ÜZENET A TRAFIKOSOKHOZ II. – a munka ünnepén, az utolsó szó jogán!

Évtizedekkel ezelőtt a vasárnapok mindegyikét az tette igazán feledhetetlenné, hogy nagyapám a reggeli mise után felballagott hozzánk, – ahogy ő mondta -, diskurálgatni az unokájával. Rendre kitárgyaltuk a világ dolgait, úgy is, ahogy egy középiskolai tanulmányait végző, világot megváltani készülő siheder látja, meg úgy is, ahogy a háború poklát megjárt ősz öregember, a „papa” gondolja; (no persze néha azért akadtak véleménykülönbségek!)

bagó

Beszélgetéseink rendre ugyanúgy zárultak. Nagyapó kilépett az erkélyre, zsebéből előkotorászta a lágydobozos talpas Kossuthot, a szál cigarettát gondosan végigegyengette, majd a gyufa lángja köré hatalmas tenyereiből katlant vonva , mélyet slukkantva, szívni kezdte a bagót.

A Remix sarkán állt a trafik. Valahogy így határozta meg annak a dohányárudának a helyét, ahol a két hatalmas kirakatot bámulva múlathattam olykor az időt. Bámultam a vitrinek tarka kínálatát, a míves szipkákat, kulcstartókat, műbőr tárcákat, a felsorolhatatlan mennyiségű bazárárut, és persze a különféle dohánytermékeket.

kossuth

Itt vásárolta öreganyám a tobakot. Így nevezte nagyapó megszokott cigarettáját, a Kossuthot, melyre nagyapám korai halála miatt ezer okom volna  haragudni, s melyre most mégis nosztalgiával gondolok. A bevásárlás  a nagymamám privilégiuma volt. Talán kétszer, ha megengedte, hogy magam szaladjak el a heti adagért; kezembe adta a nagy bőrszatyrot, gondosan megolvasta az aprót, aztán útnak eresztett. A trafikosnéni mosolyogva fogadott, aztán, hogy elárultam, kinek az unokája vagyok, már sorakoztatta is a pultra a dobozokat.

Soha nem feledhetem azt az illatot, az apró boltocska, a trafik különös aromáját!

Meg persze nem felejthetem a jóságos trafikosnénit sem, aki a végén belecsúsztatott a zsebembe egy kakasnyalókát: Na, eredj, te rosszcsont, futás a portékával!

Nagyapám több mint három évtizede elment már, a trafik gazdái is messze járnak, s ha nincs ez a fránya botrány, talán nem is idéztem volna fel a boldog békeidőket!

A jelen hatalmasságai által oly bőszen lenézett kádári szocializmus békéjét…

Amikor még fodrász igazította a frizurákat, pajeszokat, barkókat, szobafestő festette a házakat, mázolta a ajtókat, ablakokat, s az aprócska üzletek és nagy közértek pultjai mögött elképzelhetetlenek voltak a botcsinálta alkalmazottak.

Szakmai titkokat, fortélyokat és hagyományokat jól ismerő, hivatásukra büszke emberek voltak a kereskedők. Persze, a dohánykereskedők, a trafikosok is!

Érdem volt boltossá, eladóvá válni!

Akadnak, akik emlékeznek még? A méteráru boltban Vargyasné, a pantallók közt az Állami Áruházban Gyuszi bácsi szakmájuk mesterei voltak, nem kellett arra gondolniuk, hogy egy szép napon elveszítve évtizedes munkájukat, majd hajnalban a TESCO-ba kell sietniük, ahogy ma mondják: polcfeltöltőnek.

Kisemmizett, lenézett és lesajnált segédmunkásnak, betanított munkásnak!

A trafikosok is egy életen át álltak aprócska üzletükben, s ha megöregedtek, a lehúzva felejtett redőny tudatta a világgal szomorú halálukat…

5365743-cigarette-and-ash

Eltűnődtem, vajon, ha most vasárnap eljött volna hozzám öregapám, …fekete lakkcipőben, elegáns zakóban, nyári kalapban, vajon miről szólt volna a diskurzus?

Tudni vélte volna, hogy az ifjúság számára a dohány-termékeket elérhetetlenné tevő rendelet mögött valójában az új hatalmasságok gátlástalan piaci újrafelosztása búvik, vagy elhitte volna, hogy a régi, megszokott arcok, a szakmájukat magas szinten művelők helyébe azért lépnek pártkatonák, dilettáns csókosok, hogy jobb legyen a szolgáltatás?

Aligha értette volna, miként válhatnak földönfutóvá családok, édesapák és édesanyák, akik elveszített munkájuk miatt szégyenkezhetnek…

Akiknek az átrobotolt évek után a perzselő nyár csak tétlenséget, nyomort hozhat…

mainimage_b

Mit gondolt volna öregapám, ha szóba kerül a munka ünnepe? Mit gondolt volna május elsejéről, amit egykor egymás mellett bandukolva ünnepeltünk – nagyapó és unokája -, a Jókai park égig érő fái közt? Mit szólt volna az árusok és céllövöldék elmaradásához, hogy a mai gyermekek kezéből elszabadultak a színes léggömbök, a szélforgók, a papírzászlócskák, meg a simi-labdák?

RETRO-APRILIS-010.preview

Mit mondott volna az elmaradhatatlannak vélt felvonulásokról, amikor a városban dolgozó emberek a legszebb ruhájukat felöltve, lobogóikat magasba tartva, integettek a tribünön helyet foglaló városvezetés felé.

sa410

Amiről azóta annyi átkozott gazember festett elviselhetetlen tudósításokat, mintha bizony kényszerből virult volna a lakótelepek népe a vursli forgatagában! Mondják, és közben nagyapáinkat köpködik, rendre… dologtalan,  “gyüttment” senkik hirdetik az igét…

Úgy tűnik, manapság minden úgy végezte és végzi majd, mint a trafikosok! Ez a hatalmasságok célja…

Vajon, mit mondanék öregapámnak e mostani herdálásról, önzésről, dölyfösségről, a tollasodó, tokát eresztő népségről?

Olvas az ember erről-arról…Megpróbálhatnám elmagyarázni, miért kellett elherdálni a magán-nyugdíjpénztárak pénzét? ( A magánnyugdíjakból durván 3.000 milliárd forint folyt be. ) A kormány – propagandája szerint -, ennek nagy részét államadósság-csökkentésre fordította, egy másik részét folyó kiadásokra költötték el.

Öregapám persze kótyavetyélésnek mondaná!

Elmondhatnám neki, hogy „Orbán Viktor az államosítás bejelentésekor azt mondta, nem lehet fenntartani, hogy az állam havonta 30 milliárdot költ a kettős (tehát egyszerre állami és magán) nyugdíjrendszer miatt. Matolcsy György akkori gazdasági miniszter szerint azért volt szükség a magán-nyugdíjpénztári rendszer átalakítására, mert nagy lyuk tátong a nyugdíjkasszán, a kormány által bejelentett átalakítás egyensúlyba hozza a nyugdíjkasszát. A Fidesz többször azzal érvelt, hogy a többségében külföldi kézben lévő nyugdíjpénztárak eltőzsdézték a tagok pénzét.”

Vajon, mit gondolna erről a sokat látott öregember?

Megbeszélhetnénk, hogy „a kormány 2011 végén döntött arról, hogy 2012 januárjától állami monopólium lesz a béren kívüli juttatásként adható, hideg és meleg élelmiszerre beváltható étkezési jegyek kibocsátása. Az Erzsébet-utalványnak elnevezett étkezési jegyek mellett monopolizálták az üdülésre, pihenésre, rekreációra fordítható béren kívüli juttatások piacát is, erre Széchenyi-kártya néven hoztak létre rendszert.”

És mi történt valójában?

„A kormány azzal indokolta az étkezési utalványok évi több mint kétszázmilliárd forintos piacának államosítását, hogy az abból keletkező haszon így külföldi cégek helyett a magyar államot fogja gazdagítani.” Elegánsnak nem mondható módon vágják zsebre a csókos cimborák, az oligarchák a pénzt, miközben percről percre nemzetről, meg a jobban teljesítő országról, jólétről fecsegnek…

Miközben négy millióan élnek nyomorban az alig kilenc milliós hazában!

( Öregapám erre csendben megjegyezné: „Az uraknak jó, nekünk meg jónak kell lenni!” )

Megbeszélhetnénk, de a sokat látott papának nagyon fájna, hogy „Ángyán József, a vidékfejlesztési tárca volt államtitkára azért mondott le tavaly januárban, mert azt tapasztalta, hogy az általa képviselt kis- és középbirtokokra építő agrárpolitika kisiklott, és a húszéves haszonbérletre kínált  65 ezer hektárnyi állami földterületet a gyakorlatban “zöldbárók” és “oligarchák” szerezték meg…”

Nem értené, miért kellett tönkretenni sokadszor immár az oktatási rendszert, miért kellett az államilag elismert szakképzés rendszerének átalakítását Odrobina Lászlóra bízni, aki, meglehet, kiváló latintanár, de fogalma sincs a kézművesmunka, a kereskedelem és a szolgáltatások világáról? Miért kellett csordultig tölteni hű társa, Parragh László kincseskamráját, s töretlen elszántsággal végrehajtani a protestálni merészkedő vállalkozásokat?

Mert ez a hatalom természete?

Nagyapám több mint három évtizede elment már, de valahogy nem hagy nyugodni a lelkiismeretem. A vele való álmoktól is félek, mert nem lehet majd örökké másokat hibáztatni, azt mondani, hogy nem tehettünk mást: el kellett fogadni az új törvényeket…

Nagyszüleink, akik még értették az idők szavát, akik a teremtett világ szolgálatában élték az életüket adták ennek az állandóságnak a reményében.

Nekem és a most földönfutóvá tett kereskedőknek, kirabolt trafikosoknak az ő tisztességük jut majd eszünkbe, amikor beteljesedik a patkányok honfoglalása!

72a6c4f9d4e128fe765fd76c6ad223d8

Éljen május 1, a munka ünnepe!

Éljen – mielőbb, újra! – az „akkor” mindenkit megillető létbiztonság, a kiszámítható jövedelem, ami úgy tűnik, ma csak az egyenlőbbeknek, – a templomok mentén is csak az x-re hajtó – hatalmasságoknak és még véletlenül sem az évtizedeken át tisztességesen dolgozó embereknek  jár!

 

ÖREGEK TAVASZI KERTJÉBEN

SONY DSC

Ha időztél már öregek tavaszi kertjében, tudod, miről mesélek!

Mikor az ágak végén megjelennek az első kis dudorodó rügyek, melyek napok alatt levelekké, szirmokká fakadnak, amikor a heteken át égetett avar füstje után bódító virágillat terül szerte, és a lusta szürkéket, barnákat harsány zöldek és fehérek, sárgák, pirosak tarkítják. Amiről tudták, hogy jönni fog és mégis, alig akart már végre megérkezni… itt van, még örvendeznek, de félő, megint csak keveset időz közöttük!

SONY DSC

Jön és már megy is… mostanában – mondják -,  napokra rövidül a tavasz…

Akár a mindennapjaik, melyekben nincs idő a meglepetésekre, a megélhető örömre, egyre csak a feladatok, a tornyosuló bánat tölti be a loholó szíveket… Kutathatnánk, vajon miért, hogy csak ennyi jut nekik és nekünk a tavaszból? A viharfelhők máris nyári záporokat hoznak, s a napfény cirógató kedvét keresők a kánikulába botlanak.

SONY DSC

Egy hete még a gyümölcsfák ágait metszették gondos kezekkel, ma meg már elhullatta szirmait a barackfa.

Ugyan, hová ez a sietség?

Miért nincs a tavasznak maradása?

SONY DSC

A hóvirágokat elvitte az áradás, az aranyesőt napokon át jeges szél cibálta, s a távoli kelet fehérlő gyásza, a cseresznyevirág is napokat tölt már csak körükben. A fűszálak közt, mint hó búvik a millió halott szirom.

A várva-várt tavasz újra csak emlékezni járt közéjük. Fecskepárt csalt az ereszük alá, a pocakos macskáik óvó hajlék után kutatnak, s a költők igéző verseit rendre felváltják az elmúlás balladái…

SONY DSC

Különös csönd terül az öregek tavaszi kertjére. A kertre, melyben valószínűtlenül szép virágok ontják hihetetlenül mézédes illatukat. Minden a születésről, megújulásról szól, s mi óhatatlanul vigasztalni próbáljuk, marasztaljuk a messzeségbe néző szempárokat.

Dolguk van még! Ezt dobogja a szívünk.

Lassanként indulnunk kell… válaszolják egyre halkuló lüktetéssel.

SONY DSC

Aztán a tűző napra botorkálnak, vastag pulóverben, szalmakalappal, a kezükben ólomnehéz kapával, hogy utat nyissanak a nyíló virágoknak a gyomok közt… Levegőt, napfényt, életet oltanak, mely csak hónapok múlva ajándékoz, talán már csak nekünk…gyümölcsöt.

SONY DSC

Ha időztél már öregek tavaszi kertjében, tudod, miről mesélek. Weöres Sándor szavai bongnak bennük, szavak, ahogy a költő Kodály Zoltánhoz írta sorait:

ÖREGEK

Oly árvák ők mind, az öregek.

 

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé —

vagy tikkadt nyárban, a tornácon

hogy üldögélnek a napsugárban —

vagy téli estén, kályha mellett

hogyan alusznak jóízüen —

nyujtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

“Jónapot, bácsi.”

 

A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

“Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni…”

 

Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.

 

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.

 

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata —

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

 

“No gyere, tedd le.”

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

Szemlélődjünk, gyönyörködjünk együtt Christina képei közt az öregeink tavaszi kertjében… a Föld Napja alkalmából!

MARADJ ÉHES, MARADJ BOLOND! – üzenet a másvilágról… (kötelező!)

„Kevés idő adatik itt a Földön mindenkinek. Talán csak néhány igazán jelentős dolgot alkothatunk, ezért mindent igazán jól kell megcsinálnunk.”

001

Ezek a mondatok egy nagyszerű embertől származnak! Akinél tíz évvel ezelőtt még gyógyíthatatlan neuroendokrin inzulinóma betegséget diagnosztizáltak, majd aki hét évre rá a számítástechnika világát még forradalmasítani volt képes, hogy alig egy év múlva örökre eltávozzon…

Steve Jobs a hétköznapi értelemben alig felfogható sikertörténet, az Apple megalapítója, 2010-es halála után még mindig megörvendezteti rajongóit, a forradalmi táblagépek világának újabb és újabb darabjaival, gondolataival, elhíresült prezentációinak felülmúlhatatlan világával. Eltöprenghetünk álmain és nagyon is logikus következtetésein, melyek közül a közelmúltban bukkantunk egy gyöngyszemre!

004

A beszéd, ami 2005 óta olvasható és nézhető, természetesen angol nyelven vált a világ kincsévé, s most egy lelkes fordítónak, eFi-nek, a plastik.hu-nak és persze az appleblog.blog-nak köszönhetően végre magyar nyelven is megismerhető, nem egyszerűen egy cégvezető, egy elismert üzletember gondolatsora! Ma, amikor annyi megválaszolatlan kérdéssel vagyunk kénytelenek élni, olyan életfilozófia, mely sokak számára hordoz megszívlelendő válaszokat!

Közöljük a teljes beszéd szövegének fordítását és persze magát a feliratozott videót is, mert úgy gondoljuk, hogy az előadót hallgatva és olvasva gondolatait, még több értékhez juthatunk! Íme:

“Nagyon megtisztelő hogy a mai napon itt lehetek veletek és itt állhatok a diploma osztótokon, itt a világ egyik legjobb egyetemén. Én sosem végeztem el az egyetemet. Az igazat megvallva, most állok ehhez a legközelebb.

A mai nap 3 kis történetet szeretnék elmesélni az életemből. Ez minden. Nem nagy dolog.  Csak 3 történet.

Az első a pontok összekötéséről szól.

Én 6 hónap után otthagytam a Reed egyetemet. De miért tettem ezt?

Minden már akkor kezdődött, amikor még meg sem születtem.

A vér szerinti édesanyám egy fiatal, egyetemet végzett és hajadon nő volt, aki eldöntötte, hogy örökbe ad. Meg volt róla győződve, hogy olyan emberek fognak örökbe fogadni, akiknek lesz egyetemi végzettségük. Minden úgy volt rendezve, hogy egy ügyvéd nevelne fel a feleségével. És pont mielőtt a világra jöttem, úgy ők döntöttek, hogy inkább egy kislányt szeretnének.

Így a szüleimet még az éjszaka kellős közepén, akik a várólistán a következők voltak, felhívták a következő kérdéssel: egy kisfiú született. Szeretnék őt?

A válasz tőlük: Természetesen!

A vér szerinti édesanyám később megtudta, hogy az új nevelőanyám sosem végzett egyetemet, és nevelőapámnak pedig középiskolás végzettsége sem volt. Ezért nem akarta aláírni az örökbeadásról szóló papírokat.

Ám pár hónappal később meggyőzték őt. Megígérték, hogy ha eljön az idő, mindenféleképpen beíratnak engemet az egyetemre.

És 17 év múlva egyetemista voltam.

003

Naiv voltam, és olyan olyam egyetemet kerestem magamnak, ami olyan drága volt, mint a Stanford-i egyetem. A szüleim összes megspórolt pénze ráment a tandíjra. 6 hónap után megfogalmazódott bennem, hogy nem látom az értelmét. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek az életemben, és nem éreztem, hogy az egyetem ebben segíteni tudna.

És így álltam, a szüleim összes megspórolt pénzét elhasználtam, amit az életük során félretettek. Úgy döntöttem, hogy elhagyom az egyetemet, és elkezdtem hinni abban, hogy valahogy minden rendben lesz. Ez akkoriban igencsak aggodalmat keltett, de visszatekintve az egyik legjobb döntésem volt, amit valaha meghoztam.

Abban a pillanatban, hogy kiléptem, abbahagytam azokat a kurzusaimat, amik nem érdekeltek, és elkezdtem azokra járni, amik érdekeltek.

Akkoriban a Reed egyetem kínálta az államokban a legjobb kalligráfia kurzust. Az egész egyetem területén, az összes poszter, tábla és minden hivatalos üzenő felület gyönyörű kézzel írt kalligráfiai írással volt ellátva.

Jelentkeztem erre a kurzusra, hogy eltanuljam ezt a fajta írást. Tanultam a Serif és San Serif írástípusokról a különböző betűtípusok kombinációi közti űrterületről, és minden másról, ami tipográfiát naggyá teszi.

Ez egyben csodaszép volt, történelmi, mondhatni bizonyos értelemben művészetileg tapintatos, amit a tudomány nem tud megfejteni, és ez engem elbűvölt.

002

Teljesen esélytelennek tűnt, hogy ezekből én bármit is a későbbi munkásságom során fel tudnék használni. Ám 10 évvel később, amikor az első Macintosh számítógépet kitaláltuk, visszatértem erre a tudományra.

És mindezt a tudományt beleépítettük a Mac-be.

Ez volt az első számítógép, ami csodaszép tipográfiát használt.

Ha nem jártam volna ezt a kurzust, sosem lett volna különböző betűtípus, vagy arányos elosztású űrterület az írástípusokban.

Ha akkoriban nem hagytam volna ott az egyetemet, sosem jártam volna a kalligráfia csoportba, és akkor a számítógépek sosem kaptak volna olyan gyönyörű írásjeleket és típusokat, mint amilyen a mostaniakban van.

Ezeket a pontokat (amivel a történetet kezdte) az egyetemen még természetesen sehova sem tudtam kötni, amikor a jövőre gondoltam.

De 10 évvel később tisztán láttam a pontokat, és mind össze tudtam kötni.

Még egyszer: nem tudod a pontokat úgy összekötni, ha csak előre nézel. Csak akkor kötheted össze ezeket, ha hátra is nézel. Abban a hitben kell élni, hogy ezek a pontok a jövőben valamikor össze tudnak kötődni. Hinned kell valamiben – az istenedben, karmádban, sorsodban, életedben vagy bármiben. Ez a beállítottság sosem hagyott cserben, és ez tette meg az óriási különbségeket az életemben.

A második történetem a szerelemről és a veszteségről fog szólni

Nagy szerencsém volt, mert hamar megtaláltam azt, amit szeretek az életben.

Woz és én együtt kezdtük el az Apple-t a szüleim garázsában, amikor éppen 20 éves voltam. Keményen dolgoztunk, és 10 év alatt akkorára nőtt az Apple a 2 emberből , amik mi voltunk, hogy egy 2 milliárd Dolláros értékű céggé vált több mint 4000 alkalmazottal.

Amikor egy évre voltam a 30-tól, megalkottuk meg a legkiválóbb remekművűnket, a Macintosh-t. És ezután kirúgtak.

Hogyan lehet valakit kirúgni, aki magát a céget alapította?

Hát igen, amikor az Apple egyre jobban nőtt, magam mellé tettem egy személyt, akiről azt gondoltam, hogy elég tehetséges, hogy velem együtt vezesse a céget. Az első év jól sikerült. De amikor az elképzeléseinkről volt szó a jövővel kapcsolatosan, akkor eltérő véleményen voltunk, és véleményeink összetűzésbe keveredtek. Amikor ez történt, a vezetőség az ő véleménye mellett állt. Szóval 30 éves voltam, amikor kirúgtak. És igencsak nyilvánosan rúgtak ki.

Az egyedüli célom, ami mint felnőttként kialakult bennem, odaveszett és megsemmisült.

Hónapokig komolyan nem tudtam, hogy mit tegyek.

Úgy éreztem, mintha cserben hagytam volna a feltörekvő vállalkozói generációt, mintha nem tudtam volna átvenni a stafétát, amit éppen rám bíztak.

Találkoztam David Packard-al és Bob Noyce-el és megpróbáltam bocsánatot kérni tőlük, amiért mindent úgy elrontottam. A kudarcom eléggé széjjel lett kürtölve, ami miatt azon is gondolkodtam, hogy elkötözök a környékről. De valami motoszkált bennem – még mindig szeretem azt amit teszek. Így hát úgy döntöttem, hogy újra kezdek mindent.

Akkoriban még máshogy láttam, de végül kiderült, hogy a kirúgásom az Apple-től a legjobb dolognak bizonyult, ami csak történhetett velem.

006

Azt a hihetetlen nyomást, amit a megfelelés váltott ki, felváltotta a kezdetek könnyedsége. És ezt minden részlegben minden részletben felváltotta. Teljesen felszabadultam, és elkezdtem életem legkreatívabb korszakát.

A következő 5 évben egy új céget alapítottam a NeXT néven, egy másikat Pixar néven, és beleszerettem egy csodálatos nőbe, aki később a feleségem lett.

A Pixar hozta ki a világ első számitógéppel animált filmjét, a Toy Story-t, és jelenleg a legsikeresebb aminációstudió a világon. Egy hirtelen váltás során, az Apple megvette a NeXT-et, és így újra visszakerültem az Apple-höz és a technológiához, amit a NeXT-ben dolgoztam ki, ami mondhatni a reneszánsz szíve a mai Apple-nek.

És Laurenével ma egy csodálatos családunk lett.

Nagyon valószínű, hogy ezekből semmi sem alakult volna így, ha akkor az Apple nem rúg ki.

Ez egy nagyon keserű gyógyszer volt az élettől, de pontosan erre volt szükségem!

Néha az élet ráejt egy cserepet a fejedre. Ettől még ne hagyd, veszi a hited.

 007

Úgy gondolom, hogy az egyedüli dolog, ami rávett hogy folytassam, az az volt hogy szerettem amit tettem. Meg kell azt találni, amit szeretsz. És ezt munkára nézve is és a szerelemben is megtaláltam.

Az élet nagy részét a munka teszi ki, és az egyedüli út hogy kiteljesedjünk benne, az az hogyha úgy érezzük hogy egy nagyszerű dolgot hajtunk végre. Az egyedüli út hogy nagyszerű munkát csináljunk, az az ha szeretjük azt amit csinálunk.

Ha ezt még nem találtad meg, akkor keress tovább. Ne állj meg. A tested, szíved minden porcikájával érezni fogod, ha megtaláltad. És mint minden hosszú kapcsolat, az évek múltán egyre jobb és jobb lesz. Tehát nézz körül, és amíg nincs meg amit keresel, ne állj meg.

A harmadik mesém, a halálról szól

Amikor 17 éves voltam, egy idézetet olvastam ami valami ilyesmi volt:

“ha minden napodat úgy éled mintha az utolsód lenne, akkor valószínűleg egy nap igazad lesz”

Ez nagy hatással volt rám, és azóta, tehát 33 éve minden reggel a tükörben ezt kérdeztem magamtól:” ha ez lenne életem utolsó napja, akkor is azt tenném a mai napon, amit mára elterveztem?” Amikor több egymást követő napon keresztül “nem” volt a válasz, tudtam, hogy valamit változtatnom kell.

Hogy arra emlékeztessem magam, hogy hamarosan meghalok, volt a legjobb eszközöm, ami segített a nagy döntések meghozatalakor.

Mert minden tényező – a külső elvárások, a büszkeségem, a kudarctól való félelem és a szégyen – ezek mind eltörpülnek a halállal való összehasonlításkor, így csak azok a dolgok, döntések maradtak, amelyek a tényleg fontosak. Az emlékeztetés a halálra a legjobb út, hogy elkerüljük a azt a gondolatot, hogy van veszteni valónk. Teljesen csupasz, meztelen vagy. Nincs semmi okod rá, hogy ne azt kövesd, amit a szíved diktál.

Körülbelül egy éve rákot diagnosztizáltak nálam

Volt egy vizsgálatom reggel 7.30kor, és világosan kimutatták, hogy van egy daganatom a hasnyálmirigyemen. Az orvos közölte, hogy ez egy olyan fajta a rák, ami gyógyíthatatlan, és azzal kell számolnom, hogy csak 3-6 hónapot fogok élni. Az orvos azt tanácsolta, hogy menjek haza és intézzem el az összes teendőimet, tehát arra utalt, hogy készüljek fel hogy meghalok. Ez azt jelenti, hogy próbáljam elmagyarázni a gyerekemnek, hogy azok a dolgok, amiket a következő 10 évben terveztünk hogy megcsinálunk, azt most pár hónap alatt kell megtennünk. Azt is jelenti, hogy mindent el kell intézni annak érdekében, hogy a családomnak minden minél könnyebb legyen majd, nélkülem. Azt jeleni, hogy itt az idő, hogy búcsút vegyek.

Ezzel a diagnózissal éltem egész nap

Később valamikor este fele volt egy kezelésem, és egy endoscopot dugtak le a torkomon, a gyomromon keresztül a beleimbe, ahol egy tűvel sejt-mintát vettek a daganatból. Én el voltam kábítva, de a feleségem, aki velem volt elmesélte, hogy miután a mintát mikroszkóppal megvizsgálták az orvosok, örömükben sírva fakadtak, mert kiderült, hogy a ráknak egy olyan különös típusáról van szó, ami operációval gyógyítható.

Megoperáltak és most egészséges vagyok

Itt kerültem a legközelebb a halálhoz, és remélem, hogy az elkövetkezendő évtizedekig ez így is fog maradni. Ezt megélve még bizonyosabban elmondhatom, hogy a halál egy teljesen hasznos, szellemi koncepció…

Senki sem akar meghalni. Még azok az emberek sem akik minden bizonnyal a mennybe kerülnek, ők sem akarnak meghalni hogy feljussanak. És mégis a halál az egy olyan sors, amin mindnyájan osztozunk.

Senkit sem fog ez a sors elkerülni.

És ez úgy jó ahogy van, ahogyan lennie kell, mert valószínűleg a halál az élet legjobb találmánya.

Ez az életnek egy helyettese, a változáshoz. Elteszi a régit, hogy helyet csináljon az újnak.

Jelenleg Ti vagytok az újak, de egy napon, ami nincs is annyira messze, lassan a régiekhez fogtok tartozni, és el lesztek téve az útból. Sajnálom, hogy ilyen drámai vagyok, de ez az igazság.

Az időd korlátozott, így ne úgy használd el, hogy mások életét éled.

Ne légy a dogma fogja, ami más emberek gondolatain alapszik. Ne hagyd, hogy mások véleményeinek a zaja elnyomja a saját belső hangod.

És a legfontosabb, legyen meg a bátorságod, hogy hallgatsz a saját szívedre, a saját megérzésedre. Ezek mindig tudják valahogy, hogy igazán mit is szeretnél. Minden más mellékes.

Amikor fiatal voltam, találtam egy elképesztő publikációt, amit “The Whole Earth Catalog”-nak hívnak, ami a generációm bibliája volt.

Ezt egy kollega találta ki, akit Steward Brand-nak hívtak, nem messze innét Manlo Parkból. Ez a 60-as évek végén jelent meg, még mielőtt a PC-k és a “desktop publishing” megjelent volna, mindent írógéppel, ollóval és Polaroid kamerával csináltak. Ez egy olyasmi volt, mint a Google csak papír formátumban, pontosan 35 éve mielőtt a Google létre jött volna. Teljesen ideológiai és gondos részletesség jellemezte, és nagyszerű gondolatok voltak benne.

Stewart és a csapata több verziót is kiadott a “The Whole Earth Catalog”-ból, míg legvégül kiadták a legutolsót.

A 70-es évek közepe volt, és körülbelül a Ti korotokban jártam. Az utolsó kiadás hátulján volt egy kép, amin egy autóút volt látható a kora reggeli napfényben. Ez egy olyan autóút volt ahol egy stoppost tudnánk elképzelni aki a kalandot keresi. Alatta az alábbi szavak álltak:

“Maradj éhes, maradj bolond.”

Ez volt a végső üzenetük, amikor abbahagyták. Maradj éhes, maradj bolond. És ezt kívánom mindig magamnak. És most hogy elvégeztétek az egyetemet és új dolgokat kezdtek, így nektek is ezt kívánom.

008

Maradjatok éhesek. Maradjatok bolondok.

Köszönöm mindenkinek!”

https://www.youtube.com/watch?v=mJPy2tC1lnk

Utóirat:

Steve Jobs gondolatait egy nagyszerű fiú küldte haza az édesapjának a messzi Németországból. Egy fiú, aki ezzel a csodálatos gondolatsorral köszönte meg az apjának, hogy éppen ma 21 éve már, hogy a szombathelyi kórház szülészeti osztályán a karjaiba vette és elindította az úton… Egy fiú, aki két éve még beiratkozott egy magyarországi egyetemre, de megszakította tanulmányait, mert nem volt több pénze a szüleinek…

Aki alig két hónapja fordított hátat a közös bölcsőnek, a szülőhazánknak, Magyarországnak, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem érdemes, ahol nincs szükség teremteni, gondolkodni és adni képes emberekre!

Ahol a fiú édesapja még méltósággal elkíséri a nagyapját az egyre szürkülő úton, aztán feladva álmait, magyarként végzi majd a feleslegesek és értéktelenek éhező és bolond közösségében…

JÓL CSAK A SZÍVÉVEL LÁT AZ EMBER – hetven éves A kis herceg!

„Il est trés simple: on ne voit bien qu’avec le coeur. L’essentiel est invisible pour les yoeux.” Íme, a legendás mondatok, melyek alapvetően változtatták meg a világot! Szerzőjük, a könyve után méltán világhírűvé vált Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry, francia író és pilóta, a II. világháború hősi halottja. 1943 áprilisában, egy esztendővel írója végzetes repülése előtt, tehát ma, éppen hetven éve jelent meg A kis herceg,  a világ máig legsejtelmesebb könyve az emberi kapcsolatokról, a szeretetről és a felelősségről.

A könyv, amit oly sok féle szellemi áramlat próbált önző módon kisajátítani…

001

„Antoine de Saint-Exupéry Lyonban 1900. június 29.-én, Jean de Saint Exupéry és Marie Boyer de Fonscolombe harmadik gyermekeként született egy régi vidéki nemesi családba. Gyermekkora és főleg iskolás évei nem voltak felhőtlenek, miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. A kor elvárásainak megfelelően 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strassburgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt és áthelyeztette magát a légierőhöz.

004

A menyasszonya családjának a tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le, és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett: a nemzetközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még gyenge volt, és a pilóták inkább az ösztönükre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.

Első meséje L’Aviateur (A pilóta) a Le Navire d’argent lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier Sud (A déli futárgép) címen. Átkerült a Casablanca – Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Saint-Exupéry Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki. 1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.

002

1931-ben Saint-Exupéry feleségül vette Consuelo Suncín Sandoval Zeceñát, a kétszeresen özvegy salvadori írónőt. Házasságuk elég viharos volt, mivel Saint-Exupéry gyakran volt távol és több viszonyba bonyolódott.

Saint-Exupéry a második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált. Később New Yorkba szökött, és 1942-ben egy darabig Québec Cityben lakott. Egy idő után visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon. 44 éves korában visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy rhône-völgyi német alakulatról. 1944. július 31-én éjjel indult el, és soha nem tért vissza. Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne-öböl közelében. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.”

„Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

A kis herceg úgy indul, mint minden Saint-Exupéry-regény – repüléssel. Mint Exupéry mindennapjai, egy repülőkalanddal, de ezúttal a bonyodalom már nem a valóságban, hanem a költői képzelet világában folytatódik… Repülés, kényszerleszállás a világ végén… Egy kisfiú jelenik meg a szerencsétlenül járt pilóta mellett a Szahara magányában.

21a

Megjelenik egy kisfiú, talán egy másik bolygóról. S vele együtt feltündököl egy különös, másik világ is, amelynek egyszerű embersége, makulátlan tisztasága, gyermeki szépsége sajnos már csak a költői képzeletben létezik. Saint-Exupéry úgy beszéli el a kis herceg történetét a maga parányi bolygóján, hogy mindnyájan fájdalmasan szemléljük azt a talán nem is létező bolygót. Akaratlanul is a szívünkbe zárjuk a felelősségében és szeretetében oly nagy kis herceget.

„Van valahol egy parányi bolygó,

csillagok közt tán az utolsó,

utazhatunk, az egész csak néhány pillanat…

…van valahol egy parányi bolygó,

csillagok közt tán az utolsó,

olyan piciny’, nem fér rá koporsó!”

(Pöty: B-612, a Borostyánkő Gyermekfesztivál dala…)

A történetet a kis hercegről, aki a rózsájával és három vulkánjával él B-612-es bolygóján, nem éppen „vidám mesekönyv”, – és a világért sem sorolnánk a gyermekirodalom tanulságos meséi közé -, a világon sok különböző olvasói csoport szívébe lopta be magát. Az alig száz oldalas könyv dolga volna, hogy időtlen nyelven tanítsa a felnőtteket arra, hogyan nézzék gyermekszemmel a világot, a kicsiket pedig arra, hogyan értsék meg a felnőtteket.

Sajnos, ehhez a korábbi generációkat, a mai kor felnőtt társadalmát is illett volna minderre megtanítani…

Nem kell gyermekeinket ostorozni, ha a kézrátéttel telefont és táblagépet gyógyító mindennapjaikból nem igazán tudják értékelni a magára hagyott rózsájáért aggódó, a rókával barátkozó és az élet elmúlását megtapasztalni kész gyermek dolgait. A mai, emberségtől elidegenülő világunkban hiába várnánk, hogy a gyermeki lélek sorsközösséget vállaljon a kis herceggel. Valami végleg tönkrement…

005

Saint-Exupéry a szó valódi értelmében humanista volt! Rövid életében többször kellett szembenéznie a halállal. A kis herceg ötlete is egy halál közeli élmény hatására született meg benne, amikor 1935-ben a Szaharában kellett kényszerleszállást végrehajtania. Történetét, ezt a meseszép storyt tehát megélte, több napot töltött el élet és halál között a pilóta, amikor az őslakosok rátaláltak és megmentették.

A kis herceg eddig több mint 180 nyelven és dialektusban jelent meg. 80 millió kiadott példánnyal „a világ 50 legolvasottabb könyve” között szerepel. Bár ismerve a Biblia eladási példányszámait és látva a rengeteg könyvespolcokon porosodó példányát, ma az elektronikus könyvtárak korában ez a szám már nem sokat jelent! Magyarra Rónay György fordította le.

A könyv ide kattintva mindenki számára elérhető és olvasható!

Utóirat:

„1998-ban egy halász Marseille-től délre, Riou szigete mellett talált valamit az óceánban, amit Saint-Exupéry ezüst karláncának véltek. Először tévesnek minősítették a hírt, de később bebizonyosodott, hogy a lánc tényleg az íróé volt: rá volt vésve a feleség és a kiadó neve.

006

2004. április 7-én egy francia kutatócsoport igazolta, hogy az a Lockheed P–38 roncs, amelyet 2000-ben Marseille partjainál találtak, és 2003 októberében emeltek ki, tényleg Saint-Exupéry gépe volt. A szerencsétlenség okát továbbra sem ismerték. Az elég valószínűtlennek tűnt, hogy Saint-Exupéryt egy német gép lőtte volna le (annak ellenére, hogy egy német pilóta később ezt állította). A német légierő feljegyzései semmilyen lelövésről nem adnak hírt 1944. július 31-ei dátummal a mediterrán térségben. Ezenkívül a P–38-as roncsain sem láthatók ilyen jellegű nyomok. Ezért egyesek valószínűnek tartják, hogy a szerencsétlenséget műszaki hiba okozta. Néhányan viszont úgy vélték, hogy Saint-Exupéry öngyilkosságot követett el. Mások azt feltételezték, hogy mivel Exupérynek gyakran voltak szívproblémái, talán rosszul lett repülés közben, és így zuhanhatott le.

2008 márciusában viszont közzétették, hogy egy Luc Vanrell nevű búvár, aki 2000-ben megtalálta Saint-Exupéry gépének roncsait, hatévi munkával kiderítette, hogy Horst Rippert 88 éves egykori német harci pilóta lőtte le annak idején az író repülőjét.

A német repülő is csak ekkor értesült róla, hogy ki ült a gépben, és sajnálkozását fejezte ki…”