ÖSSZEFOGÁS – plakátarccal az előrehozott választás ellen…

Amikor először láttam azt az óriásplakátot, különös érzés futott át rajtam.           A füle nagyobb volt, mit két család otthona!

0001b

Akkor már évek múltak el az utolsó boldognak hitt alkalom után, tudtam jól, valójában álmodozni is felesleges. Lezárult egy korszak, másokban a vélt sérelmek indulattá, haraggá változtak, bennem válasszá, egy talán soha fel nem tehető kérdés válaszává: Igen, itt ez is megtörténhetett…

Gyalogszerrel baktattunk az egyre átláthatatlanabb ködben, miközben a hangszórókból a megérkezettek ünneplése, a győzelem himnusza harsogott.

Azt mondják, alig háromnegyed évre vagyunk már csak attól… Azt kérdem, melyik pokoltól? Egyáltalán, mit remél, aki a centit vágja, s ugyan kinek készít házat, hazát, aki mindent szó nélkül tűrve görgeti maga előtt a terhét? Udvariasságból, vagy lehet, önzésből teszi? Vagy uram bocsáss, butaságból, ostobaságból?

Jönnek újra a mindent mindenkinél jobban tudók, akik kívülről fújják a bűnlajstromot. A címkézők, akik olykor azt sem tudják, mit sorolnak, de egyetlen egyet sem hagynak elveszni. Rendíthetetlenül végiggajdolják… Együgyűségükben szinte minden napjukat újra és újra feltöltik méreggel. Készülődnek. Ahogy szeretett vezérük tanította.Várnak a napra, a pillanatra, amikor újra „győzhetnek”, és a „kegyelemdöfésről” beszélnek.

Amikor hónap közepén elfogy a nyugdíj, őt, az ellenséget hibáztatják. Ha rossz a termés, drágábbak az élelmiszerek, megfizethetetlen a megélhetés, azért csakis ő lehet a hibás. Az ő felelőssége, ha bedöglik a porszívó, ha rozsda marja a kocsi sárhányóját, neki kell felelni, ha a munkáltató felmond, és nem adódik másik, rabszolgamunkára specializálódott multi… Miatta értéktelen a pénz, miatta semmit érő a diploma. Ellenség.

Véletlenül sem ellenfél.

Így makacsul kizárható mindenféle kontaktus, párbeszéd, közös tervezés, tett. Ahogy a vezér az ellenség orrára csapta az ajtót, úgy dőlt az ő népének szájából a tanult szitok, a biflázott gyönyörűség.

Én sem voltam különb!

Tudni véltem magam is, hogy a dolgok romlásáért kell, hogy legyen egy, aki „elkövette a hibákat”, persze „szándékosan tönkretéve milliók életét”. Mert volt, akinek „kapóra jött a világ válsága”, aki tudta jól, mit kell tenni – ellenünk. Polgári körökbe jártam. Így nevezték azokat a helyeket, ahol időről időre összejöttünk, nehogy valaki elfeledkezzen a „mumusról”. Volt, hogy hetente érkeztek művészek és tudósok, monológokat, előadásokat tartottak az ősi rendről, magyarságról, meg a kiválasztott népről, ami persze mi voltunk. Konklúzió mindig akadt, az új messiás készülődéséről, meg a türelemről, ami rózsát. meg majd hatalmat terem…

A művészek az alkotás ihletett pillanataiban a készülődésre bíztattak. Erőt öntöttek belénk, nehogy elfeledjük, netán feladjuk a harcot. Mondták, Árpád a pozsonyi csatában győzedelmeskedett, Európa meghátrált, ahogy az eljövendő, a „leendő vezér” lábai előtt is alázatosan térdre rogyik majd a világ, hiszen a magyarság mindenek feletti… Persze, ezt csak a valódi magyarok értik, akik tudják és teszik a dolgukat. Mellettünk éltek a „másmilyen”, az értéktelen magyarok, akikről a „leendő vezér” írástudó barátja megállapította, hogy „agyhalottak”.

A „leendő vezér” barátja és barátai pedig nyilván nem tévedhettek! Nem ez volt a dolguk! A több ezer polgári kört járva, a „történelem főutcáját” koptatva meneteltek, eltökélten és megingathatatlanul a magyarok nirvánája felé. Ami megígértetett!

Névtelen

A papok levelet kaptak. Minden plébániára időben megérkezett a „leendő vezér” intelem gyűjteménye. Az ukáz, a miheztartás végett! A lehetséges és megvalósítható gazdagságról és örömről, amihez csak a keresztény elveket vallók férnek hozzá, de azok nagyon! A nagy „leendő” elmagyarázta, mit kell tenni. Miről szóljon az ige, a prédikáció, a választásokig és majdan azon a fontos napon.

És isten földi szolgálói becsülettel tették a dolgukat. Az üdvösség házait beszennyezve föloldozást hirdettek a paktummal élők közt, és kiátkozták, ahogy kellett, az ellenséget. Nem fért kétség a szavaikhoz, alázatosságnak mímelt tévedhetetlenségük, a cinkosság gyönyöre büszkén csordogált a szószékekről. Becsapták a nyájat, a saját jószágaikat, a remélt juss többet ígért bárminél, bárkinél…

Azon az őszön az ország felelős vezetője ellenséggé vált. Miután súlyos vereséget mért a „leendő vezér” szerepében tetszelgőre, az övéi közt, ünneplés helyett, a szorító gondokról beszélt, hogy felrázza azokat. Ez lett a „beszéd”, amit a forradalom évfordulója követett. Mely ünnep volt és lehetett volna a nemzetnek, és ünnep lehetett volna a világnak is… 2006 októberétől 2010 tavaszáig egyetlen hosszú menetelés következett sztereotípiákkal, demagógiával, klisékkel, meg persze nemzeti rockkal…

Gyalogszerrel baktatunk az egyre átláthatatlanabb ködben, miközben a hangszórókból a megérkezettek ünneplése, a győzelem himnusza harsog.

Amikor a minap először láttam az óriásplakátot, különös érzés futott át rajtam. Évek múltak el az utolsó boldognak hitt alkalom után, tudom jól… valójában álmodozni is felesleges. Lezárult egy korszak, másokban a vélt sérelmek indulattá, haraggá változtak, bennem válasszá, egy talán soha fel nem tehető kérdés válaszává: Igen, itt ez is megtörténhetett…

Utóirat:

Barátom! Te ott fenn, én meg itt lenn, jó látni a mosolyt az arcodon! Meg a magabiztosságot, ami mindig is a mosolyod része volt! Aztán meg azt, hogy újra láthatlak! Hogy nem hagytad tovább vergődni azokat ott ketten! Eltűnésedben bízva paktáltak naponta a kegyúrral – így, vagy úgy! Fürdőztek a csöndedben. Csak használtak, s ha kellett megtagadtak, s a mámorra készülődve olykor megtaposták a fényképedet. Mert ennyire ostobák!

Ha kellett, elhitették, hogy közülük való vagy, ha kellett, elhitették, hogy semmi közük nincs hozzád. Színvallásod és a tekintetedből áradó elszántság most nekik üzen: ez az ember az utolsó esélyünk, az utolsó esélyetek.

0001a

Mert neked már sikerült, ami a kegyúrnak sohasem!