KÖLTÖZZ EL! – a hajlék, a főnök, a haza, meg persze az igazság odaátról…

Napok óta nem néztem már tükörbe. Bár jóakaróim megtanítottak rá, hogy ez – csak ez!– mennyire fontos, és bár én ez ellen folyamatosan protestálok, most kivételesen nem az én hibámból adódik ez a távoltartás. Mondjuk ki, minek szépítsem a dolgot, a tükör és én egy időre megváltunk egymástól. A tükör, a cipős doboz, a seregnyi nyűtt cipő, a hosszúnadrágok, meg a nagykabátok; kedvenc könyveim, polcaim és fekvőhelyem, meg a féltve őrzött kincsek, persze még a gyermekkorból; mondhatni, előre mentek. Én meg lemaradtam, mint rendesen. A fogkefe, meg a bicska, néhány öltözet nyári viselet, meg a hordozható számítógép. Már csak mi ülünk itt a bamba félhomályban és várunk.

001

Várakozunk, mint a gyógyíthatatlan beteg a kórház végtelen folyosóján, mint a megbélyegzett hajléktalanok az ételosztás végtelen hosszú sorában, mint a bagós, akit kiközösítettek előbb a büdös füst, most meg a mutyi miatt. Várakozunk, mint a legtöbb gyanúsított, akik felett dönteni méltóztatnak, ha úgy lesz jó, várakozunk, mint az árvák, akiknek nem jut, még bocsánat sem.

Várakozunk, mint a fecskék, mintha csak egy intő jelnek kellene megérkezni, a rettenthetetlen távolból. Amikor menni kell. A vakok persze elintézik majd ezt is az önsajnálat kielemzésével; a vakok, akik leginkább nem akarnak látni. Nem méltóztatnak. Mert nekik éppen az én bizonytalanságom a bizonyság.

A deviancia különös bosszúja, amint valaki megkapja az ukázt, összeszedi a cókmókját és illanni kezd. El, innen. A hajlékból, a főnöktől. És bár hajléktalanná válhatunk, főnöktelenség soha nem lesz. Akkor sem, ha dolgoznak rajta! De menni kell, mert a fészkünket másoknak nézték ki, már egy ideje útban vagyunk. Eleinte a magyarázatok egymással sincsenek beszélő viszonyba, majd a magyarázatot felváltja a beszélő viszony mentes állapot, melyben az igazság tág fogalma csővé szelídül. Az „eltáv” örökre szól, a távozás napja kőbe vésetett, mégis, szinte naponta kukkolják, vajon fészkalódunk-e már. Aztán, mintegy záróesemény gyanánt, még egy utolsó báj-csevej a főnökkel, mely koronát helyez a történések legszebbikére: jó lenne már nem is lenni, de, ha lehet, távozóban, nehogy meglopjuk már őfőméltóságát…

003

Valaki megtanított: „Ha a jóisten nyulacskát ad, füvecskét is ád majd hozzá.” Most leginkább arra tanít, ha bántanak, bátran öljek! Valaki szelleme, aki tudja, nincs más választásom. Menekülésre kevés az esély, ha menni kell, csak veszteségeim árán, mezitláb indulhatok. Mert a széttaposott cipőim nélkülem menetelnek… Szétmorzsolt életem, mint a homokóra örvénye, a mélybe ránt. Költözz el! Minden és mindenki ezt harsogja. Ez a nagy megállapodás alapja. Hogy a tükör és a tükörképem nem láthatják egymást. A tükröm egy járműtárolásra alkalmas hajlékba költözött, én pedig menekülök!

407881_313828995385263_1850859886_n

Eszembe jut a gyermekkor, amikor mindennél fontosabb dolgokat tanultam. Hogy tisztelnem és szeretnem kell a felnőtteket, szüleimet, tanítóimat, s hogy a barátság a legnagyobb érték. Vigyáznom kell a holmimra, és óvnom a másét. Becsülnöm kell a munkám, ha van, elfogadni és követni irányítóimat, s akkor az elmúló időben, biztonságban érhetem meg az aggastyánok korát. Ez volt a kötelességek sora… Voltak jogaim is, bár azt mindig úgy intézték, hogy csak tudjam jól a létezésüket, aztán – bár fogalmam nem volt róla, hogy mitől – tanuljak meg félni a büntetéstől. Talán ezért van az, hogy ma már semmitől nem félek igazán, de – hogy ezzel örömet szerezzek a végrehajtóknak – mindig akadnak mondataim, melyek a reszketésemről adnak hírt. Így lettem, ez által váltam felnőtté.

A felnőtt olyan lény, mely / aki alkalmasint férfinak, vagy éppen nőnek látszik, rengeteg gondot okoz az őt irányítóknak és erejét birtoklóknak, s ha nem eléggé engedelmes, olykor meg kell őt tanítani erre. Mindig lesz, aki a módszereket gyakorolja, aki újra és újra megtorlásokat, retorziókat emleget, miközben persze alkot – persze csak másokért! Nos, mára szinte bizonyos, hogy felnőtté váltunk, hogy ez a törekvés is célba ért, így szép lassan elviselhetővé gyúrtak, akik közül egyre többen válnak a társadalom értékes tagjává. Ők maradhatnak. Páciensek – tehát engedelmesek – elfogadók és megtörhetők, irányíthatók és szimplán seggnyalók… A kórkép évtizedek óta ismert, csak a kukák, hol a körút közepén, hol otthonaink előtt állnak. Mi pedig kerülgetjük azokat. Esélytelenségünk aztán szép lassan a feleslegesek táborába vezényel.

002

Egy nap – eljön ez is, mert világos a szisztéma – megérkezik az utolsó üzenet: KÖLTÖZZ EL! Amikor már nem vagy haszonnal forgatható, a belőled kinyerhető érték alig fedezi a fenntartásodhoz szükséges befektetési értékeket. Amikor eddigi tűrőid – bár végigcsalták a veled vállalt éveket, és felzabálták az általad létrehozott értéket, úgy, hogy abból a köznek soha nem adtak – most – persze a közre hivatkozva – még utoljára megaláznak és meggyanúsítanak. Azt mondják, – búcsúzóul – úgy menj, ahogy jöttél, nehogy valamit ellopj, abból, ami az övék! És bár tudják, hogy menekülésedet immár önként vállalod, erre a gesztusra azért szükséged lesz. Ez lesz a bélyeg, amit akkor is viselned kell, ha ők már nem lesznek. És te, aki soha nem tettél semmit ellenük, immár ellenségként kényszerülsz a védekezésre. Hajlékod a másé, főnököd, aki ítélkezhet feletted, hazád az álmod, az igazság pedig, lassan kiderül, tényleg csak odaát lehetséges… Már persze annak, aki mindezek után, miatt és okán még hisz benne. Így lesz, hogy nyugaton kél a nap, s keleten nyugszik. Mégis, mire számítottál?

Talán már nincs messze a nap, amikor én és a tükröm, újra egymásra találhatunk. Nem lesz derűs a találkozás. Látnom kell majd a ráncokat, az ősz hajszálakat, lyukas fogaimat, meg persze annak a mosolynak a helyét, amit olyan jó volt egy másik ember felé küldeni! Az volt a jel, a semmivel felül nem írható, a mimika csúcsa, mely gesztusok, testbeszéd nélkül is megóvott, szinte mindentől. A mosoly helyén bajusz és szakáll, helyettem meg önmagam maradványai láthatóak. Ugyan, hol lesz még akár egy nyugodt pillanat, amikor, ha csak másodpercekre is, de újra önmagam lehetek? Nem az, aki megfelelő, de az, aki valaha lenni szerettem volna. A teremtett világ teremtménye, a szabadság birtokosa…

Utóirat:

Úgy lesz minden, ahogy elvárják tőlem. Elmegyek. Éppúgy, ahogy mindazok, akiknek kitelt a becsülete. Vagyunk pár millióan. Először csak a hivataloknak hiányzom majd, nekik én leszek „a címzett ismeretlen”. Aztán a szolgáltatóknak, akik ugyan minden eddiginél jobb ajánlattal nógatnak, de én nem kívánok élni vele. Ami jön az a „nem áll módomban” világ, meg a „sajnos, nem tudom megmondani” rendszere. Ez jut a kapaszkodóknak, meg a sáv, az út legszélén.

Ha időben menekülhettem volna, még élne a macskám. Napokkal a költözködés előtt elütötte egy kamion. Egy lapos szőnyeggé tiporták reggelre a másoktól másokhoz igyekvők, az országutak szörnyetegei.

hdguru.com_wp-content_uploads_2007_08_fpd-monoscope-pattern-400

A szünet, ami következik, nem az én hibám. Másra sem jut, ugyan hogy írhatnék tovább. Talán csak magamnak néha, aztán majd körbejárok a környéken, hátha valahol lopható némi internet. Akkor majd üzenek, benek, bár ki tudja, mi hallatszik messzebb a messzeségből, a sírásnál?