MAGYAR NŐ ÉS SORSA – hol van vége a megaláztatásnak?

Nem kell messze menni, hogy rátaláljunk. Mondhatnánk, mai szóhasználattal hogy köztünk él. Van.

Míg világra nem lökődött, csak teher volt, aztán rálegyintenek, maradhat! Talán, majd legközelebb… jobb sikerül… Az óvodában gaz majmok a haját húzgálták, az általánosban megszégyenítette a kiélt, kövér tanárnő, mert képtelen volt elviselni  a lényét, már a puszta gondolatát is, ahonnét ő jött. Aztán az udvaron összeverette a fiúkkal, s ha panasszal élt, kiközösíttette az osztálytársaival. Csak őt! Otthon a szolgálat, meg az idegenek felé való képmutatás várta. Meg a betegség, az alkohol, a vér és parancsszavak.

Az iskolában a gúny, a megvetés. Jelek gyülekeztek a derekán, meg a végtagjain, bélyegek mindenütt. Címkék, jelzők, sajnálat és könnyek a néptelen utcán, egy tanúk nélkül lezavart gyermekkor, szögekkel vert küszöb, aztán fejjel, egyenest a falnak, jöhetett a mindent megtorló felnőtt világ. Könyörtelen és hazug mindennapok, fájdalom és üresség, ebben az irgalmatlanul önző semmiben.

A leltárt csak a halál írhatta meg, előbb a hóhér, majd a csicskás is beleroppan… És már nem nagy az idő, ami előhozza a gyötrelmes történeteket, de jaj annak, aki megéri! Csak a befejezés egyre távolibb, úgy tűnik, még nem akarja, hogy eljöjjön, ha van, maga az öreg Isten… Új cinkosok születnek, nőnek az égig, egyre többen, farkasok és hiénák báránybőrbe bújva, reszketve még a feloszthatónak vélt garasért.

Mondják, a magyar nő sorsa sokat változott az újabb időkkel. (…)

Határok, rögök és tűréshatárok változtak, színek és árnyalatok egyre, de a bezárt ajtók és ablakok mögött mindig minden ugyanaz maradt. Összeszorított ajkak, alig hallható sóhajok és némán szétmorzsolt könnycseppek, a nap-nap után zuhanó évek alatt. Ennyit ér a repülés?

Földtől a földig, hogy néha még a horizont fölé is alig emelkedik a szárnyak suhogása. Vannak jócskán ígéretek, gondolatok, melyek a gondot szépen körbekapálgatják, mint a növendékfát szokás. Csak a víz marad el, a gyom helyén meg kiég a föld. Aki rossz helyre születik, rossz helyen nő fel, megszokja más bűnét, meg a másért való büntetést. Akadnak, akik a gravitációt megélve körbeállják, aztán maradnak, amíg kell. Belülről ugyan támasznak tűnnek, de a távolodók rendre gyászoló tömegről fecsegnek.

Tényleg ennyi egy nő élete, csak ennyit ér, ma, Magyarországon?

A fészektől távolodva látszanak a valódi mérgek. De csak annak, aki belőle vétetett. Akinek, nem térkép e táj… A mindent körbelengő hályogépítők zenekara naponta új prímást talál, csak ne kelljen bárkinek is meglátni a letakart tükröket… hogy ne kelljen szenvedni a mindig kívül állóknak…

„hisz kitaszít a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom.”

Dolgotok van – mondja alázattal – csak ne halljatok, ne lássatok, csak legyen sok néma száj!

A minap a másik nő arcát látta, a miniszterelnök feleségének tekintetét, ott, a dörgő tömeg közepén, ahová kisietett. Ment, mert a dühödtek közt vélte a dolgát. A megmondók bátorságnak mutatták, pedig nagyon félt. Ajkait és kezét összeszorította, ökölnyi volt benne a fájdalom. A fájdalom, amihez az évek szoktatták. Meg a férfi, meg a kötelesség.

Lévai Anikó

Bent és kint, neki eggyé vált néhány pillanatra. Csak a dolga volt ugyanaz. Hallgatott. Meghallgatott.

Ez a nő, akiről szintén, szinte semmi nem tudható, a bezártságában, őrző feladatában és felelősségében üzent. A hallgatásával, az elhallgatásával.

Mielőtt túl sokan gondolnák a rendet rendnek, a törvényt meg igaznak!

A két nő sorsa Magyarországon, kettőezer tizenháromban ugyanaz. Aki szolgálatra szegődött, mert mindenét elvették, most éppen az utolsó lehetőségben kapaszkodna. Hiába. A másik, ott fenn, az üvegpalota üvegtermeiben fázva és félve örökösöket nevel.

Bár ő is tudja, érzi a határozott idő súlyát.

Egymás közelében, ökölnyi hazában, egymástól mérhetetlen távolságban élik az életüket. Szegényen és gazdagon. Szegény gazdagon mindketten. Esélytelenül és bénán, az önző világ törvényei okán.

MAGYAR NŐ ÉS SORSA – hol van vége a megaláztatásnak?

(Utóirat:

Az írástudó dolga, hogy munkája megszülessen. Kiírja végtelen fájdalmát, s ettől akadnak majd, akik úgy érzik, megtette a kötelességét. Tehát… Gyanúba fogható, elítélhető, büntethető… Pedig mindenki tudja jól, aki tudott már élni, annak  meg kell tanulni ölni is! Ez is feladat. Predesztináció.)