SZOMBAT A KISVÁROS PIACÁN – újabb mondat a zsarnokságról

A novemberi ködben a közeli város az elérhetetlennél is messzebbről sejlik. Szombat délelőtti nyugalom tódul a dideregve, kopaszodva ölelkező ligetek mentén kígyózó útra, mely öreg házak közt vezet. Míg ott, messze a lüktető mindennapok hívogatták a helyieket, szinte mindenki oda járt, naponta végigszámlálva az akácfákat, ma az itteniek helyben múlatják az időt. Magukba zárkózva. Ez a “semmi”, az meg az “elmúlt szép” birodalma.

Mondják, ez a gazdag Dunántúl! A nyugati fertály. A határmenti falvak, ahová átruccannak a sógorok, tömött brifkóikkal, ahol még a kerítés is kolbászból terem. Urban legend ez is, a végtelenülő nyomor makkal álmodott víziója. Vélők és tudatlanok mondják ezt is, zavartan, összekulcsolt kezekkel, a messzi semmibe nézve.

A város felé utazunk, ahol évekkel ezelőtt nap-nap után szűntek meg a nagymultú gyárak, üzemek, ahol a hajdanvolt mezővárosi arculatot szétforgácsolta a modern huszadik század, s ahol ma napról napra fogy maga a remény is! Megélhetés, jövő ígérete nélkül élik a mindennapjaikat az itt rekedtek. Akiktől alig huszonöt kilométerre, a határ túloldalán ma is élhető élet zajlik.

A piac felé vesszük az irányt, bizton kutatva némi novemberi csemege után. Szombatonként a városi piacra hozzák eldugdosott portékáikat a falusi anyókák. A nagykendők alatt kofává magasodva az asztalokra terítik a pincék, padlások gyümölcseit, hogy némi pénzecskét reméljenek kiegészítésül, a mindennapok alamizsnája, az értéktelen nyugdíj mellé.

SONY DSCPiacra járni jó, különleges kiváltság, ajándék, látva a fogyhatatlan életösztön derűjét. Az anyókák zsivaja megtölti a frissen fedett csarnokot, s a nézelődők rendre elégedett vásárlókká válnak. Jól esik diskurálni, kokettálni, vagy épp csak hallgatózni közöttük. Átélni, megérezni a világ újságait, úgy, ahogy ezt csak ők tudják mívelni. Szólnak a hosszú nyárról, meg az ajándékról, amit a vénasszonyok kaptak, beszélnek a templomok híreiről, gazdagok és szegényelk viselt dolgairól. Szólnak, bár alig a betegségről, meg az istenükről, s hallgatnak nagyokat, ha arrafelé terelődik a szavak járása, amit ők csak politikának neveznek. A legvénebbek tudják, volt ez már így. Féltek akkor, meg most sem szólnak, ha nem muszáj…

SONY DSCValahogy ösztönösen ódzkodnak a megnyilatkozástól. Vagy csak szeretnék, ha nem ülne mindúntalan a portáikra a rossz hangulat. Mert tudják mind, megvezették őket rendesen! Becsapták a fajtájukat a szép ígéretekkel hatalmat rablók. Riogatásaikkal befészkelték magukat a falusi templomokba, megfáradt öregek otthonaiba, s már nem lehetett menekvés…

Az öregeket úgy tűnik, mégsem lehet becsapni. Megérzéseik az elszenvedett évtizedekben gyökereznek, az átélt világégés óta megsejtik a hamiskás szólamokat. Csak nekünk akartak jót, az utánuk baktatóknak. Akik annyira akartuk a változást! Keltünk és feküdtünk a “Gyurcsány takarodj” gügye rigmusával, démonná emeltük a sulykolt blablát, s most ehetnénk, amit főztünk, lassan semmit nem lehet visszacsinálni… valahogy, mégsem hagynak a sorsunkra!

Ma délelőttig senkit nem hallottam még szólni erről, de a pirosló almák mögött mégis megtört a csönd. Talán mert tovább bámészkodtam, beszélgettem, mint szoktam, tovább válogattam, vagy mert öreganyám emlékével példálóztam, nem is tudom. De mélyről, kutathatatlan mélységből mégis feltört egy anyóka sóhajtása. Mert csendes szóbeszédünkkel a meg nem változtatható sanyarúságról kezdtünk szólni, csak ennyit mondott:  

-Kár, hogy a Feri nem jöhet vissza!…

Aztán elfordította az arcát, a zsebéből kendőt vett elő, s könnyeit törölgette. Nekem, a messziről jöttnek ejtette ezeket az ólomnyi könnyeket, nem törődve hiúsággal, büszkeséggel, korral és a környezettel. Nem törődve a csahos kofák haragjával, kimondta, amit gondolt. Nem valaki ellen, hanem valakiért szólt. Ahogy régen volt szokás. Azt siratta, akiről manapság nem ildomos szépen szólni, akiről tudni kötelesség, tönkretette az új földesurak játékát. Aki ezért vált céltáblává, a bajok hirhedt okozójává, ahogy arról naponta szólnak a televíziók és rádiók műsorai, az újságok írásai…

SONY DSCVajon, mekkora erő kellett ettől a törékeny kis asszonytól, hogy sóhajtásával szembeszegüljön e rendelt igazságnak? Vajon tudta-e kimondott szavainak pillanatában, hogy amit mond, még hány ember lelkéből fakad, magja hány ember szívében talál fészket?

Az általam válogatott almákat egyenként, gondosan a kosaramba rakta, mintha bizony búcsúzkodott volna tőlük. De érezte, jól érezte, hogy jó helyre kerülnek!

Hazajöttem. Az almákat az almárium polcára rendezgettem, aztán a kályhában kevéske fával tüzet varázsoltam. Közben az anyókára gondoltam. Vajon, neki jutott-e ma délután, az átfagyoskodott hajnal és délelőtt után egy tál leves, krumpli, némi hús? Vajon az öreg sparhelt tűzterében felragyoghatott-e a láng, ebben a nyomorultjaival jobban teljesítő hazában? S a mondat, amit alig hallhatóan mormogott, a félve formált szavak egyszer belőlünk is kiszakadhatnak-e majd?

Vagy örökké fontosabb lesz már a megfelelés? Földig meghajolni egy ostoba diktátor alamizsnájáért? Fontosabb, mint bevallani a nélkülözést, a lemondásaink sorát, míg a hatalmasok jachtokon, kényelmes hotelszobákban, meg medencéikben úszkálva élvezik a szombati semmittevést?

Olykor felszippantva egy csíkot az asztal széléről, megcirógatva egy vigyorgó utcanő fenekét, a hazugságok poklába tartó út vége felé…

Utóirat:

Azóta órák múltak el, s én elolvastam vagy negyedszer Gréczy Zsolt írását …

One thought on “SZOMBAT A KISVÁROS PIACÁN – újabb mondat a zsarnokságról”

  1. Sokszor olvastam, nem mese ez gyermek, valóság…
    Köszönöm.
    Remélem lesz egy olyan világ, ahol ezek a nénikés sokan mások is, mesét mesélnek
    kicsi unokájuknak, igaz mesét.
    üdv.Margit.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.