SZEMPILLANTÁSNYI AJÁNDÉK- az alkudozáson innen, a dühös napokon túl…

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. (…) Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

(Hemingway)

Akiről a mai történet szól, mindenkinél fontosabb nekem. Valahányszor nagy utazásáról beszélt, mindig az az érzés kerített a hatalmába, hogy semmit nem tudok a valódi világról. Tanakodhattam, vajon a tehetetlen tudomány, vagy a hiúságnak engedelmeskedő titkolódzás zárja-e be a kapukat, de szavai nyomán egyre kevésbé volt elfogadható, hogy az ember kénytelen a közelgő megpróbáltatást tétlenül szemlélni. Az utazás pillanatait mesélte, amikor rádöbbent, hogy mindaz, ami valaha természetes volt, mára a lehetetlen határait súrolja. Valaha kizárólag a legyőzhetetlen érdekelte; ahogy ő mondta, amikor még férfi volt…. És ez a mondata nem a valódi férfiasság manapság léhán elkoptatott maszlagjáról szólt, de arról az érzésről, amit a világot látott ember reménységnek nevez. Amikor minden lépést egy újabb követ, mert valójában mindig az azután következő feladatát kell előkészíteni. Perpetuum mobile. Azt hiszem így hívták ezt a megszállottságot, amikor még nem volt olyan egyszerű bármit is cáfolni! Ma elég néhány mozdulat és az engedelmes internet mindent megmutat…

Lehetetlen nincs, ahogy a világ legszélén sem ülhetünk, lóbálva a lábunkat!

0004

Egy mosolygós, törékeny asszony avatta be az elkövetkezendőbe. Mindig úgy beszélt róla, mint valami varázslóról. Látó asszony volt, akit tiszteltek a környéken. Úgy történtek a dolgok, ahogy várta, jöttek az egymást követő szempillantásnyi ajándékok, s tűntek egymás után a nehéz órák, mint a dominók, melyek arccal egymás mögött vártak a sorukra a nagy mutatvány közben.

Hiba és tévedés nélkül jövendölt az asszony…

Mégis, amikor megtudta, miféle kór a betegsége, az első időszakban egyszerűen nem hitte el. „Ez nem lehet igaz!” – mormolta magában, egyre és mások előtt is, sokszor. Eszébe jutott, hogy bizonyára tévedés történt, biztosan elcserélték a fránya leleteit, vagy a nagy télben, tévedtek a vizsgálatnál. Ereje teljében volt, -tudta, de csak alig érezte, hogy „kicsit beteg”-, korábban ezért fordult orvoshoz, de annyira mégsem volt rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondolhatott volna. Még nem tudta, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli… Ez a hárítás időszaka volt, hiszen, bár öregnek érezte magát, még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen az elmúlás betegségével, a haldoklással.

Pedig elkezdődött…

Ivan Pawluk: http://ivanpawluk.hostoi.com/

Ahogy az idő telt, s a fájdalmak szaporodtak belátta: semmi értelme az ostobán makacs tények tagadásának. Szembesül azzal, hogy az állapota súlyos; elkeseredett, megváltozott a viselkedése: dühössé, olykor vádaskodóvá, önmarcangolóvá vált. Napjában százszor feltette a kérdést, amire senki sem tudott válaszolni: „Miért pont velem történik mindez?” Dolga lett volna még, mert a világ persze nem úgy változott, ahogy szerette volna.

„Kenyered legyen, meg otthonod.”

Így bölcselkedett, aztán messze nézett, egyenest a semmibe. Mintha bizony tudta, érezte volna, hogy a lehetetlennel viaskodik. Az, ami a világon a legtermészetesebb, éppen most és épp az övéinek hibádzik a leginkább. Akkor, amikor ő már tehetetlen…

Ez most és azóta az én lehetetlenem.

0002

Aztán az utolsó előtti nagy megpróbáltatás, az önmarcangoló alkudozást felváltó lemondás időszaka következett. Amikor a feleslegesség érzését felváltotta a mindenáron felvállalandó heroikus küzdelem lezárása, a múlt ostobaságainak legyűrése, és újabbnál is újabb cövekek leverése, kapaszkodók és a világ végéről is jól látható jelek rögzítése. Maradjon utánunk nyom… üzenet…ez éltette, bár a fájdalmak olykor egyre inkább összemosódtak a vállalhatatlanul rövid kellemesnek mondható pillanatokkal. Ahogy naponta útra kelt, hogy lássák, nem hagyta el az ereje…Itt van ő, gondnak nyoma sincs, jöhet a fagyos tél, a perzselő nyár!

Bár olykor dolgavégezetlenül érkezett haza. Útközben döbbent rá, hogy nem fontos már hová, merre és miért indult el. Egyszerűen elfelejtette…az egészet!

0001

Az átlagos történetek ekkor fordulnak fájdalomba. Most kellene írnom arról, hogy a törvényszerű dolgok bekövetkeztek, hogy az élettel összeegyeztethetetlen változások nem engedtek további teret a dacnak. De úgy tűnik, a természet olykor legyőzi a logikát és megmagyarázhatatlan utakra kényszeríti gyermekét. Mint a hetedik infarktusból visszahozott aggastyán, akinek rózsaligetét nem volt, ki gondozza. Álltunk egymás mellett, a legtöbbször némán. Én aki megtanultam, milyen sírni könnyek nélkül, és ő, aki megtanított úgy sírni, ahogy csak a hazatért férfiemberek tudtak.

Álltunk és állunk egymás mellett.

Ő és én, a tékozló fiú. Akinek már mindent megbocsátottak, de aki még mindig nem érti a bűnét. Mert tudja, hogy nem követhette el. Ez az, ami önmaga előtt teszi bocsáthatatlanná a bűnöket.

Meghasonlottan és már mindentől reszketve hajtogatom odébb a kalendáriumot. Mióta más haldoklásában élek, magam is csak visszafelé számolok.

Elképzelem a halált. Soha még ennyire nem volt fontos, hogy éljek, valaki mellett erőt és fegyelmet mutassak, mégis tudom, hogy az egyetlen a lehetetlen, amit várok. Senki ne kérdezze meg, miért nem szóltam időben, senki ne firtassa, miért voltam gyáva. Aki magára marad, már az is halott. A haldoklás csak egy furcsa fintor, tétova mozdulat az ismeretlen felé. Itt és most elfogyott az út, a levegő… Éppen most lehetetlen, hogy legalább egy kis örömöt és szeretetet adhassak. Azzal, hogy száműzöm végre a gondokat. Az én gondjaimat. Tőle messze. Legalább tőle el!

Utolsó erőmmel még kilépek az udvarra. Az eső éppen most kezd szakadni. Senki nem látja, hogy könnyek szántanak végig az arcomon…

0005

Az ember dolga, hogy óvja és bevetésre készen, vigyázza tartalékait. Testét, szellemét, s ha akad még, a lelkét. Mert akiről ez a mai történet szól, még velem van! És minden pillanata egyszeri és megismételhetetlen. Addig kell szeretnem, amíg még magamhoz ölelhetem! Nem érdekel, hogy utána mi lesz. Az akkori lelkiismeret furdalásom csak rám fog tartozni. Ebben az egyetlen életben, itt, ez órán, ezekben a rövid pillanatokban most nem érdekel, hogy miért nem! Csak az, az egyetlen, amiért igen! Hogy neki, csak neki megmutathassam, hogy véget érnek a csöndek, a szürkénél szürkébb ünnepnapok, az acsarkodások és irigységtől sorvadt hangulatok.

A halálom árán is tovább kell lépnem…

(Talán megérted, mert nagyon fáj!)

Már csak egy régi, régi gyermekvers sorai döngnek bennem:

 

Fényes telehold van

Segíts jó barát.

Eltörött a tollam,

hogy írjak tovább.

 

Gyertyám csonkig égett

tüzem kialudt

az egekre kérlek

nyisd ki a kaput.