FERI, A PLAYMATE, MEG A PÁLINKA – nyugi, csakazértis van remény!

Nem érdekel mások véleménye, tudok örülni annak, ami nekem tetszik, elfogadom, hogy amit gondolok valakiről, az akár tévedésen is alapulhat, de életkoromnak köszönhetően tapasztalataimban bízva nem szeretem, ha valakit minden áron el kell fogadnom, vagy valakit azért kell gyűlölnöm, mert mások erre köteleznek. Ahogy az óriásplakátnak sem tudtam, tudok szót fogadni, ha tőlem vár ítéletet, a felénk még mindig élő „más f……..l vert csalánról” is csak annyi jut eszembe, hogy, mint sok minden mást, majd ezt is túlélem. Talán…

Bélyeg alatt élve, sokadmagammal; naponta próbálkozom, próbálkozunk. Próbálunk megfelelni, ami az emberre mérhető legszemetebb teher.

Idomulni, alakulni, besimulni egy olyan közegbe, ami még ad esélyt a szabadságra. Vagy túlélésre, amit szabadságnak álcázva csempészhetünk magunk elé. Néha azért elgondolkozom, jó döntést hoztam-e akkor, amikor kategorikusan tiltakozni kezdtem mindenféle elköteleződés ellen? Ha akkor elfogadó magatartást tanúsítok, legalább négy évente esélyt adhatnék egy kevés lazításra… de neeeem! Nekem mindig protestálnom kellett!

A minap a legjobb barátom azt kérdezte tőlem, vajon miért nem tudok többet mosolyogni? Miért nem látszik rajtam az érdeklődés a laza, hétköznapi időtöltés iránt; mert tudja, nem járok tekézni, sörözni a haverokkal, szurkolni falkában a mindig jobb hazai csapatnak, vagy lóbálni órákon át a botot a tóparton, mint mások annyian. Ma, amikor már mindenki képes majmolni az amerikai „take it easy” érzést, nekem miért jut öreganyám bölcsessége, a „szarjál rájuk kisfiam” legyintésével? Szóval a legjobb barátom nem értett, de azután megsajnált és megszánt elesettségemben.

És én – nem csak ezért – őt tartom  a legjobb barátomnak!…

Elhatároztam, hogy élve a költő szavaival fölvilágosítom a gyermekem, s elmagyarázom neki, hogy a haramiák emberek; a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt… Elhatároztam, hogy elmondom neki, hogy amit lát és hall, bizony szemenszedett hazugság, propaganda, hímzett országimázs, manír, és ami még ennél is rosszabb, többsége a legócskább manipuláció, amit a kiéhezett kutyák elé vetnek időről időre, de aztán elgondolkoztam, vajon elég érett-e már a vérem, hogy túltegye majd magát „apáik vétkén”?

Mert egyre inkább félek, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor egy közülük annyit mond hitvány hordánknak: elég! Mert egészen bizonyos vagyok abban, hogy a most zajló rettenet feloldásához ezernyi Őszödi beszéd…

„Sokat töprengtem, és hosszasan mérlegeltem, hogy kimondjam-e, de kimondom, hogy Magyarország és a magyar politika az elmúlt több mint fél évtizedben rossz útra tévedt. A rendszerváltás nagyszerű, felemelő eszményei elhalványultak, bepiszkolódtak. A nemzeti és politikai közösség megosztottá vált. A politikai küzdelem az emberek többségének szemében kétes értékű, felelőtlen hatalmi játszmává silányult, az okos közéleti vitát felváltotta a kommunikációs gügyögés.

A politikát lassan leváltja a politikai kommunikáció. A politikai rivális tisztelete helyébe a sértő személyeskedés lépett, a kritikát felváltotta a rágalom, az elemzést a propaganda. A riválisból ellenség lett, a szövetségesből csatlós. A politika felemészti a társadalom függetlenségét, a hatalmi célok az emberek szemében önmagukért valónak tűnnek. A versengő politikai pártok és támogatóik szemében az erény szemfényvesztéssé, a kompromisszum gyengeséggé, a hiba bűnné torzult. A rendszerváltás nagyszerűsége milliók szemében elenyészni látszik. A közös nemzeti teljesítmény felett érzett büszkeség a hatalmi önérdek, és a leegyszerűsítő hazugságok csapdájába esett…”

Egyetlen hónap, és a gyümölcsontó időszak helyébe lép nemzetünk legvészterhesebb hónapja, október, aztán az ember hónapok a maguk embertelen hidegével, kíméletlen gyöngeségeivel. Tudom, hogy újfent összébb húzódunk majd, szobáinkat a hidegre zárjuk, s a pattogó tűz közelébe férkőzve ki-ki a maga spekulációinak rabjává szegődik. Újjávergődnek a konyhaforradalmak, a soha nem nyugvó konyhaforradalmárokkal, csak éppen a hurok lesz egyre elviselhetetlenebb, amit mindegyre nyakkendőként hordozunk magunkon…

Talán már észre sem vesszük, de lassan mindenünk szeretetért kiált! Toprongyosságunk, legatyásodottságunk eltörpül a mérhetetlenné vált lelki szegénységünk, tisztátlanságunk mellett. Mert megfosztottak, megfosztani merészelnek attól a privilégiumunktól, hogy példaképet, követni való vezetőt választhassunk. Mert bár egy az isten, de az ember kell, hogy több legyen! Ettől ember, s nem isten ő! Még, ha annak akarja is láttatni önmagát, ha addigra aljasul is, ahonnét már nincs visszaút!

Három éve, meg előtte még vagy öt éven át sulykoltatott fejünkbe a harag, szívünkbe a gyűlölet, a tagadás mindenek feletti akarata. Egyetlen emberrel, a mumussá döngölt véglénnyel szemben, akit csótánynak kereszteltek a takarodásáért igyekvők, akit tisztesség volt mocskolni, böszmének és pokolfajzatnak bélyegezni, csak mert így hihetőbb volt minden mások által ráolvasott bűn… Miközben elfelejtettünk kétkedni, majd önelégülten kinyilatkoztatva tévedhetetlenségünket, megleltük benne a minden baj forrását, és nem adtuk meg az ártatlanság vélelmét, de ítélkeztünk, ítélkezünk, ma is… Biztosan jól van ez így? Vajon, mi lesz, ha valaki egyszer mégis elszólja magát és kiderül a legaljasabb terv minden mozzanata? Az áldozatnak, vagy a bűnösnek jut majd akkor a büntetésből?

Nem vagyok egyedül, aki félek az elkövetkezendő hónapok még önzőbb aljasságaitól. Mert látom, hogy akinek a kezébe vasfegyvert adtunk, már nem lesz rest használni azt. Akkor sem, ha a tél múltával tavaszt írunk majd, amikor ideje lesz a vetésnek, a magok földbe ültetésének…

(…)

A nap híre melegséggel töltötte el a szívemet, bár lehet szimpla fricskának szánta, aki világgá kürtölte:

Törzshelyén, egy Arany János utcai étterem teraszán ücsörgött szombat este Fogarasy Mariann, amikor egy kisebb társaság, köztük a Demokratikus Koalíció elnöke a szomszédos asztalnál foglalt helyet. A modellként indult, a Barátok köztben már színésznőként brillírozó nyírségi lány elárulta:

– Mindegy, hogy Beckham, Ronaldo vagy Gyurcsány Ferenc, de életem során már megfigyeltem, sikere van az ismert embereknél, ha épp olyan természetesen viselkedem velük, mintha civilek lennének. Én egyébként is ilyen vagyok, nem tudom és nem is szeretném megjátszani magam – mondta a Borsnak Fogarasy Mariann.

– Annyira megörültem a miniszterelnök úrnak, hogy rögtön oda is ugrottam hozzá: “Már olyan régóta meg akartam nézni, milyen magas vagy!” – emlékezett.

80378

Mariann hirtelen jött örömében egy üveg almapálinkával lepte meg Gyurcsányt, amelyből koccintottak is egymással. A beszélgetésüket követően egy közös kép is készülhetett róluk, Mariann pedig örömmel mesélt a nagy találkozásról.

– Szeretem érezni mások energiáit és neki nagyon jók. Sütött belőle az udvariasság, a kellem, az intelligencia. Az életről, fociról, Fradiról beszélgettünk, politikáról nem. Én sem találkozhatom minden nap egy miniszterelnökkel, Gyurcsány egy jóvágású, kedves ember – mondta Mariann.

Mit gondolok mindezek után? Csak azt, hogy néhány napja, számomra van még remény. Talán nem is sokára, láthatok majd mindenkinél inkább tisztelni való embert nem összehúzott szemöldökkel, morcosan, vagy éppen szotyolát köpködve szerteszét egy faluvégi stadion lelátóján a korlátnak támaszkodva, …de közös fényképeken, Őt, az embert, a valódi értékeiért szeretni képes magyarok társaságában…

(Köszönettel a Borsnak!)