MI LESZ VELED SEGÍTÉS VÁROSA? – újjáélesztés nélkül???

-Halló, tessék! Munkaügy! Jó napot kívánok, miben segíthetek?

-Halló, jó napot kívánok! Fred vagyok. Szombathelyi Fred. Nem tudom, zavarhatom-e? Munka, állás ügyében telefonálnék.

018-022-013 fat old fred_png_weblarge

(Fat Old Fred reanimációs bábu)

-Igen, tessék, Claudia vagyok, mit tehetnék Önért??

-Ahogy mondtam, Alfréd vagyok, de a barátaimnak csak Frédi! Fred! Évekkel ezelőtt költöztünk Szombathelyre… Mi kérem, mostanság munka, feladatok nélkül heverünk a párommal, a párom nővérével, az ő férjével, meg igazándiból az egész nagycsaláddal…

-Megkérdezhetem, mivel tetszettek korábban foglalkozni? Mihez értenek?

-Jaj, az nagyon szép volt! Bemutatókat tartottunk, volt, hogy hetente, néha naponta többször is!

0001

Csodált minket a sok néző, a szerencsésebbek mellénk heveredhettek. Aztán a többségükkel egész közeli, testi kapcsolatba kerültünk. Tudja, összeért az ajkunk…

-Jaj kérem, ne is mondja! És miért nincs mostanában bemutatójuk?

-Nem tudom én azt kérem, kedves Claudia! Úgy tűnik, valahogy elfelejtett bennünket a patrónusunk, a gazdánk. Még néhány éve, amikor arról beszélt, hogy “tanulja a mesterségét”, nagyon büszke volt ránk!

194701_puskas_tivadar_eleszt

Aztán…A bemutatók egyre fogytak, végül, egyszerre csak eltűntünk, már nem voltunk fontosak! (…) Beszélték, hogy a rengeteg pénz miatt, amit ránk költöttek, a városban elterjedtek a pletykák…tudja, milyenek az emberek!

Bántották azt a sok böcsületes embert!

-Hallottam róla, maguk voltak vagy százan, s állítólag egyenként több mint százezerbe kerültek… de beszéltek ám mást is!

-Beszéltek, bizony! Az egyik bemutató után egy szemfüles firkász aljas módon azt firtatta, vajon fertőtlenítik-e az ajkainkat. Merthogy egy az ajkamat az ajkához érintő egyén állítólag csúnya herpesz vírust szedett össze… hetekig kezelték! Igaz, aznap ő volt a negyedik, aki szájon át próbált… na de ez is csak mendemonda ám!

ujraeleszto-baba

(Újraélesztés oktatására szolgáló torzo. Felnőtt CPR em03716U 249 000 Ft)

-Ahogy egyes rosszakarók azt is tudni vélték, hogy a lélegeztetésben szerepet játszó belső egységet is cserélni kellett volna… de, valójában, miért tűntek el?

– Claudia drága! Eltűntűnk, mert egy ideje már nem mi vagyunk a fontosak! Már nem fontos a segítés! Van annál sokkal fontosabb, mint hetente újabb és újabb publikum előtt az újjáélesztésről beszélni, gyakorlatokat végezni. Szombathelyen már mindenki ért a reanimációhoz! Magyarország jobban teljesít, hiszen, tudja…

xx

-Ne haragudjon, kedves Fred! De mit fog kezdeni önökkel az új városvezetés?

-??? Miféle új városvezetésre gondol Klaudia?

-Hát nem hallott a következő évi választásokról, Fred? Tudja, amikor a nép, az istenadta, elmegy szavazni, demokratikus úton megválasztani a következő négy év képviselőit, miniszterelnökét, meg utána nem sokkal a helyhatóságok irányítóit, a helyi képviselőket, meg a polgármestereket! Komolyan nem hallotta ezt még?

0002

-Ó, Claudia, Ön a hangjából ítélve, már nem kislány! Még mindig hisz a tündérmesékben? Választások, meg demokrácia… lári-fári, vagy hogy is mondták egykor?! Itt már minden végleges! Úgy is mondhatnánk, örök!

Ami van, az örökkön und örökké tart!

A mi vezetőnk Puskás doktor, és az ő csapata a lehető legjobb választás! Ugyan, mit is kezdhetnének a szombathelyiek Marton Böllér Zsolti, vagy éppen Szakály Nightclub Gabesz nélkül? Doktortakácsné Doktortenkimária, vagy ahogy mi, újjáélesztési bábok nevezzük, a Jóságos Tenkitenki nélkül a mi városunkban a neveletlen fiatalok miatt megbolondulna az élet! Lehet itt élni a Sági, meg a Rettegi tanerő nélkül? Lazáry meg Molnár főméltóságokat nélkülözve…?

-Fred! Drága Fred, Ön téved! Már szerveződik az egységes baloldal, és elsöprő győzelmet aratnak majd 2014-ben. Amióta Önök eltűnéstől szenvedtek, úgy tűnik, a hírek is elkerülik a babák családját!

-Szerintem pedig Ön csak vetíteni próbál Claudia! Mesélni, ahogy a minap a hírműsorban a nemzeti főkatona, a mi fiunk is. Figyusz! Megmondta ő pontosan, miért nincs ránk szükség! Elmúlt az újjáélesztési szezon, jön a stadionépítés, tisztára, mint Felcsúton, oszt…

De, hogy is beszélt arról a tengernyi pénzről pontosan:

„Lehetne lélegeztetőgépeket is vásárolni belőle, ki lehet számolni, ez hány lélegeztetőgép. De azt is ki kellene egyszer valakinek számolni, hogy a sportcélú beruházások, azok vajon milyen egészség-megőrző hatással járnak. Milyen betegség-megelőző hatásuk van, mennyivel kevesebb lélegeztetőgépet kell majd venni.”

Lám, lám Claudia! Ez itt a módi! Előbb az újjáélesztés, aztán a lélegeztető gépek, most meg a sportcélú beruházások. Mindig lesz újabb blöff, aminek az elszórt millióit a kutya sem fogja keresni…

…Halló! Itt van még Claudia?

 …letette…

                   …kár, hogy letette! Lett volna még néhány kérdésem!

(A fenti beszélgetés a fantázia szüleménye, természetesen soha nem léteztek Fredhez hasonló újjáélesztési babák, sem velük kapcsolatos anomáliák, problémák szombathelyen! Hajrá Szombathely, hajrá szombathelyiek…jön a stadionépítés! Ugye?)

PAVLOV GURULÓ CSÁRDÁI – csengetések zajában éjjel és nappal

Szombathelyi barátaimnál beindult a nyálképződés. Elég volt leterelgetni a nagy stadionépítő király táskahordóját, beígérni a „nagy tepsit”, s a nép, az istenadta nép máris eltelt optimizmussal, vidám bizakodással: hát kellünk, mégis? Naná, kérem! A csengettyűk szép ígérete – majdnem – ingyen van! Csak egy bátor „x” és lesz minden, mint a mesében! Kerékpárút hálózat, digitális laktanya project, meg most a komplexum a stadion körül! Mert Szombathely megérdemli!

Jó az ízlése, szereti a narancs árnyalatait!

stadi

Narancs színű stadion – ez a hónap ígérete!

„Pavlov kutyája (kutyái) csengőszóra csorgatták a nyálukat. Ezt akaratukon kívül tették, de nem hiszem, hogy bánták volna. Kivéve, amikor nem kaptak utána ételt. Merthogy Pavlov minden etetés előtt csengetett, aztán a kutyák megkapták a kajájukat. Aztán már csak csengetett, és a kutyák azt gondolták, hmmm jön a vacsi, gyűlik a nyál, de kaja sehol. És így került leírásra a feltételes reflex. Vagyis a tapasztalat útján kialakuló automatikus válaszreakció, egy adott külső ingerre.”

A mi falunkban nem lesz stadionépítés. (Az sem!) Legutóbb, mikor a mérkőzés előtti fűnyírás után megjelentek a csíkfestők és girbegurbán kirajzolták a felezőt, meg a többi cirkalmat, még azt is csodának véltük, ha a vakondtúrásokban nem tűnnek majd el a bőrlasztik! Az utak hepehupáit nem igen foltozzák, a kátyúzások (ígéreteiből) is csak kevéske jut. Lelátó, csarnok… ugyan már! Ez itt nem FELCSÚT! Ez jut, itt, az Isten háta megett…

Úgy kell nékünk!

Itt nem kellenek szép ígéretek, nem kell a maszlag! Elég lesz a templomban némi emlékeztető kommunistázás, véletlenül épp a választások napja előtt… Mindenki tudni fogja a dolgát!

001

003

004

006

A világot jelentő csoda itt egyetlen mértékadó jelenségben testesül meg, s az a mozgóbolt! Itt ez is lehet nemzeti… Akkor meg, frankó!A néptelen utcákon tódul tutulva, ez veri fel a hajnal csendjét, ez nyomja el a déli harangszót, és persze hála a gondosságuknak, vasárnap este fél tízkor is jön még egy, a heti utolsó mozgóbolt. Ha tetszik, ha nem. Kitilthatatlanul, trombitálva, megrendszabályozhatatlanul!

Mozgóboltok!

007

005

Van belőlük vagy egy tucat! Boci-boci tarka hozza a tápot, a Für elise jelzi tán a süteményt…(?) klasszikusra érkezik a három pékség egyike, de a zöldséges pergő diszkóritmusait is fel kellene ismernünk már. A gázos rövid beszédet tart, mint Kun Béla egykor a fő téri erkélyről, a húsboltos verssel köszönt… megannyi báj és kecs…hogy felsorolni is nehéz!

A pénztárcákat, meg a bevásárló szatyrokat felénk kár elpakolni, itt permanens bevásárlás folyik! Mamik és papikák készenlétben várakoznak, némelyek kempingszéken múlatják az időt, kapuikban diskurálva! Aztán, hogy a faluba ér a jóságos, a megváltó kisteherautó, gigafonjából himnusz árad, ígéret és hírverés az érkező mannáról.

„Pavlov csupán némi betekintést kívánt nyerni a kutyák emésztőrendszerének működésébe, amikor mintegy melléktermékként azonosította a klasszikus kondicionálás elnevezésű tanulási jelenséget. Az alaphelyzet az volt, hogy a kutatócsoport műtétileg behelyezett csövön át kivezette a kísérleti kutyák nyálát a szájukból, így az nem a gyomorba jutott, hanem a sipolyon át távozott a szervezetből egy mérőedénybe. Amikor táplálék kerül az élőlény szájába, automatikusan megindul a nyálképződés, hogy biztosítsa az étel útját a nyelőcső felé. Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.”

Ha a műszaki áruházlánc azt dörgi, hogy „ hülye azért nem vagyok”, a mozgóboltok szlogenje bátran lehetne a „tiszta hülye vagyok”! Akkor is szükségem van a portékára, ha éppen nincs szükségem semmire! Házhoz jön…

A szlogen alatt gyülekezhetnének a várakozók, a kocsik után szaladgálók, a vásárlók, akik persze megszokták és mondhatni, nagy örömmel várják már e tutuló szekereket! Csak a coop zár be lassan, működése immár érdektelen. Vásárlói megfogyatkoztak, ugyan kit érdekel, ha maholnap, hagyományos értékesítési módjukkal, a bolti kereskedelem rendszerében az egyetlen eladót sem tudják fenntartani?!

Győzött a bolt nélküli kiskereskedelem, a mozgó bolt, ahol nem kell bevásárlókosár, nem kell árfeltűntetés, nem kell fajtánkénti elkülönítés, szeparálás, nem kell ellenőrző mérleg! És persze NAV-val összekötött pénztárgép, meg nyugta, számla sem!

Mindenre és minden helyett van megoldás, trükk, legyintés, mutyi így elszabotálható a higiénia, a HACCP, a csomagolás, nem kell kirakat, meg tájékoztató táblák sem.

A fürge legényke kiugrik a sofőrülésből, viccelődik, meg morog, ha kell, és máris kész a jóságos kereskedő markáns változata a modern korból! Sofőr és kereskedő egyben! Vagy a leginkább egyik sem…

Nincs szükség itt a vásárlók könyvére! A szakmai hiányosságokról a leginkább a szakmabéliek körében kutakodhatna a hatóság, de valószínűleg a mi falunk – meg a többi pár ezer… – eltűnt a vizsgálódásaik térképéről.

Egyenlők és egyenlőbbek korát éljük. Vannak a megtűrtek, a konccal dobottak, az ok nélkül is mindig vigyorgók, meg mi, néhányan, a megátalkodottak, akik tele aggódással nem vagyunk képesek beájulni a mézes madzagok láttán. A máz pedig olyan szép! S hogy miért gondolom, hogy akad némi hasonlóság a mozgóboltjaink muzsikája, meg a stadionok ígéretei között? Nos, ha Pavlov kísérletében gondolkozva elmerengünk az eljövendőn, talán ezt is megérthetjük…

„Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.”

Utóirat:

Emlékezetemben ott él még az a tél, az a csikorgó, amikor nem akadt ember, árus, aki a puszták népének kenyeret vitt volna. Oda, ahol valaha értettek a gabona vetéséhez, aratásához, az őrléshez és a kenyérsütéshez.

002

Nem, nem a mozgó boltok, meg a stadionok ellen szólok, inkább csak a hagyományok ledózerolása ellen; az elmaradó, a meg nem valósuló ígéretek, a folyamatosság és biztonság hiánya miatt félek, féltem az öregeket, a magatehetetleneket, a szegényeket. Meg magamat persze…

Mindazokat, akikre jövőre is csak egy pár pillanatnyi mozdulat erejéig lesz szükség…

ISKOLAKEZDÉSI TÁMOGATÁS – ott, ahol mindenki jobban teljesít

A hagyományos szeptemberi tanévkezdési mizéria kapujában állok, mit tagadjam, legatyásodva. Túl mindenen és a véghajrá előtt közvetlenül, megint nem tudok elfogadható édesapaként viselkedni. Szinte bujkálok a naponta előbukkanó listák elől, próbálok a forradalmi kormánytól ellesett sikerpropaganda elemekkel manipulálni, de a gyerek nem bolond! Látva az általam végigröppent kényszerpályát, már leginkább megsajnál.

Ő…, a gyermekem! Ez van, és ráadásul évek óta!

2001-09-mh-Greguss-Individualpszichologia-02

Mentegetőzhetek, hogy nem nyaraltam, nem utaztam, nem tartottam szülinapot és így tovább, de a makacs tények akkor is tények maradnak: az egyenes gerincem immár csak emlék, képtelen vagyok a kötelességeimet felvállalva élni!

Szóltam már elégszer arról, hogy életemet az alaptörvényben foglaltak ellenében élem: nem tudok gondoskodni a szüleimről. Bár évek óta lelkesen kéregetnek, az adóm 1%-ából nem áll módomban közhasznú szervezeteket támogatni. Nincs mivel kiegészítenem a rászoruló állami gondozottak keretét és csak emlegetni vagyok képes a hajlék nélkül maradt öregeket is. Már a sarki koldushoz sem lépek oda szeretettel, pedig a pár forinton túl mindig volt két jó szavam… Azt hiszem a fél életem veszett oda, mióta nem adhatok!

Még emlékszem azokra a könnycseppekre, amit Kolozsvárott ejtettem, az újságpapírba csomagolt lábú anyóka láttán, akinek nekiadtam az összes megmaradt kenyeret, szalonnát és pénzt, bár tudtam, félnapnyi járás még a hazám. Szerettem volna megmenteni őt, vagy a leginkább magamat.

Ebben a jobban teljesítő propagandagépezetben, a hazában, ahol élek, lehajtott fejjel járok. Mert nem vagyok képes szétosztani a javaimat, megszabadulni a bűnné tornyosult értékektől, csak, hogy újra szerethessem, legalább egy kicsit is önmagamat! Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben. A rádiók és televíziók egyre a diadalt ragozzák, míg délidőben az asztalhoz ülünk, a megszokás mindünket odaparancsolja, és várjuk, csak várjuk, ki fér még mellénk, de bizony mindannyian magunk vagyunk. Mert az orbáni érában, a magyar ember legnagyobb szégyene lett a szegénység!

gyermekrajz1

Elveszett a gyermekkor. Az az idő, amikor az, állítólag „nagy igazságtalanság”, a szocializmus évtizedeiben készülődéssel telhettek augusztus utolsó napjai. Apám a kék bekötőpapírt hajtogatta, anyám a vignettákat raggatta, én meg a ceruzáimat hegyeztem egyre, s vagy százszor a hátamra próbáltam az iskolatáskát. A már napokkal a tanévnyitó előtt átvett tankönyveket nézegettem és vártam, mindenre, örömmel!

Most nézek kifelé az ablakon. Édesapaként… Magamra zárt ajtókkal, mintha itthon sem volnék, mintha bizony megfutamodhatnék valami elől. Mintha jogom volna azt mondani, hogy nincs! Kifizettem a tankönyvcsomagot, már előre, de így is késedelmesen, csak, hogy szégyenkezhessek!

taska_es_iskolaszerek

Most költenem kellene füzetekre, tolltartóra, íróeszközökre, iskolatáskára, körzőre, vonalzóra… a lista egyre dagad, pedig még itt ez a hét, a vakáció utolsó hete, amit nagyon, nagyon kellene szeretni! Együtt érzően megtölteni tartalommal, mintha bizony soha nem érne véget. Odaadni mindent a gyermekemnek, ahogy én is mindent mindig megkaptam! Kirándulni, játszani és lófrálni egy utolsót, betakarítani a szilvát nagyapó kertjéből, aztán próbaképpen elsétálni az iskoláig, meg vissza! Eljátszani, mintha nem tudnám, mikor lesz a tanévnyitó! Ott az iskola kapujában eljátszani a megrökönyödést, lám, az idén is elkezdődik… pár nap és becsengetnek, aztán naponta szaladok majd a gyermekem elé, faggatva, mi volt a padok közt, a suliban. Hozni magammal valami apró meglepetést, vigasztalást, mert holnaptól újra gyufalábakat eresztenek a vadgesztenye lovacskák…

És talán ez az egészben a legrosszabb, de már nem kérdezi meg, vajon van-e rá pénzem? Mindenféle kifogásaimból és nekibuzdulásaimból kiábrándulva, már nem akarja tudni a legújabb válaszomat. Megkímél… Minek is faggatna. Tudja jól, mindig is erre készültem. Tanító és édesapa szerettem volna lenni. Évek hosszú sora óta csak másoknak szól a becsengetés, és a föladatomat sem vagyok képes teljesíteni. Nem áll módomban a támogatás…

Nem lesz hát iskolatáska, csak a régi, szétfeslett, a tollakat is a régiek közül válogatom. Nincs miből új cipőt és ruhát vennem, marad, ami volt. Láthatja mindenki jól. A gyermekem apja erre sem volt képes, pedig a kormány jelentése szerint javul az életszínvonal, nőtt a fogyasztás, az európai szint alá zuhant a munkanélküliség, szóval Magyarország jobban teljesít. Csak én nem. Nem igazán érdemlem én ezt a hazát, mert a legfontosabbal, az egyetlennel maradok adós: nem tudok adni! A hazát, ahol az erkölcstan oktatói majd elmagyarázzák a tékozló fiú definícióját…

Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben…

A fecskék gyülekeznek már, lehet, egy reggel nem hallom a csivitelésüket… Valaha, az iskolatáskával a hátamon integettem feléjük, mert tudtam, hogy értik minden szavam! Integettem és örvendeztem, úgy mentem én az iskolába. Olykor visszacsiviteltek. Boldog voltam és vártam nagyon a napot, amikor megmutathattuk egymásnak ott a padok közt az új füzeteinket, könyveinket, a vadonatúj tolltartóinkat, a tűhegyes ceruzákat, az új készlet csehszlovák színes ceruzákat!

családrajz_0

Melyekkel olyan öröm volt lerajzolni a mezőt, rajta a mosolygós édesapánkat, meg az édesanyánkat, a testvérkénket, magunkat… meg a fák mögött a Cirmi cicát…

MÉG MINDIG NINCS BOCSÁNAT – SZTK, ahová a haldoklók járnak…

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos. A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

Elhasználódásunk okán, mely olykor a lehetetlen anyagi helyzet, máskor meg a nemtörődömség miatt alakul ki, előbb-utóbb magunk is alannyá, áldozattá válhatunk, eljuthatunk egy egészségügyi intézménybe, kórházba, rendelőintézetbe, gyógyulást, gyógyítókat keresve; vagy, ha másként nem, kíséretképpen, támogatva a lassú elmúlás útjára lépett szeretteinket. Nagyszüleink, édesapánk, édesanyánk utolsó éveit e különös ispotályok világa nehezíti, húzza le, egyre a mélybe. Helyek, ahová a haldoklók járnak. A betegség pedig alattomos módon talál társra a lehangoló környezet, az intézmények lerobbant falai között…

0000

A minap engem is e kényszer vezetett az SZTK egykor szebb napokat látott épületébe, ahol – kár szépíteni – vagy egy évtizede nem jártam már. A Megyei Rendelőintézet látványa Lenin szikár figurája mögött sem volt képes igazán szívet melengetővé válni, de a Sportház tömbjével egybeolvadva mégis Szombathely egyik megszokott jelképe lett. Hozzánk nőtt, a nyakunkon maradt. A maga otrombaságával funkciójában legalább szépnek… a legkevésbé sem nevezhetjük. Szürkére mázolt üvegfelületei, melyekről az idő vasfoga lepergette rég a fedőréteget, megkopott márvány burkolata, a szürke valamennyi árnyalatával képes összeroppantani a bámészkodót. Ez a mai Szombathely kétségtelenül legotrombább szégyenfoltja, talán csak a felirat hiányzik a kapu felett: ki ide belépsz, adj fel minden reménnyel! Hely, ahol orvosnak lenni, egyszerűen lealacsonyító érzés, betegként pedig maga a válogatás nélkül való megalázás: kosz, mocsok, málló vakolat, összetördelt burkolatok, kiszakadozott, szétnyűtt ülő alkalmatosságok, kitört ablakok, beázott födém és sápadt világítás mindenütt.

007

008

011

017

010

Jó volna úgy írni e helyről, mint kedvenceinkről, a bezárt határőr laktanyákról, ahol már csak szükségből járnak hálni a patkányok! De az SZTK ma is működik. A betegségügy fellegváraként naponta százakat fogad, benne, mint bűnösök találkoznak egymással a kalandvágyból itthon maradt gyógyítók, meg a mindent feladni kész betegek. A kárhozottak. Többségük öreg. Fáradt, egykedvű bácsik és nénik, akik ettől a helytől remélnek még néhány évet, évecskét, mint valami könyöradományt az átgürizett évtizedekért cserébe. Ez a jutalom, a válasz…

Haldoklóim mellett magam is rosszkor érkeztem oda! Úgy értem, az állapot, mely nem tűrt halasztást, engem is odavezérelt egy mosdó, a szofisztikáltnak aligha nevezhető felirat a FÉRFI WC kapujába, ahová gyanútlanságomban beléptem… Így van ez, ha az emberben ott a jószándék, meg a mások feltétlen tiszteletének tana, s úgy intéztem e felelőtlen lépést, hogy előtte nem számítottam menekülésre, s mint a mélyvízi búvárok, még percekre elegendő levegőt sem vettem.

Pech. Így nevezték ezt anno.

Engem leginkább az üzenet értéke fogott meg. A látvány maga, mely 2013-ban egy orvos polgármester által irányított város rendelőintézetének férfi wc-jében elém tárult, a maga fojtó, maró bűzével, a vizelet és bélsár mindent elárasztó valóságával, látványával.

003

004

006

005

013

014

018

Hely, ahol valami miatt még a madár sem… még az ÁNTSZ sem jár!

Miközben lelki szemeimmel magam is odaképzeltem a fájdalmait cipelő öreg embert, amint könnyíteni próbál magán, legszívesebben menekülni próbáltam volna, de ez a látvány nem eresztett… Nem fotózni indultam a rendelőintézet mellékhelyiségébe! A képeket az alkalom szülte, a kimondhatatlan düh, az elkeseredés. Az a fájdalom, amit Örkény István érezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt írt az apja haláláról…

„ NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá láto­gatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és meg­kértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a beteg­szobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem kell semmi.

– Hoztam néhány almát.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

– Hát akkor megyek – mondtam később.

– Menj csak, fiam – mondta.

– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

– Köszönöm – mondta.

– Csak reggel jön az osztályos orvos.

– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és át­ad­ta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az al­mák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet”, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, bele­nézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

– Meg akarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.

– Meg akarom nézni – mondtam.

– Jobb lenne aztán – tanácsolta.

– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyuká­ból állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.

– Sokáig – mondtam.

– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

– Ahogy akarja – mondtam.

– Oldalt választva viselte a haját?

– Oldalt – mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé­temettetem magam.”

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos.

A gyógyulás folyamatai a pr