Katedrális a káromkodásból, de…KI VISZI ÁT A SZERELMET?

Gyalogolni a perzselő napon perceken át. Azután odaérni, és… Beállni az utcára kiérő sor legvégére. Várni. Falusi postahivatal, valahol Magyarországon, 2013. júniusa, délelőtt tíz óra. Mit lehet tenni? Várni. Várakozni. Várakozni még, úgy, hogy közben nem történik semmi, látszólag semmi nem mozdul odabent. A hivatal előtti sorba újabbak állnak, tudják jól a rendet.

002

Valaha, így a sorban állás alkalmával, beszélgetni, kokettálni kezdtünk. Ma nem. Előttem, mögöttem két nyári vakációját töltő ifjú ácsorog. Füleikben fülhallgató, kihallatszik, amint döbörög a zene. Nem szeretnék vénembert játszani, de se látnak se hallanak… Mögöttem hajlott hátú néni, a földet nézi, látható fájdalmait viseli… A szemében legényke vagyok…Esély sincs, hogy az idő múlását tereferével oldjam.

Végre, nyílik az ajtó, kifelé is mozdul a sor, a boltos az, lépteit szaporázva beugrik az autójába és már indítja is a furgont. Rohanás az élete…kizökkent. Valamit mormogott előttünk, de lehet, csak a köszöntések helyett, szokás szerint alkalmazott pótlékot nyomta.

Még mindig nem mozdulunk. A résnyire nyitott ajtó mögött láthatóan tömeg van. Mi itt a posta előtt, ők odabent várakoznak. Aztán mégis… de csak a postáskisasszony libben ki az ajtón, füléhez szorított telefonnal és éktelen kiabálással föl-le rohangál. Az illem úgy kívánja, hogy ne hallgatózzak. Nem szép dolog… Csak éppen nem tudom nem hallani, amint a hüllőtársadalom, meg a békák szinte valamennyi egyede elhagyja ajkát…

Pontosabban, káromkodik. Mint a kocsis, ahogy hajdanán példálóztak véle!

001

Még vagy húsz perc, mire elfogynak előlem, s az ablakhoz érek. Sorolom, mi mindent szeretnék, hogy levelem időben is érjen, saját kézbe kézbesítsék, ajánlott formában, ráadásul tértivevényesen! Sorolom, és kihúzom a gyufát! Ezt mégsem kellett volna! A postáskisasszony visszakérdez:

-Simán miért nem jó? Úgy is odaér ám! Meg aztán így is elveszhet… Bíztat, de én kitartva eredeti elképzeléseim mellett várok, amúgy méltóságteljesen. A kisasszony trillázni kezdi, hogy holnaptól festik a postát és már minden dobozokban van, fogalmam sincs, hogy amit kérek, mekkora feladat!

…Várok, várakozok, aztán előkerül a koperta, valahonnan a dobozok mélyéről a blanketták, és én a pultra görnyedve címezni kezdek.

Az ablakon túl közben zajlik az élet! Csörren a telefon, a kisasszony a doboztenger közepén a forgószékre pattan és folytatja, amit az imént az előtérben megkezdett. Olykor csak kiabál, néha ordít. Kedvenc szóhasználatával “saját” hím nemi szervének elfogyasztását emlegeti. A nyomaték kedvéért, vagy hatszor. Akiről beszél, rendkívül nehéz helyzetű lehet. Az illető édesanyja prostitúcióból tartja el magát – legalábbis ezt hangoztatja a hölgy, úgy percenként háromszor! Meg persze ugyanekkor a szaporodásra próbálja felszólítani áldozatát…

004

Mire a levélkísérő ívek kitöltésével végzek, már egyre kevésbé tudom magam türtőztetni. Aztán, hogy az üveg alatt átnyújtom a borítékomat, magam is kapok a rituáléból:

-Adja már azt a sz….t, had végezzek a p…..ba!

Még elmúlik két másodperc és nem bírom tovább! Mérlegelni sincs esélyem, csak úgy, szokásos basszusommal, és kellő magabiztossággal mégis megkérdezem:

– Hölgyem, nem szégyelli magát? Itt állunk vagy fél órája, nem hallunk az Ön szájából mást, csak ostoba káromkodást, szitkot, másokat becsmérlő arrogáns szavakat! Mégis, mit képzel magáról?

003

Szavaimra csend a válasz. Hirtelen és mérhetetlen csend. Az öreg néni jóságos tekintete végigmér, a fiatal lány kihúzza a füléből a parányi hangszórókat. Folytatásra várnak, de hiába. A postáskisasszony némán összeadja a fizetnivalót és, mint akit vérig sértettek, akinek bele szóltak mindennapos gyakorlatába, mindössze az összeget, a végösszeget sziszegi felém a kalitkaablak mögül.

Fizetek és távozom. A többiek, ott a sorban végigmérnek. Vajon, ki lehet ez a nagyon bátor ember. Vajon, honnan került ide, ki küldte? Végigmérnek, de persze senki nem szól. Hangos elköszönésemre nem kapok választ. Nem szokás, az sem.

Hazafelé baktatva eltűnődök. Rendezem magamban a történteket, de a kérdések csak jönnek egyre! Mi történt velünk, hogy a káromkodások, a gyalázkodás és mocskolódás irgalmatlanul ocsmány kifejezései beépültek a mindennapi szóhasználatba? Miért fogadjuk el, sőt, miért tekintjük egyenesen követendőnek a durva szavakat? Miért csak azokat? Miért lehet érvényesülni úgy, hogy másokat gyalázva, szidva, kérkedünk primitív szófordulataink, trágárságaink sorolásával? Hogy lehet, hogy a minősíthetetlen hangnemet használókat a társadalmunk már meg sem veti, sőt, példaként a magasba emeli a mindegyre káromkodókat? A másik lelkébe belegázolni, mások fogyatékosságán, hibáin élcelődni, vajon miért lehet érték?

A minap, egy televízió műsorában szerepelt a „meghívott vendég”. Munkájáról, tevékenységeiről beszélt. Éppen úgy, ahogy a postáskisasszony! Kötőszavai és fordulatai mondatról mondatra ismétlődtek, a ba…….eg, meg a ku…….va pi….a néha szemmel láthatóan zavarta őt a légzéstechnikája fenntartásában, de sem ő, sem az őt faggató nem látott kivetni valót a mondandóban. Mosoly helyett nyerítés, kacaj helyett röhögés kísérte zagyvált gondolatait, amiről persze később az összefoglalóban megtudhattuk, hogy rettenetesen coooool volt! Neki éppen rajongói, vagy ahogy manapság mondják, követői vannak…

Szép nyelv a magyar. A magyar hadak élén álló vezéreinknek is mindig követői voltak, akik a hadvezérrel elsőként, együtt haltak, ha kellett…

Jó volna tudni, mikor érünk fel a csúcsra. Ahonnan talán már nem lesz tovább!  Olykor a messzi Alföld sokat látott tanyasi emböreire gondolok. Szinte hallom távoli, míves mondataikat, szavaikat. Akik annyi nehézség és annyi megpróbáltatás közepette is tudtak méltósággal szólni jóbaráthoz és idegenhez.

És tudták jól, a tehetetlenségüket emlegetők gyengesége nem tartozik másra…

Mert a magyar hazában akadt már költő, aki valódi értékként, a fájdalom fokmérőjeként, a lemondás fájó kínjaként verselte meg a káromkodást:

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

(Nagy László verse)

One thought on “Katedrális a káromkodásból, de…KI VISZI ÁT A SZERELMET?”

  1. Kedves posztoló! Mélységesen együtt tudok érteni veled.
    Ugyanakkor a válasz meglehetősen egyszerű és fájdalmas is: Ahol a társadalmat a gyűlölet, az embertelenség uralja, ahol a politika saját alávaló céljai érdekében nem betemeti, hanem ássa az árkokat, és nem csak az ország határaira állít értelmetlenül szörnyű gyilkos kerítéseket, de az emberek közé is minél nagyobbat, ott gyarapodnak az utánzók.

    Akik förtelmes szavakkal illetik a többieket, hogy a politikai által meggyalázott életükért – így – elégtételt vegyenek. Mert valahol ők is hatalmaskodhatnak. És meg is teszik.

    Az embert a körülményei teszik azzá, ami. De rajta múlik, hogy a fény vagy a sötétség vonzza jobban. A postáskisasszony ez utóbbi küszöbét tapossa. Gratulálok, hogy volt bátorságod megmenteni tőle a saját emberi méltóságodat és a többi arra érdemesét!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.