MERÉSZKEDŐ MEGTŰRTEK – Ipkovich, Czeglédy, meg a mi többi Gyurcsányunk?

Gyurcsány Ferenc Felcsútra merészkedett.

qqq1

Ennyi a hír. Így is lehet mondani, írni. Ha az ember önmagát tudósítónak, újságírónak véli, vagy gondolja, és mert leírt szövegei megjelennek egy nyilvános oldalon. Valaha ezek voltak a kritériumok, ma már csak jelek, melyek mögött furcsa táborokat képviselő fontoskodók állnak, vagy éppen bértollnokok, megélhetési szarkeverők, akiknek nyilván megéri a hazudozás. Furcsa, ha ezt a szót, – merészkedett – próbálom értelmezni, valami miatt összeugrik a gyomrom, és persze eszembe jutnak a „tűrt-tiltott” időszak remekbecsű irományai a bevállalósakról, meg a kirekesztettekről.

Merészkedett – ezt valahogy mindannyian úgy kell, hogy elképzeljük, hogy valaki olyan területre tévedt, amiről tudta, hogy számára tiltott, mégis, kacérkodott a maradás gondolatával, legalább egy rövidke ideig. Valahol a tilosban járás, a vakmerőség fogalomköre lengi át ezt az egész képtelenséget, melynek szereplője, főszereplője lett a magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, aki merészkedett Felcsútra látogatni!

SONY DSC

/ Nem kell túlságosan messze járnunk Magyarország földrajzi határaitól, hogy ez a helyzet és az ehhez hasonló szituációk ne okoznának értetlenséget a velünk foglalkozók fejében. A minap Őriszigeten jártam. (W: A település Felsőőrtől – gy.k.: Oberwarttól – 6 km-re délkeletre, a Szék-patak  – gy.k.:Zickenbach – partján fekszik, Árpád-kori magyar határőrtelepülés.) A faluban még mindig többen beszélik a magyar nyelvet, mint a németet, vagy a horvátot, bár Trianon óta minden lakója osztrák… Ők azok, akik, ha Szombathely felé veszik az útirányt, „Magyarba” mennek benek, s estefelé, ha „Osztrákba” indulnak, kinek igyekeznek, hazafelé. /

A minap Őriszigeten jártam, éppen e hírről diskurálgattunk az ottani barátaimmal. „Gyurcsány Ferenc Felcsútra merészkedett.” Miért? Neki nem szabad ott, Magyarországon odautazni? – kérdezgették.

Mit csinált „a Gyurcsány”, hogy erről a cselekedetéről így kell írni? Hogy van az, hogy Magyarországon akadnak, nem is kevesen, akik pontosan tudják, ismerik mások elkövetett hibáit, bűneit, s mindig megtalálják az aktuális bűnbakot, ha éppen nem jól megy a soruk? Hogy van, hogy mindig a múltat akarják megváltoztatni, miközben a ma és a holnap kínjait viselik? Miért nem attól kérik számon a mai gondjaikat, aki ma kormányoz, aki ma változtathatna, tehetne az érdekükben?

Semmit nem értenek, mi folyik itt…

Az egyikük, egy több, mint nyolcvan esztendős öregúr elém tesz egy fényképet. Öreg barátom ismerős arcok társaságában látható, a képen, ami öt-hat éve Szombathelyen készült…

„Az én barátaim!” – mondja meghatódottan. Így nevezi a képen látható szombathelyi polgármestert Dr. Ipkovich Györgyöt és az alpolgármestert, Dr. Czeglédy Csabát, aztán félve megkérdi:  „Nekik is… merészkedni kell? Ha valahová utaznak, Szombathelyen, ők is merészkednek?”

Utoljára akkor éreztem magam hasonló kutyaszorítóban, amikor fiam faggatott, még egészen apró gyermek korában, az ötvenhatos forradalom kapcsán. Jó lett volna némi kitérővel valami okos választ adni, de ahogy a fiamnak, úgy az én öreg barátomnak sem tudtam, csak mellé-beszélni. Szégyenemben magam is védekezni kezdtem. Éppen úgy, ahogy a darálós mindennapok diktálják. Volt maga a történet, aztán lett a mendemonda, ma meg a hivatalos felfogás. Az aktuális mérce!

qqq2

Ugyan, mit mondhattam volna? Hogy Ipkovich polgármester nevét szinte bűn kiejteni, hogy a két cikluson átívelő városvezetéséhez köthető beruházások mindegyikét újra-meg újra megköpködik a jelenkor ügyvivői? Vagy hazudtam volna, hogy „Gyurka” a mai napig köztiszteletnek örvendő városatya, tanácsait kérik, meg olykor a közbenjárását, ha megoldhatatlannak tűnő kérdések feszítik a városlakókat? Mit mondhattam volna, vajon mit köszönhetnek a városlakók Czeglédy figyelmének? Hogy szinte nincs olyan hónap, amikor ne jótékonykodna, vagy ne sikerülne lelepleznie az aktuális sündörgők fuserálásait? Vagy mondtam volna el, hogy minden megnyilvánulására egyetlen eszement váddal képes illetni őt a városvezetés és díszes holdudvara?

Ugyan, bátyám! – válaszoltam nevetve – Hogy gondolod? Nálunk a dolgok nagyon rendben vannak! Mindenki teszi a dolgát, szinte árad a keresztényi szeretet a művek mindegyikéből! Alakul a város! Megszépült a belváros, megújult az Iseum, elkészült a Weöres Sándor Színház, lett új Arénánk…

Tudom! – szakított félbe az öreg. Aztán itt valahogy csend lett. Se ő nem kérdezett, se én nem kellett, hogy válaszoljak. Kicsit úgy lett, mint régen, amikor két öreg szaki összefutott, lenyomták a „hogysmint?”, meg az „asszonypajtás is jól van?” rigmusát, aztán jött a „hátinkább?”, mintha még várhatnának bármit is egymástól. Elbeszéltek, mi meg elhallgattunk egymás mellett. Kínos percek következtek… Aztán a pohárba gyöngyöző veresbor csurrant, összekoccintottuk a két poharat, és szokás szerint nekiláttunk megbeszélni a „szép időnk van”, meg a „príma volt az idei kukoricatermés” kezdetű blablákat. Nem szóltunk többé a gondokról, bajokról, kerültünk mindent, amihez a politika csak egyetlen kisujjal is érhetett.

Estefelé aztán kocsiba ültünk. Párom vezetett, én a rohonci domboldal nedűjétől előbb mosolyogtam, majd később kicsit morcossá váltam. Mentem benek, az én hazámba, ahol úgy tűnik, nem vagyok éppen „megfelelő”. Úgy tűnik…Nem vagyok orbánkonform. Nem sikerül önmagamat, sem másokat hülyének néznem, hát el kell viselnem, hogy engem gondolnak feleslegesnek. Csak mert olykor elgondolkozom, vajon mi történhetett és meddig maradhat mindez így? Megetettek azzal, hogy jó kezekben az ország, aztán, hogy kihullani látszottunk e jó kezekből, kitörő örömre kellett volna lelnem… aztán jött a még egy ember, meg a körök, hogyha eljön az idő, egy emberként mozdulhassunk. Aztán az újabb vereség után kapóra jött az öszödi beszéd kimagyarázása, meg az előre megkoreografált október 23. Kiforgatható és felhasználható motívumok egy mindenre elszánt nárcisz partitúrájához!

Most, hogy mindezt leírtam, azon gondolkozom, vajon mi a nagyobb szégyen? Hogy az utolsó utáni pillanatban eszméltünk csak, vagy, hogy nincs elég erőnk ahhoz, hogy holnap és holnapután is elég barátunknak elmondjuk, nincs miért szégyenkeznünk.

Nem kell „merészkednünk” és mindenért mindig elnézést kérnünk!

Utóirat:

Úgy van jól, hogy köröttünk mindenki teszi a dolgát, szabadon jöhet és mehet Európában, ahol csak néha akadnak olyanok, akiknek fogalmuk sincs, mit jelent az alábbi mondat, amit öreg bátyánk, Krasznay Béla, a Recski Szövetség elnöke, a Történelmi Vitézi Rend tiszteletbeli főkapitánya mondott a minap Recsken, közvetlenül azután, hogy Dr. Hende Csaba honvédelmi miniszter elzengte nyilván cizellált, gyönyörű mondandóját:

Krasznay Béla; Horváth László Dezsõ; Hende Csaba

“Ugyan, hová jut az az ország, amelynek irányítása idegenszívű emberek kezébe kerül…”