BÉKÉSEN, NYUGODTAN ÉS EMELT FŐVEL! – megkezdődött a szokásos októberi hiszti!

Ugye, el tudják képzelni, amint a nagycsalád ünnepre készül?! Az évfordulók mindenhol így zajlanak. A család számára fontos dátumokat, születésnapokat, névnapokat, házassági évfordulókat így szokás megünnepelni. A családfő, meg a párja számba veszik, ki tartozik a családhoz, az invitálandók körébe, aztán „sürgönyzik” a meghívókat. Van úgy, hogy az előkészületek tovább tartanak magánál az ünnepségnél! Ettől család a család. Az összetartozás, az együttlétek öröme segít a leginkább érezni a legjobbat: valahová, valakikhez tartozni!

Aztán, ha beüt a ménkű, bizony, előfordulnak elébb súrlódások, aztán morgolódások, de az együtt ünneplés során minden seb foltot kap! A terített asztalnál azok is összejönnek, akiknek korábban sérelmei voltak. Ott nem lehet duzzogás, sértődöttség! Mert az öröm mindenki íratlan felelőssége – elméltatni bárkitől is illetlenség! A jogalkotók törvényein túl így rendelkeznek mindennapjainkról a hagyományok. Már, ha valóban úgy van, hogy „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”! A sérelmek elmúlnak, a „vétkek” kibeszéltetnek, s az együttlét lényege éppen attól válik felemelővé, hogy mindenki bocsánatot nyer a másiktól.

Merthogy így szokás, évezrede már. A hitben élők írásai is mindegyre az üdvösséget említik, a bűnök bocsánatát. Az pedig számukra a legfőbb törvények egyike!

Az ország népe pedig szokásai, hagyományai által válik nemzetté. A „nemzeti” jelző nem pusztán címke, nem védjegy, amit előnyök érdekében osztogatnak, s talán még soha nem történhetett úgy, hogy a magyar hazában éltek a nemzethez jogosultak, meg a kirekesztettek, a „nemzet-idegenek”, akik bélyeg alá vétettek, s majd generációk múltán az utódaik is kénytelenek lesznek megszenvedni mások átkát!

A huszadik századi magyar sebek nem gyógyulhatnak be, talán soha! Mert mindig lesznek, akik időről időre, rendre felmondogatják a vélt sérelmeiket, akiknek erőt ad a holnaphoz a mások bélyegeinek felsorolása. A történészek feladata pedig nem az lesz, hogy eldöntsék, vajon „ki volt az első”, „ki volt a hibás”, „ki adta a legelső pofont”, hanem mérlegelni kell, vajon az árokásás és az árkok folytonos újramélyítése kinek az érdekeit szolgálta mindegyre?!

Ugye, el tudják képzelni, amint a nagycsalád ünnepre készül?! És ugye, lassan elképzelhetetlen, hogy hazánk és nemzetünk – népünk, közös méltósággal hajtson fejet az 56-os forradalom hősei előtt? Egyenlők és egyenlőbbek formálnak jogot a megünneplésre, a maguk módján.

Majus1_1957

A nép meg majd bólogat, elfogad, menetel és tapsikol – ahogy ezt éppen a szabadságharc leverése utáni május elsején Kádár János és rendszere már elérte, az akkori Hősök terén! Mert itt ez a tradíció! 2013 október 23-án az évek alatt tudatosan kettéosztott nép most is markánsan kétfelé rendeztetik: Orbán Viktor és a számára kedvesek, szimbolikusan éppen „erre” a Hősök terére szervezik ünnepségüket, vagy 800 méterre az ország mindmáig egyetlen, de általuk megbélyegzett 56-os emlékművétől.

A baloldali pártok pedig a Műegyetem rakparton emlékeznek, ott, ahol az 1956-os forradalom bölcsője ringott…

Nincs baj, gondolhatnánk, így van ez rendjén, ki-ki emlékezzen a maga módján, vonjanak falakat maguk köré, aztán mondja mindenki a magáét. Csak most ebbe a történetbe szokás szerint porszem szédült, mely naponta növekszik, lavinaként, egyre hatalmasabbra! Miután a kormánypárt kongresszusán egyértelművé vált, hogy a magyar lakosság nagyobbik hányada ellenség, most újabb címkedömping zúdult mindazokra, akik nem érzik át a hatalmon levők megerősítésének fontosságát, vagy ne adj isten, másképp merészelnek gondolkozni!

A tegnapi híradások fontos pillanata volt a Mandiner írása:

„Mint korábban megírtuk, a baloldali pártok együtt tartanak közös demonstrációt, a Szabadság összeköt névvel, október 23-án.  Hoppál Péter, a Fidesz szóvivője azt mondta erről, hogy minden jel arra mutat, hogy október 23-án össze fognak állni a baloldal erői, ami a Fidesz számára azt jelenti, hogy együtt lesznek azok, akik 2006-ban ugyanezen a napon békés tüntetőkre lövettek,  „szemeket lövettek ki, embereket térdeltettek a gyűjtőfogház udvarán meztelenre vetkőztetve”.  A szóvivő hozzátette: együtt lesznek azok is, akik az elmúlt napokban Orbán Viktor szobrát feldarabolták és gyalázatos módon rugdosták. Együtt lesznek azok is, akik az Európai Unióban és annak központjában a magyar embereket „cserbenhagyják, sőt el is árulják, ha kell”.

Az egész erőszakos, szélsőséges baloldal összeáll, de őket úgy látjuk, egy dolog tartja össze (…), ez pedig a gyűlölet” – fogalmazott Hoppál Péter. Szavai szerint vannak jóérzésű emberek, akik családostul szoktak ünnepelni, elviszik a nagymamát, a babakocsiban a gyermeket, és tényleg dicső ünnepre szeretnének emlékezni. A Fidesz éppen ezért tisztelettel várja a Hősök terére tervezett eseményre azokat, akik békésen, nyugodtan és emelt fővel szeretnének fejet hajtani ’56 emléke előtt – mondta.”

Békésen, nyugodtan és emelt fővel!

Még az a szerencse, hogy ezt Hoppál Péter, a fidesz szóvivője nyilatkozta, az az ember, aki “olyan családból származik, akik a Szabad Európa Rádió hangjára aludtak el este, nagyapja egy kis Bakony-aljai falu református lelkésze volt”; az a Hoppál Péter,  aki szerint a baloldalt a gyűlölet tartja össze.

Felfogása szerint tehát minden olyan magyar ember baloldali, aki október 23-án nem lesz a Hősök terén, akit így a gyűlölet tart össze, és mindenki békés, nyugodt és emelt fővel ünnepelhet, aki Orbán Viktor ünnepi gondolatait élteti majd, a szabadságharc leverését 1957-ben ünneplő sokaság színterén!

Békésen, nyugodtan és emelt fővel!

IGAZSÁG – fázósan és éhesen, valami október hatodikán

A kórteremben egyedül feküdt. Nem kértük, akkoriban ez még nem volt szokás. Feküdt az ütött-kopott vaságyon, a kórházi párnán, tüdejéből minden lélegzetvételkor rémisztő hangok törtek elő, fáradt szemeivel a málló plafont nézte, vagy inkább látta; feküdt, már vagy két napja, mozdulatlanul.

–Eljön a tavasz, meggyógyul és mehet csavarogni! – mondta tréfálkozva a főorvos, s még a nyomaték kedvéért hozzátette: – Fürgébben, mint valaha!

Nagyapám ágyához léptem, kezemet az ő hatalmas, kérges tenyerébe helyeztem. Hideg volt az érintése, átkozottul hideg és erőtlen, mégis megpróbált megszorítani. Öklöm ott fészkelt a tenyerében, mint megannyiszor, a hosszú, átbeszélgetett, hazafelé vezető utakon, az utcákon, ahol annyit csatangoltunk. Most erőtlen volt az a hatalmas tenyér. Az öreg cementárú-készítő keze, mely életében annyi kútgyűrűt, kerítéslábat készített. A kéz, amit olyan jó volt fogni, ölelni, mert biztonságot és erőt adott!

-Kisfiam! – szólalt meg erőtlenül, – mennyi lehet még? Úgy kérdezett, engem, a kölyköt, az éppen csak serkenő bajszú sihedert, mintha bizony érthettem volna bármi módon a betegségekhez. – Már nincs sok hátra… – válaszoltam. Mert válaszolni szerettem volna az embernek, aki megjárta a Don poklát, aki végignézte bajtársai haldoklását, akinek a halállal való kapcsolat négy évtized távlatából is lüktetett és fájt.

life-and-death-game-hd-wallpaper

Nagyapám két napja haldoklott, és én, a szeretett unoka, nem maradhattam tovább, beesteledett, elköszöntem tőle illendően, aztán hazakísértem a nagyanyámat. Hazáig vigasztalgattam, hogy a főorvos megmondta, lám, tavaszra meggyógyul… Csak másnap tudtam meg, hogy a kórházból alig távoztunk, és az én drága öregapám szíve megállt. Örökre.

Azóta tudom, mit ér a valóság, meg a róla fogalmazott széphistóriák rendje. Tudom, milyen dolog a valótlan állítása, csak, hogy ne fájjon annyira, ami a való! Kegyes hazugság, ámítás, félrevezetés, becsapás, hazugság? Mindegy, hogy nevezzük, olykor az igazság elferdítése szolgálhat ugyan pillanatnyi örömet, a vége mégis egy. A megsemmisülés.

Nagyapámra emlékezem. Egyre többször, mostanában, ahogy szinte már az emlékfoszlányok is egyre apróbbá válnak. Mindenki meghalt már abból a generációból, a második világháborút megélt emberek közül. Most ballagnak az ötvenhatosok, aztán elköszönnek rendre a Kádár-korszak emberei… Magunkra maradunk az egyre kevésbé fontos igazságokkal. Az ő generációik még nem engedtek a kegyes hazugságnak, ma meg már a kegyes igazság is ritkaság…

Jó volna tudni, merre tartunk? Meddig kell és lehet hazudozással, ámítással, a másikon való átgázolással, ködfalakkal építkezni? Vajon meddig tart még, hogy minden hazugság legalább olyan harciasan üvölthető, mint bármely csendes igazság, bármely szó, ami emberi és valódi érték?

Itt élünk egy egészen kis ország egészen kicsi városában. Magyarságunk okán tökéletes elszigeteltségben. Gyermekeink születésének gondolatát is elhessegetve, családunk gyarapodását megfontolás tárgyává téve tétovázunk. Rettegve várjuk a tél hidegét és az egyre rövidebb nyarak perzselő hónapjait, már hónap elején is félve számolgatjuk a napokat, ki tudja, jut-e majd mindenre a kevésből, s a törvények alkotta korlátokat a megfélemlítéseink okán próbáljuk rendre tiszteletben tartani. Féltjük a munkát, az otthont, de beleszoktunk a munkanélküliség és a hajléktalanság érzésébe is. A valaha elképzelhetetlenbe!

Ahogy a haldoklónak, ott a kopár kórházi ágyon, úgy nekünk, a nélkülözésben élőknek is fontos volna az őszinteség, az igazság, a bizonyság a holnapról, meg a holnaputánról.

De az igazságot elrejtik, gazemberek módjára átrajzolják, színesre festik, aztán a képünkbe nyomják. Előbb azt mondták, hogy jobban teljesítünk, akkor nyilván azt várták, hogy jobban teljesítünk. Ma azt mondják, nem hagyjuk magunkat, miközben persze elvárják, hogy hagyjuk magunkat! Elvárják, mert nekik így könnyebb. És nekünk?

Megalázottságban, kilátástalanságban, pénztelenségben és feleslegesség érzésében élve, vajon mit tehetnénk, mint, hogy hagyjuk magunkat! Kiterítve, mint a haldokló, a kórházi ágyon, a plafont bámulva, látva, ugyan mit gondolhatunk a holnaputánról? Azt mondták egykor, és ma újra azt mondják, hallgassunk a szívünkre! De sajnos közben felnőttünk, és ahogy mondani szokás, benőtt a fejünk lágya! Ma már tudjuk, hogy a holnap, holnapután kérdésében egyedül a szívünkre nem hallgathatunk! Vagy az eszünkre, a megtapasztalt életünkre, a megszerzett tudásunkra, az átélt fájdalmainkra hallgatunk, vagy újra minden még nehezebb, még rosszabb lesz!

Megtapasztaltuk, hát minek szépítenénk: kimondjuk, vannak köröttünk bőséggel hiénák, akik mindig tudják, mit kell mondani, hogy az egyszerű embernek ne fájjon annyira a haldoklás! Akadnak köztük hétpróbások is, akik készek megtagadni, még az őket felkarolókat is, mondván, ne vetüljön árnyék a mindent elsimítókra! De vajon, kit érdekel már mindez, ha tudjuk, becsaptak, elvették mindenünket, hogy nekik jobb legyen! Milliókat megvakítva, a gyűlöletre megtanítva, belénk oltva minden démoni félelmet! Az évtizede tartó bizonytalanságot!

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még a halálban is.

Nem tehetünk mást. Elfogadjuk, hogy most csak ennyire futja. Ők, a másik oldal, a barátaim! ( Kis pénz, kis foci. S, ami még talán ennél is rosszabb, ha a néhai jóllakottságuk képes legyőzni a kíváncsiságot! Ha volt… Persze, mi mindent megértünk! Nem nekik kell beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ott van a biztos pont, a pálya…, ami feladatokkal és főleg biztonsággal kecsegtet. ) Mert ők szerencsére mindig ismerik a túlélés útjait… Mi meg majd elleszünk, valahogy. Majd közben azért szeretettel noszogatnak, nehogy a depresszió kiölje belőlünk az életösztöneink utolsó csíráit is!

Majd mi szorgalmasan álmodozunk a húsos fazékról, amit egyszer biztos körbeülhetnek, persze helyettünk, valakik! Ez a dolgunk – mi más!? fázósan és éhesen, valami október hatodikán…

Nézem, az ügyeletes adok-kapok kockáit. Nem valami fényes a helyzet! Sem itt, sem ott! Aki itt támad, és persze nem megszokásból, ő, a magányos harcos. Milliomodszor bizonyít, aztán bizonygat. Olykor azt sem értem, mi végre? Régen azt mondták volna rá, legyintve, mi a rossebnek ez az egész? Mert a rosseb akkoriban még jelentett valamit! Ma meg a skatulyavilág lövészárkaiban bukdácsolva teszi a dolgát, mert nem tehet mást, és én érzem, neki napról napra jobban fáj a mérhetetlen hazugság! De nem mondja, nem mutatja. Nem teheti! Csak azt a mosolyt, az övét látom én másnak! Mert tudom, mi rejtezik mögötte!

Aki ott döngeti a kaput, no, az sem küzd kevésbé. Démonjaival és a térdéig sem érő elvbarátaival iszap-birkózik, miközben minden izmában érzi a következő lendületet. Ami fontos volna, iszonyatosan, de csak a pótcselekvések indulatszavaira van erő. Ettől visszhangzanak a segítők. Meg a dilettantizmustól. A minap megfilmesítették, hivatkoztak rá, éltek belőle… leginkább ettől váltak nevetségessé. Én pedig végtelenül szomorúvá. Talán mert nincs mit feladnom!

Mindketten végigjárták már az utat. Többször is. Ismerik a harcot, a győzelmet, annak minden vonulatával. Győzelmet, ami persze csak lehetőség, valahányszor elérhették mostanáig! Csak ez a mostani gólem ne volna annyira más, mint minden eddigi! Mert ellenfél, versenytárs, az, aki szemtől szemben állva, őszinte hittel harcol, verekszik, de ez a mostani háború, ez a mérkőzés nem egyszerű adok-kapok! Itt most az ég, meg a föld sem valódi! Csak valami, valami egész más helyén! Ahogy ellenfél sincs, csak ellenség, és nekik minden harc élet-halál kérdése! Mert a félelmünk az égig ér!

Valaha ismertem egy asszonyt. Bölcs volt, tudását az Öregistentől kapta. Ha kellett, lelkével, ha kellett, érintésével gyógyított. Adott, egyre, másoknak egyre többet, míg végül elveszítve erejét, odavetette életét a halálnak. Ideje alig maradt… Fáj, ha visszaemlékszem a pillanatra, amikor felfedtem előtte az általa „harcosnak” vélt hazug történetét. Előbb abba halt bele, majd a gyógyíthatatlan nyavajába…

Az én hőseim, ma, nem hallják a hangomat. Hiába mondom, mutatom, hogy vagyok! Mert feleslegessé váltam, ott, ahol „voltam volna boldogan”. Most is ez van, csak most a türelmemet kérik. Azt mondják, előbb legyőzik a sátánt. Persze nélkülem. Nem kellett, hogy azokat eláruljam, akik leamortizáltak és nem lehet, hogy felvállalhassam azokat, akik rámtaláltak. Éppen csak annyit kérnek, hogy várakozzak. Eldőlnek a dolgok, mondják, s velem és általam közben szemmel láthatóan semmi nem történik! Várnom kell, akár a tudós asszonyra, aki biztos volt mindenki gyógyulásában, s aztán a maga kínjaiba belehalt. Hogy azóta is magamat kárhoztassam az elkésett tettekért…

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még az életben is!

PÉNTEK!!! – irány a kórház!

Ha péntek, akkor drogteszt! Alig egy hete ezt ígérte és nyilván betartja a városatya! Csak reménykedhetünk benne, hogy most már nemzetközi hírcsatornák is bekapcsolódnak majd a minden héten, pénteken aktuális szeánszba! A program amúgy színesíthető volna, néhány apróságnak tűnő elemmel, melyet az alpolgármesterként regnáló, egy, a Budapesti Kommunikációs Főiskolán diplomázott szakember, nyilván profi módon megtervezhetne, hétről hétre!

11803433660000020567

Lehetne mondjuk óvodás, vagy kisiskolás gyermekekből álló hipp-hipp kórus, mindjárt a kórház bejáratánál, a nővérek, beteghordozók és orvosok narancsszínű egyen-pólót húzhatnának a 2014-es választási hajrá hevületében, s az amúgy élőben, természetesen ismételten a főorvos jelenlétében zajló vizelés közben szólhatna némi ízelítő, az államilag éppen támogatást kapott Kárpátia legújabb hanghordozójáról!

947229_158418337667848_419944219_n

Aztán az ajtóban megjelenhetne egy nemzeti színekben pompázó nemzeti leányka, fején egy nemzeti butykossal, benne a frissen csapolt vizeletmintával, no meg a legújabb drogteszttel, persze ötszörös negatív eredménnyel!

Azt írja a nyilván „zelmúltnyócévből visszamaradt kommunista lakájmédia”, hogy : a szombathelyi városvezetés a Blikkből értesült arról, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda kábítószer-felderítő egysége vette át a nyomozást az egy hete közzétett titkos drogvideóval kapcsolatban. Lehet, ezzel hozható összefüggésbe, hogy Lazáry Viktor alpolgármester az erre hétre meghirdetett nyilvános programjainak többségét lemondta. Mint megírtuk, a helyi MSZP feljelentése szerint Lazáry látható egy titokban készült videón, amely alapján feljelentést tettek.

Lapunk úgy tudja, sikerült az eddigieknél pontosabban behatárolni, hogy mikor és hol készült az ominózus felvétel: ezek szerint nem a városházán, hanem egy csapatépítő rendezvényen vették fel rejtett kamerával a kokainszívós jelenetet, mégpedig az idén tavasszal. A hasonló arckarakter mellett a videón látható férfi kabátja is sokak számára ismerős, állítólag Lazáry is mutatkozott hasonlóban.

A mai drogteszt után már csak kettőt kell aludni, aztán végre élőben is láthatjuk az országos hírnevünket méltósággal öregbítő városvezetőt!

Hír

Készülődjünk, öltözzünk ünneplőbe, s legyünk ott, ha lehet, minél többen a városi ünnepségen, ahol Lazáry Viktor alpolgármester ünnepi köszöntőjét hallgathatjuk! Kis szerencsével – mert estefelé már meglehetősen hideg van! – láthatjuk azt az ominózus átmeneti kabátot is, melyet az ominózus video képkockáin, az az ominózus fiatalember visel, aki nem azonos Lazáry Viktorral és sem a múltban, sem jelenben, de még csak a jövőben sem fog a képkockákon látható cselekedetet elkövetni!

ARADI 13 / LAZÁRY – no meg a jó ízlés Szombathelyen!

Napok óta azon töprengek, vajon e méltóságteljes októberi délutánon, amikor elhangzik majd a Himnusz, s a tizenhárom kivégzett tábornok emlékére írott költemények sora, s az ablakokon túl lágy nesszel földet érnek az öreg vadgesztenyék levelei, miként fognak kigyúlni szíveinkben az apró lángok?

Vajon a bennünk parázsló tűz, újraidézi-e, emlékeztethet-e ma is arra a délutánra, amikor gyermekeimmel a Parcul Reconcilierii – a Megbékélés Parkja közepén állva szemlélhettem Huszár Adolf, és Zala György felülmúlhatatlan alkotását, a Szabadság szobrot? Megrendülten néztem az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló harcos és a felettük őrködő Hungária szobrát, aztán, hogy közelebb léptünk a tizenhármak domborműveit.

Akiknek neveit mindannyiszor felemlegetem, ahányszor csak tehetem!

Aradi13

1. Lázár Vilmos, magyar-örmény főtiszt (ezredes),

2. Gróf Dessewffy Arisztid,magyar tábornok,  

3. Kiss Ernő, magyar-örmény tábornok,

4. Schweidel József, német tábornok,

5. Lovag Pöltenberg Ernő, bécsi születésű, osztrák tábornok,

6. Török Ignác, magyar tábornok,

7. Láhner György, német tábornok,

8. Knezich Károly,horvát tábornok,

9. Nagysándor József,  magyar tábornok,

10. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, német tábornok,

11. Aulich Lajos, német tábornok,

12. Damjanich János, szerb tábornok,

13 Gróf Vécsey Károly, magyar tábornok

A tizenhárom aradi vértanú domborműveinek másolata a Batthyány család ikervári utódainak köszönhetően 1900 óta látható a Premontrei Gimnázium falán, ahol hagyományosan az idei évben is megemlékezhetünk a nemzeti gyásznapról. Emlékezhetünk magyar, osztrák, német és örmény nemzetiségű mártírjainkról, akik a magyar hazáért áldozták az életüket.

ccc

Napok óta azon töprengek, vajon e méltóságteljes októberi délutánon, amikor elhangzik majd a Himnusz, s a tizenhárom kivégzett tábornok emlékére írott költemények sora, s az ablakokon túl lágy nesszel földet érnek az öreg vadgesztenyék levelei, miként fognak kigyúlni szíveinkben az apró lángok?

Vajon miként fogunk rezzenéstelen arccal bámulni magunk elé, amikor a mártírokról, a hazáért életüket áldozni képes hőseinkről, a hazáról, az Ébredő szabadságról, a Harckészségről, az Áldozatkészségről és a Haldokló harcosról idézzük magunk elé feledhetetlen emlékeinket – és közben Lazáry Viktort, Szombathely alpolgármesterét fogjuk hallgatni.

aaa

Az a Lazáry Viktor beszél majd a nemzeti gyásznapon, akiről alig egy hete tudjuk, hogy nagy valószínűséggel drogfüggő, beteg ember! Akit, ahogy mondani illik és kell, nagy valószínűséggel egy elhíresült video képein láthatunk, amint feltehetően hivatali dolgozószobája lekerekített szélű asztalkájára dőlve kemény drogot fogyaszt, majd dolgoz el fogínyén, úgy, ahogy azt kétes hírű filmalkotások kockáin már megismerhettük…

Lazáry mindezek után fog megemlékezni!

Az a Lazáry Viktor beszél majd Szombathely városi ünnepségén, akinek példaképei, Orbán Viktor és Hende Csaba, elfelejtettek örök érvényű történeteket mesélni tanítványuknak az ébredő szabadságról, a harckészségről, az áldozatkészségről, no meg a haldokló harcosról…

bbb

Ha ugyanis a példaképek, felelősségük tudatában megtették volna ezt, most nem kellene szegény Lazáry Viktornak még vagy egy tucatszor nyilvános pisilésre járni…  és azt sem kellene elvárnunk városunk polgármesterétől, Puskás Tivadartól, hogy önmérsékletre intse alpolgármesterét.

…hogy legalább a nemzeti gyásznapon ne kelljen kérdéseket felvetnünk a jó ízlésről!

Ott, ahol az alábbi idézet olvasható:

ddd