ISKOLAKEZDÉSI TÁMOGATÁS – ott, ahol mindenki jobban teljesít

A hagyományos szeptemberi tanévkezdési mizéria kapujában állok, mit tagadjam, legatyásodva. Túl mindenen és a véghajrá előtt közvetlenül, megint nem tudok elfogadható édesapaként viselkedni. Szinte bujkálok a naponta előbukkanó listák elől, próbálok a forradalmi kormánytól ellesett sikerpropaganda elemekkel manipulálni, de a gyerek nem bolond! Látva az általam végigröppent kényszerpályát, már leginkább megsajnál.

Ő…, a gyermekem! Ez van, és ráadásul évek óta!

2001-09-mh-Greguss-Individualpszichologia-02

Mentegetőzhetek, hogy nem nyaraltam, nem utaztam, nem tartottam szülinapot és így tovább, de a makacs tények akkor is tények maradnak: az egyenes gerincem immár csak emlék, képtelen vagyok a kötelességeimet felvállalva élni!

Szóltam már elégszer arról, hogy életemet az alaptörvényben foglaltak ellenében élem: nem tudok gondoskodni a szüleimről. Bár évek óta lelkesen kéregetnek, az adóm 1%-ából nem áll módomban közhasznú szervezeteket támogatni. Nincs mivel kiegészítenem a rászoruló állami gondozottak keretét és csak emlegetni vagyok képes a hajlék nélkül maradt öregeket is. Már a sarki koldushoz sem lépek oda szeretettel, pedig a pár forinton túl mindig volt két jó szavam… Azt hiszem a fél életem veszett oda, mióta nem adhatok!

Még emlékszem azokra a könnycseppekre, amit Kolozsvárott ejtettem, az újságpapírba csomagolt lábú anyóka láttán, akinek nekiadtam az összes megmaradt kenyeret, szalonnát és pénzt, bár tudtam, félnapnyi járás még a hazám. Szerettem volna megmenteni őt, vagy a leginkább magamat.

Ebben a jobban teljesítő propagandagépezetben, a hazában, ahol élek, lehajtott fejjel járok. Mert nem vagyok képes szétosztani a javaimat, megszabadulni a bűnné tornyosult értékektől, csak, hogy újra szerethessem, legalább egy kicsit is önmagamat! Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben. A rádiók és televíziók egyre a diadalt ragozzák, míg délidőben az asztalhoz ülünk, a megszokás mindünket odaparancsolja, és várjuk, csak várjuk, ki fér még mellénk, de bizony mindannyian magunk vagyunk. Mert az orbáni érában, a magyar ember legnagyobb szégyene lett a szegénység!

gyermekrajz1

Elveszett a gyermekkor. Az az idő, amikor az, állítólag „nagy igazságtalanság”, a szocializmus évtizedeiben készülődéssel telhettek augusztus utolsó napjai. Apám a kék bekötőpapírt hajtogatta, anyám a vignettákat raggatta, én meg a ceruzáimat hegyeztem egyre, s vagy százszor a hátamra próbáltam az iskolatáskát. A már napokkal a tanévnyitó előtt átvett tankönyveket nézegettem és vártam, mindenre, örömmel!

Most nézek kifelé az ablakon. Édesapaként… Magamra zárt ajtókkal, mintha itthon sem volnék, mintha bizony megfutamodhatnék valami elől. Mintha jogom volna azt mondani, hogy nincs! Kifizettem a tankönyvcsomagot, már előre, de így is késedelmesen, csak, hogy szégyenkezhessek!

taska_es_iskolaszerek

Most költenem kellene füzetekre, tolltartóra, íróeszközökre, iskolatáskára, körzőre, vonalzóra… a lista egyre dagad, pedig még itt ez a hét, a vakáció utolsó hete, amit nagyon, nagyon kellene szeretni! Együtt érzően megtölteni tartalommal, mintha bizony soha nem érne véget. Odaadni mindent a gyermekemnek, ahogy én is mindent mindig megkaptam! Kirándulni, játszani és lófrálni egy utolsót, betakarítani a szilvát nagyapó kertjéből, aztán próbaképpen elsétálni az iskoláig, meg vissza! Eljátszani, mintha nem tudnám, mikor lesz a tanévnyitó! Ott az iskola kapujában eljátszani a megrökönyödést, lám, az idén is elkezdődik… pár nap és becsengetnek, aztán naponta szaladok majd a gyermekem elé, faggatva, mi volt a padok közt, a suliban. Hozni magammal valami apró meglepetést, vigasztalást, mert holnaptól újra gyufalábakat eresztenek a vadgesztenye lovacskák…

És talán ez az egészben a legrosszabb, de már nem kérdezi meg, vajon van-e rá pénzem? Mindenféle kifogásaimból és nekibuzdulásaimból kiábrándulva, már nem akarja tudni a legújabb válaszomat. Megkímél… Minek is faggatna. Tudja jól, mindig is erre készültem. Tanító és édesapa szerettem volna lenni. Évek hosszú sora óta csak másoknak szól a becsengetés, és a föladatomat sem vagyok képes teljesíteni. Nem áll módomban a támogatás…

Nem lesz hát iskolatáska, csak a régi, szétfeslett, a tollakat is a régiek közül válogatom. Nincs miből új cipőt és ruhát vennem, marad, ami volt. Láthatja mindenki jól. A gyermekem apja erre sem volt képes, pedig a kormány jelentése szerint javul az életszínvonal, nőtt a fogyasztás, az európai szint alá zuhant a munkanélküliség, szóval Magyarország jobban teljesít. Csak én nem. Nem igazán érdemlem én ezt a hazát, mert a legfontosabbal, az egyetlennel maradok adós: nem tudok adni! A hazát, ahol az erkölcstan oktatói majd elmagyarázzák a tékozló fiú definícióját…

Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben…

A fecskék gyülekeznek már, lehet, egy reggel nem hallom a csivitelésüket… Valaha, az iskolatáskával a hátamon integettem feléjük, mert tudtam, hogy értik minden szavam! Integettem és örvendeztem, úgy mentem én az iskolába. Olykor visszacsiviteltek. Boldog voltam és vártam nagyon a napot, amikor megmutathattuk egymásnak ott a padok közt az új füzeteinket, könyveinket, a vadonatúj tolltartóinkat, a tűhegyes ceruzákat, az új készlet csehszlovák színes ceruzákat!

családrajz_0

Melyekkel olyan öröm volt lerajzolni a mezőt, rajta a mosolygós édesapánkat, meg az édesanyánkat, a testvérkénket, magunkat… meg a fák mögött a Cirmi cicát…