MEZTELEN EMBER A BLAHÁN – a megváltás nem kötelesség

q1

Kiugrott, vagy kiesett egy ruhátlan férfi egy fővárosi szálloda ablakából a forgalmas úttestre, ahol a járókelők fotózkodó tömege – egy embert kivéve – tétlenül szemlélte a haláltusáját.  Ha leegyszerűsítjük a dolgot, ennyi történt! Mentők, rendőrség, helyszínelés következett, majd a holttest eltakarítása. Jókora vödör víz a vértócsa eltűntetésére… jópár homályos, kitakart, vagy éppen mindent  mutatni akaró kép a közösségi oldalakon, aztán, azóta több írás a világhálón a töketlenségről, az érzéketlenségről, no meg az egyetlenről, aki stabil oldalfekvésbe fordította az aszfalton még hörgő embert. Merthogy a szíve még dobogott. Néhány idióta mondat még megjelent a haldoklásról, a “szörnyethalásról”, következhet a kép-cserebere a szemtanúk körében, hogy mindenféle divat és persze a bulvár jóllakhasson.

Hankiss Elemér három évtizede szinte ugyanott végezte el a kísérletet,  mely az akkori társadalom anti-szolidáris viselkedésére kívánta felhívni a figyelmet. A történet akkor is roppant egyszerű volt. A pesti Belváros forgalmas utcájában egy kukát állítottak az úttest közepére, azzal a céllal, hogy videokamerával rögzíthessék, milyen megnyilvánulásokat vált ki a közlekedőkből az úttestre helyezett akadály. Az történt, amit vártak. Pillanatokon belül hosszú kocsisor alakult ki, az autók sofőrjei mérgesen araszoltak, majd morogva, káromkodva kerülgették az akadályt. Vagy tíz percnek kellett eltelni, hogy egy autós, túljutva az akadályon, megálljon, és bár az ő haladását már nem befolyásolja a felszabadító mozdulat, a hulladékgyűjtőt az úttest szélére húzza… nem fotózták, nem lett híres, mert akkor még sem internet, sem digitális fényképezők, sem mobiltelefonok nem léteztek! Hankiss Elemér megállapításait azóta tanítják, lecke lett az egyetemen az egy ember története, aki valami olyat tett, amiből neki már semmi haszna nem származott.

Ahogy akkor, harminc éve, úgy most sem történt szinte semmi. Mondhatnánk, szóra sem érdemes, csak annyi történt, ami mindennapos; haláleset, tragikus hirtelenség, vélhetően öngyilkosság kusza háttérrel, némi közlekedési káosz, sün alakzat rendőrségi autókból, végül egy jókora folt az aszfalton, meg krétanyomok, a szakértők ábrái szerteszét…

Napok óta tart a hacacáré, hogy az az egy miért volt egy! Hogy amit tett, hogy odaszaladt, – nem parázott, mint a szabadnapos rendőr a Hummer gázolta bajtárs láttán, pisztolyával hadonászva -, hogy nem firtatta, van-e értelme a segítő szándékának, csak próbálta életben tartani a  menthetetlen áldozatot.

q2

Megadni neki azt, ami a legeslegelső kötelességünk. Akkor is, ha a látvány, a haldokló emberi roncs irtózatos volt, a bámészkodó és fotózó csürhe visszataszító, tette, amit elsősorban az ösztönei diktáltak. Amiről manapság már nem csak szimplán megfeledkezünk! Mondhat bárki bármit, ma nem természetes a segítés, nem öröklődik a szolidaritás egykorvolt érzése, nincs mit várni senkitől, ha baj van! És a segítség nyújtás önzetlen érzése, ahogy mostanság képzelik, még csak nem is oktatható!

(Ezek után nem lehet kétséges, ha úgy véljük, a megváltás sem kötelesség. Csak a Megváltó gondolja úgy. Tudják, ő is az egy!)

Az egészben az a legszomorúbb, hogy nem “valaki másokról”, hanem magunkról kell mindezt megállapítanunk! Hogy belőlünk veszett ki valami, végérvényesen. Már nem rémlenek a hagyományok, nincs örökölt lélek, a magyar ember vált ilyenné, cáfolhat bárki, bármivel, reménykedve a következő választások sikerében…

q3

A segítés magánügy. Tenni másért, akkor is, ha nem tud kérni, úgy adni, hogy közben nem várni viszonzást, csak elégedetten szemlélni, amint kiárad a jó… a kevesek öröme ez, éppen nem azoké, akik viszonzásul háláról spekulálnak! A keveseké, akiknek még élmény az összetartozás, a kettétörhető karéj kenyér. Akik az aszfalton haláltusát vívóhoz a mindenáron való segítés szándékával lépnek, akik eltávolítják az akadályt mások útjából… mondják, ma már nincs ilyen!

A gyerkőcök előbb superman-nek, vagy éppen pókembernek gondolnák, s ha látták a Hihetetlen családot, már tudni vélhetik, mennyire nem kifizetődő mások segítése, a másikról való gondoskodás! Mert az élmények már nem apáról fiúra öröklődnek, s a néhai Isten, ma szimpla földön túli hős, bárkit legyőzni képes sztár, divatos ruhákban csillogó, vagy éppen kihívóan pucér celeb! Ők a jövő generációinak példaképei! Akiknek szülei már nem tudtak mit kezdeni egy kukával, és akik ma leblokkoltak egy haldokló láttán! Ők, akik interaktív játékaik során medencényi vérben fürdenek, filmélményeik a haldokló világból valók, már csak fotózni képesek az iszonyatot, majd megosztani, továbbadni az infantilizmus közösségi oldalain!

Jön a tél. Az életképtelenné vált milliók rácsodálkozhatnak a hóra, áradásokra. A hideg egyetlen gombnyomásra legyőzhető, az étel elejtve, feldolgozva, félig kész állapotban vár a mikrókra, a fájdalomra ott a gyógyszer, s a szomszéd sarokig elvisz az autó…

Mit akarunk mi ezzel a földön fekvő haldoklóval, meg az ő egyetlen segítőjével?

One thought on “MEZTELEN EMBER A BLAHÁN – a megváltás nem kötelesség”

  1. Szomorú, hogy csak egy ember volt, aki segített! A közöny, az érzéketlenség az emberiség ellensége! Jónak lenni jó! Így cselekedni nem csak adomány küldésével, hanem emberséges viselkedéssel lehet. Köszönet a segítő Fiatalembernek!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.