EMBEREK A GÁTON – a hordalék, meg ami alatta van

„Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.” 

(Móricz Zsigmond)

Napok óta jön a víz. A híradások, a szóbeszéd a folyók áradásával van tele, nincs, aki közömbös maradhatna. Akadnak, akik kiveszik részüket a védekezésből, ott lehetnek, ahol ezekben a napokban lenni kell, és vannak jócskán, akiknek eljutni a gátakig egyszerűen lehetetlen – nem áll módjukban! Hiába minden erőfeszítés! Az utazás, az ottlét, számukra egyszerűen vállalhatatlan… 

(…)

Ifjú emberként nyaranta messze utazott, hogy az augusztus perzselő heteit a Hódmezővásárhelyi tanyavilágban, meg a  legendás Mártélyi Tisza-holtágban tölthesse. Idehaza esztendőn át készült, azt füllentette, alkotni, rajzolni, festeni megy… Tanítóitól búcsúzva, mestereihez utazott, s a háromféle valóság világán túl ízes magyar beszédet, tanyasi életszemléletet, meg a valódi magyar pipa emberes tömését tanulmányozta heteken át.

0004

A töltésen túli világ az évenkénti áradásokról szólt, mindarról, amit vitt, vagy hozott a folyó, a folyó, amiről az alföldi embör csak a tisztelet hangján beszélt, mindenkor. A szelíd holtág, a vad folyó mellett erre tanította a tapasztalatból táplálkozó öregeket, s törvényeiket nagy igyekezettel közvetítették az ifjak felé. Volt mit tanulni, ellesni tőlük!

Az ő ott töltött ideje mindig a nyár derekára esett,  (ma úgy mondanánk, a kánikula idejére, amikor a gazdag emberek a tengerparton ejtőznek… ) Augusztusra a természet kiheverte az ősz, a tél, meg a tavasz sebeit. Míg Mártélyban időzött, mégis mindenki a télről, a méteres hó falakról, a baltákkal hasogatott lékekről, a végtelen jégről, meg az árvizekről mesélt. Úgy emlékezik, minduntalan megpróbálta megálmodni azt a több embernyi magas áradást, a cölöpökön álló ártéri házak közt hömpölygő Tiszát, de általában még álmában is feladta a harcot… elképzelni sem tudhatta, – így mondta -,  miféle háborúságokat vészelnek át telente az ottaniak. Felénk, a messzi Dunántúlon, majd félezer kilométerre onnan, a születésünk ideje óta nem volt komolyabb áradás.

Úgy ment abba az ismeretlen vízi világba, mint egykor Tutajos, a városi siheder az öreg Matulához… Tapasztalatlanul, tele kíváncsisággal. Sokat tanult…

0002

Nehéz volna felidézni az utazások hosszát, pontos költségeit, de némi szülői, nagyszülői támogatással minden esztendőben eljutott, eljuthatott oda. A szocialista idők Magyar Népköztársasága idején Pestig a hajnali gyorssal, majd Szajolon hosszasan várakozva, a közeledő estvére, a mártélyi ütött-kopott vasútállomásra érkezhetett. Az ottlét munícióját helyette intézték, de a tartalék a hetek alatt azért mindig elfogyott. A hazafelé jövet előtt ezért még a vízparton áruba bocsátotta néhány föstményét, – ezekből a sosem látott képekből lettek a legendák idehaza -, így aztán visszafelé sem kellett az autóstoppon spekulálni! A betétes zsemle a resti előtti forgótárasból két bélásba került, s otthonig kitartott a kulacsba rejtett, még a Csülök csárda szegletében fejtett nagyonhoszzúlépés…

Akkoriban nem tudhatta, mi a különbség a szegény emberek, meg a viszonylag jómódúak között. Gyermek és ifjúkorában mindent megkapott, nem igen volt emléke a nélkülözésről. Néha ugyan furcsállotta, amikor az ottani öregek ámuldoztak az általa legyőzött távolságról, miközben ők évtizedeken át alig hagyták el az otthonaikat. De mindezt talán a hajlott korukkal magyarázta…

Fogalma sem volt arról, mit jelent a röghöz kötöttség, a bezártság.

Sok minden változott azóta. Pontosabban minden. Ő is. Az Alföldre járó diákból felnőtt lett, előbb gyarapodó, bizakodó, családot és vállalkozást alapítani képes győztes, mára leginkább kiábrándult vesztes, mindent feladni kényszerülő, aki nem mindig lehet ura az önmagával szemben megfogalmazott elvárásainak. Sok mindent elért, majd elveszített. Pontosabban mindent. Már tökéletesen tudja, mi az alapvető különbség a szegény emberek, meg a jómódúak között.

Tapasztalatból, csak éppen fordított sorrendben.

0001

A minap kora hajnalban értesült a Duna áradásáról. Szeme előtt leperegtek a gyermekkor víziói, a tanyasiak történetei a mindent tarolni képes erőről, a feltartóztathatatlanul hömpölygő vízről, mely magával vitte házaikat, az ólakat, meg a gémeskutat; élethelyzet, állapot amelyből nem menekülhettek, csak túlélők akadhattak, számosan. Tanúk, akik legendákat szőttek a legyőzhetetlenről… Amiről hallani is borzalmas volt, most itt közelgett, – ahogy a régiek mondták -, a kertek alatt. A Duna áradt, napról napra nőtt, a hírek egyre aggasztóbbá váltak, de víz növekedésével csak a szomorúsága nőhetett, erősödhetett!

0005

Mert a veszteségnél, a legyőzöttségnél van rosszabb érzés. A tehetetlenség.  A sokak tehetetlensége, az új röghöz kötöttség, a megélhető mindennapok egyre szűkülő világa. Amelyben a másik megyébe való átjutás költsége átlépi a lehetetlen határait; nem juthat a nincsből az adakozásra… Nem mehetett!

A régiek nincstelensége az egymásra utaltságban gyökerezett, a ma szegénysége az egymástól való elidegenedés és gyanakvás homokján kapaszkodik, melyben már nem bűn átlépni a másikon. Érzések és álmok helyébe tapintható, megfogható értékek és azok hiánya költözött, és feloldhatatlan a fehér és fekete szigorú törvénye. A másik kárán való csámcsogás és az örök féltékenység és irigység terül szerteszét, s a baj, ha jön, csak magányos harcosokat talál. A gátakon verejtékezők közé vágyók pedig bélyeget ragaszthatnak a mellkasukra, jellel járhatnak, mint a deportálásra várók egykoron… Nem mehetnek oda! Tehetetlenségük lassan szégyenné alakul, mely a legjobb táptalaj a feleslegesség érzéséhez. Lelkük lassan megtelik hordalékkal, mely erózióvá változtatja tehetetlen igyekezetüket – nem mentem, amikor menni kellett! A hatalmasságok holdudvarán kívül élők, a kitaszítottak így váltak ellenfélből ellenséggé, bélyeg alatt élőkből minden baj okává. Túl a hömpölygő hullámokon… Akik csak elégedetlenkedni képesek a hatalmasságok békéjének kertjében…

Mert napok óta jönnek a hírek az összetartozásról, az együvé tartozás boldog élményéről, az eredményeket kizárólagosan elérők boldogságáról, olykor nem árt megállnunk egy pillanatra! ( Mielőtt azt hinnénk, hogy mindez csak kormánypropaganda! ) Nem volna baj, ha láthatnánk azokat is, akik tennének, ha tehetnék! Ők azok, akik nem szólnak, ha szegénységet, nélkülözést látnak, de adakoznak, esélyt adva a túlélésnek. Azok, akik nem szólnak, nem mesélnek az égig érő fű, meg a gaz, a szeméthalmok egyre emelkedő hegyei láttán, de képesek önként eltakarítani mások nemtörődömségének nyomait. Sajnos köztük élnek azok is, egyre többen, akik, bár szeretnék, nem engedhetik meg maguknak, hogy utazzanak, csatlakozhassanak a gátakon ma és holnap is a valódi közösség élményét megélők közé!

0003

( Ahogy csak kiváltságosaknak adatik meg a közös ünnepeken való részvétel, a tüntetések, tömegdemonstrációk résztvevőit, a kiválasztottakat autóbuszok és különvonatok szállítják, úgy ma is csak azok lehettek a segítők, akiknek ezt az általuk hatalomba juttatottak lehetővé tették. Pártkatonák? Szimpatizánsok? Vajon, mivé lesz így a néhai áhított nemzet? )

A mi emberünk nem mehetett; otthon maradt. Olykor a végigböngészett hírek láttán összébb szorult a szíve, ha gátszakadásokról, kitelepítésekről szóltak a híradások. Talán mert tudja jól, – mert még rémlik neki a rengeteg tiszai történet -, ott éppen ő hiányzik az egészből. Jó lenne újraírni ezt a mostani összetartozást, amiben a szeretet kirekeszt, a szegénység szégyen és a jókedv, a közös öröm csak az egyenlőbbeknek járó kiváltság… és a Duna (megfizethetetlenül) elérhetetlen messzeségben árad.

Ugyan, hol van már az az idő, mikor a szegény ember sokszor nevethetett, mikor inkább volt oka sírni?