő természetes kapcsolatában, szerelmében fogant meg. Úgy, miként kiállunk a testi vagy szellemi fogyatékossággal az anyaméhben fejlődő vagy már világra született gyermekek mellett is. A sérülés nem jogosítja fel az orvost, a szülőket sem a magzati korban, sem a megszületés után az élet kioltására. A beteg és a sérült élet is ugyanolyan szent, mint az egészséges. Akik pedig fontolgatják, hogy a lombikprogramban részt vegyenek, tisztelettel kérem, ne tegyék!
Mély érzelmeket érint ez a téma, egy helyütt azt nyilatkozta a napokban, hogy ezt Ön is érzi. Milyen utakat lát az Egyház erkölcsi tanításának kifejtésére, illetve e kifejtés módjának „lelkipásztori” tisztázására…
Nagyon fontosnak tartom, hogy lelkipásztoraink ebben a témában is jól informáltak legyenek. Ne felejtsük el, hogy ezzel a problémával csak a legfiatalabb papok találkozhattak tanulmányaik során, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt ez a kérdés még nem merült fel, nem volt erkölcsi probléma. A papok kötelessége, hogy folyamatosan részt vegyenek teológiai és lelki továbbképzéseken, többek között az életvédelem témájában is. Szükség lenne olyan egyházi műhelyekre, fórumokra, ahol erről szabadon, nyíltan lehet szólni az érintetteknek, ismereteket átadni számukra. A templomi közösség – amelyben minden generáció jelen van – nem alkalmas erre, mert az időseket és a gyermekeket megzavarhatja ez a téma. Tehát nem lehet erről a kérdésről bárhol, bármikor beszélni, meg kell találnunk azokat a helyszíneket és alkalmakat, ahol és amikor ezt meg lehet valósítani. Nem kevésbé örülnék annak is, ha társadalmi szinten is sikerülne a másik személyét tisztelő és a másik véleményére odafigyelő párbeszédet kialakítani!”

Eddig az idézet.

Akit e gondolatok nem mozdítanak meg, esetleg nem korbácsolnak fel, kérem, olvassa végig újra és újra a püspök szavait. Sokszor!

Ha még így sem érzi furcsának a helyzetet, javasoljuk, fáradjon el egy katolikus templomba, most, vasárnap délelőtt, a szentmisére! Nézzen körül, köszöntse illedelmesen a nyolcadik, kilencedik padsor mögött, szúrópróba szerűen előforduló nagyanyókat, azután térjen vissza az otthonába, s fogjon neki újra, hogy elolvassa Veres fórumkereső tűnődését!

Talán attól a pillanattól érthetővé válik majd a megrökönyödésünk!
Mert mi csak megrökönyödhetünk.
Nekünk ez a dolgunk… egy nagy tömeg előtt, ahol gyermekek és idősek is jelen vannak…

A HARAG NAPJA – tényleg mindenkinek szenvedés a tanévkezdés?

Becsengettek.
Az oktatási intézmények többségében ma megkezdődött a tanév, a tegnap még utcákon csellengő, tereken lógó nebulók a padokban fészkelődnek, a tanerők hatalmas paksamétákkal felcihelődve ballagnak a friss festékszagot árasztó tantermekbe.

Persze, kivétel nélkül mindenki lógó orral teszi a dolgát, ahogy a tanulók szülei, családjaik is rágják a kefét egy ideje.

Lassan átkeresztelhetnénk szeptember elsejét a harag napjává, kezdődik a tanítás, a duli-fuli, a mindenáron rendrakás, az erőn felül teremtés időszaka – melytől szinte kivétel nélkül mindenki retteg! Szülők – egykori diákok – lelkesen kürtölik világgá közösségi oldalaikon, ők miként is szenvedtek egykor, mennyire gyűlölték, amint a pajdagogoszok szórni kezdték egész nyáron gyűjtögetett villámaikat.

A tanárok pedig szokás szerint rákezdenek a trillákra az elmaradt fizetésemelések, a mindig elspórolt társadalmi megbecsülés okán – szenvednek ők látványosan és olykor kiszolgálva a hatalom után ácsingózókat…

Hja és oltárian nyüszítenek a diákok is – mert nekik meg úgy hiszik, ez a dolguk. Amióta világ a világ így volt ez. Vagy mégsem?

Ha vitatkozni szeretnék, elég felidéznem a bácsit. A „mi bácsinkat” az utcából, aki minden reggel hatkor, nagy bakancsában, hatalmas léptekkel nyargal a falu boltocskája felé. Ha bárkit meglát, hangos szóval üdvözli. A rikkantós „jóreggelt” után rögtön hozzá teszi: „Mellen jó kis üdőnk van!”

A mi bácsink ezt mondja, ha már hajnalban dögmelegre ébredünk, ez mondja, ha szakad az eső, s emlékszem, pontosan ezt mondta januárban, amikor talpa alatt hó ropogott, s a szél majdnem letépte az arcunkat. „Mellen jó kis üdőnk van!” Ez az ő varázsmondata. Ez volna elvárható a NER kozmikus világában, az alázattal élők birodalmában, ahol mindenkinek mindenbe bele kellene törődni. Még szerencse, hogy nem könnyű bácsivá válni!

Jóval azelőtt az ember bölcsis és óvodás lehet, ahol az egyetlen dolgunk a játék. Semmit nem kellene ekkor még ellesnünk a konvenciókból. A kisgyermekkorban éppen az a szép, hogy a sok másolás közben szinte válogatás nélkül ragad ránk jó és rossz. S ez utóbbi okán, már iskolásként képesek lehetünk a zsörtölődésre, a dacra, a haragra, s őt, újabban a gyűlöletre is.

És ez persze nem feltétlenül jó!

De az ember gyermeke, ha már családban nevelkedik, nem igen láthat mást, csak gondokat! Ugyan a gondok mindig eltörpülnek a megosztott és eldicsekedhető kalandok mögött, egyszer csak eljárnak mindenki mögül a háttérképnek oly meggyőző bömössel! Akkor feltárul a kopár valóság, a küzdés maga, mely gyakorlatilag a legelső becsengetéssel elkezdődik. Az addig féltve őrzött, óvott apróság mögött bezárul az iskola hatalmas kapuja, s minek szépítsünk: mindenféle ünnepség nélkül nekilódul a taposómalom.

Öt-hatórányi kínszenvedés, elavult módszerek, eszközök között, a kevesebbnél is kevesebbet kereső tanárok mentén, akik minden elkeseredésük elfojtása közben azért mégiscsak bele-beledöfik lándzsácskáikat az addig oly tiszta szívekbe. Na és persze az otthonról hozott fegyverek is ropogni kezdenek – ne legyenek illúzióink, a mi gyerekeink már képesek megkeseríteni egymás életét.

Na, és ez az a pont, amit soha senkinek nem ér összehasonlítani semmiféle múltbéli illúzióval. Egész egyszerűen azért, mert minden, igen minden megváltozott. Semmi nem lehet olyan, ami akár emlékeztethet egy klasszikus iskolai állapotra, úgy harminc-negyven évvel ez előttről. Amikor még az a nóta élt:

Messze száll a fecske messze száll a nyár.
Felhő jár az égen, ősz van újra már.
Visszajöttünk hozzád, kedves iskolánk.
Vár a dal, a játék, vár a munka ránk.

Annyi régi pajtást látunk újra itt,
meséljük a nyárnak vidám napjait.
Nézd a sok új könyvet, bennük mennyi kép.
Iskolába járni ó, de jó, de szép.

ELEFÁNTFÜL PANAMA – Garancsi soha, senkinek nem fizetett az oszlopreklámok után!?

Hja, ismét nagyon nagy a felháborodás – a szokás szerinti műbalhé!
Tarlós látványosan verdes, rikácsol, mert Orbán Viktor egyik kebelbarátja – naná, hogy már megint a Garancsi – elfelejtett fizetni a művei után. Vagy csak egyszerűen nem akart fizetni, inkább kimagyarázta a dolgot, majd leginkább a cége a saját honlapján szokás szerint perrel fenyegette a mást állítókat! Ahogy azt számtalan lap jó hangosan megírta – „A fővárosi közgyűlés elé kerül egy előterjesztés, amiben felvetik, hogy most már pénzt kéne szedni az ESMA nevű cégtől, hiszen két éve nem fizet a villanyoszlopokra kihelyezett reklámok után…”

Na igen, ez aztán az érzékenység!
Fővárosunk – melynek főpolgármestere nyilván nem holmi szoci és nem piti jobbikos! – nehezményezi, hogy a másik narancsos figura csak zsebel, de valahogy elfelejtette leosztani a lét! „Járni jár, de nem jut” alapon úgy érezte Garancsi István, hogy az ő becses elefántfülei a közjót szolgálják, így akár ingyen is felterülhetnek az ostornyelekre!

Nyilván nem tévedett!
A haveri alku erről szólhatott…
Zsebekbe jutott egy kevés, a java pedig szokás szerint valahol Felcsút mezején keresendő…

De nézzük, mi is történt ezekkel az elhíresült elefántfülekkel!
Az ESMA története érzékletesen mutatja be a sokat szidott magyar viszonyokat, maga a korrupció példaképe! Az ESMA, az eredetileg spanyol szálakkal indult – magyar céget – aminek abban az időben még a baloldalhoz erősen kötődő tulajdonosi háttere volt Bleuer István személyében – tönkretette az állam, amikor törvényt hoztak a villanyoszlopokra szerelhető reklámok betiltásáról. A dolog rém egyszerű volt, a többséggel uralkodó állam-brigádok eldöntötték, hogy az adott céget el kell venni a baloldaltól, hiszen láthatóan remekül termi a pénzt, így a működő céget gallyra tették! Ez állítólag akkor még Simicska Lajos érdekei szerint történt, – aki akkor még Orbán Viktor puszi pajtása volt – mert neki volt még jelentős köztéri hirdetésekkel foglalkozó cége és idegesítette a konkurencia. Simicska szólt, döntöttek, az ESMA bekrepált!

Amikor viszont Orbán Viktor és Simicska Lajos összevesztek, akkor Garancsi István néhány társával megvette – valamennyi múltból magával cipelt adósságával együtt felcsíphette – az addigra becsődölt, így fillérekért kínált ESMA-t, és egy laza parlamenti szavazással ismét engedélyezték, hogy villanyoszlopokon lehessen hirdetni. Elefántfüleken! Annyi a különbség, hogy a mostani hirdetéseknek a tájékozódást kell segíteniük, vagyis nyilat vagy kis térképet kell tenni rájuk. Az ESMA rögtön ki is rakott ilyen hirdetéseket. Persze, később már nem voltak fontosak a nyilacskák!

A kormány azóta rendre kitalálta a legocsmányabb propaganda képecskéket, tacepaokat az éppen aktuális „ne kockáztassunk” szövegekkel, de most már nem csak a fővárosi, nagyvárosi utcákat lepték el a szellők szárnyán lobogó elefántfülek! A legutolsó és legkisebb falvak apró utcáira is jutott belőlük – persze jó sok pénzért!

Tuti, hogy azokért az oszlopokért sem tejelt Garancsi!
Vagy fizetett, csak ezt most mindenki elfelejtette nagy hirtelen?
Kár, hogy a megrendelők felé minden árszabásban pontos összeggel jelölik meg a kihelyezés után az áramszolgáltatónak, meg a településeknek fizetendő pénzt, így gyakorlatilag nem csak fizetni felejtenek el, de megrendelőiket is csúnyán átvágják!

Hja, hogy ez sem a települések vezetőit, sem Garancsit, sem Orbánt nem zavarja! Ugyan, miért is volna probléma! Ők nem Magyarországért, hanem Magyarországból élnek, s ez így van rendjén Budapesten, Kazincbarcikán, Tófejen és persze Váton is… így sorolhatjuk fel az ország összes települését!

Az elefántfül panama prímán üzemel!
Ez is „piszkosul jól sikerült” üzlet, hogy valamit a klasszikussá vált puskási szövegekből is felmutassunk!
Soha, semmi sehol nem fog kiderülni, ugye?

Garancsi István fizetett. Mindent. Ez van!

VERES A TÁVOLBÓL IS VÉRCIKI – lassan megszámlálhatná, ki áll mellette!

Az az ember – aki korábban a Szombathelyi Egyházmegyét is vezette – úgy tűnik, végleg kiírta magát a könyveinkből. Magára haragította a fél országot – még szerencse, hogy a másik fele nem vette észre miről papolt; miről füstölgött e derék püspök – mivel nem volt türelme várni a gyermeknapig – Szent István ünnepén!

Gy.k.: „Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis egy fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben…” Veres András győri megyéspüspök szerint nem helyes dolog részt venni a lombikprogramban. Elképesztő lavinát indított el a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Veres azzal, hogy kijelentette: a Katolikus Egyház számára nem elfogadható a mesterséges megtermékenyítés. A püspök a kormányt is kritizálta: nem ért egyet azzal, hogy a kabinet megnövelte a lombikbébiprogram támogatását. (sajtóhír a konkrét mondatokkal)

Beindult a lavina, felhorkantak a hírességek, celebek – különösen azok, akik maguk is részesei voltak a lombikbébiprogramoknak. Nemtetszését fejezte ki Ördög Nóra, aki elmondta, hogy hazánkban minden harmadik nő meddőségi problémával küzd, szerinte a program csodálatos! Ördög Nóra több száz hölgynek adott reményt azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé, és elmondta kálváriáját, amely happy enddel végződött. A lombikprogramnak köszönheti első gyermekét, Micit.

De ugyanígy vállalta boldogsága történetét Sági Szilárd, Kaszás Géza, akik soha nem lehettek volna édesapák, ugyanígy örül Béres Alexandra és még rengetegen.

Csak a győri megyéspüspök hajthatatlan. Most éppen nagyon egyetért az évszázados dogmákkal, pápák kinyilatkoztatásaival, így szerinte minden ember aki részt vesz hasonló programokban – gyilkos!
Gyilkosok az apák, az anyák, meg persze az orvosok is!
Na, ebből lett elege pár nappal ezelőtt Kiss Noéminek, ma pedig Dr. Kőrösi Tamásnak, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatójának.

Felesleges volna idézetekkel terhelni olvasóinkat – íme a két megnyilatkozás:

Kiss Noémi: Istent játszik az embriófejekkel (hvg.hu)

Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak.
Vélemény.

Emlékszem, mielőtt a gyerekeink megfogantak, hetente mentem be imádkozni valamelyik templomba, Bécsben voltam ösztöndíjas, kongott az ürességtől délben az Augarten mellett Isten háza, várta a híveket, a múltból és a jövőből, de már senki sem lépett be. Pedig rajtam segített az úr, örök hálám, hogy sosem fogom elhagyni. Mátyásföldön is folytattam, látogattam őt szorgalmasan, a sziklakápolnában Miskolc-Tapolcán vagy egy-egy oltárnál Bukovinában, pléhkrisztus mellett a hágókon a Kárpátokban – mindig mindenhol ugyanazt kértem tőle, hogy lehessen, így-úgy, most már mindegy hogy hogyan, akár egy műtőasztalon bekapva a legyet, de szülessen már meg az a gyerek. Meghallgatott.

Tudom, hogy benne van a keze, hogy az úr rakott fel a klinika műtőasztalára, amikor leszívták a petesejtjeim, magamtól én oda soha nem feküdtem volna fel anyaszült meztelenül. Már a tű látványa is maratoni futásra késztetett. Az úr fogta a kezem, amikor visszarakták a hasamba a sejteket, embriók voltak, én halálboldog, most épp iskolások, én nem megyek templomba többé. Nem fájt, mert volt úr. Az orvos, a kémcső, a klinika csak szolga.

Veres András püspök szavai nem fájnak, mert van Isten.

Biztos vagyok benne, hogy azok a modern kitartó, szívós anyák, akiknek szeplőtlen fogantatással született lombikbabájuk, és netán még hívők is, igen elkerekedett a szemük, sebtében befogták édes gyerekeik fülét, amikor augusztus 20-án, Szent István napján meghallották Veres András győri megyéspüspököt beszélni. Szédültek a hívők a rideg márványfalak előtt, keresték a kapaszkodókat (főleg lányok, anyák, nagymamák); ilyen sarkosan, hadállásból támadóan, árkot ásva még sosem fakadt ki egyház a meddőség orvosi kezelése ellen. A püspök falfehér arca nem rándult, régóta készült, a meddőktől ő csak „a társadalom egészségét és a boldog házasságot félti”. Nem kell lombik ebbe az országba, belső métely foga rág elég.

„Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopózik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben….” Így rágott Veres András foga, mozgott a szája.

Temploma nem dőlt össze, mert a valódi világ nem a kő és a külső vár, hanem a belső, a lélek, amely viszont összevissza cikázott, a hívek szív majd kiesett.

Volt köztük abortusz, lombik és egyedülálló anya, házasságon kívül született, árva, meg kócos, mosdatlan, szegény és félkegyelmű is. Mégis, nekem abban a pillanatban maga a püspök és szája esett legtávolabb attól, amit hitnek megéltem eddig.

Másnap több keresztény blog egyházi kórusban helyeselte Veres kinyilatkoztatásait, védte és ostorozta a kezelésen átesett nőket, és a lombikgyerekeket. Eszerint a lombikprogram figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, és örömhírként fogad ma bármilyen hadüzentet. A család varázsige, amire nyugodtan lehet dobálni a téteket. Ki ért hozzá, hogy lesz a gyerek, mi a jó házasság és ki mondja meg. Szüljenek a diplomások, mindenki legyen azonnal anya! Aztán dől a lé, jönnek like-ok. Na, azért nem, Veres András szavait még a katolikus fórumokon is páratlan szitkok kísérték.

Nagyon kevés férfi papnak és keresztény blogírónak jutott eszébe, hogy megértse, a Bazilikában ülő hívek között minden ötödik fiatal nőnek és leendő (meddő) apának összekoccantak a fogai. Lesütött szemmel forgatták fejüket, minek hallgatják ők az ilyen beszédeket. Sziszegve tartották összefonva kezüket a pad alatt, titokban imádkoztak a püspök hallgatásáért. Hisz nem akartak olyan Isten előtt térdelni, aki Veres Andrást pottyantotta ki az oltárhoz. Inkább felrepülnek, ki, el ebből a templomból, ahol ennyi kuruzsló őrültség jut felszínre. Se misebor, se ostya, pénzdobálás perselybe, nehéz feledtetni a püspök úr szavait. Lekezelő, durva morgása még napokig dolgozta a katolikus hívők amúgy sem túl széles táborát, és azokat, akiknek még van saját istenük, így vagy úgy hívőknek számítanak, de fél lábujjukat sem teszik be az öregszagú tömjénezett misékre.

Veres Andrásnak fogalma sincs, mi ma a Krisztus-ábrázolás.

Szentbeszédében különben nem mondott volna ilyeneket. Mi ma az az anyaság. A másik, az olyan, ahol nem jön a gyerek. Mert hát mitől is lesz a gyerek, honnan tudja ő. Ahogy nekünk gyerekeink vannak, azt ő megveti. Rágja és kiköpi. Veres Andrást akkor mi, szeplőtlen anyák arra kérjük, építsen egy templomot, ahol csak saját Krisztusának értékrendje vésődik fel a falakra. Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak, a szeplőtlen fogantatás az én Krisztusom számára igen nagy dobás volt.

A műtőasztalon is ott van Isten, a méh falához ő tapasztja az embriót, az orvos kezét ő mozgatja, és a tűben, a petefészekben, az ambuláns nővér kezelés utáni teájában is benne lakik a kis isten. A gyerekek között a világon semmi különbség nincsen.

Nincs valóságos ok, de a katolikus egyház most jó sokat talál sebtében. Lajstromokat állít, mi a meddő párok bűne, mi az orvosok bűne, mi a kémcső hibája, miért lelketlen a lombikban fogant gyerek. Bűnnek tartja a lombikeljárást, mert beavatkozik a teremtés rendjébe és az abban részt vevő anyát, az abból született gyereket lelki sérültnek tételezi (Gőbel Orsolya a Károlyi Gáspár Egyetem perinatális pszichológusa már tanítja is a fagyott embriók kezelését). Az egyházban évtizedek óta jelentős hallgatás vette körül a témát, születtek teológiai dolgozatok, vannak puhább, bioetikával foglalkozó enciklikák, biztatóbb, megértőbb, a lombikkezelés eljárását feltehetően ismerő lelki segítők, de a katolikus egyház most újra komoly morális aggályokat fogalmaz meg a meddő társadalom számára.

Ezeket az aggályokat semmilyen kutatás nem támasztja alá, de ez nem is érdekli őket. A pápa gyalázása, a migránsok és menekültek kipécézése és az abortusz betiltása mellé új témát találtak – ami nem volt váratlan, hiszen évek óta látni, hogyan nőnek ki a gyökértelen földből azok a mozgalmak és családalapítást segítő alapítványok, akik nem fogadják el a lombikkezelést, érdekes, éppen ők azok – a kormány által is jól fizetett körök –, akik az abortusz ellenében védik az életet. A lombikban születő gyermek már nem szorul rá az ő védelmükre, sem a meddő pár. Ott éppen az ellenkezőjét teszik, elhajtják, degradálják az életet. Nem ismerik el, hogy a lombikkezelés gyógyír és segítség, támogatandó orvosi kezelés a hívő családok körében, s ha ez nem elég, akkor az egész társadalomra kiterjesztik a negatív teológiát.

Az egyház ne örülne a megszületett gyerekeknek? Másodlagos létező volna az így fogant élet? Foroghat a szemünk, de igen, ez az új tan alapja, nem kell minden gyerek, és nem kell minden áron a gyerek, csak bizonyos gyerekek kellenek. Ennyire szemérmetlenül régen billent ki a katolikus világ egyensúlyából.

Csakhogy, aki részt vesz lombikeljárásban, tudja, hogy nem avatkoznak bele a teremtés rendjébe, hisz az in vitro eljárásban is véletlen a fogantatás, illetve pár sejtes, fagyasztott embrió nem tekinthető önálló életnek, és nem is ölik meg. A pár, akinek életben marad embriója, és nem kerül vissza a méhbe, adományozhat más meddő családoknak. Vagy egy következő eljárásban megkaphatja a fagyasztott sejteket.

Üljenek be a hátsó sorba a lombikgyerekek!

Az egyedül álló anyák tegyék fel a kezüket!

Akik abortuszon voltak, fáradjanak ki a forgóajtón!

Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti karácsonyi misére, ahonnan kirepültem. Ahová együtt mentünk el a párommal és a gyerekekkel. Mária és a fogantatás volt a szent beszéd fókusza, hogy fogy a nyáj, kevés a fiatal, pedig Krisztus számára milyen fontosak a gyerekek, Mária mennyi áldozattal követi őt, ó szent anyaság, aztán jött a kijelentés, a család anya, apa és gyerekek. Mert azon a karácsonyi misén végleg felreppent üres lelkem. A szent beszéd kikanyarodott, az egyedülálló anyákat ekézte, a meddőséget el nem fogadó párokat erőszakos, természettel szembemenő híveknek nevezte a kijáró plébános. S ahogy szépen repültem felfelé, kitisztult a ködös, karácsonyi falu, és már csak kívülről láttam, ahogy unott, szürke kabátokban, lélektelenül és fejbevágottan szivárogtak el az emberek Isten házából.

Nem kell megijedni, a templomokból kirepkedő lelkek csak Veres Andrást hagyják el, az úrhoz sietnek. Péterhez, Pálhoz.

Szóval az igazság az, hogy ma a katolikus nők igenis elmennek a kezelésre, mert ez az esélyük. Élnek vele, erről önállóan vagy párjukkal együtt döntenek, a tébé támogat öt kezelést. Tavaly 1200 lombikbébi született Magyarországon, ha a kormány növeli a támogatott beültetések számát, ez a szám elérheti a 3500 megszületett babát (és 12000 kezelést) évente, a várólisták pedig végtelenek. Azt hangoztatni ma hívők között, hogy az orvosi kezelés súlyosan erkölcstelen, a társadalom mételye, és ez sérti a gyerekek, az apák jogát és a boldog házasság szentségét, csak úgy tudnám ábrázolni, hogy kevés boldogtalanabb szeretkezést képzelek el a hívő családban, mint ahol már évek óta nem jött meg a várva várt baba.
Nincs kizárólagos joga Veres András püspöknek, hogy eljátssza a Jóistent, kijátssza a támogató szavait, ott morogjon, önző módon, kapálózva hadovázzon Krisztus öléből a meddő hívek felé. Krisztus ölébe végtelen lombikfej befér.

Az írást azóta számtalan oldalon olvashatjuk – végtelen hála és köszönet, hogy mi is közzé tehetjük! A másik írás egy pannonhalmi bencés öregdiák levele. Dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója meglehetősen magasra emelte a mércét, csak reménykedhetünk, hogy Győrben már akad derék szakfordító, aki a püspök úr segítségére siet, ha szövegértési nehézségei támadnának!

Veres András győri megyés püspök szerint a lombikprogram minden formája bűn, így bűnösök az abban részt vevő párok is. Napok óta téma ez minden fórumon. Az orvosszakma nem szólalt meg. (Kisalföld.hu)
Eddig.

Dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója megtöri a csendet.

Dr. Kőrösi Tamás, a Kaáli Intézet orvos igazgatója, pannonhalmi bencés öregdiák levelét teljes egészében közöljük. Mottója így szól: Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. (Bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége.)

Napok óta hangos a média Veres András győri püspök úr augusztus huszadikai beszédében elhangzott, azóta bűnössé nyilvánított lombikbébiprogramról mondottakkal. Sokan megszólaltak már ebben az ügyben, a szakma még alig hallatta szavát. Tisztában vagyok vele, minden vitát úgy a legkönnyebb megnyerni, ha el sem kezdi az ember, de a világon eleddig megszületett 6,5 millió, és a hazai több tízezres lombikbébi-közösség nevében nem tehetem meg, hogy ne írjak pár mondatot a pőre valóról. Remélem, Püspök úr, nem fog haragudni, de tudnia kell: aki felakaszt egy keretet a falra, az soha ne csodálkozzék, ha mások belerajzolnak.

A negatív népszaporulat súlyos történelmi gond, aminek terhét 1980 óta, közel negyven éve cipeljük magunkkal. A regnáló kormány megszámlálhatatlan intézkedést hozott, hogy a teljes termékenységi mutatót felemelje, a demográfusok Titanic-szerű nemzetfogyást vizionáló jóslataitól megszabadítsa az országot. Ennek részeként a lombikbébi-beavatkozások esetszámának emelésével és a gyógyszerek támogatásával alighanem a világ legkedvezőbb programját kívánják létrehozni. Bűnös, tudatlan, Istentől elrugaszkodottak építenének itt a közeljövőben sátortábort, kijárat az egyház szerint csak a pokol felé lesz majd lehetséges.

„Ha pokolra jutsz, a legmélyebbre térj: / Az már a menny. Mert minden körbeér.” Gondolom, ismerősek Weöres Sándor sorai.

A meddőség betegség

Hazánkban közel 200 ezer meddő pár van (egyesek szerint ennek a duplája), ami egyértelműen a népbetegség kategóriájába sodorja a gyermektelenséget. Mert a meddőség betegség, 1988-ban a WHO annak nyilvánította. Újra leírnám, immáron lassan és határtalan türelemmel: a gyermektelenség nem tünet, betegség. Természetesen nem igényli mindenki a lombikkezelést, sőt! De a meddő párok egytizedének igenis csak ezzel a módszerrel születhet gyermeke.

Veres püspök úr által kinyilatkoztatottak alapján tehát az oki kezelést kellene megtagadnunk a pároktól, nekünk, a gyógyításra felesküdött orvosoknak. Kérdem én, létezik-e olyan pap, aki ne adná fel az utolsó kenetet egy szenvedő haldoklónak? Kerényi Lajos piarista atya, sziklaszilárd hitről és keresztényi alázatról tanúbizonyságot téve, a Mindszenty bíborost elítélő, s halálos ágyán bűnbánó egykori vérbírót is ebben szentségben részesítette. Püspök úr, ön is megtette volna?
Más mást mondott

Húsvéthétfőn este, 2015. április 6-án elhunyt Somfai Béla jezsuita szerzetes, halála pótolhatatlan űrt (most még inkább érzem) hagyott maga után a bioetika területén. Nem sokkal halála előtt a testen kívül létrehozott embriók méltóságáról a következőket írta:
Nincs szükség etikai konszenzus kialakulására a testen kívül létrehozott embriók emberi méltóságának elvi kérdésében. Az eljárás ugyanis nem sérti a létrehozott embriók emberi méltóságát, ha
1.: házastársak között történik;
2.: ha hatékonysága megközelíti a természetes folyamatát, azaz nem jár ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat;
3.: nem használnak adományozott ivarsejteket;
4.: a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét;
5.: nem hagynak vissza embriókat kísérletezés céljából.
Magam is vitatkoznék magammal a hármas és négyes pontot illetően, de ezek elenyésző számok, s bár emlékezetem (egyelőre) fiatalosan messzire pásztáz, nem rémlik, hogy az egyházi illetékesek Fekete Gyula Véreim, magyar kannibálok munkája után recenzió gyanánt akár egy kóbor harangot is félrevertek volna.

Sárba döngölik őket

Bármennyire is nem szeretném, de egy pár perces biológiai stúdiumot kell tartanom, hogy világosan lássunk valamit az elmúlt évek történéseiből, muszáj rekapitulálni a korábban megszerzett tudásunk jelentős részét, hogy a harmadik pont állítását szembesíteni lehessen a jelennel, a reprodukciós beavatkozások örvendetesen javuló hatásfokával. Sajnos az egyház, úgy érzem, ezt nem tette meg, 20–30 évvel ezelőtti enciklikákra hivatkozva döngölik sárba a nőket, a gyermektelen párokat, akik az élet továbbadásának méltóságáért szeretnének és kívánnak is küzdeni. Foggal-körömmel, erejüket és pénzüket nem kímélve harcolnak, mert minden nőben megvan az anya lehetősége, minden férfiban az apáé. Soha, senki ne akarja ezt elvenni tőlük. Ahogy Edwards professzortól sem a lombikbébi-kezelés kidolgozásáért 2010-ben kapott Nobel-díjat.

Kezdődjék hát a rögtönzött óra.

Az elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy egy kilökődött, érett petesejt létrejöttéhez a petefészek ezer (nem tévedés: ezer) tüszőkezdeményt indít érésnek, majd körülbelül 200 nap alatt – részleteiben még nem ismert szabályozással – kiválasztja az aktuális „jelöltet” és átadja a megtermékenyülés „otthoni” folyamatának. Ha a sejt megtermékenyül, akkor 30 százalék valószínűséggel ágyazódik be és sír fel kilenc hónap múlva az élet a szülőágyon.

Összegezve: háromezer kezdeményből egy egészséges újszülött. Ha a megtermékenyült és beágyazódott embriók arányát nézem, akkor 70 százalék „rejtett” vetélési rátával lehet számolni. Ágyban, párnák között.

Mitől rossz ez?

A lombikbébiprogram a stimuláció, a többszörös tüszőérlelés miatt olyan petesejtekkel dolgozik, amik egy kivétellel soha nem jöttek volna a világra, soha nem termékenyültek volna meg, cserébe közel minden második sejtben nem látható (részben önkorrigáló) genetikai eltérést hordozhatnak. A jól működő programok – és a győri ilyen – 35 éves kor alatt 40–60 százalék hazavitt gyermeket produkálnak és adják meg a családi boldogságot a párok ezreinek.

A korszerű, 89–91 százalékos túlélési aránnyal bíró fagyasztott – felmelegített előébrények visszaültetésével tovább lehet emelni a kumulatív várandóssági rátát. Kérdem én: mitől rossz ez a hatásfok, végiggondolta már ezt valaki ép ésszel a bírálók közül? Nem pusztítunk el semmit, ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kellene venni az ellenzőknek: minden idegszálunkkal az életre koncentrálunk. Nem játszunk Istent: nem, nem, soha! Ellenben sokszor érezzük a Teremtő leheletét az arcunkon, bátorító kezét a vállunkon. Kicsengettek, vége az órának.

Történelmi példák

A gyermektelenség nem úri huncutság, nem valami lomha kaland, és bizony végigkíséri az emberiség történetét. Mózes első könyvében (Genezis) három generáción keresztül láthatjuk az „ősanyák”, Sára (Száraj, Sárai; 1Móz 16.1, 18:10, 21:2), Rebeka (1Móz 25:20) és Ráhel (1Móz 30:1) fájdalmát és agóniáját gyermektelenségük miatt. A Biblia Erzsébetet Sára és Anna mellett olyan asszonyként mutatja be, akinek nagy bánatára nem lehet gyermeke. Férje, Zakariás, az angyallal való találkozás óta néma, akinek imái meghallgatásra találtak és a felesége fiút fog majd szülni. „Ezt tette velem az Úr azokban a napokban, amikor rám tekintett, hogy elvegye a gyalázatomat az emberek előtt.” (Lk, 1.25)

Olvashatjuk Anna (Sámuel 1:2–20) és Erzsébet történetét is (Lukács 1:5). Anna, akire az Úrnak a hosszú gyermektelensége után „gondja volt rá”, és megszülte Sámuelt. Annának a „bezárt méhe” miatt sok csúfságot kellett elviselnie. A bírák könyvében olvashatjuk Mánóah történetét, akinek a felesége meddő nő volt, nem szült (A bírák könyve 13:1–23). „Mostantól fogva vigyázz, hogy bort vagy részegítő italt ne igyál, és semmiféle tisztátalant ne egyél.” A jóslat hamarosan valóra vált, és a párnak fiúgyermeke születik, akit Sámsonnak neveztek el. Elevenítsük fel Ráhel történetét is. „Megemlékezett az Isten Ráhelről is, meghallgatta Isten, és megnyitotta méhét. Teherbe esett, fiút szült, és azt mondta: »Elvette Isten a gyalázatomat«. Elnevezte Józsefnek, és ezt mondta: »Adjon nekem az Úr még másik fiút is« (1Mózes 30, 22–24)”. Nem volt azonban mindenki ily szerencsés, Sámuel második könyvében (2Sámuel 6:23) ír Mikalról, Saul lányáról, akinek holta napjáig nem lett gyermeke korábbi „magamutogató” viselkedése miatt. Sorstársai milliószámra voltak.

Az ószövetségi korban a meddő nő társadalmi megítélése közvetlenül a leprások után következett. Talán bárki számára kedvesebb, hogy mint Ráhel a férjét, Jákobot cselédlányai szobájába küldte be utódokért? Ez morálisabb, elfogadhatóbb, keresztényibb? Nem gondolnám.

Ők hívők lesznek!

Püspök úr szerint ennek megoldása az örökbefogadás és az adoptált gyermek érkezése utáni saját gyermek születésének szinte törvényszerű bekövetkezte. „Az látszik, hogy a gyermek gondozása által felszabadult egy belső gát, amely lehetővé teszi, hogy gyermekük születhessen.” Nem tagadom, előfordul ilyen is, de gyakrabban az az eset, amikor az első lombikbébi megszületése után a második gyermek már spontán fogan. Sokkal, de sokkal gyakrabban.

Van itt még valami, ami teljesen összezavar hívőt és nem hívőt, beteget és egészségest, gyógyító orvost és nem orvost egyaránt, s mi tagadás, engem is, aki a pokol billegő tornácán fél lábon egyensúlyozó pannonhalmi bencés öregdiák, volt bencés diák vagyok: a megszületett gyermekek döntő többsége, akiket a szülők Isten ajándékának és az isteni gondviselés bekövetkezett csodájának tekintenek, meg van keresztelve! Hívő emberek lettek, vagy hitem szerint azzá fognak válni. Kevés kivétellel, mind a több tízezren. Ez a nyáj vajon miért nem kell az egyháznak? Talán túlságosan hívők lesznek, túlságosan keresztények, vadul hisznek a gondviselés életet adó isteni erejében? Veszélyesek lennének szilárduló hitük miatt, mint a középkori egyház számára az írni és olvasni tudó ember? (Vö. Márai Sándor Az erősítő című könyvében olvashatókkal.) Megjegyzem, ha vasárnap mindannyian egyszerre indulnának el a reggeli misére, bizony sehol sem kellene új templomi padokba beruházni.
Nem szívesen írom ide az utolsó gondolatomat, de elemi erővel kívánkozik ki belőlem, ujjaim szinte maguktól rohangálnak a gépem klaviatúráján. Karl Marx lesz a segítségemre még 1845-ből, amikor megírta Tézisek Feuerbachról című munkáját. „Tehát miután például feltételeztük, hogy a földi család a szent család titka, mármost az előbbit magát kell elméletileg és gyakorlatilag megsemmisítenünk.”

Püspök úr, tényleg ezt szeretnénk?

Eddig a két idézet. Dr. Kőrösi Tamás Úrnak is tisztelettel megköszönjük a közlés lehetőségét!

Nem szeretnénk semmit hozzá tenni, nincs miért okfejtésekbe bocsátkozni. Csak egy rövid válasz volna szükséges, Veres András részéről.

Amit vasi rajongói is megérdemelnének. Azok is, akik a lombikprogramnak köszönhetően születtek meg! Így, a mi megkeresztelt gyermekeink is!

(Hja, és mielőtt azt gondolná bárki, hogy a több lájk érdekében torzítottunk a nyitófotón – íme, az eredeti kép:

No comment!)