HENDRIK HÖFGEN (TRAFIKJA) – nem kellett a náciknak!

– Mivel fogod búcsúztatni a társulatot?

– Hogy érted?

– Mondasz nekik valamit?

– Már mondtam.

– És mit?

– Azt nem mondom meg…

0101

Alföldi Róbert utolsó szavai ezek, a Nemzeti Színház élén elköltött ötödik esztendő legvégén az Il Silenzio, a bénítóan fájdalmas trombitaszó után vele készült interjú legvégén. Ahol és amikor ott maradt örökre a csönd, a titok, az elhazudhatatlan és kiforgathatatlan szavak, amire annyira várt a gondolatrendőrség.

És ott maradt Alföldi Róbert rendezői széke, öltözője és direktori irodája – helyén hamarosan Nemzeti Dohánybolt nyílik! Vidnyánszky haver trafikja!

Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy mindaz, ami volt, és ami megmaradt, eltakaríttatik, s amíg csak egyetlenegy is akad azok közül, akik a cárt, a császárt ellenségeire, kritikusaira emlékeztetik, nem marad tétlen pillanata. Úton a teljes győzelem felé csak epizód lehet mindenki, akinek lelke, lelkiismerete volt és van! Ellenfél nélkül, mint marakodó oroszlánok elől a bölcs majom ér révbe ő és a nagy terv, s vele a mindent kiagyaló rend, a gépezet rémisztő udvartartása.

0102

Nemzeti Színházból Nemzeti Dohánybolt. Milliárdok leosztva bagóért. Bagólesők, tehetségtelen és erkölcstelen hulladékok árnyjátéka, az Orban’s Attraction…

Az utolsó darab, a Mephisto, Alföldi Róbert Nemzeti Színházának utolsó darabja. Hendrik Höfgen – a tehetséges színész, aki a művészi karrierje okán a nácik udvari művésze lesz… A történet elején kifejezetten baloldali, forradalmi színházat szeretne csinálni, és amikor kimenekül Párizsba, nagyon fél, hogy ezért otthon majd előveszik…azután mégis hazatér, és sztár lesz, visszajön, és szembe kell köpnie magát és az elveket, amiket vallott, ha egyáltalán őszintén vallotta őket. A történet végén a hatalom legfontosabb képviselője mondja ki azt a fontos mondatot, hogy a színészt nemcsak a színház, hanem az egész német kultúra vezetőjévé nevezik ki. A karrier óriási, a kérdés az, hogy belül, valójában kicsoda Hendrik.

És vajon kik azok, akik szájából a mondatok soha nem hangozhatnak el! Akik a színpadon a reflektorok vakító fénye, a hangfalak dübörgése ellenére is megőrizték látásukat és hallásukat! Ezért van az, csak ezért… hogy nem hangozhatnak el a mondatok, amik egyszer már eljutottak a társak füléig, a szívéig és a szeretet, meg az intelligencia nem engedi, hogy azt illetéktelen fülek hallják… Megint csak az attitűd, meg a valódiság, melyből van még, aki az élete árán sem enged. Lám ennyit ér az erő a hatalommal szemben!

0103

Vagyunk egy páran, akik nem érthetjük a veszteség valódi mértékét… Mert az évtizede tartó agymosás nem maradhatott következmények nélkül! Elhitették, sulykolták és kőbe vésték egyedüliségüket, megkérdőjelezhetetlen igazukat, mindenek felett. És, mert elvágták útjainkat a kapuikig!

Elvették a tisztességes munkánkat, a megélhetést biztosító jövedelmünket; megfizethetetlen távolságba vitték tőlünk minden döntésük házát és városát, Budapestet, és vele a kultúránk javát! Elvették az otthonainkat és belőle az időt, amit korábban épülésünkre fordíthattunk. Robotunk maradt csak a holnapi betevőért, se könyv, se mozi, se színház… csak olykor, némi cirkusz, a szennyet ontó képernyők, meg monitorok kisajátító világa. Soha még ilyen könnyen nem vetették oda emberek a szabadságot, néhány értéktelen morzsáért, önigazolásért. Soha nem hittek még ennyien a hazugságban, nem rettegtek még ennyien, hogy egyszer kiderül az igazság, hogy tévedtünk!

Ebben az országban mindenkit megtanítottak a saját igazunkért harcolni, megvédeni a közösen elért eredményeket. Ebben az országban mindenkit megtanítottak kiválasztani az egészséghez vezető utat, miközben gyógyíthatatlan sebek borítják mindenki testét és lelkét. Harcolunk a szegénység, meg az analfabetizmus ellen, túlsúlyosan, alkoholbetegek és narkósok tömegeivel, egy végtelenségig szétvert oktatási rendszer málló falai közt…

Minden szabadságunkat önként adtuk a szabadosságért, s most a tehetség, a tisztesség, meg a lelkiismeret helyébe a büntetést ültetjük, szívünkbe pedig a tőle való rettegést. Az az Il Silenzio, ott a nemzet színházában egy kicsit mindenkiért szólt. Mert nem mindegy, hogy színjátékosok játszanak drámát, vagy megélhetési politikusok erőltetnek arcunkra mosolyt, önző tréfáikkal…

HENDRIK HÖFGEN – nem kellett a náciknak! Ahogy Alföldi sem kell a hatalmukat őrzőknek. Akik rettenetesen félnek, hogy hamarosan minden, minden kiderül…

Katedrális a káromkodásból, de…KI VISZI ÁT A SZERELMET?

Gyalogolni a perzselő napon perceken át. Azután odaérni, és… Beállni az utcára kiérő sor legvégére. Várni. Falusi postahivatal, valahol Magyarországon, 2013. júniusa, délelőtt tíz óra. Mit lehet tenni? Várni. Várakozni. Várakozni még, úgy, hogy közben nem történik semmi, látszólag semmi nem mozdul odabent. A hivatal előtti sorba újabbak állnak, tudják jól a rendet.

002

Valaha, így a sorban állás alkalmával, beszélgetni, kokettálni kezdtünk. Ma nem. Előttem, mögöttem két nyári vakációját töltő ifjú ácsorog. Füleikben fülhallgató, kihallatszik, amint döbörög a zene. Nem szeretnék vénembert játszani, de se látnak se hallanak… Mögöttem hajlott hátú néni, a földet nézi, látható fájdalmait viseli… A szemében legényke vagyok…Esély sincs, hogy az idő múlását tereferével oldjam.

Végre, nyílik az ajtó, kifelé is mozdul a sor, a boltos az, lépteit szaporázva beugrik az autójába és már indítja is a furgont. Rohanás az élete…kizökkent. Valamit mormogott előttünk, de lehet, csak a köszöntések helyett, szokás szerint alkalmazott pótlékot nyomta.

Még mindig nem mozdulunk. A résnyire nyitott ajtó mögött láthatóan tömeg van. Mi itt a posta előtt, ők odabent várakoznak. Aztán mégis… de csak a postáskisasszony libben ki az ajtón, füléhez szorított telefonnal és éktelen kiabálással föl-le rohangál. Az illem úgy kívánja, hogy ne hallgatózzak. Nem szép dolog… Csak éppen nem tudom nem hallani, amint a hüllőtársadalom, meg a békák szinte valamennyi egyede elhagyja ajkát…

Pontosabban, káromkodik. Mint a kocsis, ahogy hajdanán példálóztak véle!

001

Még vagy húsz perc, mire elfogynak előlem, s az ablakhoz érek. Sorolom, mi mindent szeretnék, hogy levelem időben is érjen, saját kézbe kézbesítsék, ajánlott formában, ráadásul tértivevényesen! Sorolom, és kihúzom a gyufát! Ezt mégsem kellett volna! A postáskisasszony visszakérdez:

-Simán miért nem jó? Úgy is odaér ám! Meg aztán így is elveszhet… Bíztat, de én kitartva eredeti elképzeléseim mellett várok, amúgy méltóságteljesen. A kisasszony trillázni kezdi, hogy holnaptól festik a postát és már minden dobozokban van, fogalmam sincs, hogy amit kérek, mekkora feladat!

…Várok, várakozok, aztán előkerül a koperta, valahonnan a dobozok mélyéről a blanketták, és én a pultra görnyedve címezni kezdek.

Az ablakon túl közben zajlik az élet! Csörren a telefon, a kisasszony a doboztenger közepén a forgószékre pattan és folytatja, amit az imént az előtérben megkezdett. Olykor csak kiabál, néha ordít. Kedvenc szóhasználatával “saját” hím nemi szervének elfogyasztását emlegeti. A nyomaték kedvéért, vagy hatszor. Akiről beszél, rendkívül nehéz helyzetű lehet. Az illető édesanyja prostitúcióból tartja el magát – legalábbis ezt hangoztatja a hölgy, úgy percenként háromszor! Meg persze ugyanekkor a szaporodásra próbálja felszólítani áldozatát…

004

Mire a levélkísérő ívek kitöltésével végzek, már egyre kevésbé tudom magam türtőztetni. Aztán, hogy az üveg alatt átnyújtom a borítékomat, magam is kapok a rituáléból:

-Adja már azt a sz….t, had végezzek a p…..ba!

Még elmúlik két másodperc és nem bírom tovább! Mérlegelni sincs esélyem, csak úgy, szokásos basszusommal, és kellő magabiztossággal mégis megkérdezem:

– Hölgyem, nem szégyelli magát? Itt állunk vagy fél órája, nem hallunk az Ön szájából mást, csak ostoba káromkodást, szitkot, másokat becsmérlő arrogáns szavakat! Mégis, mit képzel magáról?

003

Szavaimra csend a válasz. Hirtelen és mérhetetlen csend. Az öreg néni jóságos tekintete végigmér, a fiatal lány kihúzza a füléből a parányi hangszórókat. Folytatásra várnak, de hiába. A postáskisasszony némán összeadja a fizetnivalót és, mint akit vérig sértettek, akinek bele szóltak mindennapos gyakorlatába, mindössze az összeget, a végösszeget sziszegi felém a kalitkaablak mögül.

Fizetek és távozom. A többiek, ott a sorban végigmérnek. Vajon, ki lehet ez a nagyon bátor ember. Vajon, honnan került ide, ki küldte? Végigmérnek, de persze senki nem szól. Hangos elköszönésemre nem kapok választ. Nem szokás, az sem.

Hazafelé baktatva eltűnődök. Rendezem magamban a történteket, de a kérdések csak jönnek egyre! Mi történt velünk, hogy a káromkodások, a gyalázkodás és mocskolódás irgalmatlanul ocsmány kifejezései beépültek a mindennapi szóhasználatba? Miért fogadjuk el, sőt, miért tekintjük egyenesen követendőnek a durva szavakat? Miért csak azokat? Miért lehet érvényesülni úgy, hogy másokat gyalázva, szidva, kérkedünk primitív szófordulataink, trágárságaink sorolásával? Hogy lehet, hogy a minősíthetetlen hangnemet használókat a társadalmunk már meg sem veti, sőt, példaként a magasba emeli a mindegyre káromkodókat? A másik lelkébe belegázolni, mások fogyatékosságán, hibáin élcelődni, vajon miért lehet érték?

A minap, egy televízió műsorában szerepelt a „meghívott vendég”. Munkájáról, tevékenységeiről beszélt. Éppen úgy, ahogy a postáskisasszony! Kötőszavai és fordulatai mondatról mondatra ismétlődtek, a ba…….eg, meg a ku…….va pi….a néha szemmel láthatóan zavarta őt a légzéstechnikája fenntartásában, de sem ő, sem az őt faggató nem látott kivetni valót a mondandóban. Mosoly helyett nyerítés, kacaj helyett röhögés kísérte zagyvált gondolatait, amiről persze később az összefoglalóban megtudhattuk, hogy rettenetesen coooool volt! Neki éppen rajongói, vagy ahogy manapság mondják, követői vannak…

Szép nyelv a magyar. A magyar hadak élén álló vezéreinknek is mindig követői voltak, akik a hadvezérrel elsőként, együtt haltak, ha kellett…

Jó volna tudni, mikor érünk fel a csúcsra. Ahonnan talán már nem lesz tovább!  Olykor a messzi Alföld sokat látott tanyasi emböreire gondolok. Szinte hallom távoli, míves mondataikat, szavaikat. Akik annyi nehézség és annyi megpróbáltatás közepette is tudtak méltósággal szólni jóbaráthoz és idegenhez.

És tudták jól, a tehetetlenségüket emlegetők gyengesége nem tartozik másra…

Mert a magyar hazában akadt már költő, aki valódi értékként, a fájdalom fokmérőjeként, a lemondás fájó kínjaként verselte meg a káromkodást:

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

(Nagy László verse)

MÚZEUMOK ÉJSZAKÁJA – a madárdoktor, meg a buetos

Van úgy, hogy rég elfeledett holmikba, emlékekbe botlunk, rendrakáskor, nagytakarításkor, vagy éppen költözködéskor. A fiókokat ürítve elmélázunk egy-egy apró papírfecnit morzsolgatva, felidéződnek pillanatok, amik talán soha többé nem térhetnek vissza. Ezek a mi kis házi múzeumaink… A kor előrehaladtával egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emlékek sora leginkább a veszteségeink felsorolásából áll. Sokan csak későn eszmélünk, akkor szeretnénk szólni, amikor már nem lehet… késő!

A minap, könyveket pakolva egy szeletke papír hullott előttem a földre. Névjegykártya. Tulajdonosa, valaha úgy látta jónak, ha mindazok az információk elférhetnek rajta, amiket fontosnak tartott. Nem szimplán név és cím, meg telefonszám, de kép és piktogram, mely a világ minden sarkában ugyanazt jelenti… Sólyom és vöröskereszt…

Persze, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. Aki nem látott még cseresznyemagozót, vagy tubuskinyomót, az valószínűleg elmélázik egy pillanatra, ha a kártya két fő gondolatát megpróbálja elképzelni: védett ragadozó MADÁRKÓRHÁZ, meg GARÁZSMÚZEUM. Olyan mesebéli, megfoghatatlan képek villannak elénk, amik valahogy nem akarnak összesimulni.

003

002

001

A védett ragadozók, meg a múzeumok tárlóiban az öröklétre szenderedett tárgyak két különleges lelki alkatot feltételeznének, pedig a madarak gyógyítója, vagy ahogy önmagát nevezte, a madárdoktor, no meg a múzeumi teremőr ugyanaz az ember… volt. És talán ezt a szót, itt a legvégén, na ezt volt a legnehezebb leírni most! Pista bácsi elment. Talán úgy a leghelyesebb, ha azt írjuk: búcsú nélkül. Ahogy a legendák illannak el, nesztelen, s csöndjük, hiányuk csak jóval később kezd sajogni!

005Még látni vélem a garázsmúzeuma kitárt kapuján át, ahogy kezében a flintával, sisakkal a fején masírozik, aztán, mikor mellém ér, odasúgja, csendesen: vigyázz a múzeumomra, ha már nem leszek!

Találkozásainkat nehéz volna felsorolni, valahány fészekből kipottyant bagolyfiókát, akárhány cinegét vittünk hozzá, jóságos ujjai közt mindahányan megnyugodtak. Rá bíztuk, a gondjaira hagytuk a madarakat, aztán, hogy legközelebb mentünk, még fölemlegette a röptüket. Mesélt az utolsó együtt töltött pillanatokról, aztán könnyezve visszaadta a felgyógyult madaraknak a szabadságot… Kőszeg felett valahány madarat látok repkedni, eszembe jut, hátha éppen a felgyógyult és felerősödött fióka szárnyalását szemlélem…

(…)

A határ túloldalán, a Szék-patak partján, Őriszigeten áll az öreg vegyeskereskedés. A kapuja zárva, évek óta már. A helyi tájszólás buotos, azaz boltos Lajosnak nevezte egykori szolgálóját. A Pathyk közt az egyik legöregebbet, akit mindenki ismert a környéken. Felsőőrött a felszegiek, a vasjobbágyi gelencsérek utódai, a vasvörösvári és alsóőri gyepűvédő székelyek unokái, akiknek padlásait évtizedeken át járta. Ahová feljutott, onnan minden törött cserepet, mozsarat, fakanalat… összegyűjtött! Néprajzi múzeum lett előbb a pajtából, a konyhából a tisztaszobából, a hálóból, legvégül maga a bolt is egy letűnt kor, a schillinges Ausztria lenyomatává változott.

006

007

008

Lassan egy éve már, hogy vasárnaponként nélküle ballagnak a szigetiek az evangélikus templomba. Buotos Lajos helye üres. Elköltözött ő is… Míg élt, bár egyre félénkebben, de mindig  megkocogtattam az ablakát. Az öröklétnek tűnt, mire ajtót nyitott, de aztán mesélt, megállíthatatlanul. A boltról, az asszonyról, meg a korán elballagó fiáról, akire örökül hagyhatta volna a portékáit… Amikor utoljára beszéltünk, csak annyit kért tőlem, ha meghal, segítsek gondoskodni a múzeumáról… Tenném, de…

009

Látom már, ő is csak egy hóbortos öregúr marad az emlékek ködében! Milyen kár! Milyen nagy kár, hogy ilyen értelmetlenül kevés, ma, megszállottnak lenni! Hinni abban, hogy adni jó, és talán kevesebb ellenségünk lehet, mint barátunk. Mostanság, a júniusi rőzsetüzek éjszakáján rájuk emlékezem, néhány apró emlék, kacat és ócskaság válogatása közben.

Ez a múzeumok éjszakája…

NE HALLGASS RÁM – jobb, ha magad is belehalsz!

Hallgatózni mindenki szokott. Én is. Ezek a mondatok,  egy beszélgetés foszlányai, aminek megdöbbentő részleteit itt közlöm; tegnap egy kormány-közeli ember szájából hangzottak el. Gondoltam, nem csak mást, engem is illet!

Góbéságok ezek a javából…

„Vannak emberek, akik azt hiszik magukról, hogy a duzzadt narancsból késsel, villával táplálkozva, azonmód nemes urakká változhatnak; midőn a kerekekből is bicikli lészen, amint párosítjuk azokat, s a hátulsó szaporán követni kezdi az elülsőt.”

KONICA MINOLTA DIGITAL CAMERA

„Akadnak bizony, jócskán, még ma is, akik esteledvén a lámpák tüzeit inkább eloltják, mintsem látásukat romlasztván az olvasással csekély értelmüket összezavarnák! Révületükben azután dogmát, (alaptörvényt) alkotnak, csak úgy, azért, mert… persze szigorúan előzmények nélkül!”

003

„Léteznek olyanok, akik visszhangzó szavaik hallatán elégedettségre utaló jeleket vélnek felfedezni, egyenest égi áldást, s ha dölyfös vihar közeledik, jéggel, bátran hirdetni kezdik az üdvösséget, az ingyen kegyelem maszlagát! Dolgukat a szentlélek nevében, köteleik végén rángják.”

001

„Ők azok, akik gondoskodásukban másoknak is  kötelet javallanak, az ellenfélnek, és tudni vélik, hogy a szegénység bűn, és nyilván büntetendő; no persze, aki nem képes a köz javáért tenni, tehát csenni, lemarad, és nyilván annyit is ér!”

008

„Mindahányan lazák, kalocsait, meg matyót hímeztetnek dolmányaikra, s ha kell bocskaiban, s lóról vetik szemük fényét a megilletődöttekre! Vadászkastélyaikból száműzik a múzeumi papucsokat, de azért a külhon felé temetkezni fognak…

Narancsok a vöröset…”

005

„Elneveznek és kineveznek, mindent nemzetinek és demokratának, mások madarait lesajnálva turult avattak, ha örömük volt bátorkodtak, ha bánatuk, megtiszteltek a többes szám első személlyel.

És persze mindenkitől csak értünk védik határainkat!”

007

Volt, aki tegnap fordított nekik hátat, de lesznek jócskán, akik holnap, holnapután teszik. Ha teheted, ne hallgass rám – jobb, ha magad is belehalsz! Vagy lesz úgyis, akire mindig jobb hallgatni, csak mert más, mint én?

Ismerős…?

006

„Azok ott ma mozdonyt neveztek el a költőről. Vörös vonatot avattak a narancsok…Feljogosították, felhatalmazták magukat arra, hogy megtehessék az emlékével ezt is. Rom-kocsmájukkal hivataluk fényét emelték, s boldogságuk zártkörűségéről istenük módján döntöttek…”

FÖLDTÖRVÉNY UTÁN – Ángyán megalapította a Tisztességes Emberek Szövetségét

2013. június 21-én, pénteken szavazott az Országgyűlés az új földtörvényről. A jogszabályt az ellenzéki pártokon kívül Bencsik János és Ángyán József fideszes képviselők is bírálták, utóbbi emiatt a szavazás után bejelentette, hogy elhagyta a Fideszt. A bejelentésével egy időben bontott zászlót új mozgalma, a Tisztességes Emberek Szövetsége. Szerettük volna értelmezni az okokat, amiért döntését meghozni kényszerült…a kifogásolt törvénnyel kapcsolatban Ángyán nyolc pontban gyűjtötte össze gondjait, gondolatait:

935416_471259369616942_7934139_n

1. A döntés nyomán korlátlan birtokméretek alakulnak

A törvény az eddigi 300-ról 1200 hektárra növeli az egy magánszemély által hasznosítható földterület nagyságát, miközben eltörli a családi összeszámítást. Vagyis egy több ezer hektáros területet nyugodtan szét lehet dobni a házastársak, gyerekek között, de még a szeretetotthonban fekvő nagymamának is lehet pár száz hektár szántója és gyümölcsöse. (Ebbe ráadásul a társas gazdálkodásoknak nem kell beszámítani a tagjaiktól bérelt földet, valamint a kényszerhasznosítást.)

Gazdasági társaságok a korábbi 1200 helyett 1800 hektárnyi földet birtokolhatnak, hasonló jogi kiskapuk mellett. Emellett az állam bármikor dönthet úgy, hogy a nem megfelelően hasznosított földet másnak adja, méghozzá pályáztatás nélkül, a nyilvánosság kizárásával.

Összehasonlításként Európában a nagybirtok átlagos mérete 2011-es adatok szerint: Svájcban 54, Hollandiában 135, Belgiumban 150, Lengyelországban 250, Franciaországban pedig mindössze 274 hektár!

5831_480140535395492_2123655840_n

2. Növekedni fog a tőkés társaságoknak való kiszolgáltatottság

A korábbi években nagy port kavart, hogy az NFA, a Nemzeti Földalap által kiírt bérleti szerződéseket a helyi gazdálkodók elől nagybirtokosok és tőkés társaságok happolhatták el. Ez várhatóan a jövőben még inkább így lesz, mivel a mintegy kétmillió hektárnyi állami földek esetében tulajdonképpen jogi kiskaput nyitnak az NFA-nak a külön rendelkezésre.

A nonprofit szövetkezeti forma támogatása helyett ráadásul a kormány úgynevezett “integrátorokat” támogat, amelyek révén a tőkeérdekeltségek koncessziós formában régiónként maguk alá gyűrhetik a mezőgazdaságot, és kiszipolyozhatják a hasznot.

A profitot ezek után remekül át lehet mosni például egy Seychelles-szigeteki offshore cégen keresztül! Már elnézést a remek ötletért!

Becslések szerint egyébként a hazai termőföldek közel 80 százaléka jelenleg 180 nagytőkés csoport kezében van. Ezek a nagytőkés csoportok, illetve vezetőik tették vállalhatatlanná Ángyán számára a szaktárca vezetését…

3. Hátrányba kerülnek a helybeliek, a régi idők földműveseinek utódai

A törvénytervezet bírálói, így Ángyán József is hosszasan taglalták,  hogy  indokolatlanul széles az a húsz kilométer sugarú kör, amelyen belül a törvénytervezet szerint még “helybelinek” számít a földterületet birtokló. A jogszabály ráadásul meglehetősen rugalmasan kezeli az üzemközpont fogalmát is.

Egy gazdaságnak ugyanis lehet székhelye, valamint korlátlan számú telephelye, és papíron szinte bármelyik telephelyet később központtá lehet nyilváníttatni, így a cég könnyedén megszerezheti a kiszemelt földet, szinte bárhol, a helyeik elől. (Erre sajnos számos példa volt már a földbérleti pályázatok során is.)

582088_331481233646093_1429418318_n

4. Nincs mi megmaradjon a kisemmizett kisgazdáknak…

Az új törvény láthatóan semmilyen formában nem biztosítja a kis és közepes gazdaságok korábban bőszen ígért előnybe hozását. Helyettük a nagybirtokosok és tőkés társaságok 15-20 év múlva lejáró bérleti szerződéseket köthetnek, melyekre ráadásul azok lejárta után is előbérleti joguk lesz! A korábbi törvénytervezetből ráadásképpen kikerült az is, hogy egy család településenként nem birtokolhat többet az összes földterület 25 százalékánál.

Ezzel gyakorlatilag beláthatatlan időre bebetonozzák a mostani, igazságtalan földbirtokszerkezetet.

Egy jogi kiskapu persze azt is lehetővé teszi, hogy az állattartó telepek felülírják az elővásárlási és 20 kilométeres szabályt. Nekik úgy tűnik, majd mindent lehet, elvégre a jószágaiknak enni kell!

5. Korlátozott döntéshelyzet és vétó lehetőség a földbizottságoknak…

A tervezet korlátozott beleszólást biztosít a helyi földbizottságoknak, ám valós, végső döntést nem hozhatnak. Az állami hatóság bármikor úgy dönthet, hogy “ésszerűtlen birtokszerkezet” kialakulása miatt másnak adja a használati jogot.   A jogszabály azonban nem részletezi, hogy mi és kinek a nézőpontjából számít “ésszerűtlennek”.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a földbérleti pályázatok során “üzleti terv nem kellő megalapozottságára” hivatkozva utasították el több helybeli pályázatát! Ez később sem lehet másképp!

6. Vajon mi lesz a választások előtt sokat ígérgetett munkahelyteremtéssel?

Miközben korábban a fidesz berkeiben mindenki a föld megtartó képességéről beszélt, az új törvény nem kötelezi a földbérlőt, hogy helyben adjon munkát az embereknek. Időközben szintén elsikkadt a választásokkor beígért “demográfiai földprogram” is, amely fiatal letelepedő pároknak biztosított volna kedvezményeket, amennyiben vállalják, hogy a földet megművelik, és legalább két gyermeket felnevelnek. Ez a történet elúszott, akár a többi aljas urban legend…

432128_329949383799278_41518136_n

7. Tetszik, vagy nem, kezdődhet a külföldiek szabad rablása!

Talán, akadnak még, akik emlékeznek, a kormány két éve azzal utasította el a Jobbik javaslatát a termőföld és az ivóvíz alkotmányos védelméről, hogy majd a vonatkozó törvény rendezi ezt a kérdést. A hazai zöldbárók helyzetbe hozását szintén a külföldi spekulánsok elleni harccal magyarázták az illetékesek.

Ehhez képest a törvény csupán az Európai Unión kívüli állampolgárokat tekinti “külföldinek”, és bár helyben lakáshoz és tulajdonhoz köti az uniós polgárok földhöz jutását, az utóbbi évek-évtizedek bizonyították, hogy ezek zsebszerződések útján könnyen kijátszhatóak.

A 2011-ben három évvel meghosszabbított földmoratórium 2014. május 1-jén, vagyis pontosan tíz évvel uniós csatlakozásunk után fog lejárni. Ezek után talán érthető, miért lépett a függetlenek közé Ángyán József és miért kíván a továbbiakban, politikai pártoktól függetlenül, a Tisztességes Emberek Szövetségén belül tevékenykedni.

Ángyán

8./ Ahogy egy korábbi nyilatkozatában kijelentette: “Magyarország története itt véget ér…” nos, most úgy tűnik, egy új történet viszont elkezdődik!

EGY EMBER EMLÉKEZETE

Jó volna tudni, mikor jön el az a nap, amikor két magyar ember, acsarkodás nélkül lesz képes egy asztalhoz ülni!? Mikor jön el az a pillanat, hogy a kicsinyes napi irigykedésen és megvetésen túlnőve képesek leszünk egymás eredményeit elismerni? Nem lehetünk biztosak abban, hogy a mi időnkben ez az álom valóra válik, mégis, szinte minden nap hallatnunk kell a hangunkat a valós értékek mentén. Ideák és eszmék a jövőben is ütközni fognak, ahogy ideológiák is léteznek majd egymás ellenében is, de kell, hogy legyenek örök érvényű értékek és velük igazságok!

Mert ahogy a hősi temetőben a nagy fák árnyékában egymás mellett nyugszanak a hősök, a fasiszta német hadsereg és a kommunista szovjet hadsereg halott katonái, ahogy a jelentős királyok, államfők,  hadvezérek mindegyikének nevét és dicsőségét felemlegetjük idővel, talán a magyar nép gyermeke is elérheti egyszer érettségének azt a fokát, hogy a rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság minden miniszterelnökének nevét tisztelettel legyen képes felsorolni!

Antall József,

Boross Péter,

Horn Gyula,

Orbán Viktor,

Medgyessy Péter,

Gyurcsány Ferenc és

Bajnai Gordon

a közelmúlt kiemelkedő magyar emberei, államfői (voltak), akiknek mindegyikét egyenlőképpen megilleti a tisztelet!

Amikor az itt felsorolt miniszterelnökök közül immár a másodikról is csak néhai miniszterelnökként beszélhetünk, gondolkozzunk el egy pillanatra!

Vajon, valóban jogában áll-e bárkinek is egy másik embert a meggyőződése alapján becsmérelni és megalázni, akár azzal is, hogy a másik, a rivális személyét minduntalan a sárba tapossa? Igen…A rendszerváltás utáni idők legnagyobb gyalázata, hogy ma akadhat olyan felelős vezető, aki kirekesztheti az együttgondolkodás felelősségének lehetőségéből elődeit, s közöttük szelektálva a magatehetetleneket gyámolítja, a bátrakat pedig rendre csak mocskolni képes…

hgy

BÉLYEG ALATT– büszkeség, vagy szégyen a közfoglalkoztatottság?

„Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.” 2002-ben hangzott el ez az ominózus mondat, egészen pontosan dakota közmondás, abban az időben, amikor a vezéri retorika szerint efféle példabeszédekkel illett újra meg újra mosolyt rajzolni a veszteségeibe éppen belehalni készülő nyáj orcájára. E mérhetetlen bölcsesség előtt persze jóféle magyar felvezetés érlelte az összetartás moraját, minek is titkolnánk:

„Komolyabb utazás előtt az ember elviszi a szervizbe a kocsit, nehogy baja essék az úton. Amikor érte megy, jó hírrel fogadják: nincs gond, csak egy-két csavart kellett meghúzni, no és egy-két apróságot kicseréltünk. Egyébként minden rendbe van, ha kell, elfut még vidáman akár négy évig is. Az ember bizakodva indul neki, de hamarosan rájön, hogy valami nincs rendben. Először egy kis kopogást hall, aztán mintha az egész balra húzna. Aztán rájön, hogy valahogy a kormány sem úgy működik, mint régen. Ilyenkor visszaviszi a szervizbe, megint egy kicsit állítanak a járművön. Ám a baj mintha egyre nagyobb lenne. Talán éppen azt cserélték ki újra, amitől eddig jól működött. Egyre több a bosszúság, egyre kevesebb a bizalom. Így megy ez hónapról hónapra, mígnem egy rosszkedvű napon az egész fölmondja a szolgálatot. Amit mi tehetünk, nem több annál, minthogy csak egy tanáccsal szolgálhatunk az uraknak a szervizben. Ha megengedik régi dakota bölcsesség ez: ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.” (O.V. Dísz téri beszéd, 2002.)

(…)

Egy friss hír szerint: „Sérti az emberi méltóságot és az egyenlő bánásmód követelményét, hogy egy cég megkülönböztető jelzés viselésére kötelezte a közfoglalkoztatottakat – állapította meg Szabó Máté ombudsman. A munkavállalónak sárga láthatósági mellényt kell viselnie, rajta a felirattal: közcélú foglalkoztatás. A cég vezetője a közfoglalkoztatás társadalmi hasznosságának propagálásával indokolta az előírást.”

57846_szabo_mate

Jó volna tudni, most éppen hol tartunk! A kopogásnál? Netán a kocsi balra húz és a kormány sem úgy működik, mint régen? Vajon a szervizben mit tudnak még javítani, állítgatni az összességében egyre több gondot felmutató helyzeten? Szabó Máté az emberi méltóságról beszél, a cég vezetője meg a társadalmi hasznosságról. De vajon az emberi méltóság megsértéséért nem éppen a társadalom a ludas? Világért sem gondolnánk, hogy a cég vezetője ne értené, mit jelent a munkanélküli lét. Talán arról is van fogalma, hogy mekkora szégyen ma Magyarországon a  nélkülözés. Bizonyára kipróbálta már a méregtelenítés népszerű formáját, a lé-böjt kúrát, vagyis a böjtölést is, mely sok ponton kísértetiesen hasonlít az éhezésre. Víz és semmi más, hosszú időn keresztül, a méreganyagok távozása okán. Igen, ez valami hasonló, a nehéz sorsot élők tudata is tisztul, csak éppen kényszerűségből. Talán az sem baj, ha erről nem értesülnek az ismerősök a Facebook oldalakon…

Mert a nehéz sors bizony olykor együtt jár az éhezéssel és a folyamatos lemondással olyan kellemes dolgokról, mint a napfürdőzés egy strandon, wellness program egy életmód táborban, valahol a tenger partján, vagy éppen a mélyládából előtörő ritmusok mentén történő száguldás egy vadonatúj gépcsoda volánja mögött. Ami a jobb sorsúak közt persze mindennapos élmény! Mondhatni, természetes velejárója a mindennapoknak. A gyönyörű modell elhíresült mondata szerint:

„Mert Ön megérdemli!”

Vajon kinek van igaza? A sárga mellényben, – KÖZFOGLALKOZTATOTT felirattal – dolgozókat látva, felháborodó ombudsmannak, vagy a cégvezetőnek, aki a társadalom, tehát a KÖZ helyett nyilatkozik és bélyegez? Vajon elég érett ma már a társadalom arra, hogy elfogadja és értelmezze a valódi alkalmazottként átélhető munka helyett alkotott KÖZFOGLALKOZTATOTTi munkavégzést? Vajon egyenlő félként tekint elsuhanó kocsijából egy jómódban élő mindazokra, akik az út szélén kapálgatva, lapátolva próbálnak – a státusukba beletörődve – túlélni egy újabb hónapot?

kozmunkasok-miskolcon3

„Mélyen megalázó, diszkrimináló a mellény viselése, hiszen a közfoglalkoztatottakkal együtt dolgozó, szabálysértés miatt közérdekű munkára kötelezetteknek és a közfoglalkoztató cég más munkavállalóinak nem kell ilyen felirattal ellátott mellényt viselniük. Róla pedig – noha nem követett el semmilyen szabály- vagy törvényellenes cselekményt – mindenki messziről láthatja, hogy közfoglalkoztatott.” Ezzel fordult az alapvető jogok biztosához egy panaszos.

87757_kozmunka

A miniszterelnök munkát ígért. Milliók számára biztos megélhetést, aztán a szokásos teremtés közben feltalálni szíveskedett a KÖZFOGLALKOZTATOTT figuráját, a közterületeken mások elé sárga mellényben, KÖZFOGLALKOZTATOTT felirattal kiterelt közmunkást, az értelmes és tanult szakmája, diplomája alapján elfogadható munkát nem találó embert, aki persze annak a társadalomnak a tagja, mely elfogadja a neki vetett alamizsna társadalmi hasznosságát! Vajon érezhető az ellentmondás, vagy még jöhet számtalan igazítás, míg a végén az egész be nem fuccsol? „Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.” A munkanélküliség felszámolásának ez a módja sokak számára megalázó, talán nem kellene még bélyeget is sütni a nyomorultak hátára!

93771

„A közfoglalkoztatottnak nincs választása, hol és milyen munkakörben kíván elhelyezkedni, így az iskolai végezettségéhez, szakmai gyakorlatához képest kevésbé kvalifikált munkát is el kell végeznie. A közfoglalkoztatási programok sok esetben a nagy nyilvánosság előtt zajlanak – ilyen például a közterületek, parkok gondozása, ároktisztítás, parlagfű-mentesítés – így adott esetben széles körben ismertté válhat, hogy az érintettnek nincs a munkaerőpiacon elérhető munkája” – közölte az ombudsman.

„Mindezek miatt kiemelten fontos, hogy a közfoglalkoztatás megszervezése során fokozottan tiszteletben tartsák a közfoglalkoztatottak emberi méltóságát. Annál is inkább, mivel a közfoglalkoztatáshoz – éppen a munkanélküliség, a rászorultság, a kiszolgáltatottság és számos egyéb körülmény miatt – számos társadalmi előítélet is kötődik.”

Szabó Máté gondolatait vélhetően nem csak a KÖZFOGLALKOZTATOTT érti, de megszenvedi mindahány gyermeke, hozzátartozója és ismerőse, barátja is. Valami ehhez hasonló már történt az elmúlt század közepe felé Magyarországon! Azok az idők nem tartoznak a magyar történelem legdicsőbb napjai közé…

APÁK NAPJA – apaország, apaföld, apanyelv, meg a többi…

Június harmadik vasárnapja. Szinte végtelen a választék, mindenki ünnepelhet, emlékezhet a kedvére! Akad, aki Nagy Imre, néhai moszkovita miniszterelnök, – elvtársai által rá méretett haláláról – kivégzéséről emlékezik; vannak, akik Leopold Bloomra fogják, s az írországi Bloomsday okán festékszóróval a kezükben körbepecsételik a szombathelyi belvárost. De talán, az öregebbek még emlékeznek jól, 1977-ben ezen a napon választották a Szovjetunió vezetőjévé Leonyid Brezsnyevet, 63-ban Tyereskova szintén e napon indult Föld körüli pályára a Vosztok 6-os fedélzetén. Dél- Afrikában ez a fiatalok napja, a Youth Day

Az eget felhők borítják, odakint 26 fokot mutat a hőmérő, ma épp egy ág sem mozdul. A monitorra bambulok, és az általam soha nem látott óceán partjáról készült képet nézem. De jó volna most ott lenni! Jó volna, persze, hogy jó volna ott, nagyokat lófrálni a süppedő homokban, hallgatni a morajlást. Illetve, csak gondolom, hogy jó volna, hiszen aligha tud hiányozni az ismeretlen, amiről valakik által rögzített tipikus képeken át értesülhettem mindezidáig… Itt ülök ennek a végtelenül összetöpörödött anyaországnak a csücskében, olykor talpam alatt döng az anyaföld és mondom, néha írom a magamét az anyanyelvemen…

Bámulok egyre, s a tengert idéző képernyő alsó csücskében egyszer csak feltűnik egy aprócska boríték! Levelet hozott a postás! Manapság ehhez nem kell már az öreg bajuszos bátyó a ződ-dómányában, nem kell már figyelni az irányító számra. Levelek jönnek-mennek, se bélyeg, se koperta, csak egy icurka-picurka piktogram, mely a képmezőbe ágyazva villog és nyüstöl egyre, hogy levelet kaptam, lájf…, és nógat, olvassam el, de íziben!

Video üzenetem érkezett. Egy egészen apró kisfiú és egy kisleány, a múltam málló tükörcserepei elevenednek meg a képeken… a lányom, meg a fiam, évtizednyi távolból, s a mosolygós arcok mellett versike mesél, ...s valami ördöngös módon egyre homályosabban látok… Könnyek szöknek a szemembe!

0004

Úgy hitetlenkedek, mint egykor öregapám, amikor az első unokája a világra jött: ezt is megértem! Az üzenetet a lányom küldte, nekem, köszöntésül, apák napjára! Mert bár már jó néhány évet hagytam elszelelni a rám kimértből, ma értesülhettem elsőként arról, hogy június harmadik vasárnapján az édesapákat, az apukákat ünnepeljük! Ma van apák napja!

0006

Nem olyan bokrétás, nem is olyan tavasziasan zsongó nap, mint az édesanyák ünnepe, és egészen kicsi az esélye annak, hogy valaha apaországról és apaföldről szólnak majd a hírek, s ennek az ostobácska vetélkedésnek nyilván semmi értelme sem volna… mégis jó tudni és érezni, hogy ma rólunk, édesapákról; vagyis most éppen rólam szól ez a nap!

0001

Meg persze arról a gyermekről, akinek mindenkinél fontosabb az édesapja! Mert ez a dübörgő és prüszkölő, pillanatokra sem megtorpanni képes világ azért olykor adhat egy keveset azoknak is, akik a rengeteg világsztár, celeb,  hatalmasság, meg megélhetési politikus által összekuszált világban, csak úgy, szimplán és egyszerűen édesapák szeretnének maradni. Apukák, apik és papik, kinek, mi jut…

0003

Édesapák, akikről talán sokkal ritkábban írnak megható verseket, mint az édesanyákról, akik, lehet, soha nem lesznek olyan izmosak, mint a világhírű testépítő bajnokok, ruhájuk nem lesz olyan elegáns, mint a népszerű filmszínészeknek, nem sikoltoznak előttük tinilányok, és veres szőnyeg sem szalad a léptük alatt. Csak simán édesapák, olykor fáradtan és elkeseredetten, de mindannyiszor boldogan, ha a fölnőtté lett gyermekük felől hallanak…

Nem tudom, kinek jutott az eszébe, hogy ezt a napot az édesapáknak ajándékozza, de gyanítom, szép képek jártak az eszébe! Valahányszor arra az emberre gondolt, akinek jó levelet írni egy lustácska júniusi vasárnapon… aki az óceánról álmodozik, vitorlásokról, meg nagy halakról, akár Santiago egykoron.

0002

Éljenek az édesapák! Szeretetben és örömben végre, mert hát ez volna a dolgunk!

ÍTÉLET HELYETT – pótvizsgázók maradunk „mindörökké ámen”?

Valahol Európában! A most már világhírű, korábban hazánkban pótvizsgára küldött magyar látványszínház történelmet írt. Először fordult elő, hogy külföldi csapat álljon a képzeletbeli dobogó legfelső fokára a világ egyik leghíresebb műsorában, a Britain’s got Talent-ben. Fellépnek majd többek között az idei Királyi Varietén is, így az uralkodócsalád tagjai mellett II. Erzsébet is tapsolhat majd nekik.

0003

A hír értékén alig ront, hogy mindezt a legrosszabb pillanatban érték el! A rossznyelvek – vajon, ki lehet az? -szerint, a választási kampány hevében Wesselényi szerepében tetszelgő miniszterelnök legkeményebb harcai közepette voltak szíveskedni győzni! Nem valami elegáns attitűd éppen akkor világhírűvé válni, amikor minden csak a vezető és tábornoka vezényszavára történhet, legyen szó vízről, homokzsákról vagy éppen pár milliárd átcsoportosításáról.

Mentalitás kérdése! Ezek meg itt megnyerték a Britain’s got Talentet! Csak úgy, mindenféle össznépi lihegés nélkül! Akkor, amikor a győzelmük puszta illetlenség volt!

Valahol Európában! A hírek szerint a szexmániás úszónő könyve körül botrány érik, kavarog, sorra jelentkeznek a világklasszis sportolók, akik felháborítónak tartják ezt az egészet! Ismét ugyanaz a néhány attitűd és ugyanaz a mentalitás! A béka déli pólusa alá helyezett rubicon kérdése.

0004

Mert valójában az örökös bajnok úszónő könyvét kiadó szakemberek döntöttek úgy, hogy a milliós tarolás érdekében úgy dobják a piacra a könyvet, – melynek címében a főhős önmagát bélyegzi, tekintettel a prűd és tabukban tobzódó társadalomra – hogy az lehetőleg botrányt kavarjon. Mert máskülönben süket és vak marad mindenki, aki amúgy kíváncsiskodik, kukkol és persze kellően perverz, mint minden hasonló történet hallatán! Tehát a többség, – mely amúgy megtanult álszent módon böcsületes emberként tisztelendőt játszani -, most ítélet helyett okoskodik, mint mindig, mintha ez volna a dolga, és felháborodik!

Mert aki felháborodik, annak nyilván igaza van! Aki meg őszinte, az csakis becstelen, másokat lejáratni kész, erkölcstelen céda lehet, főleg, ha a marketing eszközöket készpénznek vesszük!

Könyvet írni és megjelentetni az áradás közben, illetlenség!

0005

Valahol Európában! A felsőoktatás megrendszabályozása céljából, a végtelenségig szerencsétlen, kereszténységével olcsó nagyasszony figuráját megunva, az új műsorhoz új férfi kell alapon előálló faarc máris kirukkolt bődületes okosságával!

Azt zengi Klinghammer, hogy elvárásai vannak az engedelmesség tekintetében, és csak az alattvalók bamba pusmogását képes elfogadni, ha intelligens egyetemistákról hallucinál. Számára tehát a kussoló és mindent szánalmasan elfogadni kész hallgató a jó hallgató, aki meg nem rest, lázad, – haha -, elbújhat szégyenében, mert a nagyember így akarja. Szép idea, egy már sokadszorra emlegetett mentalitás újabb gyöngyszeme, a nemzetvédő szerepében tetszelgő diktátor arcmására formázva.

Kár, hogy a gügyeség, mint kategória, ezen a szinten már nem lehet attitűd. Nem ám!

Valahol Európában, van egy Magyarország néven jegyzett földrajzi terület, melynek lakói magyarok. Érdemes és kellemetlen magyarok, kormánypárti és minden rosszért felelős – hibás – ellenzékiek, sósak és édesek, fehérek és feketék, hűvösek és számosan melegek! Meg cigányok és nem azok, akik jó vaskos véleménnyel rendelkeznek, persze a cigányokról.

Kalandvágyból itthon maradt, hallgatag tudósok és kereplőként a világba gágogó tudni vélők…  meg néha mi!

0001

Mostantól pedig akadnak az árvízi védekezők, akiknek  egyenesen a Jóisten küldött derék vezetőt, meg persze a másik oldal, a fanyalgók világa, akik csak arra spekuláltak, hogy a Duna elöntse Budapestet… Ez a mérhetetlen állóvíz, itt Európa közepén, benne a rengeteg véglénnyel, akik között persze élnek kúlok, meg szittyák, tetováltak és fényevők, jócskán. Öröm nézni, amint sütkéreznek! Sütkéreznek és sütögetik a pecsenyéiket, a drágaságot, a mutyikát, ami nélkül – nekik – képtelenség volna élni!

Valahol Európában az Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen túl minden bizonnyal él egy ember. Szokás szerint egy nagyon szegény ember, persze! Aki tudja jól, hogy a tehetség nem az akarat gyermeke, s azt is, hogy a szép valójában csak az érdekek által szép, a jó pedig csak egyszer használatos. Tudja, mert megtanulta, hogy a jó orvos megelőzi a bajt, a jó tanító pedig élményeket oszt, amiben a tanítványok élvezetet lelnek, s ha a diák bukásra áll, a tanár magát hurcolja fel a Taigetoszra. Tudja, de nem szólhat, ez most a dolga! És miközben levonul az ár, mely elönthette az országot, végignézi, amint a fiatalok lámpavasra akasztják a Klinghammereket, végighallgatja a sportolónőt molesztáló varangyok bűntető pereit, és végigtapsolja, amint legjobb magyarjaink messze idegenben, az idegenek mentalitását kihasználva, az ő attitűdjeik fényében győzedelmeskednek, csak egyetlen mondatot mormolhat magában:

Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!

Szomorkodva nézi, hallgatja, amint honfitársai azon meditálnak, vajon könnyelmű volt-e a hópárduc nyolcezer méter felett… a Duna pedig méltósággal hömpölyög… miközben egyes dolgok az illetlenség kategóriába szorulnak!

Utóirat:

Hat fővárosi társaság vezetője múlt évi prémiumfeladatainak teljesítettségéről és a kapcsolódó kifizetésekről döntött szerdán a Fővárosi Közgyűlés. A prémiumok mértékét a főváros vagyonrendelete szabályozza.

Az elfogadott előterjesztés szerint a Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ (BFVK) Zrt. vezérigazgatója a teljesített feladatok alapján éves alapbérének 35 százalékára jogosult, vagyis Nagyunyomi-Sényi Gábor Antalt 5 millió 460 ezer forint illeti meg.

0002

A Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatójának, Vitézy Dávidnak éves bére 40 százalékának 80 százalékát fizethetik ki, ami 6 millió 144 ezer forintot jelent. Bolla Tibor, a BKV vezérigazgatója ugyanilyen arányban jogosult az összegre, esetében ez 5 millió 568 ezer forintnak felel meg.

A Nagybani Piac vezérigazgatójának, Házi Zoltánnak 4 millió 992 ezer forintot fizethetnek ki, ez az összeg éves alapbérének 40 százaléka. A Budapest Főváros Városépítő Tervező (BFVT) Kft. ügyvezetője, Albrecht Ute éves alapbére 20 százalékának 80 százalékára jogosult, ami 1 millió 488 ezer forint, míg az Enviroduna Kft. ügyvezetője, Wertán Zsolt Zoltán számára az éves alapbére 30 százalékát fizethetik ki, így őt 4 millió 140 ezer forint illeti meg.

EMBEREK A GÁTON – a hordalék, meg ami alatta van

„Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.” 

(Móricz Zsigmond)

Napok óta jön a víz. A híradások, a szóbeszéd a folyók áradásával van tele, nincs, aki közömbös maradhatna. Akadnak, akik kiveszik részüket a védekezésből, ott lehetnek, ahol ezekben a napokban lenni kell, és vannak jócskán, akiknek eljutni a gátakig egyszerűen lehetetlen – nem áll módjukban! Hiába minden erőfeszítés! Az utazás, az ottlét, számukra egyszerűen vállalhatatlan… 

(…)

Ifjú emberként nyaranta messze utazott, hogy az augusztus perzselő heteit a Hódmezővásárhelyi tanyavilágban, meg a  legendás Mártélyi Tisza-holtágban tölthesse. Idehaza esztendőn át készült, azt füllentette, alkotni, rajzolni, festeni megy… Tanítóitól búcsúzva, mestereihez utazott, s a háromféle valóság világán túl ízes magyar beszédet, tanyasi életszemléletet, meg a valódi magyar pipa emberes tömését tanulmányozta heteken át.

0004

A töltésen túli világ az évenkénti áradásokról szólt, mindarról, amit vitt, vagy hozott a folyó, a folyó, amiről az alföldi embör csak a tisztelet hangján beszélt, mindenkor. A szelíd holtág, a vad folyó mellett erre tanította a tapasztalatból táplálkozó öregeket, s törvényeiket nagy igyekezettel közvetítették az ifjak felé. Volt mit tanulni, ellesni tőlük!

Az ő ott töltött ideje mindig a nyár derekára esett,  (ma úgy mondanánk, a kánikula idejére, amikor a gazdag emberek a tengerparton ejtőznek… ) Augusztusra a természet kiheverte az ősz, a tél, meg a tavasz sebeit. Míg Mártélyban időzött, mégis mindenki a télről, a méteres hó falakról, a baltákkal hasogatott lékekről, a végtelen jégről, meg az árvizekről mesélt. Úgy emlékezik, minduntalan megpróbálta megálmodni azt a több embernyi magas áradást, a cölöpökön álló ártéri házak közt hömpölygő Tiszát, de általában még álmában is feladta a harcot… elképzelni sem tudhatta, – így mondta -,  miféle háborúságokat vészelnek át telente az ottaniak. Felénk, a messzi Dunántúlon, majd félezer kilométerre onnan, a születésünk ideje óta nem volt komolyabb áradás.

Úgy ment abba az ismeretlen vízi világba, mint egykor Tutajos, a városi siheder az öreg Matulához… Tapasztalatlanul, tele kíváncsisággal. Sokat tanult…

0002

Nehéz volna felidézni az utazások hosszát, pontos költségeit, de némi szülői, nagyszülői támogatással minden esztendőben eljutott, eljuthatott oda. A szocialista idők Magyar Népköztársasága idején Pestig a hajnali gyorssal, majd Szajolon hosszasan várakozva, a közeledő estvére, a mártélyi ütött-kopott vasútállomásra érkezhetett. Az ottlét munícióját helyette intézték, de a tartalék a hetek alatt azért mindig elfogyott. A hazafelé jövet előtt ezért még a vízparton áruba bocsátotta néhány föstményét, – ezekből a sosem látott képekből lettek a legendák idehaza -, így aztán visszafelé sem kellett az autóstoppon spekulálni! A betétes zsemle a resti előtti forgótárasból két bélásba került, s otthonig kitartott a kulacsba rejtett, még a Csülök csárda szegletében fejtett nagyonhoszzúlépés…

Akkoriban nem tudhatta, mi a különbség a szegény emberek, meg a viszonylag jómódúak között. Gyermek és ifjúkorában mindent megkapott, nem igen volt emléke a nélkülözésről. Néha ugyan furcsállotta, amikor az ottani öregek ámuldoztak az általa legyőzött távolságról, miközben ők évtizedeken át alig hagyták el az otthonaikat. De mindezt talán a hajlott korukkal magyarázta…

Fogalma sem volt arról, mit jelent a röghöz kötöttség, a bezártság.

Sok minden változott azóta. Pontosabban minden. Ő is. Az Alföldre járó diákból felnőtt lett, előbb gyarapodó, bizakodó, családot és vállalkozást alapítani képes győztes, mára leginkább kiábrándult vesztes, mindent feladni kényszerülő, aki nem mindig lehet ura az önmagával szemben megfogalmazott elvárásainak. Sok mindent elért, majd elveszített. Pontosabban mindent. Már tökéletesen tudja, mi az alapvető különbség a szegény emberek, meg a jómódúak között.

Tapasztalatból, csak éppen fordított sorrendben.

0001

A minap kora hajnalban értesült a Duna áradásáról. Szeme előtt leperegtek a gyermekkor víziói, a tanyasiak történetei a mindent tarolni képes erőről, a feltartóztathatatlanul hömpölygő vízről, mely magával vitte házaikat, az ólakat, meg a gémeskutat; élethelyzet, állapot amelyből nem menekülhettek, csak túlélők akadhattak, számosan. Tanúk, akik legendákat szőttek a legyőzhetetlenről… Amiről hallani is borzalmas volt, most itt közelgett, – ahogy a régiek mondták -, a kertek alatt. A Duna áradt, napról napra nőtt, a hírek egyre aggasztóbbá váltak, de víz növekedésével csak a szomorúsága nőhetett, erősödhetett!

0005

Mert a veszteségnél, a legyőzöttségnél van rosszabb érzés. A tehetetlenség.  A sokak tehetetlensége, az új röghöz kötöttség, a megélhető mindennapok egyre szűkülő világa. Amelyben a másik megyébe való átjutás költsége átlépi a lehetetlen határait; nem juthat a nincsből az adakozásra… Nem mehetett!

A régiek nincstelensége az egymásra utaltságban gyökerezett, a ma szegénysége az egymástól való elidegenedés és gyanakvás homokján kapaszkodik, melyben már nem bűn átlépni a másikon. Érzések és álmok helyébe tapintható, megfogható értékek és azok hiánya költözött, és feloldhatatlan a fehér és fekete szigorú törvénye. A másik kárán való csámcsogás és az örök féltékenység és irigység terül szerteszét, s a baj, ha jön, csak magányos harcosokat talál. A gátakon verejtékezők közé vágyók pedig bélyeget ragaszthatnak a mellkasukra, jellel járhatnak, mint a deportálásra várók egykoron… Nem mehetnek oda! Tehetetlenségük lassan szégyenné alakul, mely a legjobb táptalaj a feleslegesség érzéséhez. Lelkük lassan megtelik hordalékkal, mely erózióvá változtatja tehetetlen igyekezetüket – nem mentem, amikor menni kellett! A hatalmasságok holdudvarán kívül élők, a kitaszítottak így váltak ellenfélből ellenséggé, bélyeg alatt élőkből minden baj okává. Túl a hömpölygő hullámokon… Akik csak elégedetlenkedni képesek a hatalmasságok békéjének kertjében…

Mert napok óta jönnek a hírek az összetartozásról, az együvé tartozás boldog élményéről, az eredményeket kizárólagosan elérők boldogságáról, olykor nem árt megállnunk egy pillanatra! ( Mielőtt azt hinnénk, hogy mindez csak kormánypropaganda! ) Nem volna baj, ha láthatnánk azokat is, akik tennének, ha tehetnék! Ők azok, akik nem szólnak, ha szegénységet, nélkülözést látnak, de adakoznak, esélyt adva a túlélésnek. Azok, akik nem szólnak, nem mesélnek az égig érő fű, meg a gaz, a szeméthalmok egyre emelkedő hegyei láttán, de képesek önként eltakarítani mások nemtörődömségének nyomait. Sajnos köztük élnek azok is, egyre többen, akik, bár szeretnék, nem engedhetik meg maguknak, hogy utazzanak, csatlakozhassanak a gátakon ma és holnap is a valódi közösség élményét megélők közé!

0003

( Ahogy csak kiváltságosaknak adatik meg a közös ünnepeken való részvétel, a tüntetések, tömegdemonstrációk résztvevőit, a kiválasztottakat autóbuszok és különvonatok szállítják, úgy ma is csak azok lehettek a segítők, akiknek ezt az általuk hatalomba juttatottak lehetővé tették. Pártkatonák? Szimpatizánsok? Vajon, mivé lesz így a néhai áhított nemzet? )

A mi emberünk nem mehetett; otthon maradt. Olykor a végigböngészett hírek láttán összébb szorult a szíve, ha gátszakadásokról, kitelepítésekről szóltak a híradások. Talán mert tudja jól, – mert még rémlik neki a rengeteg tiszai történet -, ott éppen ő hiányzik az egészből. Jó lenne újraírni ezt a mostani összetartozást, amiben a szeretet kirekeszt, a szegénység szégyen és a jókedv, a közös öröm csak az egyenlőbbeknek járó kiváltság… és a Duna (megfizethetetlenül) elérhetetlen messzeségben árad.

Ugyan, hol van már az az idő, mikor a szegény ember sokszor nevethetett, mikor inkább volt oka sírni?