DZSUDZSÁK VIKTOR – Dakota közmondások ideje közeleg!!!

Élt egyszer e kies hazában egy ígéretes ember, aki lelkes közönségét rendre dakota közmondásokkal mulattatta. Ez volt a fő kedvence: „Lassan mondom, hogy mások is megértsék: le kell szállni arról a lóról, amelyik megdöglött.” Amikor még ifjan csak bambán álmodozott, rendre így bölcselkedett:  „Ha úszni nem tudsz, tanulj meg vízen járni.” Majd később, hogy megvilágosodását vélte elérkezni, így kelepelt: „Nem az a baj, hogy nagy Isten állatkertje, hanem az, hogy elég hanyagok a gondozók.” Végül egy szép napon azzal állott elő: „Vannak dakoták, és még dakotábbak.” És bár ez utóbbi erősen utánérzés szagú volt, – még maga Orwell is elcsodálkozott volna, látva őnagysága vehemenciáját – a világ tudomásul vette őt!

Ez az ember úgy vélte Magyarországon a foci a legfontosabb áfium. A labdarúgás szelleme befészkelődött a bürokrácia minden zugába, s lassanként kialakult a kétféle magyar ember faj-elmélete; mely szerint van a focirajongó magyar, meg az az elenyésző kisebbség, – uszkve pármillió -, aki egyébként frankón lesajnálja az egész bogyókergetést, szóval, vannak páran, akik nem a labdarúgást tekintik a kályhának! Többre tartanának járható utakat, emberekhez méltó kórházakat, iskolákat, meg persze szabadságról árulkodó közintézményeket, elérhető és megfizethető mindennapokat…köztársaságot, demokráciát, sajtószabadságot.  Ám ennek a Magyarországnak most Felcsút a fővárosa, a főfalva, melynek katedrálisa égbe szökkenő, a futball monumentuma.

Úgy is mondhatnánk, hála a dicsőséges fülkeforradalomnak, Orbán Viktor – állítólag -, lefektette a jövő foci nagyhatalmának alapjait.

Na, ez az a rész, amikor boldogult mesterem kitépte volna kezemből a plajbászt, s megálljt parancsolt volna virga gondolataimnak. Megállj! Győzelemről akkor beszélj, ha már elindultunk visszafelé a harcmezőről! Merthogy úgy mondta,  a régi világban a házépítés a fundamentumnál kezdődött, úgy jöttek a falak, a födém, rá a tető, s csak ezek után gyönyörködhettünk a kéményből gomolygó füstben! Ma meg egyre csak a felszálló füstön vagyunk kénytelen morfondírozni, spekulálni.

Tanár-Diák foci Fotó: Takács József

Nem az a fontos, mi van belül, minden a csomagolás, a máz remekművéből ítéltetik.

Szóval, töredelmesen be kell vallanom, nem értek a focihoz. Nem csak nem értek hozzá, fogalmam sem sok van felőle. Tudom, adott egy labda, mely ide-oda gurul; kétszer tizenegy koma kergeti nagy lendülettel, aztán normál esetben hol az egyik, hol a másik kapunak nevezett, hálóval határolt térségben landolva, üdvrivalgásra, meg kurvaanyádatszerencsétlenkedtedel-ezésre sarkallja a tisztelt szotyolazabáló publikumot. A közönséget, akiknek egy része a kilencven percen át tartó téboly után hazaballag, hogy mintaszerű családi életet éljen, míg a másik része apró darabokra bont egy jelentős méretű MÁV szerelvényt. Mindezt csak a végtelenül elrontott kedve miatt, ordító hazafiasságból, meg persze tomboló, őrjöngő magyarságtudatból; mintegy megtorlásul. Mert haragszik, de nagyon.

Ahogy ez mintaszerűen lezajlott a Nemzeti Ráhel-esküvő előestéjén Romániában…

Az írásom legelején bőszen emlegetett ember, ilyen esetekben persze mindig elmormog egy varázslatos példabeszédet a focifilozófia legmélyéből, amihez ő oly nagyon ért – mondhatni, foci-felkent! – aztán a nép nekiláthat a hetekig tartó földolgozásnak. Jó szokása szerint kinyilatkoztat. Ez volt mostanáig… De most csend van! Hallgat a nagy ember. Kikapott a csapat, vereséget szenvedett. Csúnyán elverték, kiruházták a magyarokat, megalázó vereséggel a puttonyban jöhetett haza a legenda, a világsztár, a Lambógyilkos celeb, Zimányné Dzsudzsák Balázs, a nagy orosz bálvány.

d02

„A 2000-ben még a Nyírlugos SE focicsapatban tündöklő Dzsudzsák Balázs története úgy indult, ahogy az a legszebb sztorikban szokott: a DVSC-ben négy év pallérozódás után felfigyelt rá Európa is, ráadásul pályatársaitól eltérően ott sem bukott meg, nemsokára pedig Oroszországba igazolásával minden idők legdrágább magyar játékosa lett. A sztori itt vett éles fordulatot, Dzsudzsák jelenleg éli az elkényeztetett focimilliomosok életét, pénteken pedig a Románia-Magyarország válogatott mérkőzésen eljutott oda, hogy nemzeti hőssé válás helyett egész Magyarország szeretné társaival együtt felkoncolni, ami miatt nem is lehet más a hét lúzere, mint ő.”

Előfordulhatott, amire szerinte – ahogy a meccs után holtsápadtan elnyökögte – senki nem számított. Legyőzték, mert legyőzhették a magyar nemzeti válogatottat, amelyről Dzsudzsák azt gondolta és mondta, hogy legyőzhetetlen. Általa és társai, a csapat vezetői által előzetesen vázolt helyzet alapján úgy vélhettük mindannyian, mi magyarok, hogy a román csapat legyőzhető, felmorzsolható.

d04

A csapat esze és csúcsjátékosa magabiztosan és a tőle elvitathatatlan angyali bakkecske mosollyal nyomozgatta a román szurkolók által felülírt magyar himnuszt, majd a sípszó után egész rendesen úgy tett, mintha a rá bízott feladatot vállalva és értve, felelőssége tudatában, képes volna a győzelem felé terelni fiait.

d03

De képtelen volt ő és a csapat még csak a méltóság közelére is emlékeztetni a képernyők elé tapadt hazai fociholisták tömegeit. A románoknak három gól sikerült, nekünk nulla! Ahogy a végeredményből a magamfajták is megérthették, itt elvéreztünk. Pedig a jósok, a dörzsölt drukkerek, a tippelők, a bukmékerek sőt, talán még a közvélemény kutatók is sima győzelmet jósoltak. aztán „beszart a halott, besült a mutatvány”! Egy komplett szerelvény ultra zötykölődte végig a végtelen hosszú utat, csak, hogy a várható győzelem birtokában porig alázhassa a románokat, döröghesse újra, meg újra a vesszentrianon, meg az igazságotmagyarországnak rigmusait.

Kikaptunk, a futballhuligánoknak be kellett érni a MÁV szerelvényével. Amit persze nagy műgonddal apró darabokra szedtek… Ilyen az, ha valakik nagyon – nagyon elkeserednek. Amikor nagyon becsapják őket!

Ilyen lehet, ha az emberek ráébrednek, hogy bár éveken át osztják a mennyei mannát, jönnek az ajándékok, a kedvezmények, meg az ingyen ebéd… amikor Magyarország minden nap, minden órában jobban teljesít, amikor a nagy ember minden pillanatában értünk való harcról zsibong – kipukkan a lufi!

És elkövetkezik a lehetetlen.

Amikor a bemondó hangja előbb elcsuklik, aztán köhécselni kényszerül, végül nekilódul újra, de belebakiz és lekeverik, majd rövid zenebejátszás után újra megszólal, mert ez a dolga, és nekilódul, hogy felolvassa a választási bizottság végleges hírét az eredményről. A végeredményről. Mely után elszabadul a pokol, az emberek az utcára tódulnak, hogy kövekkel, téglákkal felszerelkezve megrohamozzák a parlamentet… jönnek a szirénázó rendőrautók, a sosemvolt vízágyuk, meg a gumilövedékek, melyekről, ahogy akkor is, most is ugyanaz az egyetlen ember tehet. Aki tudja jól, mit akar, még, ha ebbe bele is kell buknia minden aktuális miniszterelnöknek… Mert magyarázat, később, úgyis akad majd!

d06

Dzsudzsák Viktor meg majd elballag a birtokaira. Az övéihez. Ahol majd másnap nagygyűlést hív össze, hogy táskacipelő cimborájával karöltve körökbe szerveződjenek az érte élni-halni akarók. Hogy várjanak a jelre, hogyha kell, egyszerre tudjanak mozdulni!

Jó dolog a foci. Mint minden, ami kétesélyes. Ahol sosem lehet eleve eldöntött végeredményről beszélni. Mert az ugye, már nem foci, az maga a bunda! Vagy ahogy a régi dakota közmondás mondja: „Kutyából nem lesz szalonna, de pörkölt simán…” Ezt a mérkőzést sem szabadott volna elveszíteni. Már, ha az előzetes ígéreteknek és jövendőmondásoknak hinni merészeltünk.

Meg a jövő évi meccset se vegye még senki biztosra! Ne merje…

3-0 úgysem lehet a végeredmény…