STOCKHOLM SZINDRÓMA – a Magyar polip nyomában

Clark Olofsson, alias Daniel Demuynck még 1973-ban, azzal írta be a nevét a történelemkönyvekbe, hogy társává szegődött bizonyos Janne Olsonnak aki véghezvitte a világ egyik legfurcsább bankrablását, melynek során a hatóságok által egyezkedni küldött Olofssonnal állítólagos rémületükben hat napon át tartották fogva túszaikat.

Stockholm_syndromeA hat ember, a fogvatartottak viszonya túlmutatott az elemi erővel felszabaduló félelem érzésén, a bankból való kiszabadulásuk után mindent elkövettek fogvatartóik büntetésének enyhítéséért, sőt, egyikük még kivárta azt is, hogy a hírhedt gengszter, Olofsson kiszabaduljon a börtönből, hogy házastársak lehessenek. Maga a rablás tehát akár jelentéktelennek is mondható, anyagi kár nem keletkezett, a fogvatartottak élve kijutottak, mégis, a pszichológia az eset óta alkalmazza a “stockholm szindróma” kifejezést, ha bizonyos emberek feltétlen kötődését kívánja meghatározni egy egyébként nehezen elviselhetőnek ítélt élethelyzet kapcsán!

A közelmúlt döbbenetes erejű értekezésében – mely a Magyar polip munkacímmel jelent meg, és néhány könyvesboltban még bizonyára fellelhető… – nem kevesebbet állít a könyvet szerkesztő Magyar Bálint, mint, hogy a magyar emberek többsége sajátos stockholm szindrómának köszönhetően készül Orbán újraválasztására, majd saját elszigetelődésére! Orbán, mint keresztapa, a magyar polip feje fogságba ejtette a társadalmat, mely ugyan mutat igényt a változtatásra, nem talál megfelelő alanyt, kihívót az ellenzék tagjai között. Tanácstalanságában immár a fogvatartót védi, bár egyre világosabb, hogy abban az országban élünk, melyben egy politikai szervezet, a Fidesz és holdudvara volt képes felülről behálózni az országot és mára maffiaszervezetként működni!

Az itt élők tömegei beleszoktak a nyomorba, tudomásul vették, hogy a magyarokat a vallásszabadság helyett a vallás, különös tekintettel a katolikus egyház szabad egyeduralma, nem kevésbé képmutatása nyomorítja meg.

Tudomásul vettük, hogy bizonyos kor felett az államnak már nem kifizetődő a gyógyítás, beteg szüleink megsegítésére ugyanakkor törvény kötelez, beletörődtünk, hogy halottainkat öltöztethetjük, sírgödrüket magunk áshatjuk, ha szimpla bűnözőként vagyontalanok merészelünk lenni!

Beleszoktunk, hogy tanulmányaink, kutatásaink, megszerzett tapasztalataink ellenére közmunkássá butítanak, rabszolgaságba taszítanak, hogy félve kuporgathassunk az Eu élelmiszer szemetéért, meg a kínai ruhákért, amikben fagyoskodhatunk fűtetlen otthonainkban!

Advent második vasárnapján, a gyertyafény mellett a félelmeink mentén próbálunk dacból szeretni. Mert ez jutott! Ez a mi stockholm szindrómánk, a fogvatartónk pedig eközben macedón barátai közt egy hatesztendős kölyök bárgyú mosolyával örvendezik a legújabb, névre pingált labdarúgó mezének!

Mert neki meg ez jár!

orban-focimez-qpr

Ugyan, miért kellene elhinnünk ezt a mosolyt? Miért kellene bármit is elhinnünk ennek az embernek, meg a maffiahálózatának, miért kellene az adventi gyertyagyújtásra hivatkozva, szokás szerint önmérsékletet gyakorolnunk?

Ez az ember 1990 óta négy választást bukott el! Felénk úgy mondják, “kudarcos” ember. A hozzá hasonlatosak körének legfőbb jellegzetessége a dac és a bosszú, vagy ahogy ő árnyalja, a “nem hagyja magát” permanens érzése!

Orbán Viktor; Mészáros Lőrinc

És 2006 óta, – amikor újfent csalódnia kellett ebben a népben -, szinte minden érzését felülírja a harag és a düh, a leckéztetés, a visszavonhatatlan és megmásíthatatlan törvények kiagyalása, önmaga minden áron való elfogadtatása, a ” jobban teljesítés ” gőzhengere, nem válogatva eszközökben ha kell, puccsal, ha kell prédikációkkal, kinyilatkoztatásokkal!

Orbán diadalmenete valójában bosszúhadjárat mindazok ellen, akik nem mutatnak hajlandóságot a besimulásra! Miután politikai kultúránk az éretlen szint alá is nehezen szivárog, ugyanakkor maffiahálózatával képes legyűrni ezt a végletekig megosztott társadalmat, mindössze újra és újra csak elő kell rángatnia a csontvázakat a szekrényeiből! Ő nem kell, hogy latolgassa a jövő lehetőségeit, elegendő a múltat felemlegetnie, és címkéivel ellátni mindent és mindenkit, aki az útjába áll! Kirakatmajmot faragott a legalázatosabb szolgából, amikor Böjte Csabát hálára kényszerítette szavazatnövelő állampolgárságáért, ahogy kihasználja és eljár Makovecz Imre, vagy éppen Nyírő József nevében is… neki tetsző jó és rossz halottak között guberál!

Rezsicsökkentés! Száz torokból visítva is csak egyet jelent, mindazok csicskáztatását, akiknek nincs képességük a fogvatartó elutasítására. Forradalom és szabadságharc, 56 befejezése? Ez Orbán rendszerében magának a legaljasabb manipulációnak a mesterműve!

Ugyan, ki akarna dunyhák közé pénzt dugdosni, ki szeretne nyaranta a Balaton mellett nyaralni, vagy néha a fővárosba utazni, megszemlélni a kiváltságosok látványosságait?! Ki volna kíváncsi színházra, mozira, vagy ki szeretné legalább évente rendbe hozatni rothadó fogait, havonta legalább megigazíttatni a frizuráját? Az orbáni forradalom társadalma spekulál, reparál, túlhord és mindent beoszt, de leginkább feléli a megélhetetlen jövőt.

Csak páran akadnak, akik hiábavalóságokról szólnak és írnak, választható másik útról. Persze, ők a mostani tanítás szerint a velejéig rothadt országrontó rezsimet képviselik. Akik a magyar polip és nem a haza ellenségei, akiket Orbán szívesen látna már holtan!

AJÁNDÉKOZÁSOK IDEJÉN – ötletek, meglepetések.. és a lehetetlen

Ahogy közeledik, egyre többet gondolok a karácsony estére. Így van ez mindenkivel! Az is várakozással éli meg ezt az időszakot, aki még éppen csak belelapozott az élet könyvébe, de az is szívesen számlálja a napokat, aki virrasztott már távozó szerettei mellett. Mert a karácsonyok, mindahányan fontos ünnepek, a várakozás közben pedig egyre többé válunk lélekben.

Örömet szerezni. Ezen jár egyre az agyunk, erre gondolunk, hogy vajon az a néhány pillanat majd milyen lesz, lehet!…

Decorated-Christmas-Tree

Újszülött gyermekként, révedezve, még inkább csak azzal szerzünk örömet, hogy megéljük, átlényegüljük az ajándékozást, érintéseink, öleléseink jelentik a viszonzást. Csillogó szemek és kacajok, ez vagyunk, mind ahányszor örvendezni kezdünk. Ezt adjuk… nem nagy teljesítmény, gondolhatnánk. Pedig, ha tudnánk…

Aztán kisgyermekként az óvó néni jóságos meséje, Gazdag Örzse néni, meg Weöres Sanyi bácsi versei megtanítják elképzelnünk az égig érő fákat, meg a hóförgeteget, a suttogó zöld erdőt, a csilingelő szánon érkező télapót és az ablak alatt álldogáló hóembert. Nekiveselkedünk, s a kezünkben engedelmeskedni alig akaró színes ceruzákkal képeket alkotunk anyukánknak, apukánknak, meg persze a nagyiéknak…

Az iskolás már alkot, hímez és agyagoz, farag és ragaszt, készül a sok-sok meglepi, dobozkák és apró kártyácskák díszelegnek a tűlevelek alatt. Valahol itt kezdődik az adagok, méretek és értékek méricskélése, olykor többnek, néha kevesebbnek érezve az adható értékét, olykor még a szentestéből is csenve keveset a kiegészítgetésekre. Ez az az idő, amikor alig várjuk, hogy kicsit magunkra hagyjanak a szüleink, s máris kezdődhet a titkok feltárása, a kutatóexpedíció… de a lényeg persze a mi ajándékunk marad!…ugye, emlékeznek még?

A kamasz, ahogy mindenben, az ajándékozásban is a végletek felé húz. Olykor mindent, olykor semmit akar. Már túl nagy gyermek, még túl kicsi fölnőtt, akinek végtelen öröm és néha már ciki a közös este, az énekek, meg az órákon át tartó trakták minden kínja… de persze várja az álmai álmát, s olykor ajándékot készíteni is kegyeskedik. Leginkább pedig dugipénz gyűjt, s reménytelenül vásárolni kezd… ugye, rémlik?

Ami ezután következik, az a tíz egynéhány esztendő szinte mindenkinél más. Megkezdődik a felnőttkor, az első, de nem utolsó kudarcok és fájdalmak megélése, az első magányos karácsonyok, a valakik nélkül zajló szentesték, meg persze maguk a reménytelen és pénztelen készülődések…

Aztán van, aki csak túléli azokat a napokat…

…azt hiszem, húsz éve volt éppen, s a fehér karácsony feketére változott. Nagyanyóhoz orvos sietett, aztán bárhogy könyörgött, kórházba vitték. Másnap reggel még biztattam, próbáltam derűvel tölteni a kórtermet… aztán délután telefonált az orvos… mondta, nem sokat szenvedett. Elaludt. A karácsony csöndben telt, az ajándékok bénán feküdtek a fa alatt szerteszét…

Sok év telt el azóta.  Megtanultam a gyermekeimnek karácsony estét varázsolni. Ugyanúgy, ahogy egykor a szüleim tanítottak… Utaztam órákon át ajándékokért, vásároltam egyre, hogy mindenkinek megfelelő számú öröm jusson… talán, mert akkor úgy volt jó! Aztán hogy jött ez a mostani, ez a hihetetlen világ, magam is megtanultam a csöndet, a kevesebb, mindennél kevesebb csillogást.

Meg persze kimondani a mondatokat…  szabódást, történeteket a véget érni nem akaró szűkölködésről…

Még pár hét, pár nap és itt a karácsony… Most is ugyanúgy készülődök. Akkor is, ha majdnem lehetetlen! Pedig milyen más most ez a készülődés! Ajándékozni, adni szeretnék…

Éveket! Ahogy mondják, fájdalmak nélkül. Semmi mást, csak, hogy végtelen önzésemnek engedelmeskedve maradhassak, s maradjanak még, akiket szeretek… soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer majdnem a lehetetlen lesz! Amit talán csak… igen, ő …a kimondhatatlan… teljesíthet.

Gyógyulást szeretnék adni. Egészséget, ami mindennél drágább és egyre elérhetetlenebb. Valamit, amit csak azok értenek, akik túl vannak halálon, veszteségeken és fájdalmakon. Akik voltak már gyermekek, mosolyogtak és kacagtak mások örömére, rajzoltak képeket, barkácsoltak megannyi meglepit, aztán végigálltak kígyózó sorokat áruházakban… gyermekeket neveltek, aztán elengedték a kezeiket…

Készülődök az ünnepre. Most, amikor mindenki a mások tippjeit olvasgatja, találgatja másokkal mindegyre, hogy mi legyen… advent második vasárnapján, amikor a gyertyát, a reménykedés lángját meggyújtom.

KARÁCSONYI KÖNYVAJÁNLÓ – a káposztás túrógombóc, meg a többiek…

Itt valami nem stimmel! Az ember bemegy a könyvesboltba, hogy valami szemnek és szívnek kellemes könyvet vegyen, hogy a karácsony meghitt perceiben – ahogy felénk mondják: a fa alatt, legyen mit felfedezni, szeretgetni, és tessék; egy óvatlan pillanatban azon kapja magát, hogy egy szakácskönyvet szorongat!

Még jó, hogy mostanság mindenféle népek betérnek oda! Már, ami a könyvesboltot illeti! Így aztán senkinek nem feltűnő, hogy a bolt közepén egy magamfajta fószer éppen egy szakácskönyvbe feledkezik.

Mi az, hogy…nagyon is!

Lapozgatom, forgatgatom, egyszerre csak azon kapom magam, hogy a könyvesbolt végében álló kanapén ülök, mit ülök, heverek, és még mindig a szakácskönyvet böngészem. Kezd a dolog egyre furábbá válni! Még, hogy szakácskönyv!

Lári-fári!

Ki hallott már ilyet! Most, amikor már minden jóravaló pasas celebek által írott naplókat, visszaemlékezéseket, szennyes-teregető bulvár rittyeneteket, politikai eszmefuttatásokat forgat, (sic!!!) ugyan mi visz rá egy magamfajtát, hogy szakácskönyvre fanyalodjon? Mióta nagy és stabil a jólét, s az emberek időről időre lecserélik öregecskedő feleségeiket, azért nem árt kiismerni magunkat egy konyhában; na, de akkor már Pelle Józsefné, vagy Laci bácsi! De nem, ez a könyv magát olvassa, mit olvassa, falja!

Nem lehet letenni!

Csakhát, van egy kis gond! Ez a könyv nem fér össze a mai Magyarországgal, a rezsicsökkentéssel! Nem bír vele azonosulni! Pedig, ma ez a feladat! Erről szólnak a hírek! Mindenki ideges, aggódik és latolgat, vajon mit hoz a tavasz, lesz-e összefogás…és akkor tessék! Itt ez a könyv, nem akar minket a frászba kergetni, nem akar politizálni, naná, hogy nem! …most, amikor látszólag mindenkinek ez a dolga…

Nem akar senki más szakácskönyvére hasonlítani, nem követ gasztronómiai alapelveket, sem uniós előírásokat, nem méricskél kiszabatokat, fütyül a kockázatelemzési szabályzókra, tutira nem kell komolyan venni! Lapjain kíváncsiság, szenvedély, humor és rengeteg önirónia mentén finomságok születnek.

Aki pedig mindezt elköveti, nem szakács, nem konyhafőnök, nem tanult vendéglős, “csak egy” hús vér pasi, aki elhatározásból, meg olykor erős felindulásból szokott örömet okozni – főztjével is – családjának, barátainak, köztiszteletben álló ismerőseinek! S most íme, nekem, neked!

Nem vacakol, nem problémázik. Egy frászt érdekli, ki, mit gondol! És én is teszek rá, ki milyen hallomásból, miféle sületlenségeket hord össze erről a derűs, de annál magabiztosabb fickóról! Tudom, és érzem, hogy ez a karácsony, a szeretet ünnepe, ott a fa alatt engem egy ugyanilyen könyvvel talál!

Talán…Egy dedikált példánnyal, persze, barátságból!

Már alig várom!

Most visszahelyezem a polcra, ezt, itt a könyvesboltban…talán még egyszer utoljára végigsimítok a gerincén! Mert ennek a keménytáblásnak az is van! Nem is akármilyen!

Aztán, majd holnap visszanézek! Ott az olvasó kanapén majd még egyszer beleolvasgatok! Mint a gyerekek, akik karácsony előtt izgatottan keresgélni kezdenek kincsek, ajándékok után…

De mi lesz, ha elkapkodják?

Ha tehetik, próbálják ki az érzést! Megéri! Vegyék a kezükbe a könyvet, lapozzanak, olvassanak bele, aztán nézzenek körül, bámészkodón, várva az előírás szerinti lesajnáló pillantásokat! Meg fognak lepődni! Ezt a könyvet mások is szívesen forgatják, minden különösebb elszántság és bátorság nélkül! Állnak majd ott, a könyvesboltban, és a hazugságokkal teletömött ukázokra fittyet hányva reménykedni kezdenek! Talán…

Mert aki könyvet ír szenvedélyéről, a konyháról, meg a finom étkekről, a különlegességekről, a fortélyokról, az nem lehet azonos azzal a fenevaddal, akitől annyira óvja nemzetét a jobban teljesítő, profi böllér, a felcsúti törpe!

gyurcsany_szakacskonyv

Gyurcsány Ferenc szakácskönyve már kapható a könyváruházakban!

JÖN! JÖN! JÖN! A NARANCSSÁRGA MIKULÁS!!!

A Magyar Mikulás jobban teljesít!

Figyelembe véve az eu-mikulások lanyhuló iramát, kijelenthetjük, hogy a 2010-es tervadatokhoz képest jelentősen nőtt a Magyar Mikulás – továbbiakban MM – eredményessége! Igazodva a nemzeti elvárásokhoz MM nem csak felzárkózott nyugati vetélytársaihoz, de az utóbbi három évben, szinte minden tekintetben le is győzte azokat!

A kezdeti időszak legfőbb nehézségén – a piros, sőt egyes, a rendszerváltás előtti átkos időkre emlékeztető, vörös ruhás időszakon – túllendülve, a narancsszínű MM már minden tekintetben az európai átlag feletti!

qe

A Magyar Mikulás nem hagyja magát!

Az Össznemzeti Magyar Mikulásügyi Koordinációs Hivatal szakállamtitkárságának főtanácsadója, Mikulás Miklós a közeljövő legjelentősebb fejlesztésének nevezte a Nemzeti Mikulásközpont létrehozását, Felcsút-Mikulásháza központtal. A Mikulásközpont legfőbb feladata lesz, hogy ne hagyja magát, ezért létrehozzák a Mikulásellenes Terrort Elhárító Központot. A MITEK vezetésével a Mikulás családhoz közel álló ifj. Mikulás Miklóst bízták meg. Mint azt idősebb Mikulás Miklós a Nemzeti Mikulásügyi Tudományos Mikulás-Kutatóközpont Főtanácsadói Hivatalának szakállamtitkára elmondta, a legutóbbi Magyar Nemzeti Mikuláskonferencia alapelveinek megfelelően a magyar mikulásmunka megbecsültsége világszínvonalú!

A mikulás-képzések hatékonyságának növelése érdekében jelentősen nőtt a mikulás kompetenciák hangsúlya úgy a mikulás alapképzésben, mint a mikutovábbképző szakmunkás képzésben sőt az egyetemi szintű mikulásakadémiai képzésekben is. Professzor Dr. Mikulás Miklós, a Nemzeti Kiscsizmatisztító és Virgácsaranyozásért felelős Szakügyi Hivatal Szakállamtitkárságának főigazgatója egy közelmúltban készült nemzeti felmérésre hivatkozva kijelentette: az MM minden tekintetben gazdaságosabban fenntartható, mint a finn, vagy éppen orosz modellek!  A joulupukkik és gyedmarózok teljesítményét figyelembe véve az MM minden tagja jobban teljesít! A bélletes kéményeken történő besurranásos technikának köszönhetően az amerikai Santa Szövetség már intenzív érdeklődésbe kezdett a magyar MM működésének átvétele ügyében…

qrA Nemzeti Mikulásügyi Hivatal különlegessége a közelmúltban indult, és minden bizonnyal jövő áprilisig kitartó, mumusjelző, össznemzeti okájés riogató tanfolyam, mely az “együtt tették tönkre a zországot” munkacímet viseli. Az MM krampuszait, a libás Gordonkát, meg a szemkilövető Ferkót, már óvodás korban felismerni tudó, fülkeforradalmárkodó és lelkesen békemenetelni kész magyarokat – alapvető, bólogatási ismeretekkel ellátni hivatott tanfolyamok ún. “Virgácsos tréningsorozatok” kereteiben – turbózzák legott a nagy megvalósulásra! Ezek moduljai, a “Szeressünk élni 47 ezerből”, “Tanuljunk együtt hittant a kölyökkel” és a “Ki legyen a komám, ha trafikot akarok potom két milláért?” fortélyokból építkeznek.

Miközben az a rengeteg szerencsétlen, ott az elmaradott Eu-ban cipőt Bagarolozva a mikulást várja… aki hajnalban érkezik, snájdig piros palástban, meg sipkában… földig érő hófehér szakállal… a puttonyában mindenféle jóval!

A marhák! (sic!)

HETVENNYOLCADIK NÉPMESE – RogánTóniról, meg az ő balfékségéről

Állítólag az átkosban minden így zajlott. Elintézte a dolgot valaki, ott fent, az “ország házában”. Bizonyos “elvtársi körökben” ez volt a módja a dolgok elrendezésének! Így mondják! Csak megcsörrent a telefon, csak megérkezett a sürgöny, és az addig elképzelhetetlen dolgokat megoldották egymás közt, vagy éppen “testületileg”. Így működött az összetartás, a protekció világa. Akkoriban elég volt hívni a megfelelő embert, s a pártbizottság épülete, mint valami fő intézőhely, megtette a megfelelő lépéseket… Így mondják!

Meg azt is, hogy ama bizonyos átkos rendszert ezért kellett megszüntetni, azt az időt lezárni. Ez volt az ún. “rendszerváltás” legfontosabb elvárása, ígérete. Néhány borostás és kócos ifjú, napról napra erről beszélt… ők voltak a fidesz, a fiatal demokraták szövetsége. Szidták az elmúlt évtizedeket, az összefonódó, – ahogy ők szerették emlegetni- a kommunista “apparátcsikokat”, s az életüket arra tették fel, hogy megszűntessenek mindent, amit a KISZ, meg az MSZMP jelentett. Erről gajdoltak egyre… A bűnökért egyetemlegesen felelőssé tették a kisdobosokat, az úttörőket, követelték a munkásőrség lefegyverzését és megsemmisítését, s lesöpörték, leszerelték a mindent elborító jelképeket, meg jelmondatokat! Mindeközben mindegyre azt javasolták, hogy hallgassunk a szívünkre

2013 decembere aztán “nem várt meglepetést” hozott! Mert végtelen és össznemzeti jóságunkban annyira szeretünk “meglepődni”! Megkaptuk! Míg élünk, nem feledhetjük, ahogy Tóni  – naná , hogy a mi Tónink!-, ott állt a rettegett és elhíresült ház tövében, és arról beszélt, hogy elfogadhatatlan, ami ebben az országban, ennek az országnak a bíróságán, a tárgyalóteremben történt, hogy egy szlovák milliárdos nő, négy embert megölve, túl enyhe ítéletet kapott, jeladójával szabadon távozhatott, s éli világát!

tóni

Ott állt, Rogán Antal, rettentő, komor arccal… és persze, tudva, hogy ez a dolga, “beszólt”, hogy tenni kéne már valamit, hogy soha ilyen elő ne fordulhasson! És “láss csudát”, este már vezető hír lehetett a fejét újra börtönben álomra hajtó Rezesova! Tóni megoldotta! Aztán a hírhez hozzámesélték, hogy Rezesova annyira gazdag, hogy bizonyára meg is szökhetett volna, hiszen alig kötik szálak Budapesthez…

Mondhatnánk persze, hogy a közelgő Mikulás segítette érvényre juttatni a népakaratot, hogy a nyomorgó nemzet nem tűrhette a kőgazdag milliárdosnő “éjszakákon át hallatszó kacagását”, de sajnos nem ez történt! Mondhatnánk, hogy a “mi Tónink”, az egykori harcias szentgotthárdi gimnazista KISZ titkár, lám a világ ma elérhető legfrappánsabb eszközén át, a Facebook oldalán is üzent, ha éppen nem ezért hozták volna létre épp egy hete (!) ezt az oldalt, a maga kettőszázhatvanhét rajongója mentén… Mondhatnánk, mennyi bátorság mellett, hogy ez a derék közgazdász végzettségű (!) ember, ott, a pesti “pusztán” mindezt így kinyilvánítsa! Mondhatnánk, ha megfelelően ostobák volnánk, a következő adag selyemcukor reményében! Mondhatnánk, ha éppen nem az ő “haverja” kormányozna, ha a bíróságot nem éppen a “haver haverjának” felesége vezetné, ha a törvényeket nem éppen a “haverok” által ötletelhetné a közgazdász végzettségű polgármester, a Rogán Tóni, ha nem volna gáz, amint a kőgazdag milliárdosnő aljas lehetőségeiről hadovázik egy milliós Louis Vuitton tátyójáról, meg karórájáról elhíresült “fideszcsik”… szintén ő, mert, lám, ha éppen nem törvényt alkot, persze bármi kapcsán, bármi ellen, akkor a magyar igazságszolgáltatás döntését bírálva érheti el annak megsemmisítését!

Éppen úgy, ahogy Ramil Safarov, az azeri baltás gyilkos esetében tették egy éve, Orbán és Szíjártó haverok! De ugyan, ki emlékszik már arra, amikor a kegyetlen gyilkost éppen a kormányfő közbenjárására engedték szabadon!? Mutyi ez is, mondjon bárki, bármit! Amitől kifordul a gyomrunk!

Abban az országban, ahol bőven akadnak új jelképek, meg jelmondatok, ahol a munkásőrség helyett teszi a dolgát az orbánőrség, a TEK, meg a kövérőrség, a parlamenti sereg… szóval, ahol a jól bevált egykori szisztéma újfent javában dübörög!

Szegény Rogán Antal! Szegény Tóni! Hát felétek tényleg, még mindig így szokás? A szakonyfalui fiút erre lehet használni? Csak erre? Odaállítani a magas házak elé, és elmondatni vele ezt a negédes maszlagot? S, ha már elvállalta, nem lett volna okosabb, mindjárt az igazságról beszélni, ott, a világ előtt, a Rogán Antal Facebook oldalán?

Nem lett volna fontos utánanézni, hogy a karambol, meg az ítélet mikor született? Semmi zelmúltnyócév, semmi gyurcsánybajnaiegyütttettéktönkre, csak simán Orbánország! Nem lett volna okosabb, egyszer, ebben a büdös életben őszintének lenni?

Mondjuk, úgy, hogy…  elkúrtuk, nem kicsit, nagyon!? Ahogy Gyurcsány Ferenc emberi és miniszterelnöki méltóságába is belefért?! Vagy a hibátlanság, mondhatni tökéletesség mítoszát foggal – körömmel védeni kell? Nem elég velünk, a béna plebssel elhitetni, hogy Magyarország jobban teljesít? Sportnyelven ezt hívják öngólnak. A legújabb argó szerint pedig önszopásnak! A választások hevében efféle aljas indokból előre megtervezett malőrökre kell készülnünk, az uralkodóház irányából, meg persze a felejtésre a mi kunyhóinkban!

A tegnapi mese sajna, de nem fog csatlakozni hetvennyolcadikként a míves kötetbe!

Hogy mi lesz Rezesovával? Majd jó hangosan elítélik, kap még néhány évet, aztán szép csendben hazatoloncolják. Aztán Tóni, a mi Tónink odaáll a szlovák határra, ahol akkor már csak a milliárdosnő hűlt helye látszik, és rettentő komor arccal sopánkodni kezd egy újabb ballépés okán, hogy nahát… soha többé ilyen szégyent… mert akkor meg készülődni kell majd a 2018-as választásokra. Éva Rezesova pénzéből majd futja néhány ezer óriásplakátra!

LEVÉLFÉLE JÉZUSKÁHOZ – a mesebéli álom, meg az elkéső idő, ha találkozik…

Az ember egyszerre csak érzi, hogy megöregszik. Azon kapja magát, hogy újra hinni akar a mesékben, ámulva nézi, ahogy az első gyertya lángja imbolyogva beragyogja a hideg szobát, olykor az ablakon túli világba réved, a dermedt csendbe, ahol didergő őzek emelik kíváncsi orrukat az égnek, és néha naphosszat csak elvan, búslakodik. Mert… tehetetlen! Szeretne újra gyermek lenni, ölbe bújni, várni a simogató, jó szóra. Tanulni, játszani, örömből örömbe érni. Akkor is, csakazértis, ha ez már lehetetlen…

33333

…Elengedte a szülei kezét. Már évtizedekkel, most napokkal ezelőtt…

Azok meg elindultak, ahogy mindenki más is, a végtelen hosszú úton, talán, hogy örökre egyedül hagyják fölnőtt fiukat. Furcsa, de mindezt rendnek nevezik. Ez az élet rendje! Állítólag mindenki így tesz végül. Fájdalmat okoz mindazoknak, akik pedig egyre a megidézett közös örömre vágynának! Talán éppen ez kell, hogy megbarátkozzunk az elmúlással…

Az ember az első adventi vasárnapon a vasútállomásra megy. Várja a mindig késő vonatot. A messzi orvos városából érkezőt… A vonatot, ami hazahozza a szüleit. Reménykedve nézi a lustán beguruló szerelvényt, a kocsikból kitóduló, zsongó tömeget, a rohanó, mindig lüktető egyetemistákat, a gyermekeikkel cók-mókokkal tolongókat, meg a sehall-selát, füleikben bömbölő zenére pattogó sihedereket… aztán meglátja a két lassan mozgó, fájdalmaiktól fáradtan imbolygó öreget, a szüleit, táskát cipelve, kapaszkodva egyre, az aluljáró jeges korlátjába…

11111

Nem mehetett velük. Nem volt miből. Csak a gondolatai zötykölődhettek. El, a messzibe, ahol talán mégis segítenek majd… akkor is, ha lehetetlen! Mert ma nem mindenki mehet, és csak kevés, aki gyógyulhat, jobbára, csak akinek van –így mondják- tehetsége…

Őket várja, meg a hírt. A dokumentumot, a levelet, a javallatot a holnapután ígéretével… Szalad, szinte repül feléjük, hogy magához ölelhesse őket, megszorítva jéghideg kezüket, hogy az ég felé fordítva kíváncsi orrát, a jó szél felől faggatózzon…

Az öregeket próbáló aluljárón át a felszínre érnek, mormogva néhány szokásos mondatot a decemberi napsütésről, ami már így sem adott meleget, az utazás soha véget érni nem akaró hosszúságáról, aztán végre, a vasútállomás előtt állnak… De jó volna most egy tágas, meleg kocsi, ami nem olyan régen még hazarepítette volna az elfáradt utazókat! Amit a szükség küldött piacra, a rend, ami ezt az igazságot is osztotta. Újabb várakozás, zötykölődés a buszon, jéghideg ülések, bömbölő motor, újabb társas magány, lehet, ez a közelgő ünnep, a karácsony dermedt csendje…

Otthon aztán előkerül a levél, a lelet, a konzílium válasza, a mindent felülbíráló ítélet, mely csak említeni képes a lehetőséget, a megváltható gyógyulást. Mert itt, ez a mi rendünk, a tudomány, most csak erre képes!

Ha baj van, széttárni karjait, s az angyalokra bízni a piszkos munkát…

Megemlíteni a távol varázsát, ahol elérhető a kiváltság, hogy az ember végiggondolhassa saját gyarlóságát… csak úgy egy esztendeig nem kellene enni, semmit, s a gyógyulás megváltható volna!

22222

A búcsúzó, saját vackába vonuló ember távozni készül, apát, anyát ölel… és halkan behúzza maga után a rozzant kaput, amin egykor, gyermekként a világ felé indult, amely kapu, és amely világ akkor hatalmasnak tűnt, amely kapu és amely világ most egyre csak töpörödik! Amíg hazatér, fejében az elsötétített vetítőterem, s a vászon magánya ásít…  ami jön, őhozzá már túl racionális!

Advent első vasárnapján, itt, amikor a remény haldoklik éppen…

Aztán zsebéből, a szíve fölötti zsebből előveszi a levelet, az orvosok levelét, a gyógyuláshoz vezető út leleteit, még egyszer végigolvassa, a miheztartás végett… aztán borítékot keres, a levelet beléhelyezi, és ahogy kisgyermekként, öreg betűkkel, címezni kezdi:

Jé-zus-ká-nak…

A borítékot az ablakok közé csúsztatja, mint régen, hogy elvihesse majd, azt, a jóságos!

Karácsony közeledik. Amikor a leginkább hibádzik a szeretet, kevés a jóság, meg a remény, ebben az átkozottra sikeredett rendben!

Ahol csak a pénz van. Ahol csak a pénz nincs…