1956 GYERTYA – könyörgés a még velem élő történelemről…

Október huszonharmadika. Nemzeti ünnep. Talán csak az elmúlt néhány év tette, de irtózom a szótól is! Nemzeti…Valahogy olyanná vált ez az egykor kivételes kifejezés, mintha kimondásával valami irtóztató venné a kezdetét, mely félelmes és kirekesztő. Mintha bizony a nemzet nem mi volnánk mindahányan! Mert nem lehetünk! Ma minden, ami nemzeti, a hatalom és annak élvezői kezében van, mindaz, ami nemzeti, a távolságtartást, a tűrést viseli; ellenünk és persze miattunk, ha muszáj.

Talán ezért vált fontossá, hogy elmondjam az én október huszonharmadikámat! Ami személyes és ettől mindenki másénál fájdalmasabb is. Nem várhatom, hogy legyen, akár csak egy is, aki átvállal egy keveset a kínjaimból. Tonnányinál is nehezebb, mégis hurcolnom kell, mindörökké. Hurcolnám…

Lyukaszászló

Ragaszkodom hozzá…

Gimnazista voltam, amikor meghalt a nagyapám. Hétről hétre rengeteget csavarogtunk, ő közben mesélt mindaddig, s aztán, hogy elment, kiderült, hogy semmiről nem beszélt. Semmiről, amiről nem is sejtette, hogy érdekelhet, vagy ami annyira fájt neki, hogy ezt az érzést a legtávolabb akarta tartani tőlem. Szinte mindent hallottam a háborúról, a gondokból való kilábalásról, a távoli falu szokásairól, emlékeiről. Ötvenhatról alig beszélt. Amikor szóba került, furcsa módon forradalomnak nevezte, ami akkoriban érthetetlen volt, hiszen tudnunk kellett, hogy „1956-ban ellenforradalom zajlott, a letűnt idők restaurációs kísérlete, melyet még időben vérbe fojtott a felszabadító szovjet hadsereg…”

Aztán meg az is igaz, hogy ami történt, Budapesten zajlott, távol a Dunántúli területektől…ugyan, minek is firtattam volna, mi történt ott, akkor. Nagyapó elment, én készültem a nagybetűs életre, az lettem, ami szerettem volna…  A főiskolai évek végén, a sors úgy hozta, hogy az államvizsgán éppen az 56-os ellenforradalom tétele jutott, s a „kiválóan megfelelt” minősítés nyilván azt jelentette, hogy mindent tudtam az ötvenhatos ellenforradalomról. Nyilván!

Kellett vagy két évtized, amire kinyílhatott a szívem és a szemem! Meg egy rendszerváltozás, a szovjet csapatok eltávozása, hogy érdekelni kezdett, mi történt 1956-ban. Előbb csak érdekelt, aztán valódi szenvedéllyé vált. Nem telt el nap, hogy ne kerestem, kutattam volna az összefüggéseket, s nagy volt az út a „mártír miniszterelnök” fogalmától a „moszkovita árulóig”

2003-ban jártam először a Corvin közben. Azóta minden sarkot, minden szegletet ismerek ott. Tudom, hol, mi történt, ki hol halt meg, ki mit mesélt, nyilatkozott, vagy éppen hazudott az ott töltött napokról. Vagy ki az, aki hallgat… azóta is!

A woman at Budapest's central cemetery prays over the grave of her relative who was killed during Hungary's 1956 revolution against Soviet rule

Úgy 2005 végén jöttem rá, hogy az egyiket, akinek nevét nem jegyezték fel, csak a keresztnevén emlegették, vagy néha csak a monogramja tűnt fel… Cs.F….szóval, azt az embert ismerem!!! Tudom, azóta egyre biztosabban, hogy azzal az emberrel rengeteget csavarogtunk, ő közben mesélt mindaddig, s aztán, hogy elment, kiderült, hogy semmiről nem beszélt…

Az anyám akkor a tanítóképzőben tanult, kollégiumban nem lakhatott, az albérlet az Üllői úton volt. Pár lépésre a Corvintól… egyszer a fiammal felkerekedtünk, hogy benézzünk abba az udvarba, fel a gangra, ahol nyílt a lakás ajtaja. Ahol 1956-ban az anyám, mint főiskolai hallgató lakott. Azt a felfelé pillantást soha nem feledhetem el! Ott álltunk, ahol valaha nagyapám állhatott, amikor búcsúzásul még egyszer, utoljára felpillantott. Így búcsúzott a lányától, akihez a fővárosba sietett. Tudni szerette volna, mi van vele. Mivel a rádió, az újság szinte semmiről nem írt, csak hallani lehetett a „sajnálatos eseményekről”. Ő meg az a fajta volt, abból a fából faragták, aki, ha kellett, útnak indult. Nagyanyám összekészített némi elemózsiát az útra, bepakolt pár doboz cigarettát, aztán vonatra szállt… ( ment anyámhoz, aki mára az utolsó élő tanú nagyapám útjáról…)

Azt mondta, az édesapja nem sokáig maradt. Nála nem…Már másnap elindult.

De csak jóval Mindenszentek után érkezett haza…

A Corvinisták – ahogy magukat nevezték az 56-os Forradalom és Szabadságharc hősei – nem keresték egymást. Összeverődtek, egymásra leltek, mert közös volt a céljuk, az ellenségük, az elhívásuk: Ruszkik haza! Valahogy ez a legrövidebb meghatározása az összetartozásuknak! Öregapám szájából sokszor hallottam a szót, ruszkik… soha nem nevezte őket oroszoknak, vagy szovjeteknek!…

Gimnazista voltam, amikor meghalt a nagyapám. Hétről hétre rengeteget csavarogtunk, ő közben mesélt mindaddig, s aztán, hogy elment, kiderült, hogy semmiről nem beszélt. Semmiről, amiről nem is sejtette, hogy érdekelhet, vagy ami annyira fájt neki, hogy ezt az érzést a legtávolabb akarta tartani tőlem. A nagyapám ott volt a Corvin közben, ott volt 1956 poklában, ahol maroknyi felkelő vívta élet-halál harcát a mérhetetlen túlerővel szemben…

Ma persze mindenki mást gondol azokról az időkről. Mást a hite, meggyőződése, de leginkább tudatlansága okán. Nekem, hozzám a nagyapám nem beszélt, nekik a tankönyvek, a filmek formálnak negédes legendákat, igazságot, hazugságot, mindenféle katyvaszt. A hozzánk legközelebbi sorsfordulóról beszélnek a legtöbben a legtöbbet. Ahány megnyilvánulás, annyiféle igazság! És lassan elmennek mind a szemtanúk, azok, akik ott voltak 1956 október huszonharmadika és november negyedike között Budapesten.

Minden okom megvolna hát, hogy méltósággal emlékezzek, a magam módján, hogy ünnepeljek 1956 gyertyával, vagy csavarogjak az 1956 bitófa között. Igen, akár ott, a most aktuálisan, a hatalmasok által éppen gyűlöltetett vaskefe méltóságos cölöptengerében…

00005702

Az én október 23-ám 2013-ban szomorúbb, mint bármikor. Mert a legutolsó kéz, amibe kapaszkodnék, amit szorítanék, most a leggyengébb… Naponta félelemmel nézem, simogatom, szorongatom, amíg tehetem!

Tudom, hogy segítenem kellene rajta, de nem adatik lehetőség. Nincs rá módom, hogy gyógyíttassam, soká szoríthassam! Ez a világ legembertelenebb érzése! A tehetetlenség. 

Kiáltanék, kérnék, de tudom, ezt sem tehetem, mert mára az ember koldussá, kunyeráló karommá töpörödött – az marad, ami jár: olykor semmi, olykor annál is kevesebb! Tudom, az utolsó kapocs is elvész, s ahogy elmentek a hősök, mind, úgy elmegy majd az én legendám is. A titkot cipelő…

Magam maradok bűneimmel. ( Ahogy mindannyian! ) Nélküle!

Aki bárhogy kérem, nem mesél azokról a napokról. Makacsul hallgat, ahogy egyre többen 1956 kapcsán. Csak a hazugságok, a kitalált történetek, a kreált mítoszok burjánzanak, meg a haszonlesők sokasága…

Azt mondják majd az okos szövegelők, hogy emlékezzünk, meg ünnepeljünk! Meg persze lesznek majd jóféle kampányszövegek, ócska emberek mocskos szövevényei, kuncsorgások, tőlünk, nincstelenektől. Némi muníció a következő négy évre…

Október huszonharmadika. Nemzeti ünnep. Talán csak az elmúlt néhány év tette, de irtózom a szótól is! Nemzeti…Valahogy olyanná vált ez az egykor kivételes kifejezés, mintha kimondásával valami irtóztató venné a kezdetét, mely félelmes és kirekesztő.

Végérvényesen…?