ÉVISMÉTLÉSRE ÍTÉLVE – legeslegutoljára az acsádi idősek otthonáról…

Egyszer, lehet már vagy harminc esztendeje, talán éppen karácsony másnapján; átbeszélgettük a délutánt, majd egy kopott étterembe ültünk, vacsoráztunk, ő meg én. Jól emlékszem… talán még a menüre is! Válogattam az ízes ázsiai húsfalatkák, meg az üdének tűnő zöldségek között, talán, hogy a legjavát tudjam mielőbb megenni; hogy a ropogósra sült húsok, friss pirosló gyümölcsök, ezüstös hagymák meg bambuszdarabkák, a legjobbak, legszebbek nyújthassanak legelőször élményt. Notóriusan kiélveztem minden falatot! Hagytam végül egy keveset a tányér szélén, talán megszokásból, talán mert nem is voltam annyira éhes… Közben óhatatlanul figyeltem partnerem szokásait. Ahogy ő eszik. Nem válogatott. Az egyik oldalán megkezdte, s a tányér tartalmát falatról falatra végigette… Semmit nem hagyott mire a túloldalra ért. Nem különösebben ízlelgette, leginkább csak belakott, és kész.

Akkor vacsoráztam, életemben először, együtt egy vak emberrel. Vagy ahogy a mai finnyás szóhasználat pátyolgatná, egy világtalannal. Jóllakott, aztán szabadkozni kezdett, amiért – jól láthatóan -, ennyire éhes volt. Jóllakott, aztán mindenféle előzmény nélkül csak ennyit mondott: tudod, néha hülyének lenni is jobb, mint vaknak!

Ez a megnyomorított ember bölcsessége…

d

A találkozásunk jár a fejemben, most, amikor a végeláthatatlannak tűnő karácsony örömeiből, a szokásos kerülő úton hazatértem. Elmentem, magamhoz ölelni a „messzieket”, megemlékezni a rég eltűntekről, és rápillantani az „ismeretlen ismerősökre”. Élők és holtak közt jártam…Akiket épp, hogy megismertem, mégis a szívembe zártam. Ez a karácsony egyik legfőbb lehetősége, dolga. Adni mindegyre és közben alig kapni, mégis feltöltődni szeretettel!

(Itt kell elnézést kérnem mindazoktól, akiknek a karácsony csak tortúra, nyűg, trakták végtelen sora, felesleges idő és pénzpocsékolás, tehát probléma, amit le kell tudni, meg kell oldani, ami helyett sürgősen más elfoglaltságot, pótlékot kell kieszelni; vagy éppen szalagot kell nyiszálni, bőszen… Akiknek a karácsony humbug! Istenem, de sokan vannak!)

A vak emberrel elköltött vacsora pillanatai járnak a fejemben. Egy szelíd ember gondolata azokról, akiknek jóságában oly nehéz volna bízni…

Jövök hazafelé. Nézem a falvakat, a kihalt utcákat, a muszájból egyre rettenetesebb dekorációkkal gazdag portákat, a ki tudja miért mindig nagyobb betlehemeket, a gyönyörűen felújított templomok mellett, meg kontrasztként a vakolatukból vetkező falu házakat, düledező kerítéseket.

Magyar falvak. Mérhetetlen szegénység, mérhetetlen szégyen!

Aztán, hogy beérek Acsádra, eszembe jutnak az öregek! Az Idősek Otthona lakói, akikről annyiszor szóltunk, akiknek az otthonát felemésztette a tűz. Akik végigélték a borzalmas lángtenger pusztítását, akik élik azóta az egymás hegyén-hátán megélendő életet, jussukat, a hatalmasságok jóvoltából. Akiknek már mindent megmagyaráztak, akik hónapokon át csak vázoltak meg persze prognosztizáltak, ütemeztek és közbeszereztek, csak, hogy ne kelljen semmit tenni, segíteni a nyomorultakon! Mert nekik ez jár, ez jut!

e

A torkomban kalapál a szívem, ahogy a kanyarhoz érek! Mert a kastély kapuján túlról, ahol a gondosan felállított betlehemből békésen bámul felém a bárány, a rengeteg lámpa fényét, az életet remélem pillanatok múlva!

Ahogy legutóbb ígérték! A felújított pavilont, mely megtelik újra élettel!

Amire már, ahogy ők mondták, már csak az év végéig kell várakozniuk a bátor túlélőknek!

c

Aztán a tűzben megsemmisült padlásterű, az utána földig ázott, hónapokon át fóliasátor alatt várakozó épület elé érek. Állványok és építési anyagok körös körül, meg sötét ablakok.

Ezt látom.

Hely, ahol – bár nagyon-nagyon megígérték…- nyoma sincs az idős lakóknak, a szeretetteljes szobácskák derengéseinek. Hely, ahová szemmel láthatóan nem érkezhetett sem angyalka, sem a karácsonyok szelleme…

(…)

Ahogy a hatalmas, öreg fasor mentén kigurulok a faluból, még felidézem az otthonban megismert nagyapók és nagymamák arcát, azokat a feledhetetlen tekinteteket, csakazértis bizakodó mosolyokat, látom magam előtt az egymás végébe tologatott ágyakat, a nagyterembe zsúfolt gondozottakat.

Vajon, hányan élték túl az elmúlt esztendőt?

Hányan néznek messze az ablakokból, reményvesztetten, beletörődve, hogy lám, nem számítanak. Hogy valahány próbálkozás, figyelemfelhívás, ők csak a fóliatetőt kapták, hosszú hónapokon át.

A pavilont ma már cserép fedi, nyilván az építőmunkások is lassan bevégzik a munkát. De számít ez ma már…?

(…)

a

Jövök hazafelé. Mielőtt Acsádra értem volna, vak barátom mondata sejlett bennem. Ahogy mondta, néha hülyének lenni is jobb, mint vaknak. Most meg mindegyre azon tanakodom, talán jobb lett volna mégsem látnom az acsádi öregek otthonát… Jobb lett volna… és megmaradni, velük, az öregekkel együtt, annak, aminek néznek évek óta már. A hosszú hónapokon keresztül, amikor cikkek és levelek születtek az illetékesekhez, meg néha, kínunkban, ellenük…

Csak ne tudnám, hogy a szalag már készenlétben áll. Várva az alkalmas időpontot, amikor a hatalmasságok egyetlen elégedett nyisszantással átadhatják majd a felújított épületet! Érdemeiket, áldásos tevékenységüket, sok-sok szeretetüket hangsúlyozva. Elvárva tőlük, az öregektől és tőlünk, tehetetlen várakozóktól, leveleket írogatóktól is a hülyeséget

Hazaérek. Otthon egy messziről jött üzenet vár. A feladó ismeretlen. Mérgében írt, odaátról, látva szerencsétlenkedéseinket:

„Most szépen kimentek az utcára több millióan, és veszteségek akár vérveszteség árán elpusztítjátok ezeket a parazitákat. Vagy maradtok otthon és írogattok leveleket és ők kipusztítanak titeket.

Itt nem lesz, nem lehet kiegyezés, mert ezek a véreteket akarják, és erről nem mondanak le, csak azért mert ti hülye leveleket írogattok hülye embereknek.

Van egy alternatíva, jó ősmagyar alternatíva. Maradjatok otthon és nézzétek az ablakból, hogy mennek el mások helyettetek kiirtani a parazitát. Várjatok másokra mindannyian és azt látjátok majd, hogy senki sem megy az utcára, mást sem láttok csak ablakokban bámuló embereket, akik ti is vagytok.

Aztán jönnek emberek, Orbán csahosai, a B közép, a futball csürhe, a szélső jobbosok, a nácik, a suttyó bunkó ölni rombolni vágyó paramilitáris bűnöző csürhe. Szétrombolják a lakásotokat, megerőszakolják a feleségeteket, a lányotokat vagy éppen a fiatokat, lemészárolnak titeket, romba döntik az életetek munkáját, de előbb megkínoznak. Ha nem, Orbán lassú tűzön megsüt titeket.

Van tervetek mit tesztek, amikor ez elkezdődik?? Álltok az ablak előtt és néztek, megy e már valaki?? Leveleket írogattok? Mentek szavazni?? Ti már tiszta hülyék vagytok??

Hát ti már minden nap hagyjátok kifosztani és megalázni magatokat?

Ti már annyira leépültetek, hogy azt sem értitek és látjátok, hogy mi történik veletek? Ti élve akartok apránként elrohadni??

Nézzétek a közeli országokat milyen erővel kitartóan véráldozatokkal harcolnak a fejlődésükért. Hányszor lövetett Ceaucescu a tömegbe amíg agyonlőtték?

Féltitek a bőrötöket a másikra vártok, Jó akkor mentek mind.

Amíg Magyarországon éltem hányszor hallottam, „türelmes a magyar, de ha beindul puszta kézzel szétszedi a betont”. Nem indultok ti be soha, nem szedtek ti szét semmilyen betont. Ti, sajnálom, de tiszta hülyék vagytok, és ezt látja Orbán helyesen és kihasznál titeket a végsőkig aztán kidob mindannyitokat a szemétbe*.”

Megyünk, vakon és hülyén… a boldog újesztendő felé!

 

*(Hozzászólás a magyar miniszterhez írt levél kapcsán. Am.Népszava.)