ÜNNEPRONTÁS – Ludi Savarienses, Mutyilandben

Akit valaha megérintett a történelem, még inkább a néprajz, az nyilván ismeri az ünnepeinkhez vezető hagyományok, szokások rendjét. Tudja jól, hogy a régiek számára egyetlen rend létezett, a megszámláltatott és kiméretett idő, mely szigorúan mérte a szükség és bőség útjait. A bőségét, mely ugyan ritkán adatott, de akkor öröm és vígasság ölelte a szíveslátást, no meg a vendégbarátságot. Ezek a ritkaság számba sorolt pillanatok voltak az ünnepek, hosszas készülődésekkel, az alkalomhoz illő áhítattal és megjelenéssel, mert az örömnek – úgy hitték – a szíveinken át kell utat engedni, köszönetül az égiek felé…

Az ünnep, akár a tehetség, nem az akarat gyermeke. Ahogy szerelembe esni sem elhatározásból szokás, úgy a vigalom sem lehet őszinte, ha csak a „program” vezeti a vigadni vágyót. Talán, ha úgy mesélik, talán, ha messze földről hírlik, magunk is megmosolyognánk, de a mi ünnepünk, a Ludi Savarienses itt toporog, ahogy lezárul az augusztus huszadikát körbelengő hosszú hétvége.

Próbálnám leírni, mit is ünnepelünk augusztus 20-ra hivatkozva négy napon át, de eleve pontatlanságra ítél a sokadszorra átírt történelem, a választási küzdelmek forgatókönyveinek szele a bűvös jobban teljesítésről, no meg a végeláthatatlan sikerpropaganda, a mindent és mindenkit legyőzni kész és képes miniszterelnök köpönyegéből naponta tóduló össznépi hurrá. Augusztus 20. volt már új kenyér ünnepe, amikor az akkor még becsületükben élő parasztok elégedettségében osztozó ország a „mindennapi kenyerünk” biztonságáért mondta imáit. Volt később alkotmány ünnepe, mely alkotmány helyébe tákolmányok és alaptörvény emeltetett, így az alapgondolat kitörlése óhatatlanul igénnyé, majd tetté lépett elő. Ma leginkább a katolikus egyház által szentté emeltetett István, magyar király ünnepeként emlegettetik ez a nap, így mindazok nyelhetnek egy nagyot, akik magukat Árpád, netán Koppány véreként tartják számon, s a magyar történelem máig legnagyobb kérdésére más választ ismernek, mint amit a MTA megélhetési tudósai replikáznak. Tudniillik, máig vitatott kérdés, hogy István áldozat, avagy bűnös lett volna, mert a jobb kéz levágása a kor egyik „méltó büntetéseként” vált közismertté…

Miniszterelnökünk mindenesetre ezt a mostanra kikevert masszát, a katolikus egyház által kijárt Szent Istváni flancot még tovább dúsította a királyság eszmerendszerének sajátságos „koronázós”emlékezetével Székesfehérvárott, amikor udvartartása egészével végigparolázott az állítólagos Istváni emlékhelyek buckáin. Viva Mutyiland – mindörökké ámen! A közeg hangos „Viktor, Viktor!” ovációval hozsannázta – már, ha lehet hinni a közmédia felelősségének… Tartalmas ünnep volt ez a 2013. augusztus huszadika, Mutyilandben.

Viszonylag olcsó statisztasereggel remek film készülhet az újjáválasztáshoz – nemdebár!

De térjünk vissza szűkebb pátriánkba, ahol az ünnepnapok sora nemhogy véget érne, de jön az újabb borral-sörrel folyó Kánaán, néhai legyőzőink megünneplése ürügyén. Csekélyke agyrém! Merthogy a hazánkat körülölelő népek szinte mindegyike úgy tartja számon, hogy őseink, a Pártus birodalom népe, vad volt és könyörtelen a harcban, s az egyetlen méltó ellenfele a Római Birodalomnak.

( Elég a szomszédos Burgenland (Őrvidék), Orbánfalu erdeiben, a sírdombok mentén a történeti múltról megemlékező táblákat találnunk, ahol kis szerencsével olvashatunk a pártusok tetteiről. Ott még elfogulatlanul, a hiteles történetírás eredményeként. Mert Ausztriára nem vonatkozott a történelemhamisítás kényszer – törvénye! Lám, ott a véreink a rómaiak ádáz ellenségei maradhattak! )

A Ludi Savarienses persze csak látszólag a római legyőzőink ünnepe! Senki nem gondolja komolyan, hogy Pueskas Caesar, vagy éppen Brutus Martonious azért illeg a világ minden bizonnyal leggagyibb diadalíve árnyékában, csini tógáik alig fedésében, mert lelkük mélyén Augustus, vagy éppen Claudius leszármazotti hűségéről kívánnák meggyőzni a plebset! Persze, hogy nem! Jó gazdájukhoz méltó módon, jól jövedelmező purparlét csapni…ezt teszik, és ehhez nem kell nagy tudomány. Ha pontos megfogalmazást keresünk e derék „rontás ünnepére”, melyben a maskarások állítólag megelevenítik a területeinkre rontó rómaiak gaztetteit, valahol a modern Mutyiland megfogalmazásai közt kell kutakodnunk…

Nemzeti Karnevál

Nemzeti karnevál! Ez az, nevezzük így ezentúl! Csak tessék, tessék! Lehet jönni, bámészkodni Szombathelyre, a „nemzeti karnevál” városába, Mutyilandre! Lesz itt minden, mi szem – szájnak ingere! Tehát százszámra büfé, talponálló, lacikonyha, kocsmácska, kajapavilon, bor- és sörharapó, faloda, szendvics-bár, borterasz meg sörkimérés, sütöde, kifőzde, étterem, böcsületdöglesztő, klimó… ungarische mulatschag, wirtschaft stb. a Nemzeti Dohányboltok övezte Fő téren!

A karnevál tervezett megnyitójának pillanatától, a legutolsó csinnadrattáig, helyettünk írt forgatókönyv szerint, persze csak, ha az égiek másként nem gondolják. Maskarába öltözött szereplők által megjelenített élőképek vonulnak át a belváros utcáin, a menet élén az aktuális patríciusokkal, persze tógában, tunikában, sarukban és némi koszorúfélével a dicső homlokzatokon… s a plebs, az istenadta nép önfeledten éljenez és hurrázik, mert ez a dolga. Ez jár. Ez van ingyen, mint a cirkuszok többsége úgy általában. A kenyér meg annak van, aki áldoz rá – borsos áron! Ha nem esik eső, ha nem fú a szél, akár valamiként is felfogható mindez, bár a dolognak az égvilágon semmi köze nincs az örömhöz, az ünnephez. Áhítathoz meg a leginkább nincs! Üzlet ez kérem, ócska kis kirakodóvásár, valakik nagy meglopottak sarca, még egyszer, csak úgy!

A magamfajták – bocs a szóért, tudom, foglalt! – meg persze nem lehetnek mások, mint a mindig fanyalgó ünneprontók. Ez van! Ez jutott nagysokára. De mielőtt azzal vádolna bárki, hogy irigységből, vagy tudatlanságból teszem, sietve leírom, valaha magam is egy voltam azok közül, akik Gál Ferusz Józseffel éveken át szerették volna újra látni azt a lelkesedést, amit valaha dr. Makra Sándor, Mentes Vilmos és még jó néhányan megálmodtak és útnak indítottak dr. Horváth Ferenc forgatókönyve szerint a néhai Savaria Karnevál felvonulásával, ünnepével! Ahol és amikor a város szinte minden polgára lázasan készülődött az aktív részvételére, várta azt a napot, azt a néhány órát, amikor a maskarások menete neves közreműködőkkel végigjárta az ódon belvárost.

Nem volt napokig tartó útlezárás, építkezés, felhajtás és hacacáré a lehúzások millió formája, befektetések és bevételek, no meg nyereség örök harca, mely minden „nemzeti karnevál” előtt bizakodásról, támogatókról, szponzorokról, meg kormányzati segítségről kiabál, majd a múló idővel a ráfizetésről, a deficitről, meg az elmaradt érdeklődésről konyul, persze csak befelé, nehogy az „image” megsérüljön!

Nem volt óriásplakát, meg marketing, de olykor felénk tévedtek azok is, akiket a hírvivők öröme indított útnak, olykor nagy messzeségekből is.

Persze, ma minden más. A Ludi Savarienses most is ezreket mozgat majd. Azt mondják, a kíváncsiság mindenkit Szombathelyre hoz. Csak a kíváncsiság egyik következménye ne volna a csalódottság!… Mindazok közös élménye, akiket valamelyik előző karneválon, csúnyán becsaptak, rászedtek. Akik ugyan elmesélték rossz élményeiket, de a magyarok emlékezete oly rövidke, mintha tán sosem lettek volna sérelmek, bajok. Meg a miénk, itthoniaké, akiknek semmihez semmi közünk!

Jönnek, tódulnak újra az idegenek, ahogy ők mondják, ünnepelni, osztozni Savaria örömében… De ugyan, mi közünk van ehhez az örömhöz valójában?…

Akit valaha megérintett a történelem, még inkább a néprajz, az nyilván ismeri az ünnepeinkhez vezető hagyományok, szokások rendjét. Tudja jól, hogy a régiek számára egyetlen rend létezett, a megszámláltatott és kiméretett idő, mely szigorúan mérte a szükség és bőség útjait. A bőségét, mely ugyan ritkán adatott, de akkor öröm és vígasság ölelte a szíveslátást, no meg a vendégbarátságot. Ezek a ritkaság számba sorolt pillanatok voltak az ünnepek, hosszas készülődésekkel, az alkalomhoz illő áhítattal és megjelenéssel, mert az örömnek – úgy hitték – a szíveinken át kell utat engedni, köszönetül az égiek felé…

Az öröm pedig csak egyetlen helyen vásárolható!