SCHUMI – amikor a lehetetlen jobbról előz

Talán gyermekkorunk első komoly nagytakarításának „hiányaira” bukkanni volt a legfájóbb, a legnehezebb! Ahogy anyánk rettenthetetlenül zacskóba rakta a szerinte menthetetlen darabokat, a kacatnak minősített egykori kincseket, amikor ment a kiszakadt hasú álom-mackó, meg a fűrészport hullajtó similabda, darabjaira hullott matchbox, meg néhány hegyezhetetlenné töpörödött cerka… és este már csak a hűlt helyükkel szembesülhettünk!

1005834_597119597021685_1727810290_n

Rend lett a kisszoba sarkában, – ahogy édesanyánk mondta -, mi meg még hetekig kerestük kizárólag a hiányzókat. Mert lett ugyan vadonatúj alvó medvénk, mely csak valamivel volt kisebb nálunk, Jézuska rendre elhozta a legújabb verdákat, lett persze újabb készlet színesünk is, de amit nem lelhettünk többé: a soká dugdosott kincsek, a gyermekkorunk tükörszilánkjai elvésztek mindörökké…

challengerKi tudja már hány év telt el azóta? Néha még álmodom azokkal a napokkal… magam előtt látom a könnyező osztálytársaimat, meg a „feldiszített” táblát John Lennon mosolygós fotójával…

Visszaemlékszem a délutánra, amikor a Challenger űrrepülőgép néhány másodperccel a kilövés után a világ bámuló szemei előtt, hét emberrel a fedélzetén szétrobbant… amikor élő egyenesben nézhettük, amint Ayrton Senna a San-Marinoi Tamburello-kanyarban betonfalnak rohant, vagy ahogy azon a lehetetlen szeptember tizenegyedikén hitetlenkedve végigszenvedhettük a WTC ikertornyainak pusztulását.

66295

Mert a legendák elveszítése csak ahhoz a fájdalomhoz mérhető, mikor kacattá minősített kincseinket bezacskózzák, s jön a „van másik” csalóka mondata! Amikor rádöbbenünk, hogy minden, hogy mindenki pótolható, feledhető…

…hogy a példaképeink is elveszíthetőek!

200654850_e3d752ddd9Nekem is van hősöm, ahogy mindenki dédelget titkon egy eszményt. Akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha elveszíthetem! Ő a legenda!

Akinek az édesapja kőműves mester, édesanyja egy kis büfé vezetője volt. Az apja, aki másodállásban a kerpeni Wolfgang Graf Berghe von Trips gokartpályán dolgozott felügyelőként, a fia negyedik születésnapjára gokartot ajándékozott neki, hogy fia 1975-ben – hatévesen! – érje el első jegyzett sikerét: a kerpeni gokart klub bajnokaként!

Az én hősöm 1988-ban kezdett el “igazi” autókkal versenyezni a német Formula König sorozatban. aztán hosszú út, rengeteg verseny következett 1991-ig, amikor egy eltiltott versenyző helyett beülhetett élete legelső Forma-1-es kocsijába egy Jordanbe, majd egy Benetton-Ford fedélzetén, életében először, egy legendás, esős, belga nagydíjon állhasson a dobogóra….

schumacher

Két, a Benetton csapattal nyert világbajnokság után, 1996-ban a legendás Ferrarihoz szerződött, ahol 2000 és 2004 között sorozatban öt világbajnoki címet szerzett!

Nem emlékezhetünk másra, csak, hogy abban az időben mindenki a száguldó cirkusz szerelmese lett!

Michael Schumacher miatt!!!

Számos rekordja született: ő nyerte a legtöbb világbajnoki címet, a legtöbb versenyt, ő érte el a legtöbb pole-pozíciót és versenyben futott leggyorsabb kört,aki mindmáig élen áll az összes szerzett pontok és a legtöbb, egy szezonban aratott győzelmek rangsorában. És nehéz elfelejteni azt az évet, amikor a lepukkant kommentátorok dögunalomról hadováztak a magyar televízióban, miközben vasárnaponként különleges élménnyel lettünk gazdagabbak: a sportágban egyedülálló módon, a 2002-es évad minden versenyén dobogóra állhatott…

Michael Schumacher (21)

Most vasárnap a hírt is alig akartam elhinni! Síbaleset érte a legendát. Ez lehetetlen! Egy barátunk elkeseredésében azt írta: „eddig sem értettem, de tegnap óta még inkább nem értem, mi a túróért síelnek az emberek…teljesen természetellenes közlekedni hegyről lefele csúszva egy műanyagdarabon…”

Michael-Schumacher-500x275

Az én hősöm, a mi hősünk, elhagyva a kijelölt pályát, az általa legtermészetesebben megélhető száguldás közben bukott és sziklafalnak ütközött. Azóta óránként várom, várjuk a híreket, morfondírozunk, keressük a miérteket, meg szajkózzuk egyre a „mi lett volna ha” kezdetű idióta mondatokat. A majomvilág kreténjei emlékoldalakat gyártanak, a tudni vélők, meg a mások haldoklásából is szappanoperákat készíteni képes vérszívók teszik a dolgukat. Ez van, nem is érhetne másként véget ez a nyomorult év!

Michael-Schumacher-michael-schumacher-30467059-1280-1024

Egy szó pedig egyre ott motoszkál az agyamban: gyengeség. Igen, ez a legjobb szó, ami eszembe juthat a helyzetről, róla, a példaképemről, aki éveken át nem akadt legyőzőre, aki túlfeszítve szinte minden lehetséges húrt, örökké a lehetetlen, emberileg felülmúlhatatlan teljesítményekkel tartotta lázban rajongóit.

Balesetet szenvedett a száguldás császára. A mi generációnk hőse!

Legyőzte a lehetetlen, a jobbról előző tehetetlenség, a fizika…

20131230michael-schumacher5

Aki egyszerűen nem halhat meg egy ilyen ostoba baleset miatt…!

ÉTELOSZTÁS 2014.01.11. – mégis, kinek a szégyene?

Esztendőkkel ezelőtt a karácsonyi képeslapok feldíszített fenyőfákról, szánkázó lurkókról, piros orrú rénszarvasokról tudósítottak. Már hetekkel az ünnep előtt illett ezeket megvásárolni, gondosan megírni, megcímezni, felbélyegezni, az irányítószámot pontosan feltüntetni, hogy a postás időben és főleg megfelelő helyre érkezhessen. Kellemes karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kívánunk az egész családnak! Ez volt a legáltalánosabb szöveg, melyet apró cirkalmakkal kiegészítve leírtunk vagy harminchatszor. Körbeadtuk, mint valami szerződést, mindenki aláírta, még a tréfa kedvéért a Morzsa kutya is rálépett, elvégre télen, őkegyelme is „benti” családtaggá lépett elő!

Ez volt a Szeretet Ünnepe!

95086

Aztán jött az sms, meg persze a kör-sms, virágzott az e-mail, a karácsonyi kör-e-mail, a szöveg szinte semmit sem változott, Kellemes karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kívánunk az egész családnak! de már nem volt szükség aláíró cinkosokra, sem bélyegre, irányító számra. Egyetlen gombnyomásra szétterítettük a kellemest, meg a jót, kiegészítve mindjárt a búékkal, aztán, hogy letudtuk ezt a korcs ceremóniát, nekiláthattunk a bejglinek!

Ez lett a modern karácsony… meg a B.Ú.É.K.

A legeslegújabb kori karácsonyok közeledtével beindulnak a „méltóságok méltóságát bántó”  kampányok, hírek és felhívások jelennek meg a sorba állított szegényekről, akik méltósággal várnak a sorukra, a porciózott ételre, műanyagtálba merített pörköltre, lencsére, babra, karéj kenyérrel, eldobható evőeszközzel, pohár meleg teával.

00026598

A híradásokból elvesznek a képek a feldíszített fenyőfákról, szánkázó lurkókról, piros orrú rénszarvasokról, helyükbe évről évre ételért sorban állók döbbenetes képei, a szegényeknek szánt felajánlásokkal teli dobozok gyűjtéseinek hírei, ajándékfenyők átadásának tudósításai kerülnek.

Vagy, ahogy leegyszerűsítve odavetik: ételosztás, ingyen-fenyő, meg ingyen tűzifa osztás folyik a rászorulóknak. Akik napról napra egyre többen vannak!

Talán már csak a Szegénységi bizonyítvány újra való bevezetése, a tárgyalótermek világán túli kiterjesztése, meg a kategóriák hiányoznak! Besorolva mindenkit, aki szegénynek merészel lenni, szépen, egyenként!

phpThumb_generated_thumbnailjpg

Mindazok, akik még, ha keveset is, de naponta háromszor esznek, aztán akiknek asztalán naponta egyszer van csak étel, meg akik alig jutnak napi táplálékhoz, végül akik rendszeresen éheznek, alultápláltak, s talán a hamarosan éhen halók besorolás is elkerülhetetlenné válik!

De vajon mindez, mégis kinek a szégyene?

(…és vajon kinek  karácsonyi ajándék?…)

Mert manapság leginkább arról lehet hallani, hogy miként lehet és kell a szegénységet, a szegényeket elrejteni, eltüntetni, miképpen lehet a látványuk helyett bőséggel beszámolni a lustálkodó, decemberben is barnuló celebek, vidám politikusok és feslett életű cicababák mindennapjairól!

A munkanélküliek hordái helyett tengődő és megalázott közmunkások tanulnak bégetni, a nehéz sorsú hajléktalanokból pedig közönséges bűnözőt faragtak a jogszabályokat író hatalmasságok. Ők a “nem jó téma”!

Ezért aztán az egyszerű, televíziót bámuló, rádiót hallgató, újságot olvasó ember, a hírek szerelmese, nem is igen gondolhatja másként, mint hogy van az az elenyésző, pár ezer nyomorult, aki – felháborító módon! -,  a Blahán ácsorogva kajáért kuncsorog a krisnásoknak… Meg van a negédesen doromboló miniszterelnöki család, a jóságosan libapecsenyét kínálgató erőforrásbalog, a mindent átadó főhonvéd,  a mi nagy újjáélesztőnkkel! Akadnak bőven a gondtalanságukban pénzt szórók, a plasztikai sebészekhez, divatszakemberekhez járók, alkoholban és narkóban tobzódók – búsuljon a ló…

E kegyes népek, teleterpeszkedve a híradásokon, ömlenghetnek, a szegények már alig számítanak!

Mert csak nézőpont kérdése és máris elenyésző a számuk!

bMert az osztók tevékenysége könnyen bagatellizálható, sőt, leginkább kiforgatható. Rendszeresen megjelennek a fontoskodó, felbérelt dögevők, meg a megélhetési halálmadarak, akik vijjogva, kárálva, lelkesen tudni vélik, hogy, aki ad, az mindössze kampányfogásból teszi, aki pedig kap, az nyilván tohonya, dologtalan, vagy egyszerűen cigány!

Bűnt kiáltanak arra, aki a bűnük által jutott a semmi partjára!

A hatalmasságok békés nyugalmát megzavarók, akik még ezekben a gyönyörűen ájtatos pillanatokban sem képesek „kikapcs” üzemmódba váltani, és szövetkezve a nyomorultakkal teszik a dolgukat.

Ők az ügyeletes bűnbakok! Akik elrontják a karácsonyt, meg a boldog újévet! A végén még róluk szól itt minden!!!

qqq

Rajtuk kell bosszút állni, a karácsonykor adakozókon, meg a rászorulókon! Ha már az áfacsalókon, trafikmutyistákon, oligarchákon meg az egyéb vidéki csibészeken, a narkósokon, a hitlerbajszú-máriákat éjféli misén osztogatókon nem lehet!

Nyilván ők tehetnek mindenről, az adakozók, az ételosztók! A kollektív bűnösök! Ők. A szégyen…Vagy mégsem?

Utóirat: 

A nap híre, hogy Dr. Czeglédy Csaba és a baloldal jóvoltából 2014. január 11-én Szombathelyen ismét lesz ételosztás! Esély azoknak, akiknek egyre nehezebb a napi egyszeri betevő falat előteremtése, öröm azoknak, akik jólelkűségből ott lehetnek, akiknek van miből adakozni. Nyilván újra gond lesz a megzavart boldogságban és gazdagságban fürdőzőknek.

És sokadszor fájdalom azoknak, akik adnának… mindent, a “nincs miből”!

ÉVISMÉTLÉSRE ÍTÉLVE – legeslegutoljára az acsádi idősek otthonáról…

Egyszer, lehet már vagy harminc esztendeje, talán éppen karácsony másnapján; átbeszélgettük a délutánt, majd egy kopott étterembe ültünk, vacsoráztunk, ő meg én. Jól emlékszem… talán még a menüre is! Válogattam az ízes ázsiai húsfalatkák, meg az üdének tűnő zöldségek között, talán, hogy a legjavát tudjam mielőbb megenni; hogy a ropogósra sült húsok, friss pirosló gyümölcsök, ezüstös hagymák meg bambuszdarabkák, a legjobbak, legszebbek nyújthassanak legelőször élményt. Notóriusan kiélveztem minden falatot! Hagytam végül egy keveset a tányér szélén, talán megszokásból, talán mert nem is voltam annyira éhes… Közben óhatatlanul figyeltem partnerem szokásait. Ahogy ő eszik. Nem válogatott. Az egyik oldalán megkezdte, s a tányér tartalmát falatról falatra végigette… Semmit nem hagyott mire a túloldalra ért. Nem különösebben ízlelgette, leginkább csak belakott, és kész.

Akkor vacsoráztam, életemben először, együtt egy vak emberrel. Vagy ahogy a mai finnyás szóhasználat pátyolgatná, egy világtalannal. Jóllakott, aztán szabadkozni kezdett, amiért – jól láthatóan -, ennyire éhes volt. Jóllakott, aztán mindenféle előzmény nélkül csak ennyit mondott: tudod, néha hülyének lenni is jobb, mint vaknak!

Ez a megnyomorított ember bölcsessége…

d

A találkozásunk jár a fejemben, most, amikor a végeláthatatlannak tűnő karácsony örömeiből, a szokásos kerülő úton hazatértem. Elmentem, magamhoz ölelni a „messzieket”, megemlékezni a rég eltűntekről, és rápillantani az „ismeretlen ismerősökre”. Élők és holtak közt jártam…Akiket épp, hogy megismertem, mégis a szívembe zártam. Ez a karácsony egyik legfőbb lehetősége, dolga. Adni mindegyre és közben alig kapni, mégis feltöltődni szeretettel!

(Itt kell elnézést kérnem mindazoktól, akiknek a karácsony csak tortúra, nyűg, trakták végtelen sora, felesleges idő és pénzpocsékolás, tehát probléma, amit le kell tudni, meg kell oldani, ami helyett sürgősen más elfoglaltságot, pótlékot kell kieszelni; vagy éppen szalagot kell nyiszálni, bőszen… Akiknek a karácsony humbug! Istenem, de sokan vannak!)

A vak emberrel elköltött vacsora pillanatai járnak a fejemben. Egy szelíd ember gondolata azokról, akiknek jóságában oly nehéz volna bízni…

Jövök hazafelé. Nézem a falvakat, a kihalt utcákat, a muszájból egyre rettenetesebb dekorációkkal gazdag portákat, a ki tudja miért mindig nagyobb betlehemeket, a gyönyörűen felújított templomok mellett, meg kontrasztként a vakolatukból vetkező falu házakat, düledező kerítéseket.

Magyar falvak. Mérhetetlen szegénység, mérhetetlen szégyen!

Aztán, hogy beérek Acsádra, eszembe jutnak az öregek! Az Idősek Otthona lakói, akikről annyiszor szóltunk, akiknek az otthonát felemésztette a tűz. Akik végigélték a borzalmas lángtenger pusztítását, akik élik azóta az egymás hegyén-hátán megélendő életet, jussukat, a hatalmasságok jóvoltából. Akiknek már mindent megmagyaráztak, akik hónapokon át csak vázoltak meg persze prognosztizáltak, ütemeztek és közbeszereztek, csak, hogy ne kelljen semmit tenni, segíteni a nyomorultakon! Mert nekik ez jár, ez jut!

e

A torkomban kalapál a szívem, ahogy a kanyarhoz érek! Mert a kastély kapuján túlról, ahol a gondosan felállított betlehemből békésen bámul felém a bárány, a rengeteg lámpa fényét, az életet remélem pillanatok múlva!

Ahogy legutóbb ígérték! A felújított pavilont, mely megtelik újra élettel!

Amire már, ahogy ők mondták, már csak az év végéig kell várakozniuk a bátor túlélőknek!

c

Aztán a tűzben megsemmisült padlásterű, az utána földig ázott, hónapokon át fóliasátor alatt várakozó épület elé érek. Állványok és építési anyagok körös körül, meg sötét ablakok.

Ezt látom.

Hely, ahol – bár nagyon-nagyon megígérték…- nyoma sincs az idős lakóknak, a szeretetteljes szobácskák derengéseinek. Hely, ahová szemmel láthatóan nem érkezhetett sem angyalka, sem a karácsonyok szelleme…

(…)

Ahogy a hatalmas, öreg fasor mentén kigurulok a faluból, még felidézem az otthonban megismert nagyapók és nagymamák arcát, azokat a feledhetetlen tekinteteket, csakazértis bizakodó mosolyokat, látom magam előtt az egymás végébe tologatott ágyakat, a nagyterembe zsúfolt gondozottakat.

Vajon, hányan élték túl az elmúlt esztendőt?

Hányan néznek messze az ablakokból, reményvesztetten, beletörődve, hogy lám, nem számítanak. Hogy valahány próbálkozás, figyelemfelhívás, ők csak a fóliatetőt kapták, hosszú hónapokon át.

A pavilont ma már cserép fedi, nyilván az építőmunkások is lassan bevégzik a munkát. De számít ez ma már…?

(…)

a

Jövök hazafelé. Mielőtt Acsádra értem volna, vak barátom mondata sejlett bennem. Ahogy mondta, néha hülyének lenni is jobb, mint vaknak. Most meg mindegyre azon tanakodom, talán jobb lett volna mégsem látnom az acsádi öregek otthonát… Jobb lett volna… és megmaradni, velük, az öregekkel együtt, annak, aminek néznek évek óta már. A hosszú hónapokon keresztül, amikor cikkek és levelek születtek az illetékesekhez, meg néha, kínunkban, ellenük…

Csak ne tudnám, hogy a szalag már készenlétben áll. Várva az alkalmas időpontot, amikor a hatalmasságok egyetlen elégedett nyisszantással átadhatják majd a felújított épületet! Érdemeiket, áldásos tevékenységüket, sok-sok szeretetüket hangsúlyozva. Elvárva tőlük, az öregektől és tőlünk, tehetetlen várakozóktól, leveleket írogatóktól is a hülyeséget

Hazaérek. Otthon egy messziről jött üzenet vár. A feladó ismeretlen. Mérgében írt, odaátról, látva szerencsétlenkedéseinket:

„Most szépen kimentek az utcára több millióan, és veszteségek akár vérveszteség árán elpusztítjátok ezeket a parazitákat. Vagy maradtok otthon és írogattok leveleket és ők kipusztítanak titeket.

Itt nem lesz, nem lehet kiegyezés, mert ezek a véreteket akarják, és erről nem mondanak le, csak azért mert ti hülye leveleket írogattok hülye embereknek.

Van egy alternatíva, jó ősmagyar alternatíva. Maradjatok otthon és nézzétek az ablakból, hogy mennek el mások helyettetek kiirtani a parazitát. Várjatok másokra mindannyian és azt látjátok majd, hogy senki sem megy az utcára, mást sem láttok csak ablakokban bámuló embereket, akik ti is vagytok.

Aztán jönnek emberek, Orbán csahosai, a B közép, a futball csürhe, a szélső jobbosok, a nácik, a suttyó bunkó ölni rombolni vágyó paramilitáris bűnöző csürhe. Szétrombolják a lakásotokat, megerőszakolják a feleségeteket, a lányotokat vagy éppen a fiatokat, lemészárolnak titeket, romba döntik az életetek munkáját, de előbb megkínoznak. Ha nem, Orbán lassú tűzön megsüt titeket.

Van tervetek mit tesztek, amikor ez elkezdődik?? Álltok az ablak előtt és néztek, megy e már valaki?? Leveleket írogattok? Mentek szavazni?? Ti már tiszta hülyék vagytok??

Hát ti már minden nap hagyjátok kifosztani és megalázni magatokat?

Ti már annyira leépültetek, hogy azt sem értitek és látjátok, hogy mi történik veletek? Ti élve akartok apránként elrohadni??

Nézzétek a közeli országokat milyen erővel kitartóan véráldozatokkal harcolnak a fejlődésükért. Hányszor lövetett Ceaucescu a tömegbe amíg agyonlőtték?

Féltitek a bőrötöket a másikra vártok, Jó akkor mentek mind.

Amíg Magyarországon éltem hányszor hallottam, „türelmes a magyar, de ha beindul puszta kézzel szétszedi a betont”. Nem indultok ti be soha, nem szedtek ti szét semmilyen betont. Ti, sajnálom, de tiszta hülyék vagytok, és ezt látja Orbán helyesen és kihasznál titeket a végsőkig aztán kidob mindannyitokat a szemétbe*.”

Megyünk, vakon és hülyén… a boldog újesztendő felé!

 

*(Hozzászólás a magyar miniszterhez írt levél kapcsán. Am.Népszava.)

KARÁCSONYFA HELYETT – az ország, ahol csak elveszni látszik az öröm

Valaha az ünnep közeledtével megváltozott szinte minden. Az asszonyok végigtakarították az otthonokat, az ablakokat ragyogóvá törölgették, s a függönyök vakítóan suhogtak, mint a szálingózó hópihék. A férfiemberek útra keltek, hogy vállukon hazacipeljék a város túl feléről a csarnok legdúsabb fenyőfáját. A kisfiúk és kisleányok kacagva szaladgáltak a ropogó hóban, sugdolózva mesélték egyre a titkokat a nagy meglepetésről, melyet ugyan tudni véltek, de soha nem leltek, bárhogy fürkészték a lakásban, pincében, padláson szerteszét.

Megváltozott, készülődött a világ a nagy napra! A karácsony estét vártuk! Jó volt látni, ahogy a lakótelep egy másik ablakában pislákoló gyertyafény huncut mód imbolygott, jó volt hallani egy ablakrésen át kiszűrődő hangfoszlányt, egy jól ismert dallamot a sok közül, melyek ilyenkor szerte zengtek a békés családi fészkekben. Ezt a végtelen nyugalmat és mégis lázas készülődést senki nem vezényelte, nem volt hajrá, meg hórukk, csak valahol mélyen, mindenki lelkében egy hang, mely megszólalt az esztendő egyetlen “szent” estéje közeledtével…

Christmas-Angel-Ornaments-Wallpapers-5

Több mint másfél évszázaddal Ebenezer Scrooge tanulságos rádöbbenése után, – amit Dickensnek hála az egész világ olvashatott-, egy új és minden eddiginél fájdalmasabb felismerés tör ránk! Annyi cselszövésen és hazugságon túl, amit a közelmúlt adott az emberiségnek, már nem kellenek a meglepetések, mert elveszni látszik végleg a várakozás öröme! Megannyi angyalkás, csomagolós, meg csillagszórós bőség-esztendő után azon kapjuk magunkat, hogy két nappal karácsony előtt magunk is útnak eredünk.

Megyünk, mint a többiek, olykor gyanakvóan körbe-körbe nézve -, vajon látják-e (ugye nem látják?) mások az igyekvésünket?

Szólok, írok (mindazok helyett és nevében), akik ma útnak eredtek, ki gyalog, ki kerékpárral, az öreg lakótelep túlsó sarkából és páran még messzebbről. Ők… mi, akik ma összeszorított ajkakkal, némán vágtunk át a valaha volt zsongó játszóterek hűlt helyén, ahol nyaranta káposztalepkét kergettünk; mászókák, homokozók helyén át, ahol egykor ólomkatonáink csatát nyertek a szomszéd ház béliek műanyagserege ellen. Jöttünk, jövünk át az óvoda kertje előtt, ahol május végén vödreink cserebogarakkal teltek; a kékcsempés suli árnyékában, ahol egykor a szökőkút káváján hűsöltünk. Jövünk és felsejlik a múlt, amikor annyi álommal és tűnődéssel gondoltunk felnőtt korunkra. Emlékeinkből előbukkan a sok néhai “mi lenne, ha”, meg “volna”, aztán újra körbenézünk, nehogy valaki meglássa, hogy “oda” igyekszünk. Oda, ahol a “rászorulók” összegyűlnek, évek óta, várva a karácsony kegyes ajándékára.

Rászoruló.

Ez az a szó, ami ragozhatatlan, amiről évek hosszú során át azt gondoltuk, hogy valami furcsa szégyennel párosuló megaláztatás, amiről mára kiderült, hogy jön, jön, egyre, rátelepszik egész lényünkre és attól a pillanattól fogva tart. A beletörődés a legfájdalmasabb, mégis egyre többen jutunk át a túloldalra. Évekkel ezelőtt még gyanakvó pillantásokat vetettünk a hidegben toporgó várakozókra, ma meg magunk is igyekszünk a patak partjára, ahol fenyőt, a karácsony fényeit hordozni képes fát kapnak a szegények. Akiknek már ez a kevés is elérhetetlen, ahhoz a néhány napos ármányhoz, álomhoz.

Meglepetés? Aligha…

Mindazok, akik sorba állunk, akiken már a szégyen nyoma sem látszik, néhány pillanatra felidézzük a mozdulatot, amivel évekkel ezelőtt a didergő utcazenész kalapjába lendítettük garasainkat, amivel megírtuk és megcímeztük a szájjal és lábbal festők csekkjeit, amivel cipősdobozba vásároltuk szolidaritásunkat, felidézzük a zsákokat, melyekbe gyermekeink kinőtt ruháit gyömtük…

Felidézem az estéket, amikor kölcsönzött télapó ruhában, vattaszakállal, nagy puttonyomból szaloncukrot osztogattam boldog-boldogtalannak! Mert megtehettem, és mert olyan jó érzés volt adni!

Most itt állok a rengeteg fenyő előtt, nézem, melyiket válasszam, melyik volna a legalkalmasabb, melyikre aggatnám szívesen az éven át a doboz mélyén lapuló gömböket, gyertyácskákat. Állok a fenyők előtt, nézem az érkezőket, a szegényeket, a kisemmizetteket, egy ország megnyomorítottjait, akik közé immár magam is helyzetem okán érkeztem, bandukoltam…

…ahol magam is csak köszönni, megköszönni tudom a jóságot, szeretetet!

Ide hoztak az évek, melyektől annyian, annyit reméltünk. Ide, azok közé, akik mindig csak kapni képesek és azok elé, akik mindig adnak, s ezért mindig megkövezik őket…

Állok tétován, nézek magam elé, már lendíteném a karomat, hogy magamhoz vegyem a remény karácsonyfáját, amikor lehunyom a szemem… és elképzelem, hogy a mögöttem állóhoz fordulva magam is jókívánságokat sorolok, szelíden, megsimogatom az öreg néni karját, és magamhoz ölelem. Szinte hallom a szívdobbanásait!

(…)

Várok még néhány pillanatot, aztán elindulok. A szívem megtelt jósággal…

Megyek hazafelé.

Üres kézzel…

MEGÉLHETÉSI KERESZTÉNYEK – mégis, kinek az országa jött el?

Sokan kérték, akarták, hát eljött.

Ő, meg az ő országa.

Amit állítólag sokan akartak már korábban is, de nem elegen! De lám, aztán (megint csak állítólag), akarni kellett, akarni; vele át/élni és neki örvendezni!

Lett!

Győzött és most lehet viselni minden következményét mindannak, amit “akartattak” – vele és általa! Nagyon akartuk, (mint a megváltókat általában) mert így akarták, erőlködtünk, mert nagyon nem akaródzott, aztán, most, hogy van, egyre inkább olyan, mint az, ami helyett, és ami ellen akartuk! Menekülni attól, akit (állítólag) szerettünk volna azok helyett?

Ez mind olyan ismerős! Déja vu! (Paramnézia?)

És most ennek is vége!

Azt mondták, senkit nem hagynak az út szélén! Aztán most, hogy már alig-alig akadnak páran azon a bizonyos úton, megint csak “lett” egy fickó, aki komolyan vette elhívásukat, és szólt, (nekik), hogy baj van! Akkor, amikor ez már nagyon nagy bajjá lett!

Dézsmálják a közöst! Szólt, de utánaszóltak!

Mert most meg (már) nem jókor szólt. Akkor, éppen amikor minden olyan szépen alakult (nekik)! És tessék, ő, aki nem jókor “lett”, aki annyira védeni akarta a győzőt, (mert ez volt a dolga), aki mindenáron beszélni akart a bajról, ma reggel arra ébredt, hogy lakása előtt megállt a fekete autó.

ha

Érte küldtek, ellene! Ahogy azok, akkor, akiktől egykor szabadulni kellett! Házkutatás… erről szólnak a hírek; vitték az iratokat, meg a mindent rejtő merevlemezt.

Így lett az üzenetből hadüzenet, a hadüzenetből így lesz háború.

Vele az eddig csak vélt diktátorból törvények feletti… Akinek elfogyott, a türelme! Neki, aki “lett“, lám, nincs szüksége másikra!

Ezért döntött és likvidál. Mielőtt sérülhetne a dogma!

A megélhetési keresztények pedig rábólintanak.

Az “egyesek”!

(Ennyi…?)

LEVÉL AZ ÖTÖDIK BÉBŐL – szüntessétek meg a karácsonyt!

Kedves Miniszter bácsi!

00024943

Szeretném megköszönni, hogy gondoltok rám, – emberke erőforrásra -, meg a többi iskoláskorú gyermekre mind, hogy mindig kitaláltok, valami szerintetek nagyon-nagyon jót!

Megköszönni, hogy lassanként sikerül – de frankón!- olyanná tennetek a tanulást, meg a sulit, mint, amilyen apukámék, meg a nagyfater idejében volt, akik erről – meglehetős utálattal -,sokat meséltek!

Mióta bizonyos Klebersberg bácsi iskolájában tanulhatunk, – az valami csuda jó fazon lehetett, te biztosan ismerted -, ahol talán hamarosan újra kötelező lesz a sötétkék iskolaköpeny, meg a kislányoknak a nagy piros agy-masni, az előírt egyen frizura, ahol a hetesek újra nagy R alá írják a rosszak nevét, és a tanító néni hamarosan bevezeti majd a körmöst, meg a kukoricán való térdepelést, na, ott aztán nagyon jó lenni!

Mert ti kitaláljátok!

qqqq

Csodálatos ötlet volt bevezetnetek az egész napos sulit! Családban, anyukámmal, meg apukámmal tanulni nyilván nem tudnék, ők nem járnak templomba, nyilván haszontalan egyedek… velük lehetetlen volna, hogy jó irányba “fejlődjön a személyiségem”, ami a pap bácsik simogatásának köszönhetően most már talán javulófélben van!

Ugye, lassan megfelelek majd nektek? Alkalmassá válok…

ddd

De a leg tutibb ötletetek az egyen tankönyv! Ha jól sejtem, őszig kiötlitek majd, hogy ki gyártsa a kék bekötőpapírt, meg a nyalható, piros keretes vignettát! De szép lesz! Sok, szép egyforma könyv és persze mind dög nehéz! Minek ide sokféle, igényes, képekkel gazdagon illusztrált könyv, melyekkel mostanáig kiadók sora versengett tanítóink, meg persze a mi, a tanulók kegyeiért! Minek is kellenének kiadók, egymással versengve, amikor egyetlen kiadó, a ti kiadótok könyve a legeslegjobb könyvet adja majd! Pukkadjanak meg a tankönyvírók és szerkesztők, legyenek mind unatkozó bácsik, meg nénik! Ti majd szóltok a TIKK-es másoló szakiknak -akik a szomszéd kislány közmunkás szüleit épp most tanítják röfögni -, és öt hét alatt nekünk is terem egy príma rittyenet! Olyan, mint a közmunkásoké!

Ha lesz még időtök, jó volna még  néhány apróság, amit elvehetnétek, betilthatnátok, nehogy egyetlen pillanatra elfelejtsük, hogy veletek, a ti országotokban élünk!

Megtilthatnátok, hogy mi, gyerekek, számítógépek közelébe kerüljünk, játsszunk, cseteljünk, fészbúkozzunk, hogy televíziót nézzünk, készítsetek listát könyvekről, amiket nem olvashatunk! Szüntessétek meg a mozit, legyen tilos a gyerekeknek plázákba járni és, ami még tutibb lenne, vezessétek be az iskolai egyenruhát, az uniformist!

bbb

Sőt, az iskolákba zárjátok be hetekre a gyerekeket, vezessétek be a napi tesi mellett a napi hittant, és legyen kötelező focimeccsekre járni! Ne legyen nyári és téli szünidő! Minek?

Ne engedjétek, hogy nyelveket tanuljunk, világot lássunk! Zárjátok le a határokat a gyerekek elől!!!

A végére hagytam a legeslegjobb ötletet! Szüntessétek meg egyszer és mindenkorra a karácsonyt! Minek!? Most, hogy apukámnak többé nem kell dolgozni, mert tanár volt, ( és olykor egy tankönyvkiadónál is görnyedt napestig…) most, hogy a nagyapóék nyomdájára lakat kerül; hiszen tudod, ti ezt mind megoldottátok: nincs sokféle tankönyv, nem kell sok nyomda… hamarosan mehetnek hozzátok napocskát rajzolni, a közmunkás programban…

bbbbbbbbbbbbbbbbb

Szóval, ha lehet, szüntessétek meg a karácsonyt!

Meg a meséket, a mókát és a kacagást! Mi gyerekek, kis hülyék, ebből az egészből úgysem értünk semmit!

Sok puszi!

Gézuka az 5. béből