MÉG MINDIG NINCS BOCSÁNAT – SZTK, ahová a haldoklók járnak…

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos. A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

Elhasználódásunk okán, mely olykor a lehetetlen anyagi helyzet, máskor meg a nemtörődömség miatt alakul ki, előbb-utóbb magunk is alannyá, áldozattá válhatunk, eljuthatunk egy egészségügyi intézménybe, kórházba, rendelőintézetbe, gyógyulást, gyógyítókat keresve; vagy, ha másként nem, kíséretképpen, támogatva a lassú elmúlás útjára lépett szeretteinket. Nagyszüleink, édesapánk, édesanyánk utolsó éveit e különös ispotályok világa nehezíti, húzza le, egyre a mélybe. Helyek, ahová a haldoklók járnak. A betegség pedig alattomos módon talál társra a lehangoló környezet, az intézmények lerobbant falai között…

0000

A minap engem is e kényszer vezetett az SZTK egykor szebb napokat látott épületébe, ahol – kár szépíteni – vagy egy évtizede nem jártam már. A Megyei Rendelőintézet látványa Lenin szikár figurája mögött sem volt képes igazán szívet melengetővé válni, de a Sportház tömbjével egybeolvadva mégis Szombathely egyik megszokott jelképe lett. Hozzánk nőtt, a nyakunkon maradt. A maga otrombaságával funkciójában legalább szépnek… a legkevésbé sem nevezhetjük. Szürkére mázolt üvegfelületei, melyekről az idő vasfoga lepergette rég a fedőréteget, megkopott márvány burkolata, a szürke valamennyi árnyalatával képes összeroppantani a bámészkodót. Ez a mai Szombathely kétségtelenül legotrombább szégyenfoltja, talán csak a felirat hiányzik a kapu felett: ki ide belépsz, adj fel minden reménnyel! Hely, ahol orvosnak lenni, egyszerűen lealacsonyító érzés, betegként pedig maga a válogatás nélkül való megalázás: kosz, mocsok, málló vakolat, összetördelt burkolatok, kiszakadozott, szétnyűtt ülő alkalmatosságok, kitört ablakok, beázott födém és sápadt világítás mindenütt.

007

008

011

017

010

Jó volna úgy írni e helyről, mint kedvenceinkről, a bezárt határőr laktanyákról, ahol már csak szükségből járnak hálni a patkányok! De az SZTK ma is működik. A betegségügy fellegváraként naponta százakat fogad, benne, mint bűnösök találkoznak egymással a kalandvágyból itthon maradt gyógyítók, meg a mindent feladni kész betegek. A kárhozottak. Többségük öreg. Fáradt, egykedvű bácsik és nénik, akik ettől a helytől remélnek még néhány évet, évecskét, mint valami könyöradományt az átgürizett évtizedekért cserébe. Ez a jutalom, a válasz…

Haldoklóim mellett magam is rosszkor érkeztem oda! Úgy értem, az állapot, mely nem tűrt halasztást, engem is odavezérelt egy mosdó, a szofisztikáltnak aligha nevezhető felirat a FÉRFI WC kapujába, ahová gyanútlanságomban beléptem… Így van ez, ha az emberben ott a jószándék, meg a mások feltétlen tiszteletének tana, s úgy intéztem e felelőtlen lépést, hogy előtte nem számítottam menekülésre, s mint a mélyvízi búvárok, még percekre elegendő levegőt sem vettem.

Pech. Így nevezték ezt anno.

Engem leginkább az üzenet értéke fogott meg. A látvány maga, mely 2013-ban egy orvos polgármester által irányított város rendelőintézetének férfi wc-jében elém tárult, a maga fojtó, maró bűzével, a vizelet és bélsár mindent elárasztó valóságával, látványával.

003

004

006

005

013

014

018

Hely, ahol valami miatt még a madár sem… még az ÁNTSZ sem jár!

Miközben lelki szemeimmel magam is odaképzeltem a fájdalmait cipelő öreg embert, amint könnyíteni próbál magán, legszívesebben menekülni próbáltam volna, de ez a látvány nem eresztett… Nem fotózni indultam a rendelőintézet mellékhelyiségébe! A képeket az alkalom szülte, a kimondhatatlan düh, az elkeseredés. Az a fájdalom, amit Örkény István érezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt írt az apja haláláról…

„ NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá láto­gatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és meg­kértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a beteg­szobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem kell semmi.

– Hoztam néhány almát.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

– Hát akkor megyek – mondtam később.

– Menj csak, fiam – mondta.

– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

– Köszönöm – mondta.

– Csak reggel jön az osztályos orvos.

– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és át­ad­ta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az al­mák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet”, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, bele­nézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

– Meg akarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.

– Meg akarom nézni – mondtam.

– Jobb lenne aztán – tanácsolta.

– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyuká­ból állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.

– Sokáig – mondtam.

– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

– Ahogy akarja – mondtam.

– Oldalt választva viselte a haját?

– Oldalt – mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé­temettetem magam.”

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos.

A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

001

One thought on “MÉG MINDIG NINCS BOCSÁNAT – SZTK, ahová a haldoklók járnak…”

  1. Nagyon megérintő és szomorú olvasmány ! – de a valóságot írja le, főleg a rendelő intézetről. Annak mosdója és “higéniája” ugyanolyan, mint a kórházban az ideiglenes belgyógyászat férfi osztály WC-je, BŰZLIK !!! – vagyis kész fertő! – mindez gyógyító helyen!
    Nem is folytatom, annyira a leírtak hatása alá kerültem…..
    Köszönöm ezt az őszinteséget. Még visszatérek.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.