HIÁNYZÓK – napi kilenc szombathelyivel lettünk kevesebben!

Adat. Annak, aki végigfutja a napi sajtó legvégén a gyászhíreket, annak, aki a statisztikai adatokból próbál mérleget alkotni, és adat annak, aki a “címzett ismeretlen helyre távozott” címkét a küldeményre ragasztva végzi a dolgát. Néhány üresen ácsorgó virágcserép a gangon, benne az évekkel ezelőtt virult muskátli csonkjával, mozdulatlanul heverő, porlepte dobozok, falnak fordított szekrények a lépcsőházban, néhány évelő virág maradéka a burjánzó gaztenger kórói között.

Amikor évekkel ezelőtt ösztönösen mentegetni kezdtem a számítógép memóriájába mindazok gyászjelentéseit, akiket ismertem, szerettem, akik az általam lakott házak, utcák polgárai voltak, akikkel együtt koptattuk az iskolapadot, akikkel együtt dolgoztunk az évtizedek alatt, egy szép napon túl sokan lettek már… szükségesnek láttam, hogy közös fiókot nyissak, és átnevezzem a dolgot, valahogy így: Hiányzók. Nem szerettem volna úgy nevezni, hogy “halottaim”, a szótól is idegenkedik az ember! Valahányszor időm engedi, ránézve az elmentett fotóikra, felidézem vonásaikat, az együtt töltött pillanatokat.

halottak

Gondolatban hazahívom a néhai Kirmer Gyula bácsit, a dolgos biciklikerék stoppolót, Pukler Tóni bácsit a Köztársaság téri esernyőjavítót, majd a közelmúlt eltávozóit, mindenki Makkos Vili “báját”, a lovasiskolából, Lonkát a védőnők nagy tudású vezetőjét, Rezát a mindig kacagó boltos Katalint és persze Morris Pedrot, akihez egy pillanat volt beugrani, s a beszélgetés percei a muzsikálás óráiba bandukoltak… Várnai Valit a gyönyörűség álom-festőjét, Lajos bácsit, a számolás mérés megtanítóját, Miszori Zoltánt, a Lelkipásztort…

…sorolhatnám…

Aztán egy újabb gyűjteménybe azok nevei, emlék-morzsái kerültek, akik elbúcsúztak tőlem, vagy csak véletlenül megtudtam róluk, hogy elköltöztek. Hónapokon át hirdették az évek alatt összegyűjtött ingóságokat, értékeket, a kevésbé fontosakat, kacatokat és apróságokat elajándékozták, a házat eladták… Kutyájukat menhelyre cipelték, a macskát a szomszéd néni gondjaira bízták és csak egyetlen dolgot tudtak biztosan, hogy mennek.

El innen, messze, és nem tudták megmondani, visszajönnek-e még valaha. Ők hányan lehetnek???

Csak a szüleik, meg a nagyszülők már-már gondozatlan sírjai árulkodnak arról, nem olyan rég mentek el!

Már… nyomuk sem igen maradt…

Aztán, hogy hiányzóim valamiféle újabb rend szerint sorakozhassanak, nekiláttam az időbeni rendszerezésnek és elszorult a szívem. Több, mint két évtizedes munkám, a gyűjtemény “lélek-száma” az utolsó három évben különösen nekilódult! Állítólag csak az elmúlt évben háromezer szombathelyi hagyta el városunkat…  naponta nyolcan, kilencen.

Háromezren nem járnak többé a Derkón, meg a Karolán, nem sétálnak a Csótó partján, emlékezetükben nem ballagnak át a néhai Karicsa mentén, vagy az egykori Safrankón, meg Kun Bélán, nem jönnek staubot szívni stikában a Ságvári mögötti ligetben, vagy a Remix, meg az Öntöde közti lombok alatt… mint rég.

Persze, akad, aki felpattan, s elrikoltja magát a szokásos kincstári optimizmussal, hogy nem kell sopánkodni, mert most majd a rezsicsökkentés, a legújabb kori magyar viagra meghozza a hatását; és ugyan, ő még a minap az ifjak zajjal járó hangulatát is rendszabályozni akarta, ő, akinek a múlt hősei tesze-foszák…

tenki

 Tenkitenki tudja, hogy jön a nagy baby-bummmmm!

Mert szerinte, szerintük és persze általuk most majd növekszik a kedv, meg a hajlandóság, jönnek az új generációk, az országot és persze Szombathelyt is benépesítő százak, ezrek. A fidesz élénkítő programjainak köszönhetően a helyi anyák majd teleszülik a várost… ugyan, kinek hiányoznak majd, azok háromezren!

Nekem mindenesetre hiányoznak! És tudom, vagyunk még pár ezren…

Ahogy az ember soha nem képes elfeledni az iskolától hazáig milliószor végiglófrált utcákat, ahogy mindegyre újraálmodjuk áldott nagyanyánk utánozhatatlan mozdulatait, ahogy felejthetetlen az első tanítónk szavajárása, úgy hiányoznak egyvégtében ők, ott, háromezren – a szombathelyiek! Az egykori tízmilliós Magyar Köztársaság, meg a nyolcvanezres néhai vasi megyeszékhely, Szombathely lakói! Akik elmentek, elhagyni kényszerültek egykori kedves városukat.

Ahogy nem eresztjük el drága nagyszüleink emlékét, úgy borzaszt a gondolat, amikor gyermekeink rendre útnak erednek. Elköszönnek, mert, ahogy ők mondják, nincs miért itthon maradniuk! Nem visznek magukkal semmit, csak szabadulni próbálnak…

Míg írom ezeket a sorokat, nézve a kerteket elárasztó jeges búskomorságot, a tavaszra, nyárra gondolok. Talán, már csak néhány hónap, s újra jönnek olyanok, azok, akik értik a hiányzók fájdalmát, akik maguk is képesek lesznek még elszomorodni háromezer hiányzó szombathelyi hírének hallatán.

E mostani garnitúrát pedig végleg eltüntethetjük, mint a spam-eket, ahogy nagytakarításkor szokás!