MI LESZ VELED SEGÍTÉS VÁROSA? – újjáélesztés nélkül???

-Halló, tessék! Munkaügy! Jó napot kívánok, miben segíthetek?

-Halló, jó napot kívánok! Fred vagyok. Szombathelyi Fred. Nem tudom, zavarhatom-e? Munka, állás ügyében telefonálnék.

018-022-013 fat old fred_png_weblarge

(Fat Old Fred reanimációs bábu)

-Igen, tessék, Claudia vagyok, mit tehetnék Önért??

-Ahogy mondtam, Alfréd vagyok, de a barátaimnak csak Frédi! Fred! Évekkel ezelőtt költöztünk Szombathelyre… Mi kérem, mostanság munka, feladatok nélkül heverünk a párommal, a párom nővérével, az ő férjével, meg igazándiból az egész nagycsaláddal…

-Megkérdezhetem, mivel tetszettek korábban foglalkozni? Mihez értenek?

-Jaj, az nagyon szép volt! Bemutatókat tartottunk, volt, hogy hetente, néha naponta többször is!

0001

Csodált minket a sok néző, a szerencsésebbek mellénk heveredhettek. Aztán a többségükkel egész közeli, testi kapcsolatba kerültünk. Tudja, összeért az ajkunk…

-Jaj kérem, ne is mondja! És miért nincs mostanában bemutatójuk?

-Nem tudom én azt kérem, kedves Claudia! Úgy tűnik, valahogy elfelejtett bennünket a patrónusunk, a gazdánk. Még néhány éve, amikor arról beszélt, hogy “tanulja a mesterségét”, nagyon büszke volt ránk!

194701_puskas_tivadar_eleszt

Aztán…A bemutatók egyre fogytak, végül, egyszerre csak eltűntünk, már nem voltunk fontosak! (…) Beszélték, hogy a rengeteg pénz miatt, amit ránk költöttek, a városban elterjedtek a pletykák…tudja, milyenek az emberek!

Bántották azt a sok böcsületes embert!

-Hallottam róla, maguk voltak vagy százan, s állítólag egyenként több mint százezerbe kerültek… de beszéltek ám mást is!

-Beszéltek, bizony! Az egyik bemutató után egy szemfüles firkász aljas módon azt firtatta, vajon fertőtlenítik-e az ajkainkat. Merthogy egy az ajkamat az ajkához érintő egyén állítólag csúnya herpesz vírust szedett össze… hetekig kezelték! Igaz, aznap ő volt a negyedik, aki szájon át próbált… na de ez is csak mendemonda ám!

ujraeleszto-baba

(Újraélesztés oktatására szolgáló torzo. Felnőtt CPR em03716U 249 000 Ft)

-Ahogy egyes rosszakarók azt is tudni vélték, hogy a lélegeztetésben szerepet játszó belső egységet is cserélni kellett volna… de, valójában, miért tűntek el?

– Claudia drága! Eltűntűnk, mert egy ideje már nem mi vagyunk a fontosak! Már nem fontos a segítés! Van annál sokkal fontosabb, mint hetente újabb és újabb publikum előtt az újjáélesztésről beszélni, gyakorlatokat végezni. Szombathelyen már mindenki ért a reanimációhoz! Magyarország jobban teljesít, hiszen, tudja…

xx

-Ne haragudjon, kedves Fred! De mit fog kezdeni önökkel az új városvezetés?

-??? Miféle új városvezetésre gondol Klaudia?

-Hát nem hallott a következő évi választásokról, Fred? Tudja, amikor a nép, az istenadta, elmegy szavazni, demokratikus úton megválasztani a következő négy év képviselőit, miniszterelnökét, meg utána nem sokkal a helyhatóságok irányítóit, a helyi képviselőket, meg a polgármestereket! Komolyan nem hallotta ezt még?

0002

-Ó, Claudia, Ön a hangjából ítélve, már nem kislány! Még mindig hisz a tündérmesékben? Választások, meg demokrácia… lári-fári, vagy hogy is mondták egykor?! Itt már minden végleges! Úgy is mondhatnánk, örök!

Ami van, az örökkön und örökké tart!

A mi vezetőnk Puskás doktor, és az ő csapata a lehető legjobb választás! Ugyan, mit is kezdhetnének a szombathelyiek Marton Böllér Zsolti, vagy éppen Szakály Nightclub Gabesz nélkül? Doktortakácsné Doktortenkimária, vagy ahogy mi, újjáélesztési bábok nevezzük, a Jóságos Tenkitenki nélkül a mi városunkban a neveletlen fiatalok miatt megbolondulna az élet! Lehet itt élni a Sági, meg a Rettegi tanerő nélkül? Lazáry meg Molnár főméltóságokat nélkülözve…?

-Fred! Drága Fred, Ön téved! Már szerveződik az egységes baloldal, és elsöprő győzelmet aratnak majd 2014-ben. Amióta Önök eltűnéstől szenvedtek, úgy tűnik, a hírek is elkerülik a babák családját!

-Szerintem pedig Ön csak vetíteni próbál Claudia! Mesélni, ahogy a minap a hírműsorban a nemzeti főkatona, a mi fiunk is. Figyusz! Megmondta ő pontosan, miért nincs ránk szükség! Elmúlt az újjáélesztési szezon, jön a stadionépítés, tisztára, mint Felcsúton, oszt…

De, hogy is beszélt arról a tengernyi pénzről pontosan:

„Lehetne lélegeztetőgépeket is vásárolni belőle, ki lehet számolni, ez hány lélegeztetőgép. De azt is ki kellene egyszer valakinek számolni, hogy a sportcélú beruházások, azok vajon milyen egészség-megőrző hatással járnak. Milyen betegség-megelőző hatásuk van, mennyivel kevesebb lélegeztetőgépet kell majd venni.”

Lám, lám Claudia! Ez itt a módi! Előbb az újjáélesztés, aztán a lélegeztető gépek, most meg a sportcélú beruházások. Mindig lesz újabb blöff, aminek az elszórt millióit a kutya sem fogja keresni…

…Halló! Itt van még Claudia?

 …letette…

                   …kár, hogy letette! Lett volna még néhány kérdésem!

(A fenti beszélgetés a fantázia szüleménye, természetesen soha nem léteztek Fredhez hasonló újjáélesztési babák, sem velük kapcsolatos anomáliák, problémák szombathelyen! Hajrá Szombathely, hajrá szombathelyiek…jön a stadionépítés! Ugye?)

PAVLOV GURULÓ CSÁRDÁI – csengetések zajában éjjel és nappal

Szombathelyi barátaimnál beindult a nyálképződés. Elég volt leterelgetni a nagy stadionépítő király táskahordóját, beígérni a „nagy tepsit”, s a nép, az istenadta nép máris eltelt optimizmussal, vidám bizakodással: hát kellünk, mégis? Naná, kérem! A csengettyűk szép ígérete – majdnem – ingyen van! Csak egy bátor „x” és lesz minden, mint a mesében! Kerékpárút hálózat, digitális laktanya project, meg most a komplexum a stadion körül! Mert Szombathely megérdemli!

Jó az ízlése, szereti a narancs árnyalatait!

stadi

Narancs színű stadion – ez a hónap ígérete!

„Pavlov kutyája (kutyái) csengőszóra csorgatták a nyálukat. Ezt akaratukon kívül tették, de nem hiszem, hogy bánták volna. Kivéve, amikor nem kaptak utána ételt. Merthogy Pavlov minden etetés előtt csengetett, aztán a kutyák megkapták a kajájukat. Aztán már csak csengetett, és a kutyák azt gondolták, hmmm jön a vacsi, gyűlik a nyál, de kaja sehol. És így került leírásra a feltételes reflex. Vagyis a tapasztalat útján kialakuló automatikus válaszreakció, egy adott külső ingerre.”

A mi falunkban nem lesz stadionépítés. (Az sem!) Legutóbb, mikor a mérkőzés előtti fűnyírás után megjelentek a csíkfestők és girbegurbán kirajzolták a felezőt, meg a többi cirkalmat, még azt is csodának véltük, ha a vakondtúrásokban nem tűnnek majd el a bőrlasztik! Az utak hepehupáit nem igen foltozzák, a kátyúzások (ígéreteiből) is csak kevéske jut. Lelátó, csarnok… ugyan már! Ez itt nem FELCSÚT! Ez jut, itt, az Isten háta megett…

Úgy kell nékünk!

Itt nem kellenek szép ígéretek, nem kell a maszlag! Elég lesz a templomban némi emlékeztető kommunistázás, véletlenül épp a választások napja előtt… Mindenki tudni fogja a dolgát!

001

003

004

006

A világot jelentő csoda itt egyetlen mértékadó jelenségben testesül meg, s az a mozgóbolt! Itt ez is lehet nemzeti… Akkor meg, frankó!A néptelen utcákon tódul tutulva, ez veri fel a hajnal csendjét, ez nyomja el a déli harangszót, és persze hála a gondosságuknak, vasárnap este fél tízkor is jön még egy, a heti utolsó mozgóbolt. Ha tetszik, ha nem. Kitilthatatlanul, trombitálva, megrendszabályozhatatlanul!

Mozgóboltok!

007

005

Van belőlük vagy egy tucat! Boci-boci tarka hozza a tápot, a Für elise jelzi tán a süteményt…(?) klasszikusra érkezik a három pékség egyike, de a zöldséges pergő diszkóritmusait is fel kellene ismernünk már. A gázos rövid beszédet tart, mint Kun Béla egykor a fő téri erkélyről, a húsboltos verssel köszönt… megannyi báj és kecs…hogy felsorolni is nehéz!

A pénztárcákat, meg a bevásárló szatyrokat felénk kár elpakolni, itt permanens bevásárlás folyik! Mamik és papikák készenlétben várakoznak, némelyek kempingszéken múlatják az időt, kapuikban diskurálva! Aztán, hogy a faluba ér a jóságos, a megváltó kisteherautó, gigafonjából himnusz árad, ígéret és hírverés az érkező mannáról.

„Pavlov csupán némi betekintést kívánt nyerni a kutyák emésztőrendszerének működésébe, amikor mintegy melléktermékként azonosította a klasszikus kondicionálás elnevezésű tanulási jelenséget. Az alaphelyzet az volt, hogy a kutatócsoport műtétileg behelyezett csövön át kivezette a kísérleti kutyák nyálát a szájukból, így az nem a gyomorba jutott, hanem a sipolyon át távozott a szervezetből egy mérőedénybe. Amikor táplálék kerül az élőlény szájába, automatikusan megindul a nyálképződés, hogy biztosítsa az étel útját a nyelőcső felé. Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.”

Ha a műszaki áruházlánc azt dörgi, hogy „ hülye azért nem vagyok”, a mozgóboltok szlogenje bátran lehetne a „tiszta hülye vagyok”! Akkor is szükségem van a portékára, ha éppen nincs szükségem semmire! Házhoz jön…

A szlogen alatt gyülekezhetnének a várakozók, a kocsik után szaladgálók, a vásárlók, akik persze megszokták és mondhatni, nagy örömmel várják már e tutuló szekereket! Csak a coop zár be lassan, működése immár érdektelen. Vásárlói megfogyatkoztak, ugyan kit érdekel, ha maholnap, hagyományos értékesítési módjukkal, a bolti kereskedelem rendszerében az egyetlen eladót sem tudják fenntartani?!

Győzött a bolt nélküli kiskereskedelem, a mozgó bolt, ahol nem kell bevásárlókosár, nem kell árfeltűntetés, nem kell fajtánkénti elkülönítés, szeparálás, nem kell ellenőrző mérleg! És persze NAV-val összekötött pénztárgép, meg nyugta, számla sem!

Mindenre és minden helyett van megoldás, trükk, legyintés, mutyi így elszabotálható a higiénia, a HACCP, a csomagolás, nem kell kirakat, meg tájékoztató táblák sem.

A fürge legényke kiugrik a sofőrülésből, viccelődik, meg morog, ha kell, és máris kész a jóságos kereskedő markáns változata a modern korból! Sofőr és kereskedő egyben! Vagy a leginkább egyik sem…

Nincs szükség itt a vásárlók könyvére! A szakmai hiányosságokról a leginkább a szakmabéliek körében kutakodhatna a hatóság, de valószínűleg a mi falunk – meg a többi pár ezer… – eltűnt a vizsgálódásaik térképéről.

Egyenlők és egyenlőbbek korát éljük. Vannak a megtűrtek, a konccal dobottak, az ok nélkül is mindig vigyorgók, meg mi, néhányan, a megátalkodottak, akik tele aggódással nem vagyunk képesek beájulni a mézes madzagok láttán. A máz pedig olyan szép! S hogy miért gondolom, hogy akad némi hasonlóság a mozgóboltjaink muzsikája, meg a stadionok ígéretei között? Nos, ha Pavlov kísérletében gondolkozva elmerengünk az eljövendőn, talán ezt is megérthetjük…

„Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.”

Utóirat:

Emlékezetemben ott él még az a tél, az a csikorgó, amikor nem akadt ember, árus, aki a puszták népének kenyeret vitt volna. Oda, ahol valaha értettek a gabona vetéséhez, aratásához, az őrléshez és a kenyérsütéshez.

002

Nem, nem a mozgó boltok, meg a stadionok ellen szólok, inkább csak a hagyományok ledózerolása ellen; az elmaradó, a meg nem valósuló ígéretek, a folyamatosság és biztonság hiánya miatt félek, féltem az öregeket, a magatehetetleneket, a szegényeket. Meg magamat persze…

Mindazokat, akikre jövőre is csak egy pár pillanatnyi mozdulat erejéig lesz szükség…

ISKOLAKEZDÉSI TÁMOGATÁS – ott, ahol mindenki jobban teljesít

A hagyományos szeptemberi tanévkezdési mizéria kapujában állok, mit tagadjam, legatyásodva. Túl mindenen és a véghajrá előtt közvetlenül, megint nem tudok elfogadható édesapaként viselkedni. Szinte bujkálok a naponta előbukkanó listák elől, próbálok a forradalmi kormánytól ellesett sikerpropaganda elemekkel manipulálni, de a gyerek nem bolond! Látva az általam végigröppent kényszerpályát, már leginkább megsajnál.

Ő…, a gyermekem! Ez van, és ráadásul évek óta!

2001-09-mh-Greguss-Individualpszichologia-02

Mentegetőzhetek, hogy nem nyaraltam, nem utaztam, nem tartottam szülinapot és így tovább, de a makacs tények akkor is tények maradnak: az egyenes gerincem immár csak emlék, képtelen vagyok a kötelességeimet felvállalva élni!

Szóltam már elégszer arról, hogy életemet az alaptörvényben foglaltak ellenében élem: nem tudok gondoskodni a szüleimről. Bár évek óta lelkesen kéregetnek, az adóm 1%-ából nem áll módomban közhasznú szervezeteket támogatni. Nincs mivel kiegészítenem a rászoruló állami gondozottak keretét és csak emlegetni vagyok képes a hajlék nélkül maradt öregeket is. Már a sarki koldushoz sem lépek oda szeretettel, pedig a pár forinton túl mindig volt két jó szavam… Azt hiszem a fél életem veszett oda, mióta nem adhatok!

Még emlékszem azokra a könnycseppekre, amit Kolozsvárott ejtettem, az újságpapírba csomagolt lábú anyóka láttán, akinek nekiadtam az összes megmaradt kenyeret, szalonnát és pénzt, bár tudtam, félnapnyi járás még a hazám. Szerettem volna megmenteni őt, vagy a leginkább magamat.

Ebben a jobban teljesítő propagandagépezetben, a hazában, ahol élek, lehajtott fejjel járok. Mert nem vagyok képes szétosztani a javaimat, megszabadulni a bűnné tornyosult értékektől, csak, hogy újra szerethessem, legalább egy kicsit is önmagamat! Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben. A rádiók és televíziók egyre a diadalt ragozzák, míg délidőben az asztalhoz ülünk, a megszokás mindünket odaparancsolja, és várjuk, csak várjuk, ki fér még mellénk, de bizony mindannyian magunk vagyunk. Mert az orbáni érában, a magyar ember legnagyobb szégyene lett a szegénység!

gyermekrajz1

Elveszett a gyermekkor. Az az idő, amikor az, állítólag „nagy igazságtalanság”, a szocializmus évtizedeiben készülődéssel telhettek augusztus utolsó napjai. Apám a kék bekötőpapírt hajtogatta, anyám a vignettákat raggatta, én meg a ceruzáimat hegyeztem egyre, s vagy százszor a hátamra próbáltam az iskolatáskát. A már napokkal a tanévnyitó előtt átvett tankönyveket nézegettem és vártam, mindenre, örömmel!

Most nézek kifelé az ablakon. Édesapaként… Magamra zárt ajtókkal, mintha itthon sem volnék, mintha bizony megfutamodhatnék valami elől. Mintha jogom volna azt mondani, hogy nincs! Kifizettem a tankönyvcsomagot, már előre, de így is késedelmesen, csak, hogy szégyenkezhessek!

taska_es_iskolaszerek

Most költenem kellene füzetekre, tolltartóra, íróeszközökre, iskolatáskára, körzőre, vonalzóra… a lista egyre dagad, pedig még itt ez a hét, a vakáció utolsó hete, amit nagyon, nagyon kellene szeretni! Együtt érzően megtölteni tartalommal, mintha bizony soha nem érne véget. Odaadni mindent a gyermekemnek, ahogy én is mindent mindig megkaptam! Kirándulni, játszani és lófrálni egy utolsót, betakarítani a szilvát nagyapó kertjéből, aztán próbaképpen elsétálni az iskoláig, meg vissza! Eljátszani, mintha nem tudnám, mikor lesz a tanévnyitó! Ott az iskola kapujában eljátszani a megrökönyödést, lám, az idén is elkezdődik… pár nap és becsengetnek, aztán naponta szaladok majd a gyermekem elé, faggatva, mi volt a padok közt, a suliban. Hozni magammal valami apró meglepetést, vigasztalást, mert holnaptól újra gyufalábakat eresztenek a vadgesztenye lovacskák…

És talán ez az egészben a legrosszabb, de már nem kérdezi meg, vajon van-e rá pénzem? Mindenféle kifogásaimból és nekibuzdulásaimból kiábrándulva, már nem akarja tudni a legújabb válaszomat. Megkímél… Minek is faggatna. Tudja jól, mindig is erre készültem. Tanító és édesapa szerettem volna lenni. Évek hosszú sora óta csak másoknak szól a becsengetés, és a föladatomat sem vagyok képes teljesíteni. Nem áll módomban a támogatás…

Nem lesz hát iskolatáska, csak a régi, szétfeslett, a tollakat is a régiek közül válogatom. Nincs miből új cipőt és ruhát vennem, marad, ami volt. Láthatja mindenki jól. A gyermekem apja erre sem volt képes, pedig a kormány jelentése szerint javul az életszínvonal, nőtt a fogyasztás, az európai szint alá zuhant a munkanélküliség, szóval Magyarország jobban teljesít. Csak én nem. Nem igazán érdemlem én ezt a hazát, mert a legfontosabbal, az egyetlennel maradok adós: nem tudok adni! A hazát, ahol az erkölcstan oktatói majd elmagyarázzák a tékozló fiú definícióját…

Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben…

A fecskék gyülekeznek már, lehet, egy reggel nem hallom a csivitelésüket… Valaha, az iskolatáskával a hátamon integettem feléjük, mert tudtam, hogy értik minden szavam! Integettem és örvendeztem, úgy mentem én az iskolába. Olykor visszacsiviteltek. Boldog voltam és vártam nagyon a napot, amikor megmutathattuk egymásnak ott a padok közt az új füzeteinket, könyveinket, a vadonatúj tolltartóinkat, a tűhegyes ceruzákat, az új készlet csehszlovák színes ceruzákat!

családrajz_0

Melyekkel olyan öröm volt lerajzolni a mezőt, rajta a mosolygós édesapánkat, meg az édesanyánkat, a testvérkénket, magunkat… meg a fák mögött a Cirmi cicát…

MÉG MINDIG NINCS BOCSÁNAT – SZTK, ahová a haldoklók járnak…

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos. A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

Elhasználódásunk okán, mely olykor a lehetetlen anyagi helyzet, máskor meg a nemtörődömség miatt alakul ki, előbb-utóbb magunk is alannyá, áldozattá válhatunk, eljuthatunk egy egészségügyi intézménybe, kórházba, rendelőintézetbe, gyógyulást, gyógyítókat keresve; vagy, ha másként nem, kíséretképpen, támogatva a lassú elmúlás útjára lépett szeretteinket. Nagyszüleink, édesapánk, édesanyánk utolsó éveit e különös ispotályok világa nehezíti, húzza le, egyre a mélybe. Helyek, ahová a haldoklók járnak. A betegség pedig alattomos módon talál társra a lehangoló környezet, az intézmények lerobbant falai között…

0000

A minap engem is e kényszer vezetett az SZTK egykor szebb napokat látott épületébe, ahol – kár szépíteni – vagy egy évtizede nem jártam már. A Megyei Rendelőintézet látványa Lenin szikár figurája mögött sem volt képes igazán szívet melengetővé válni, de a Sportház tömbjével egybeolvadva mégis Szombathely egyik megszokott jelképe lett. Hozzánk nőtt, a nyakunkon maradt. A maga otrombaságával funkciójában legalább szépnek… a legkevésbé sem nevezhetjük. Szürkére mázolt üvegfelületei, melyekről az idő vasfoga lepergette rég a fedőréteget, megkopott márvány burkolata, a szürke valamennyi árnyalatával képes összeroppantani a bámészkodót. Ez a mai Szombathely kétségtelenül legotrombább szégyenfoltja, talán csak a felirat hiányzik a kapu felett: ki ide belépsz, adj fel minden reménnyel! Hely, ahol orvosnak lenni, egyszerűen lealacsonyító érzés, betegként pedig maga a válogatás nélkül való megalázás: kosz, mocsok, málló vakolat, összetördelt burkolatok, kiszakadozott, szétnyűtt ülő alkalmatosságok, kitört ablakok, beázott födém és sápadt világítás mindenütt.

007

008

011

017

010

Jó volna úgy írni e helyről, mint kedvenceinkről, a bezárt határőr laktanyákról, ahol már csak szükségből járnak hálni a patkányok! De az SZTK ma is működik. A betegségügy fellegváraként naponta százakat fogad, benne, mint bűnösök találkoznak egymással a kalandvágyból itthon maradt gyógyítók, meg a mindent feladni kész betegek. A kárhozottak. Többségük öreg. Fáradt, egykedvű bácsik és nénik, akik ettől a helytől remélnek még néhány évet, évecskét, mint valami könyöradományt az átgürizett évtizedekért cserébe. Ez a jutalom, a válasz…

Haldoklóim mellett magam is rosszkor érkeztem oda! Úgy értem, az állapot, mely nem tűrt halasztást, engem is odavezérelt egy mosdó, a szofisztikáltnak aligha nevezhető felirat a FÉRFI WC kapujába, ahová gyanútlanságomban beléptem… Így van ez, ha az emberben ott a jószándék, meg a mások feltétlen tiszteletének tana, s úgy intéztem e felelőtlen lépést, hogy előtte nem számítottam menekülésre, s mint a mélyvízi búvárok, még percekre elegendő levegőt sem vettem.

Pech. Így nevezték ezt anno.

Engem leginkább az üzenet értéke fogott meg. A látvány maga, mely 2013-ban egy orvos polgármester által irányított város rendelőintézetének férfi wc-jében elém tárult, a maga fojtó, maró bűzével, a vizelet és bélsár mindent elárasztó valóságával, látványával.

003

004

006

005

013

014

018

Hely, ahol valami miatt még a madár sem… még az ÁNTSZ sem jár!

Miközben lelki szemeimmel magam is odaképzeltem a fájdalmait cipelő öreg embert, amint könnyíteni próbál magán, legszívesebben menekülni próbáltam volna, de ez a látvány nem eresztett… Nem fotózni indultam a rendelőintézet mellékhelyiségébe! A képeket az alkalom szülte, a kimondhatatlan düh, az elkeseredés. Az a fájdalom, amit Örkény István érezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt írt az apja haláláról…

„ NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá láto­gatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és meg­kértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a beteg­szobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem kell semmi.

– Hoztam néhány almát.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

– Hát akkor megyek – mondtam később.

– Menj csak, fiam – mondta.

– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

– Köszönöm – mondta.

– Csak reggel jön az osztályos orvos.

– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és át­ad­ta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az al­mák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet”, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, bele­nézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

– Meg akarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.

– Meg akarom nézni – mondtam.

– Jobb lenne aztán – tanácsolta.

– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyuká­ból állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.

– Sokáig – mondtam.

– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

– Ahogy akarja – mondtam.

– Oldalt választva viselte a haját?

– Oldalt – mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé­temettetem magam.”

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos.

A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

001

BŰNBÁNAT A BÚBÁNAT UTÁN – az Alföldi féle IK ürügyén…

Te meg én nézők vagyunk. Hallgatóság, publikum, közönség. Tökmindegy hogy nevezem; 2013-ban! Így is, úgy is csak páciensek – engedelmesek lehetünk! Megtanítottak megadó módon viselkedni , helyeslők és belenyugvók lettünk, a demokrácia töltelékanyaga. Mert ma így divatos – hülyék vagyunk.

Libák, akiknek a torkán lecsúszott már ez-az, ha úgy kívánták az aktuális tömők. Követők, rajongók, fanok, meg még ki tudja mifélének nevezettek, akiknek az a dolguk, hogy elteljenek a fogyasztói társadalom mindenféle szemetével. Konzumidióták, kispolgárok, sőt polgártársak… Ti!

445px-István,_a_király_plakát

Tizenhét voltam, amikor a cigánysága miatt meghurcolt tanárember társaságában többször egymás után végignézhettem a filmet a moziban. (A Királydombra eljutni „azidőtájt” még lehetetlen volt, ha az ember Szombathelyen született…) A mozi volt az egyetlen ebben a színházmentes “faluban”; az egyetlen, ahol legalább bűnbánatot színlelve utána ballaghattunk az aktuális világnak. A film végén volt némi csönd, aztán, talán csak megszokásból, ahogy mindenki, körbenézett:

Sosem lehet tudni, annyi mindent hall az ember! – mondta…

Heteken át erről beszélt mindenki. Akadtak tudni vélők jócskán… Akkoriban valami csak valami mellett, vagy ellen íródhatott. ( Akárcsak ma! ) Tehát tudták, ki kit szimbolizál, a mozdulatok és gesztusok sora mit jelent. A ’78 óta ismét hazánk múzeumában kiállított koronázási ékszerek iránt megnőtt az érdeklődés, így akadtak, akiknek kapóra jött a történet, meg a nyugatira hajazó előadásmód, a rockopera, István hatalomra jutásáról és koronázásáról. Az évtizedeken át Erdős Péter rémuralmától rettegő rockszakma felszabadult…

( Bár Erdős doktor lelke ma is köztünk él, leánykája és unokája révén, Hankiss Ágnes és Vitézy Dávid jóvoltából! )

Vikidál Gyula, Nagy Feró, Varga Miklós és Deák Bill Gyula hangja zengett minden hangforrásból. Amit és ahogy létrehoztak a szerzőpárossal, Szörényi Leventével és Bródy Jánossal egyszerűen szerethető volt.

Aztán vagy húsz esztendő kellett a valódi beteljesüléshez. Éppen egy évvel a „nemzeti oldal” hatalomvesztése után aktuálisan használhatóvá, felhasználhatóvá vált a darab.

15_p15szor__istvan

Mintegy 350 ezer néző előtt.

„ A darabot a pünkösdszombati csíksomlyói búcsúk színhelyén, a két Somlyó hegye közötti nyeregben emelt Hármashalom oltárszínpadon vitték színre. A két főszerepre sikerült Varga Miklóst és Vikidál Gyulát visszacsábítani. Az előadás végén a magyar himnusz mellett a székely himnusz is elhangzott.” Úgy tűnt, az IK elérte azt, amit egy magyar dalmű Kodály hazájában elérhet. Érdemei szerint, vagy nélküle, de a Bánk bán és az Ember tragédiája mellé került, olykor video, olykor DVD formájában…

Tiltakozássá, a „csakazértis” felmutatható eszközévé vált a darab, Erdély és a magyarság szimbólumává, szerzőik pedig méltósággal vonultak a halhatatlanok közé. A negyedszázados jubileum évében 2008-ban, Szikora János állíthatta színre a darabot, melyről akkor Bródy János így nyilatkozott:

„25 éve működik a darab, és minden egyes bemutatójánál olyan helyzet volt, hogy némi kis fantáziával ki lehetett osztani a politika aktuális szereplőire a darabban megjelent figurákat. A megfeleltetések persze mindig inkább jópofa játékok. Istvánt és Koppányt könnyű elhelyezni a politikai térben, de a többi szereplőt már nehezebb. Mindig voltak ilyen párosok. Ha nem lenne túlzás, azt mondanám, hogy most is értelmezhető úgy a darab, mint „Ferenc fejedelem” és „Viktor vezér” küzdelme.”

Aztán az elmúlt héten ez a nagy utazás újabb fordulóhoz ért. A jelenlegi hatalom kegyvesztett színi direktora, Alföldi Róbert rendezhetett IK-t, Szegeden, a Dóm téren, Dr.Botka László (MSZP) városvezetése alatt.

istván a király

Orbán Viktor udvari krónikása, Bayer Zsolt pedig felhorkant, s az általa „búbánatnak” minősített feldolgozás után bűnbánatot gyakorolt – persze csak képletesen -, Szörényi Levente helyett:

„A gondolat teljes hiányát aljas és ostoba külsőségek pufogtatásával fedtétek el. Levente, tényleg attól lett újszerű és „modern” a műved, hogy Torda, a táltos elbaszott rocksztárként gitározik, és rápöffent egy dzsangára? Hogy Laborc úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy transzvesztita köcsög? Hogy Gizella náci egyenruhába bújtatott német lovagokkal csalja Istvánt? Hogy István egy akarattalan pöcs, Koppány meg egy másik akarattalan pöcs? Én szégyellem magam, míg mindezt sorolom. Pedig nem nekem kéne, Levente. Nektek kell szégyellnetek magatokat, mélységesen.”

Itt tartunk most. Kritikákat hallgatunk az előadásról. Vitatkozunk a vacsoraasztalnál. Nagyapa, apa, meg a fia, háromgenerációnyi magyar; a nagyapa, aki a Királydomb Istvánját, a fiú, aki Csíksomlyóét és az unoka, aki Szeged IK-ját magasztalja, miközben eleve nem tarthatnak össze.

„Gyökér, lomb és száraz ág

Háromféle valóság

Ki háromból csak egyet lát

Nem látja a fát magát…”

Bródy János híres, hírhedt sorai ezek, Vásárhely ürügyén a magyar valóságról.

Te meg én nézők vagyunk. Hallgatóság, publikum, közönség. Tökmindegy hogy nevezem; 2013-ban! Így is, úgy is csak páciensek – engedelmesek lehetünk! Megtanítottak megadó módon viselkedni , helyeslők és belenyugvók lettünk, a demokrácia töltelékanyaga. Mert ma így divatos – hülyék vagyunk.

Libák, akiknek a torkán lecsúszott már ez-az, ha úgy kívánták az aktuális tömők. Követők, rajongók, fanok, meg még ki tudja mifélének nevezettek, akiknek az a dolguk, hogy elteljenek a fogyasztói társadalom mindenféle szemetével.

Konzumidióták, kispolgárok, sőt polgártársak… Én…Te…Ti!

A legkevésbé sem az István a királlyal van a baj…

ÜNNEPRONTÁS – Ludi Savarienses, Mutyilandben

Akit valaha megérintett a történelem, még inkább a néprajz, az nyilván ismeri az ünnepeinkhez vezető hagyományok, szokások rendjét. Tudja jól, hogy a régiek számára egyetlen rend létezett, a megszámláltatott és kiméretett idő, mely szigorúan mérte a szükség és bőség útjait. A bőségét, mely ugyan ritkán adatott, de akkor öröm és vígasság ölelte a szíveslátást, no meg a vendégbarátságot. Ezek a ritkaság számba sorolt pillanatok voltak az ünnepek, hosszas készülődésekkel, az alkalomhoz illő áhítattal és megjelenéssel, mert az örömnek – úgy hitték – a szíveinken át kell utat engedni, köszönetül az égiek felé…

Az ünnep, akár a tehetség, nem az akarat gyermeke. Ahogy szerelembe esni sem elhatározásból szokás, úgy a vigalom sem lehet őszinte, ha csak a „program” vezeti a vigadni vágyót. Talán, ha úgy mesélik, talán, ha messze földről hírlik, magunk is megmosolyognánk, de a mi ünnepünk, a Ludi Savarienses itt toporog, ahogy lezárul az augusztus huszadikát körbelengő hosszú hétvége.

Próbálnám leírni, mit is ünnepelünk augusztus 20-ra hivatkozva négy napon át, de eleve pontatlanságra ítél a sokadszorra átírt történelem, a választási küzdelmek forgatókönyveinek szele a bűvös jobban teljesítésről, no meg a végeláthatatlan sikerpropaganda, a mindent és mindenkit legyőzni kész és képes miniszterelnök köpönyegéből naponta tóduló össznépi hurrá. Augusztus 20. volt már új kenyér ünnepe, amikor az akkor még becsületükben élő parasztok elégedettségében osztozó ország a „mindennapi kenyerünk” biztonságáért mondta imáit. Volt később alkotmány ünnepe, mely alkotmány helyébe tákolmányok és alaptörvény emeltetett, így az alapgondolat kitörlése óhatatlanul igénnyé, majd tetté lépett elő. Ma leginkább a katolikus egyház által szentté emeltetett István, magyar király ünnepeként emlegettetik ez a nap, így mindazok nyelhetnek egy nagyot, akik magukat Árpád, netán Koppány véreként tartják számon, s a magyar történelem máig legnagyobb kérdésére más választ ismernek, mint amit a MTA megélhetési tudósai replikáznak. Tudniillik, máig vitatott kérdés, hogy István áldozat, avagy bűnös lett volna, mert a jobb kéz levágása a kor egyik „méltó büntetéseként” vált közismertté…

Miniszterelnökünk mindenesetre ezt a mostanra kikevert masszát, a katolikus egyház által kijárt Szent Istváni flancot még tovább dúsította a királyság eszmerendszerének sajátságos „koronázós”emlékezetével Székesfehérvárott, amikor udvartartása egészével végigparolázott az állítólagos Istváni emlékhelyek buckáin. Viva Mutyiland – mindörökké ámen! A közeg hangos „Viktor, Viktor!” ovációval hozsannázta – már, ha lehet hinni a közmédia felelősségének… Tartalmas ünnep volt ez a 2013. augusztus huszadika, Mutyilandben.

Viszonylag olcsó statisztasereggel remek film készülhet az újjáválasztáshoz – nemdebár!

De térjünk vissza szűkebb pátriánkba, ahol az ünnepnapok sora nemhogy véget érne, de jön az újabb borral-sörrel folyó Kánaán, néhai legyőzőink megünneplése ürügyén. Csekélyke agyrém! Merthogy a hazánkat körülölelő népek szinte mindegyike úgy tartja számon, hogy őseink, a Pártus birodalom népe, vad volt és könyörtelen a harcban, s az egyetlen méltó ellenfele a Római Birodalomnak.

( Elég a szomszédos Burgenland (Őrvidék), Orbánfalu erdeiben, a sírdombok mentén a történeti múltról megemlékező táblákat találnunk, ahol kis szerencsével olvashatunk a pártusok tetteiről. Ott még elfogulatlanul, a hiteles történetírás eredményeként. Mert Ausztriára nem vonatkozott a történelemhamisítás kényszer – törvénye! Lám, ott a véreink a rómaiak ádáz ellenségei maradhattak! )

A Ludi Savarienses persze csak látszólag a római legyőzőink ünnepe! Senki nem gondolja komolyan, hogy Pueskas Caesar, vagy éppen Brutus Martonious azért illeg a világ minden bizonnyal leggagyibb diadalíve árnyékában, csini tógáik alig fedésében, mert lelkük mélyén Augustus, vagy éppen Claudius leszármazotti hűségéről kívánnák meggyőzni a plebset! Persze, hogy nem! Jó gazdájukhoz méltó módon, jól jövedelmező purparlét csapni…ezt teszik, és ehhez nem kell nagy tudomány. Ha pontos megfogalmazást keresünk e derék „rontás ünnepére”, melyben a maskarások állítólag megelevenítik a területeinkre rontó rómaiak gaztetteit, valahol a modern Mutyiland megfogalmazásai közt kell kutakodnunk…

Nemzeti Karnevál

Nemzeti karnevál! Ez az, nevezzük így ezentúl! Csak tessék, tessék! Lehet jönni, bámészkodni Szombathelyre, a „nemzeti karnevál” városába, Mutyilandre! Lesz itt minden, mi szem – szájnak ingere! Tehát százszámra büfé, talponálló, lacikonyha, kocsmácska, kajapavilon, bor- és sörharapó, faloda, szendvics-bár, borterasz meg sörkimérés, sütöde, kifőzde, étterem, böcsületdöglesztő, klimó… ungarische mulatschag, wirtschaft stb. a Nemzeti Dohányboltok övezte Fő téren!

A karnevál tervezett megnyitójának pillanatától, a legutolsó csinnadrattáig, helyettünk írt forgatókönyv szerint, persze csak, ha az égiek másként nem gondolják. Maskarába öltözött szereplők által megjelenített élőképek vonulnak át a belváros utcáin, a menet élén az aktuális patríciusokkal, persze tógában, tunikában, sarukban és némi koszorúfélével a dicső homlokzatokon… s a plebs, az istenadta nép önfeledten éljenez és hurrázik, mert ez a dolga. Ez jár. Ez van ingyen, mint a cirkuszok többsége úgy általában. A kenyér meg annak van, aki áldoz rá – borsos áron! Ha nem esik eső, ha nem fú a szél, akár valamiként is felfogható mindez, bár a dolognak az égvilágon semmi köze nincs az örömhöz, az ünnephez. Áhítathoz meg a leginkább nincs! Üzlet ez kérem, ócska kis kirakodóvásár, valakik nagy meglopottak sarca, még egyszer, csak úgy!

A magamfajták – bocs a szóért, tudom, foglalt! – meg persze nem lehetnek mások, mint a mindig fanyalgó ünneprontók. Ez van! Ez jutott nagysokára. De mielőtt azzal vádolna bárki, hogy irigységből, vagy tudatlanságból teszem, sietve leírom, valaha magam is egy voltam azok közül, akik Gál Ferusz Józseffel éveken át szerették volna újra látni azt a lelkesedést, amit valaha dr. Makra Sándor, Mentes Vilmos és még jó néhányan megálmodtak és útnak indítottak dr. Horváth Ferenc forgatókönyve szerint a néhai Savaria Karnevál felvonulásával, ünnepével! Ahol és amikor a város szinte minden polgára lázasan készülődött az aktív részvételére, várta azt a napot, azt a néhány órát, amikor a maskarások menete neves közreműködőkkel végigjárta az ódon belvárost.

Nem volt napokig tartó útlezárás, építkezés, felhajtás és hacacáré a lehúzások millió formája, befektetések és bevételek, no meg nyereség örök harca, mely minden „nemzeti karnevál” előtt bizakodásról, támogatókról, szponzorokról, meg kormányzati segítségről kiabál, majd a múló idővel a ráfizetésről, a deficitről, meg az elmaradt érdeklődésről konyul, persze csak befelé, nehogy az „image” megsérüljön!

Nem volt óriásplakát, meg marketing, de olykor felénk tévedtek azok is, akiket a hírvivők öröme indított útnak, olykor nagy messzeségekből is.

Persze, ma minden más. A Ludi Savarienses most is ezreket mozgat majd. Azt mondják, a kíváncsiság mindenkit Szombathelyre hoz. Csak a kíváncsiság egyik következménye ne volna a csalódottság!… Mindazok közös élménye, akiket valamelyik előző karneválon, csúnyán becsaptak, rászedtek. Akik ugyan elmesélték rossz élményeiket, de a magyarok emlékezete oly rövidke, mintha tán sosem lettek volna sérelmek, bajok. Meg a miénk, itthoniaké, akiknek semmihez semmi közünk!

Jönnek, tódulnak újra az idegenek, ahogy ők mondják, ünnepelni, osztozni Savaria örömében… De ugyan, mi közünk van ehhez az örömhöz valójában?…

Akit valaha megérintett a történelem, még inkább a néprajz, az nyilván ismeri az ünnepeinkhez vezető hagyományok, szokások rendjét. Tudja jól, hogy a régiek számára egyetlen rend létezett, a megszámláltatott és kiméretett idő, mely szigorúan mérte a szükség és bőség útjait. A bőségét, mely ugyan ritkán adatott, de akkor öröm és vígasság ölelte a szíveslátást, no meg a vendégbarátságot. Ezek a ritkaság számba sorolt pillanatok voltak az ünnepek, hosszas készülődésekkel, az alkalomhoz illő áhítattal és megjelenéssel, mert az örömnek – úgy hitték – a szíveinken át kell utat engedni, köszönetül az égiek felé…

Az öröm pedig csak egyetlen helyen vásárolható!

QAPI FORDÍTÓJA – egy humanista gyilkos, aki Orbán Viktor barátja

Harminchat éves. Távol hazánktól, odahaza, amikor éppen ihletett állapotban van, Petőfi Sándor verseit szavalja. Persze magyarul. Megtanulta a nyelvünket. Volt rá ideje. Csak ült, egyedül, ott a magánzárkában és múlatta az időt. Ahogy ő mondja, szórakozott… „A magyar nyelv elsajátítása rendkívül szórakoztató, a versek, a Petőfi Sándor költeményei pedig „egész jók”. Könnyen fordíthatóak, akár egy zsebszótár segítségével is.” Az Anyám tyúkja, meg a Nemzeti dal lett a kedvence. Olykor, esténként, a priccs szélére állt, – úgy hallotta a költő, hajdanán a múzeum lépcsőin állva is így tett -, a karját magasba emelte, s úgy üvöltötte, hogy szinte beléhasadtak a zárka falai: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

QAPI

Ez lesz az idén augusztusban megjelenő könyvének a címe. Qapi – Ajtó. Szabó Magda műve annyira a szívéhez nőtt, hogy elsőként ezt a művet ajánlja honfitársainak. A fordítói előszavában kiemelte: „ sok rokon vonást fedezett fel az ő asszonyaik és a magyar nők életében. Így folytatta: nem veszítette el tiszteletét a magyar nép iránt, és a regény lefordításával szeretne hozzájárulni – ha csekély mértékben is – a két nép közti barátsághoz.” A fordítást, melyet most ki fog adatni, 2009 októberében elhunyt édesanyja emlékének ajánlotta. Meg a barátjának.

Azt írja, hosszú időnek kellett eltelni odabent, míg végre valaki megértette az ő elhivatottságát. A feladatát. Aztán a magyar miniszterelnök mindenkinél bölcsebbnek bizonyult. Ugyan a magyar bíróság életfogytiglanra ítélte, az EU jogrendje pedig nem engedhette volna, hogy a Magyarországon elkövetett bűncselekmény okán rá rótt büntetést szülőhazájában töltse le, a magyar miniszterelnök mégis megoldotta ezt a számára jelentéktelen problémát. Persze baráti gesztusból! Lassan egy esztendeje már. A jótékony feledés homályába veszhetne minden, ha ez a könyv, a Qapi, éppen nem most, a fordító 36. születésnapján jelenne meg.

Ráadásul a könyvet hamarosan egy újabb magyar író „egész jó” munkája követi majd. Még tanakodik a címén, vajon mi volna a leghatásosabb, ha anyanyelvére fordítva jelentetné meg Molnár Ferenc könyvét, a Pál utcai fiúkat, vagy, ha valami találóbb, könnyebben fogyasztható címet találhatna. Egy ottani internetes híroldal szerint ez azt támasztja alá, hogy a fordító-alkotó nemcsak hazafias katonatiszt, hanem humanista férfi is. Egy humanista férfi, Orbán Viktor hálás barátja. Akinek mindent köszönhet: a szabadságot, a dicsőséget. Melyet majdnem elméltatott tőle egy szigorú magyar ítélet, mely élete végéig börtönbe zárta volna.

Mielőtt valaki arra gondolna, hogy egy magyar műalkotásokat fordító, humanista férfi, Orbán Viktor barátja, boldogan éldegél odahaza, készülgetve a könyvpremierekre,  – ahol majd gyöngybetűkkel ajánló sorokat jegyez Szabó Magda, meg Molnár Ferenc könyveinek címoldalára -, hát sietve leírjuk – nem ilyen egyszerű e derék ember – a hazájában nemzeti hős – boldogsága!

A hősnek nehéz a dolga! Aki elvonult a nyilvánosságtól…A korábbi tervekkel szemben nem vesz részt iskolai avatóünnepségen és katonai koszorúzásokon sem. A hadnagyból őrnaggyá előléptetett katona nevét több helyi iskola is fel akarta ugyan venni, de a katona egyetlen hivatalos eseményen sem jelenhetett meg.

„Ennek állítólag az az oka, hogy több örmény fegyveres szervezet is vérdíjat tűzött ki a Bakuban bálványozott Safarovra. Pedig nem telik el nap úgy Azerbajdzsánban, hogy ne születnének a katonát méltató cikkek a helyi újságokban. Véres tettéről ódákat zengenek a sajtóban, és drámai hangvételben írnak a Magyarországon a rácsok mögött eltöltött éveiről.

g_image

Az idén augusztusban 36. életévét betöltő Safarov 2004-ben Budapesten egy, a NATO égisze alatt megtartott angol nyelvi képzés idején baltával ölte meg örmény katonatársát. A magyar bíróság életfogytiglanra ítélte.”

2012 nyarán aztán, Orbán Viktor és magyar hangja, no meg fegyverhordozója, Szíjgyártó Peti gondolt egy nagyot és merészet és turnéztak egyet Azerbajdzsánban. Annak székesfővárosában, Bakuban fűt-fát megígérvén megkötöttek néhány megállapodást némi készpénzről, és ezért cserébe, meghallgatták az ottani miniszterelnök aprócska kérését – engedjék már szabadon a baltás gyilkost, Ramil Safarovot. Az azeri államfő megígérte persze, szóban, némi borocska mentén, hogy dutyiba dugja odahaza a Ramil gyereket, Viktor meg elhitte, oszt…

Másnap még az azeri pátriárka szakállába burkolódzva a magyar miniszterelnök felavatta a Szombathely testvérvárosaként egy nappal azelőtt bejegyzett Kutaiszi patinás repterét, aztán Viktor, meg Peti hazareppent. Rövid morfondírozás után, mire a világ ráfeledkezhetett volna a gusztusosnak éppen nem nevezhető ügyletre, a kegyetlen baltás gyilkos már frissen vasalt ingben masírozhatott a bakui hősök emlékművéhez, ahol még jól láthatóan üdék voltak Orbán Viktor pár nappal előbb odahelyezett koszorúinak selyem virágocskái.

image

Ramil Safarov, aki 2004-ben Budapesten gyáván agyonverte egy baltával az alvó örmény katonát, attól a naptól kezdve szabad ember volt. Tettéért megünnepelték, s most, hogy Szabó Magda művét, az Ajtó című könyvet, mely Ramil Safarov fordításában Qapi néven kerül az azeriek kezébe, újra ünneplik majd, megemlékezve az azeri nép nagy barátjáról, Orbán Viktor magyar miniszterelnökről. Dicsőség ez, nem kevés!

Ha belegondolunk, csak az évezredes barátságunkat kellett csatornába eresztenünk a keresztény örmény néppel. Csak az ezer szállal hozzánk kötődő, szabadságharcainkban velünk harcoló örményeket kellett megcsúfolnunk.

Orbán Viktor jól alszik. Nincsenek gondjai az örmények megalázása hallatán!

(Ahogy a 2002-es választási vereség után, október 23-án is Budapestre tudta rángatni a nagybeteg Pongrátz Gergelyt, a legendás Corvin köz 1956-os főparancsnokát, háttérképnek, díszletnek, az ő nagy ívű beszédjéhez. Azt a Pongrátz Gergelyt, akinek ereiben ősi örmény vér folyt, aki az erdélyi Szamosújvárott született és örmény magyarként búcsúzott 2005-ben, múzeuma udvarán, Kiskunmajsán.)

Egy év telt el Ramil Safarov elengedése óta. Orbán Viktor pedig bízik a magyarok rövid emlékezetében.

És persze, jól alszik. Talán akad még pár garas a bakui júdás pénzből!

ENGEDJÉTEK HOZZÁM A GYEREKEKET!

Nem szeretnék önző módon, hosszasan tűnődni azon, vajon milyen feladat ma, itt, Magyarországon, 2013-ban gyermeknek lenni? Tudom, úgyis volnának, akik szembeszállva a józanságommal, mindenképpen elmagyaráznák, hogy tévedek. Nyilván, mert öröktől fogva elfelejtettem azonosulni a nyájjal…

Meg aztán felnőtt volnék! Mást gondolok, érdekeim és tapasztalataim miatt, nyilván mást látok, mint a mai ifjak, akiknek a tojáshéj még ott virít…

De, talán nem csak azért ragadtam tollat, mert bujkál bennem a „mit gondolnék én az ő helyükben” érzés! Talán, mert a hosszas töprengés helyett szeretném megragadni a karját a korombélieknek, s mint a távoli múlt, a jelen, meg a jövő karácsonyainak szelleme, néhány pillanatra megmutatni, miféle fal felé robog a vonatunk!

Még néhány hét és indul a 2013/14-es tanév. A hír önmagában is lehangoló, pláne, ha tudjuk, hogy gyermekeinkre miféle megpróbáltatások várnak a kötelezően választható hittan, meg hit- és erkölcstan kapcsán.

Sietve kijelentem, hogy nem képviselek liberális nézeteket, sem bűnöző, sem bűnben élő ember nem vagyok, szándékomnak megfelelően választott szövetségben élek a Teremtő szándéka szerint. Tudom, mi a dolgom, értem a feladataimat, a jogaimat és kötelességeimet elfogadtam. Minden embertársamat az őt megillető módon tisztelem, ahogy az általa megszerzett javakat, meg kapcsolatokat is. A betévedt legyet az ablakig kisérem, ha pedig szólok, igyekezetem szerint csak igazat beszélek.

Hogy mégis megrökönyödéssel fogadom a legújabb magyar hittanterrort, annak több oka is van, s a hónapok múlásával az okok száma egyre csak növekszik.

A sokat szidott átkosban cseperedtem, abban az ideológiai környezetben, amikor kisdobosként, majd úttörőként nyakkendőt, inget, sípot viseltem. Emlékeimben mégsem dereng, hogy a szocializmus vezérei egy szép napon elhatározták volna, hogy magolnunk kell Marx, Engels vagy éppen Lenin műveit! Nem kellett szocialista embereszményeket követnünk, példaként választva Ságvári Endrét, vagy Hámán Katót, és nem emlékszem arra sem, hogy akadályokba ütközött volna, ha a vasárnap délelőttöt a családunk körében szerettem volna tölteni. Országunk vezetőinek nem okoztam fejtörést azzal, hogy középiskolás koromban nem váltam a KISZ tagjává, majd életem legelső munkahelyén szintúgy tudtam szelíden megköszönni az „elvtárs” megszólítást, no meg a tagkönyvet.

Felnőttem. És felnőtt fejjel, saját akaratomból választva hitet, magam dönthettem, hová kívánok tartozni. Ahogy ennek szabad választását képtelen lettem volna elragadni a gyermekeim elől, igyekeztem példaként, s nem kötelezettségként gyakorolni azt… Túléltem a rendszerváltozást, az összes törekvést, ami a megváltoztatásomra irányult. És most először kell azt éreznem, hogy nem felelek, nem felelhetek meg maradéktalanul! Mert édesapaként kell elfogadnom és végignéznem, bambán végigasszisztálnom, hogy a gyermekem világnézetei felett a fennálló hatalom dönt. Önmaga szeplőtelenségét felmutatva elvárásokat rögzít és a vele való feltétlen együttműködésre utasítja a felnövekvő generációkat! A majdani választókat és szüleiket! Mindezt a kereszténység ideológiai köntösébe bújtatva, akár úgy is, hogy az államtitkárrá felkent emberi erőforrás segédlelkész, esztergályos szaki, olvadozva mutyizza ezt az iskolákért törtfelelőssé ócsított nagyasszony oldalán.

Bár sem a katolikus, sem a református, sem az evangélikus egyház nem kapott jogot e rendszer felépítésére és kidolgozására, és alig egy hónappal a béta verzió nekilódulása előtt még számtalan kérdés nyitott, az őszi kezdés eldöntött tény. Jön a hittan, meg az erkölcstan, az ideológiai pokolgép, mely semmi egyébre nem lesz jó, mint egy újabb büntetésekre alapuló rendszer felmutatására, mely a gyermekeink szüleiből nagyrészt bűnöst farag majd! És nem ez lesz az első olyan társadalom, melyben a gyermekek a szüleiket támadják majd a másként gondolkozásért!

xxxxx

Engedjétek hozzám a gyerekeket!

Ez a Krisztusi mondat a legnagyobb arcátlanság, amit önző béklyója miatt a katolikus egyház a magáévá tett, abban a szerepben tetszelegve, mintha örök büntetéseire parancsot, vagy legalábbis említést kapott volna valaha, valamilyen formában a nagy meghatalmazótól… Az istenfélelem fogalmát összezagyválva évszázados terror alá vonva emberek millióit. De azt a pimaszságot, arcátlan önteltséget, amit Orbán Viktor enged magának és csatlósainak, még nem láthatott a világ. Azt mondja, mert már szégyenérzet és kontroll nélkül, a 2/3 bűvöletétől megittasultan ez is belefér:

Engedjétek hozzám a gyerekeket!

Itt, ahol használhatóvá és átképezhetővé vált a paraszt és a munkás, ahol bárkiből válhat operátor; itt, ahol kalandvágyból, meg ostoba röghöz kötöttségeink miatt hátrahagyottként várunk a sorsunkra, ahol a határokon túl rekedtek közül mindenki kedves, aki átcímkézhető, most a gyermekeken a sor. Még pár év, és gyermekeink jóval a felnőtté válás előtt tudnak majd különbséget tenni a mindent tönkretevő – persze nem keresztény! – Gyurcsány és Bajnai duó, meg a minden jóért letéteményes Orbán – Simicska – Kövér – Áder kvartett között.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy csak az utóbbi delikvensek munkáját kísérgeti „áldás”, meg gondviselés, már, ha a gyorstalpalókon kitermelt erkölcstanárok jól teljesítik a küldetésüket!

Belőlünk, szülőkből pedig bűnben élőket farag ez a fránya rezsim. (Meg persze komcsit…belőlünk, akik KISZ tagok sem voltunk!) Bűnben élők leszünk, ha gondolkozni merészelünk, ha szülői kötelességeinknek engedelmeskedve olykor gyermekeinkkel beszélgetni merészelünk, s ha netán azt gondoljuk majd, hogy családban betöltött szerepünket valaki aljas módon kiforgatta.

Szeretném, ha most sokan rontanának rám, és írásomra, megértetve velem, hogy nincs közöm a vérem gondolataihoz, lelkiismeretéhez, hogy a kormány szabadossága most válik majd igazi szabadsággá.

Én azért fenntartom magamnak a jogot, hogy elmondjam, több évtizedes bizonyságom van arról, hogy a teremtett világot a maguk arcára elcsalók soha, sehol nem juthatnak az út végéig…

ÖSSZEFOGÁS – plakátarccal az előrehozott választás ellen…

Amikor először láttam azt az óriásplakátot, különös érzés futott át rajtam.           A füle nagyobb volt, mit két család otthona!

0001b

Akkor már évek múltak el az utolsó boldognak hitt alkalom után, tudtam jól, valójában álmodozni is felesleges. Lezárult egy korszak, másokban a vélt sérelmek indulattá, haraggá változtak, bennem válasszá, egy talán soha fel nem tehető kérdés válaszává: Igen, itt ez is megtörténhetett…

Gyalogszerrel baktattunk az egyre átláthatatlanabb ködben, miközben a hangszórókból a megérkezettek ünneplése, a győzelem himnusza harsogott.

Azt mondják, alig háromnegyed évre vagyunk már csak attól… Azt kérdem, melyik pokoltól? Egyáltalán, mit remél, aki a centit vágja, s ugyan kinek készít házat, hazát, aki mindent szó nélkül tűrve görgeti maga előtt a terhét? Udvariasságból, vagy lehet, önzésből teszi? Vagy uram bocsáss, butaságból, ostobaságból?

Jönnek újra a mindent mindenkinél jobban tudók, akik kívülről fújják a bűnlajstromot. A címkézők, akik olykor azt sem tudják, mit sorolnak, de egyetlen egyet sem hagynak elveszni. Rendíthetetlenül végiggajdolják… Együgyűségükben szinte minden napjukat újra és újra feltöltik méreggel. Készülődnek. Ahogy szeretett vezérük tanította.Várnak a napra, a pillanatra, amikor újra „győzhetnek”, és a „kegyelemdöfésről” beszélnek.

Amikor hónap közepén elfogy a nyugdíj, őt, az ellenséget hibáztatják. Ha rossz a termés, drágábbak az élelmiszerek, megfizethetetlen a megélhetés, azért csakis ő lehet a hibás. Az ő felelőssége, ha bedöglik a porszívó, ha rozsda marja a kocsi sárhányóját, neki kell felelni, ha a munkáltató felmond, és nem adódik másik, rabszolgamunkára specializálódott multi… Miatta értéktelen a pénz, miatta semmit érő a diploma. Ellenség.

Véletlenül sem ellenfél.

Így makacsul kizárható mindenféle kontaktus, párbeszéd, közös tervezés, tett. Ahogy a vezér az ellenség orrára csapta az ajtót, úgy dőlt az ő népének szájából a tanult szitok, a biflázott gyönyörűség.

Én sem voltam különb!

Tudni véltem magam is, hogy a dolgok romlásáért kell, hogy legyen egy, aki „elkövette a hibákat”, persze „szándékosan tönkretéve milliók életét”. Mert volt, akinek „kapóra jött a világ válsága”, aki tudta jól, mit kell tenni – ellenünk. Polgári körökbe jártam. Így nevezték azokat a helyeket, ahol időről időre összejöttünk, nehogy valaki elfeledkezzen a „mumusról”. Volt, hogy hetente érkeztek művészek és tudósok, monológokat, előadásokat tartottak az ősi rendről, magyarságról, meg a kiválasztott népről, ami persze mi voltunk. Konklúzió mindig akadt, az új messiás készülődéséről, meg a türelemről, ami rózsát. meg majd hatalmat terem…

A művészek az alkotás ihletett pillanataiban a készülődésre bíztattak. Erőt öntöttek belénk, nehogy elfeledjük, netán feladjuk a harcot. Mondták, Árpád a pozsonyi csatában győzedelmeskedett, Európa meghátrált, ahogy az eljövendő, a „leendő vezér” lábai előtt is alázatosan térdre rogyik majd a világ, hiszen a magyarság mindenek feletti… Persze, ezt csak a valódi magyarok értik, akik tudják és teszik a dolgukat. Mellettünk éltek a „másmilyen”, az értéktelen magyarok, akikről a „leendő vezér” írástudó barátja megállapította, hogy „agyhalottak”.

A „leendő vezér” barátja és barátai pedig nyilván nem tévedhettek! Nem ez volt a dolguk! A több ezer polgári kört járva, a „történelem főutcáját” koptatva meneteltek, eltökélten és megingathatatlanul a magyarok nirvánája felé. Ami megígértetett!

Névtelen

A papok levelet kaptak. Minden plébániára időben megérkezett a „leendő vezér” intelem gyűjteménye. Az ukáz, a miheztartás végett! A lehetséges és megvalósítható gazdagságról és örömről, amihez csak a keresztény elveket vallók férnek hozzá, de azok nagyon! A nagy „leendő” elmagyarázta, mit kell tenni. Miről szóljon az ige, a prédikáció, a választásokig és majdan azon a fontos napon.

És isten földi szolgálói becsülettel tették a dolgukat. Az üdvösség házait beszennyezve föloldozást hirdettek a paktummal élők közt, és kiátkozták, ahogy kellett, az ellenséget. Nem fért kétség a szavaikhoz, alázatosságnak mímelt tévedhetetlenségük, a cinkosság gyönyöre büszkén csordogált a szószékekről. Becsapták a nyájat, a saját jószágaikat, a remélt juss többet ígért bárminél, bárkinél…

Azon az őszön az ország felelős vezetője ellenséggé vált. Miután súlyos vereséget mért a „leendő vezér” szerepében tetszelgőre, az övéi közt, ünneplés helyett, a szorító gondokról beszélt, hogy felrázza azokat. Ez lett a „beszéd”, amit a forradalom évfordulója követett. Mely ünnep volt és lehetett volna a nemzetnek, és ünnep lehetett volna a világnak is… 2006 októberétől 2010 tavaszáig egyetlen hosszú menetelés következett sztereotípiákkal, demagógiával, klisékkel, meg persze nemzeti rockkal…

Gyalogszerrel baktatunk az egyre átláthatatlanabb ködben, miközben a hangszórókból a megérkezettek ünneplése, a győzelem himnusza harsog.

Amikor a minap először láttam az óriásplakátot, különös érzés futott át rajtam. Évek múltak el az utolsó boldognak hitt alkalom után, tudom jól… valójában álmodozni is felesleges. Lezárult egy korszak, másokban a vélt sérelmek indulattá, haraggá változtak, bennem válasszá, egy talán soha fel nem tehető kérdés válaszává: Igen, itt ez is megtörténhetett…

Utóirat:

Barátom! Te ott fenn, én meg itt lenn, jó látni a mosolyt az arcodon! Meg a magabiztosságot, ami mindig is a mosolyod része volt! Aztán meg azt, hogy újra láthatlak! Hogy nem hagytad tovább vergődni azokat ott ketten! Eltűnésedben bízva paktáltak naponta a kegyúrral – így, vagy úgy! Fürdőztek a csöndedben. Csak használtak, s ha kellett megtagadtak, s a mámorra készülődve olykor megtaposták a fényképedet. Mert ennyire ostobák!

Ha kellett, elhitették, hogy közülük való vagy, ha kellett, elhitették, hogy semmi közük nincs hozzád. Színvallásod és a tekintetedből áradó elszántság most nekik üzen: ez az ember az utolsó esélyünk, az utolsó esélyetek.

0001a

Mert neked már sikerült, ami a kegyúrnak sohasem!

A TEJ – ÉLET, ERŐ, EGÉSZSÉG! …meg némi méreg!

Öreg mesterem arra tanított, hogy soha ne írjam ki magamból az első dühömet. Várjak egy keveset. Ha a mérgem leülepszik, talán nem is olyan fontos, hogy közkinccsé tegyem. Így tettem, vártam, várakoztam… hátha!

De hiába…

Lehet, már vagy két hete történt, hogy villámgyorsan szükségem volt némi tejre. Miért is magyarázkodnék, előfordul az ilyesmi még egy fölnőtt forma emberrel is! Csak a könnyebb bocsánat kedvéért írom, a tejecskére kifejezetten egy aprócska lénynek volt szüksége – aki nevelt már néhány palántát, tudja jól, a gyermek szomjúsága az egyetlen, ami nem tűrhet halasztást!

A jó szülő pedig a legjobbat szeretné, hát a kánikula kellős közepén, persze dél környékén útra keltem, hogy a falu derekán ácsorgó tejkiadó automatából egészséges italt hozzak az én apróságomnak!

Töredelmesen be kell vallanom, nem ez volt az első kísérletem, így felkészült vásárlóként pontosan kiporcióztam a kötelezően előírt mennyiségű aprópénzemet. 140 forintot szorongattam a bal kezemben, – tudtam, annyiba kerül egy liter tej! -a jobb kezemben táska, s mivel más üvegem nem volt, alaposan kimostam egy hét decis borosüveget. Az lapult a szatyorban. Gondoltam, a több tej, majd valahogy hazaér a kisebb üvegben, ha más nem lesz, besegítek… az emberi lelemény kifogyhatatlan!

Jó évtizede már, hogy a tejárak ellódulásakor egyre több vállalkozás döntött az egészséges ital automatákon keresztül való vásárlókhoz juttatása mellett. Szebbnél szebb házikók és képek mentén megjelentek a gépek és a vásárlók megszerették, használni kezdték az alkalmatosságokat.

00002

00001

Aztán telt múlt az idő, a házikók szokás szerint bódékká, bodegákká silányultak, oldalukon falragaszokkal, napfakította, kibogarászhatatlan elérhetőségekkel, meg persze a rendetlenkedőket eligazító okosságokkal.

Fő az, hogy a varázsszó, a HACCP is ott ragyog valamelyik fólia alatt, a méltó mennyiségű maszat még azt a tacepaót sem kíméli….

00005

00006

00004

Úgy tűnik, nekünk, vásárlóknak így is jó! Örülhetünk, hogy ez is van. Állítólag, jobb nem károgni, mert még megsértődik a Riska, meg az ő Bélája, oszt ez sem lesz…

Odaértem hát a tűző napon, a kiadó ablakhoz léptem, s a pénzbedobó nyílásba helyeztem a százasomat. Elnyelte. A nyílás melletti gomb nyomogatásával apró csodára vártam…. nem adta vissza! Már csak két huszasom maradt, gondoltam, lesz, ami lesz, megetetem vele! Jól lakott, de most már kiírta, hogy kész tejet adni. Behelyeztem hát a palackot, megnyomtam a csodaadagoló zöld gombot és a finom tejecske csordogálni kezdett. Mind a tíz csepp!

00008

Álltam, és vártam, tanácstalanul, aztán jöttek arra néhányan, szintén tejért. Tejért, amiből nekem aznap nem jutott, csak tíz csepp. Bánatosan hazaballagtam, aztán kamerával a kezemben vissza újra. Gondoltam, mérgemben legalább lefotózom ezt a csodamasinát. Mire odaértem a falu döntőbírósága már ítélkezett felettem: kiderült, én vagyok a balog egyedül, mivel mindenki más vásárolni tudott az életből, az erőből, no meg az egészségből is egy keveset.

Az én csemetém aznap tej nélkül maradt…

Utóirat:

Mondták, – már a falubéli “jóakarók”, hogy jobb, ha nem fotózgatok, nem ugrálok itt, lássam be végre, hogy hibáztam!

Belátom, tényleg így van, hibáztam. Nem vettem tudomásul, hogy a balgákból jól megélő vállalkozó, bizony sakkban tartja a vásárlóit: vagy így fogadják el, ezt a minősíthetetlen bodegát, vagy ez sem lesz…

00009

Csak közben eltelt két hét, jómagam pedig még a környékről is elmenekültem!