KARÁCSONYFA HELYETT – az ország, ahol csak elveszni látszik az öröm

Valaha az ünnep közeledtével megváltozott szinte minden. Az asszonyok végigtakarították az otthonokat, az ablakokat ragyogóvá törölgették, s a függönyök vakítóan suhogtak, mint a szálingózó hópihék. A férfiemberek útra keltek, hogy vállukon hazacipeljék a város túl feléről a csarnok legdúsabb fenyőfáját. A kisfiúk és kisleányok kacagva szaladgáltak a ropogó hóban, sugdolózva mesélték egyre a titkokat a nagy meglepetésről, melyet ugyan tudni véltek, de soha nem leltek, bárhogy fürkészték a lakásban, pincében, padláson szerteszét.

Megváltozott, készülődött a világ a nagy napra! A karácsony estét vártuk! Jó volt látni, ahogy a lakótelep egy másik ablakában pislákoló gyertyafény huncut mód imbolygott, jó volt hallani egy ablakrésen át kiszűrődő hangfoszlányt, egy jól ismert dallamot a sok közül, melyek ilyenkor szerte zengtek a békés családi fészkekben. Ezt a végtelen nyugalmat és mégis lázas készülődést senki nem vezényelte, nem volt hajrá, meg hórukk, csak valahol mélyen, mindenki lelkében egy hang, mely megszólalt az esztendő egyetlen “szent” estéje közeledtével…

Christmas-Angel-Ornaments-Wallpapers-5

Több mint másfél évszázaddal Ebenezer Scrooge tanulságos rádöbbenése után, – amit Dickensnek hála az egész világ olvashatott-, egy új és minden eddiginél fájdalmasabb felismerés tör ránk! Annyi cselszövésen és hazugságon túl, amit a közelmúlt adott az emberiségnek, már nem kellenek a meglepetések, mert elveszni látszik végleg a várakozás öröme! Megannyi angyalkás, csomagolós, meg csillagszórós bőség-esztendő után azon kapjuk magunkat, hogy két nappal karácsony előtt magunk is útnak eredünk.

Megyünk, mint a többiek, olykor gyanakvóan körbe-körbe nézve -, vajon látják-e (ugye nem látják?) mások az igyekvésünket?

Szólok, írok (mindazok helyett és nevében), akik ma útnak eredtek, ki gyalog, ki kerékpárral, az öreg lakótelep túlsó sarkából és páran még messzebbről. Ők… mi, akik ma összeszorított ajkakkal, némán vágtunk át a valaha volt zsongó játszóterek hűlt helyén, ahol nyaranta káposztalepkét kergettünk; mászókák, homokozók helyén át, ahol egykor ólomkatonáink csatát nyertek a szomszéd ház béliek műanyagserege ellen. Jöttünk, jövünk át az óvoda kertje előtt, ahol május végén vödreink cserebogarakkal teltek; a kékcsempés suli árnyékában, ahol egykor a szökőkút káváján hűsöltünk. Jövünk és felsejlik a múlt, amikor annyi álommal és tűnődéssel gondoltunk felnőtt korunkra. Emlékeinkből előbukkan a sok néhai “mi lenne, ha”, meg “volna”, aztán újra körbenézünk, nehogy valaki meglássa, hogy “oda” igyekszünk. Oda, ahol a “rászorulók” összegyűlnek, évek óta, várva a karácsony kegyes ajándékára.

Rászoruló.

Ez az a szó, ami ragozhatatlan, amiről évek hosszú során át azt gondoltuk, hogy valami furcsa szégyennel párosuló megaláztatás, amiről mára kiderült, hogy jön, jön, egyre, rátelepszik egész lényünkre és attól a pillanattól fogva tart. A beletörődés a legfájdalmasabb, mégis egyre többen jutunk át a túloldalra. Évekkel ezelőtt még gyanakvó pillantásokat vetettünk a hidegben toporgó várakozókra, ma meg magunk is igyekszünk a patak partjára, ahol fenyőt, a karácsony fényeit hordozni képes fát kapnak a szegények. Akiknek már ez a kevés is elérhetetlen, ahhoz a néhány napos ármányhoz, álomhoz.

Meglepetés? Aligha…

Mindazok, akik sorba állunk, akiken már a szégyen nyoma sem látszik, néhány pillanatra felidézzük a mozdulatot, amivel évekkel ezelőtt a didergő utcazenész kalapjába lendítettük garasainkat, amivel megírtuk és megcímeztük a szájjal és lábbal festők csekkjeit, amivel cipősdobozba vásároltuk szolidaritásunkat, felidézzük a zsákokat, melyekbe gyermekeink kinőtt ruháit gyömtük…

Felidézem az estéket, amikor kölcsönzött télapó ruhában, vattaszakállal, nagy puttonyomból szaloncukrot osztogattam boldog-boldogtalannak! Mert megtehettem, és mert olyan jó érzés volt adni!

Most itt állok a rengeteg fenyő előtt, nézem, melyiket válasszam, melyik volna a legalkalmasabb, melyikre aggatnám szívesen az éven át a doboz mélyén lapuló gömböket, gyertyácskákat. Állok a fenyők előtt, nézem az érkezőket, a szegényeket, a kisemmizetteket, egy ország megnyomorítottjait, akik közé immár magam is helyzetem okán érkeztem, bandukoltam…

…ahol magam is csak köszönni, megköszönni tudom a jóságot, szeretetet!

Ide hoztak az évek, melyektől annyian, annyit reméltünk. Ide, azok közé, akik mindig csak kapni képesek és azok elé, akik mindig adnak, s ezért mindig megkövezik őket…

Állok tétován, nézek magam elé, már lendíteném a karomat, hogy magamhoz vegyem a remény karácsonyfáját, amikor lehunyom a szemem… és elképzelem, hogy a mögöttem állóhoz fordulva magam is jókívánságokat sorolok, szelíden, megsimogatom az öreg néni karját, és magamhoz ölelem. Szinte hallom a szívdobbanásait!

(…)

Várok még néhány pillanatot, aztán elindulok. A szívem megtelt jósággal…

Megyek hazafelé.

Üres kézzel…