PEDAGÓGUSNAP – gondolatok a tisztelet szeretetéről, tanítóink, nevelőink ünnepén

Sokféle a tudomány, mire a gyermekből felnőtt lesz. Tanítóink különféle emberek, s talán úgy van az rendjén, hogy utóbb kire szeretettel, kire meg némi nehezteléssel gondolunk. Mégis mindannyian szívesen idézzük azt a napot, amikor a legeslegelső tanórára készülődtünk! Hátunkra vettük a hatalmas iskolatáskát, – s a mi időnkben bizony még úgy volt, – édesapánk kezét fogva elbaktattunk a méretes kapuig. Beléptünk az öreg iskola épületébe, igazándiból alig sejtve, hogy a következő nyolc esztendőben, rendre, nap-nap után, e méretes aulán át haladva morzsoljuk majd a mindennapok gyümölcseit, ama bizonyos tudás fácskáiról…

SONY DSC

Az osztályteremhez érve hosszan búcsúzkodtam apámtól, aztán a mindig mosolygós tanító nénire bízott, aki az ütött-kopott öreg iskolapadhoz vezetett. Attól a pillanattól az volt a helyem. Nóra néni pedig a tanítóm, aki olvasni és számolni tanított, meg bátor lendülettel fecskefarkat rajzolni, hogy mind a mai napig szépen írhassam a j-t, a g-t, meg az ipszilon alsó hurkát. Tőle tudom, hogy merre van észak, s a Nap balról kél, hogy az országút szélén is előbb balra nézek, s talán még azt is ő magyarázta el, miként lesz a földbe vetett babszemből apró levél, aztán a kerítésre futó növény, mely bőséggel terem. A tanórák előtt vigyázzban állva fogadtuk őt, a szünetben a táblát tisztára mosó hetes jelentette a hiányzókat, aztán nekilódultunk az egyszeregynek, haladva egyre a tízszer tízig…

Aztán…Négy évre rá megkezdődtek a vándorlások, hurcoltuk táskáinkat a szaktantermekbe, hogy a felsős lét  esztendeiben rendre biflázhassuk az alapműveltség pilléreit. Azok a gyermekévek az önállóvá válás, az alkalmazkodás és alkalmassá válás évei voltak, a korszellemnek megfelelő szigor tanulóévei, mely évek alatt már különváltak a kedvenc tárgyak a kevésbé kedveltektől, hiszen akadhattak nehézségek a kötélmászás, a nótázás, vagy akár az elektromos csengő javítása közben. Kinek a készségek gyakorlása, kinek meg a klasszikus magolás esett inkább a nehezére, s bizony az érdemjegyek itt már versenyre késztették a kisdiákokat!

Mégsem emlékszem arra, hogy ismertük volna a harag és a gyűlölet fogalmát!

A manapság oly sokszor hallható nyafogások, az „utálok suliba menni” kezdetű béna kifogások kora valahogy még odébb volt, emlékeim szerint az időben örömnek számított suliba járni, naponta lógni a srácokkal az iskolaudvar sarkában, rúgni a bőrt a nagyszünet hosszú perceiben, vagy káposztalepkét hajkurászni a virágzó bokrok között. A leányok kacagva szökdécseltek az ugróiskola kockáiban, ickáztak és gumiztak, s olykor elvonultak egy-egy csendes sarokba, cserfesen pletykálva a srácok viselt dolgairól…

Öröm volt a különrajz, meg a dalárda, nyakunkban előbb a kék, majd a piros nyakkendő viselése, és a nyári napközis táborok múlhatatlan napjai, a titokzatos régi városi strand öreg fái alatt. Azt hiszem, öröm volt tanítóinktól megismerni a ribonukleinsavak működését, a jambikus rímek és a hexameter formáját, a vulkanikus hegyek kőzeteit, meg persze az átkozott négyzetgyökre emelést, melyért néhányan azért megszenvedtünk. Izgatottan vártuk a félévi értesítőt, meg a nyár elején a bizonyítványok osztását, akkor is, ha a fránya magatartás meg szorgalom jegyek olykor elmaradtak szüleink várakozásaitól… Tanítóink helyébe tanárok léptek és évek során egyre többen adták át tudásuk legjavát, segítve nekünk, hogy az alapműveltség megszerzése élménnyé válhasson.

SONY DSC

Szeretettel gondolni a tanítóinkra nem teher, nem nehéz örökség! Ahogy múlnak az évek, lassan a nevüket is elfelejtjük, mindazt, amit tőlük megtanultunk, talán soha. Írni, olvasni, számolni akkor is fogunk, amikor már szinte helyettünk és olykor nélkülünk változnak dolgaink, amikor a modern világ átlagemberré, felhasználóvá változtat mindegyikünket. Amikor már szinte mást sem tudunk, csak siránkozni és szenvedni, meg persze félelemmel és gyűlölettel gondolni másokra, megsértődni és haragot tartani, sztereotípiákban és tipikus képekben gyűjtögetni az elviselhetetlenné vált világ morzsáit.

Aztán, mert kivesznek lelkünkből a néhai szelíd élet emlékei, megkeseredésünkben fiainkra, leányainkra hagyományozzuk botcsinálta bölcsességünket. Már nem követendő példa a tanító néni, mert fontosabbá váltak tiszteleténél a megfelelésére irányuló kritikus észrevételeink. Már nem mérték az átörökölhető tudás, mert olykor a mindenhez értésünk okán alantas figurává degradáljuk a tanítás és nevelés tudóit, a pedagógusokat. Olykor talán okkal, de többnyire ok nélkül, úgy gondoljuk, jogunk van bekiabálni a mai kor alma matereinek tantermeibe. Ma, amikor a többség ugyan nem tud, de tudni vél, és feljogosítva érzi magát szerzett jogai fölemlegetésére…

Politikusaink heccelik és végletekig gatyásítják a nemzet napszámosait, aztán megfelelésük feltételéül szabják önnön etikájuk és erkölcseik elfogadtatását. A mai kor tanítóinak percre pontos engedelmességgel kötelesség elszenvedni az aktuális oktatáspolitika ötleteléseit, bár az összeadás és kivonás, a helyesírás és értő olvasás már tapasztalható hiányosságai az égbe kiáltanak. Olyan irányítók szabják meg a tanítók és tanárok kötelezettségeit, akik maguk talán egyetlen pillanatig sem ismerhették meg a pedagógusi munka valódi értelmét…

Sokféle a tudomány, mire a gyermekből felnőtt lesz. Tanítóink különféle emberek, s talán úgy van az rendjén, hogy utóbb kire szeretettel, kire meg nehezteléssel gondolunk. Június első vasárnapján valaha öreganyám kertjébe szaladtam, s a jóságos nagymama csokrokba szedte a legeslegszebb virágokat, hogy azokat vihessem tanítóim, tanáraim elé, köszönet képen. A pedagógusnap, mint ünnep elsorvadt, akkor is, ha néhol akadnak még az üzletekből méregdrága csokrokat cipelő, a rendet felrúgni félő szülők. Mert az ünnep lényege, a ragaszkodás, a feltétlen tisztelet, a tanítóink iránt érezhető szeretet veszett el, talán örökre!

Utóirat:

A minap a csepregi Boldogasszony kápolna mellett egy pillanatra újra gyermeknek érezhettem magam. Mintha nagyanyám virágoskertjébe érkeztem volna! Ott, az illatozó szirmok között jutott eszembe az a nyáreleji vasárnap, amikor tanítóimnak megköszönhettem a végtelen kíváncsiság, türelem és szabadság tudományát. A tisztelet szeretetét, amit csak a valódi pedagógusok ismerhetnek…

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

(Christina szeretettel átszőtt képei a csepregi virágoskertből)

SAJTÓREGGELI – örömmámor a miniszterelnök fél évszázados születésnapja árnyékában

Reggeliztek mostanában a közért? Mert most ez a trendi! Menő, ahogy annak idején, zsenge korunkban mondtuk. A sajtóreggeli lényege, hogy miközben a jelen lévő boldog polgárok majszolnak, eszegetnek, gondoskodnak délelőtti energiaigényük felvételéről – elfogyasztják a nélkülözhetetlen munkájuk elvégzéséhez szükséges feketét -, diskurálgathatnak kicsit. Morfondírozhatnak, rögtönzött beszédeket mondhatnak; ahogy ők mondják, gondoskodhatnak a testi és lelki töltekezésről.

Milyen praktikus! Közben lehet susmorogni és a privát szférát érintő kérdéseket intézgetni, esetleg egy-két aprócska dohányárudát ide-oda mutyizni, de a lényeg, hogy e nemes gesztuszuhatagról aznap, másnap és még napokkal ezután is lehet ujjongani és dáridózni.

Tele véle az összes hírharsona! Ezt nevezik sikernek! Közért reggelizni persze csak azok szoktak, akiknek ezt megengedhetik.

001

De ugye reggelizni mi is szoktunk!? A hajnali vágta egyik kedves mozzanata, amint állva, a konyhaszekrény megroggyant ajtaját bámulva megszokott mozdulatokkal kitessékeljük dobozából a mindennapi betevő különlegességet. A magyaros ízorgia, a Különleges Vagdalthús, melyet alkotói emberi fogyasztásra szánnak, bőséges energiával látja el fogyasztóját. Mi ezt majszoljuk, viszonylag kevés szöveg kíséretében, két nincsközödhozzámennyiértkészült Ákos szignál közt, két szelet értékcsökkent kenyérszeletke társaságában. Ez a rendkívül tartalmas és igényes reggeli persze a maga nemében kutyamód önző cselekmény! Semmit nem lódít a köz felé, simán csak eltelíti a tápcsatornánkat. Talán ez az oka annak, hogy képtelenek vagyunk sikerként megélni! Az üres doboz lódul a szemétbe, magunk pedig a feleslegesek mókuskerekébe. Némi iróniával úgy mondhatnánk, a napi betevő Különleges Vagdalthús irányába…lódulunk.

Jó látni, amint azok ott fent és ezek itt lent ünnepelnek. Elégedettek. Nagyanyánk a másfél órás zabolátlan repdesés után a sarokban pihenő legyet látta elégedettnek; mely dörgölte kócos lábait, egyre, míg nagyi a konyharuhával fel nem kente őkelmét a sparhelt feletti falra. Nem haragudott rá! Mami nem ismerte a haragot, csak tudta, hogy ennek a mihaszna jószágnak ez a jussa. Némi röpte, elégedett mancsdörzsölés, aztán egy jól irányzott arculcsapás. Ez az, ami járt neki, s ha megkapta, befejezte végre pofátlan röptét a konyhában, szanaszét…

003

Azoknak ott fent és ezeknek itt lent oka van az ünneplésre!

Új fogalom ez, a permanens ünneplés, mely újdonatúj jelszavakkal gazdagít. Tudósít arról a Magyarországról, mely jobban teljesít, vidáman mesél a felszámolt munkanélküliségről, a megteremtett közbiztonságról, az elégedett emberek tömegeiről, akik lassan készülődhetnek, hogy a rezsicsökkentés bódulatától megrészegülten, felmarkolva a tizennegyedik havi nyugdíjat, a megfelelő helyre biggyesszék az x jelet!

002

Itt lent a siker dokumentuma immár hét hetes! Szép kor. ( Mint másnál az ötvenedik születésnap… ) Mondhatni…Figyelemre méltó! A legfőbb méltóság, gondolta, elreggelizteti a vele ünneplők közt ezt a komoly kort, mely nyilvánvalóan siker és érdem! Köszöntőjében fel is elevenítette, hány és hány helyen bukkan fel ez a szám a magyar kultúrában és hagyományban. Az ünnepelt száma kultuszt teremt, és amint a méltóság számára szerelemmé vált első látásra, úgy ez a minimum kívántatik most a köz részéről is!

Tessék már örülni, örvendezni! A mű amúgy könnyedén felismerhető és megkülönböztethető. Ez fontos, mert nem szabad abba a hibába esni, hogy valaki, a gyarlók egyike, pusztán szokásainak engedelmeskedve, netán a közelmúltig egyedülisége okán örömet okozó alkotásban lelje örömét! Még mit nem!

közlekedési tábla2

Ez a mostani öröm, a tuti egy mágikus szám megett rejtezik! A szám pedig összetéveszthetetlen! Nem holmi gagyi ötvenes, vagy nyolcas! Ezt a számot, A SZÁMOT! éveken át remegő kézzel, kicsiny ollócskánkkal vágtuk minden ősszel, szinte sorozatban, piros kartonból, s amint a mai alkotások mindegyikén, a mi számunk, számocskánk is ott terpesztett a Téli palota, az Auróra, meg Lenin elvtárs arcképe előtt! Ettől lett különösen szerethető! Nem kell ide hetedhét ország, Dunaparti dumaparti, meg Benedek apó mesekönyveit felemlegetni! A NOSZF hullámain még tapsikolni is émelyítő!

Ó istenem, mennyit törhette a fejét a névadó…milyen találó elnevezés!

És ugyan, ki emlékszik már a hétről hétre öltönyét markolászó Hajdú Jánosra, később Kondor Katalinra, hogy az egykori Savaria Fórumot irányító szombathelyi Horváth Szilárdról ne is beszéljünk! Az ő műsoruk elmúlt kérem, ki emlékezhetne rá, talán nem is volt! Új idők szelei lengetik a… székely lobogót! A szombathelyi reggelizők öröme pedig nagyon is érthető!

Ugyan, ki győzte volna kivárni, hogy egy messziről jött ember, rácsodálkozása boldogságában emelje magasba az alkotást! A legjobb pillanatban, a legautentikusabb személy, a nagy újjáélesztő simizgeti elégedetten a gyermeket, az “övét” ahogy ezt a világtól nemzetét féltő és rendre megmentő nagy vezetőtől elleste!

Ha pedig ő örvendezik, ha kezét elégedetten dörzsölgetheti, akkor a dologban nyilván nincs semmi hiba! Tucatnyi bólogató és tapsikoló egyed közt immár megdicsőülhet az alkotó! Aki gyermekét ugyanazzal a szent meggyőződéssel emeli a magasba, mint szeretett vezére, hogy amit tett és amit tesz, keresztülgázolva az írott malaszton is, túl a törvényeken, majd a feledés homályába vész…

Mindez a dicsőséges fülkeforradalom apparátusának fotelbe zuttyanása harmadik évfordulóján, és persze a dicsőséges vezér ötvenedik születésnapjának előestéjén!

Egy évvel a sima és gond nélküli választási győzelem, a nagy és boldogságos újjáválasztás ünnepsorozata előtt. A nagy és reprezentatív állami sajtóreggelik közvetlen közelében! Ahol már nem számítanak a fenntartással élők, az ellentmondók, a kritizálók és bírálók! Ellenzék? Ugyan már… Nem számítanak, ezért nélkülük zajlik minden! Bensőséges és zártkörű a nagy nemzeti HURRÁ! Ahol minden, ami álságos és gagyi, megérdemel némi cirógató agyusztálást…

„A Jobb Élet Index a világ 36 országában mutatja meg, hogy mennyire érzik jól magukat az ott élők. A jókedv, az elégedettség meglehetősen szubjektív kategóriák, de ezzel az eszközzel bárki megnézheti, hogy idén melyik országban a legjobb élni. Magyarország több kategóriában az utolsók között áll: nem vagyunk boldogok, nincs pénzünk, nem bízunk a politikában és még kövérek is vagyunk.”

005

„Mi vagyunk például a legboldogtalanabbak, a kutatásban részt vevő összes ország közül az élettel való általános elégedettség nálunk a leggyérebb. A „mennyire van megelégedve összességében az életével” kérdésre 0-10-es listán kellett pontozni, ahol a 10-es jelentette a kicsattanó boldogságot, és a magyarok 4.7-es átlaga az összes országé alatt van (6.6 az OECD átlag). Tehát összességében nagyon nincs megelégedve az életével a magyar, sőt, az adatok szerint a magyar nő még a magyar férfinál is elégedetlenebb. A 36 nemzet közül az ausztrálok a legboldogabbak, akiknél ugyan nem a legmagasabb a jövedelem, de tiszta a levegő, egészségesek az emberek, általános a bizalom a politikában, és a 15 és 64 év közöttiek 73 százalékának van fizetett munkája. Nálunk ugyanebben az életkori csoportban csak 56 % dolgozik, ráadásul jóval kevesebbet keres. Ezek után talán nem meglepetés, hogy míg az ausztráloknál 82 év, nálunk csupán 75 év a várható élettartam.

A pénz vagy boldogít vagy nem, mindenesetre a magyarok jövedelmi szintje a többi országhoz hasonlítva szintén nem a legklasszabb. A friss adatok szerint az OECD országok átlagos nettó jövedelme évente 5,2 millió forint, míg Magyarországon csak 3,1. Ezzel a 36 ország közül a 31. helyezést értük el, nálunk csak az észtek, a brazilok, a törökök, a mexikóiak és a chíleiek keresnek kevesebbet. Nem különösebb meglepetés az sem, hogy igen kellemetlen a magyarok egészségügyi helyzete: hátulról a negyedik a sorban. Az hagyján, hogy nálunk sokkal kisebb az egészségügyi költés, mint az átlagosan jellemző, de még iszonyatosan kövérek is vagyunk: a felnőttek egyharmada van elhízva, szemben az OECD 18%-os átlagával. A legutolsók vagyunk a közösségi szerepvállalásban is, a magyarok töltik a legkevesebb időt önkéntes munkával, naponta kevesebb mint egy percet. Cserébe viszont valamivel az átlag felett vagyunk jófejek másokkal, vagy legalábbis a kutatásokban szeretjük ezt állítani. Ugyanis a magyarok 52 százaléka mondta, hogy elmúlt hónapban valamilyen módon segített egy idegennek, míg az OECD átlag csak 47%. Egészen jók vagyunk (ha nem is kiválóak) az oktatásban: a felnőttek 81 százalékának van középiskolai végzettsége, ami 7 százalékkal jobb az OECD-átlagnál. Az összes ország közül mi bízunk legkevésbé a politikai intézményeinkben, és nálunk a legkisebb a politikai szavazásokon a részvétel aránya.”

(Eddig a szokásos, mocskos liberálbolsevik uszító szöveg…ugye? A külföldről jövő hazugság, meg a képtelenségek sora…)

A minapi szombathelyi ünnepség, a sajtóreggeli tárgya egy sajtótermék, mely számot visel a mellén! Gondozója fel is elevenítette, hány és hány helyen bukkan fel ez a szám a magyar kultúrában és hagyományban. Ott volt például heteken át az a bizonyos feketeleves… És ez a szám nem az ötvenes és nem a nyolcas! Bár, az is lehet, hogy szeretnék, ha így volna, s csendes alázattal csak ennyit mondanánk: 

nekünk nyóc…

kerenyi-d00019FE2ce9c67a0b389