ÚJ VÉSZKORSZAK MAGYARORSZÁGON – 88 magyar ember fagyott meg október óta! – III.

Akadnak léhűtők, akik halálukkal megzavarni merészelik a fidesz rezsicsökkentő bűbáját! De…Magyarország nem hagyja magát!

Mert…Mondhat bárki, bármit, ebben az országban jólét és biztonság uralkodik, mindenki remekül él a munkájából, jut mindenkinek étel, ital, fekvőhely, tisztálkodás lehetősége; télen remek meleg van, nyáron hűsölhetünk, olyan ez, mintha már Magyarország határain belül terpeszkedne maga a földi paradicsom!

Hungary's Prime Minister Orban attends a debate on the situation of fundamental rights in Hungary at the European Parliament in Strasbourg

Magyarország jobban teljesít! Minden nap, minden órában, minden percben ezt üvölti az összes idióta rádió és televízió! Erre van engedélyük, felhatalmazásuk, nekik ez a hír, a valóság… ez a közszolgálat!

De…Akinek nincs munkája, az szégyellheti magát, aki nem akar gyereket, az mehet az elmegyógyászhoz, s hogy végül, egy klasszikust idézzek; ha valaki mást gondol, ha valakinek mégsem volna elég, ami ma Magyarországon van: „akor menjünk le a pincébe, keressünk egy jó erős kötelet, meg egy viszonyleg erős gerendát és szöget, és kössük fel magunka. Csak én azt szeretném kérni azoktól, akik ezt próbálják önökkel elhitetni, évek óta ezt próbálják súlykolni az önök fejébe, hogy legalább járjanak elő jó példával. És ha ők már mind végeztek, akkor mi meg mégiscsak gondolkodjunk el azon, hátha nélkülük többre mennénk.”

09

Ez a köteles beszéd!

Nem a rém-hír-tv által cizellált, és a megtollasodott gázszerelőt vinnyogásra késztető műbalhé! Ez a köteles beszéd, Kövér László, ma még éppen házelnök felfoghatatlanul aljas szavai, melyek semmit sem veszíthetnek aktualitásukból, amikor őkelme milliókat bélyegezhet csalónak! …mást meg egyszerűen gennyedző sebnek nevezhet…

Mert – lássuk végre be – milyen egyszerű volna minden! Nélkülünk!

Könnyebb volna a siker, a győzelem, könnyebb volna, ha minden, mindig így maradhatna! A munka és megélhetés nélkül tengődők közmunkának álcázott cselédsorsot, meg gyenge képességű gyermekek felzárkóztatására írott tankönyvekből alap kompetenciákat kaphatnának.

A hajléktalanok és éhezők példás büntetést, meg gettókat kaphatnak, ahol távol tarthatóak maradhatnak a nyilvánosságtól! A gyermekek közül a kiválasztottak az esztendőben egyszer Balogbácsi ingyen-konyháján sóvároghatnának, és persze kapnának életkoruk szerint címzett cipősdobozt, mások levetett holmijával… Mind a negyvenegynéhányan!

De itt vagyunk, mi a gennyedző sebek, az ország szégyene, talán még mégsem nyolc és félmillióan…akik elrontjuk ezt a gyönyörű büszkeséget, elrontjuk, mert elronthatjuk a farizeusok hacacáréját!

A mai postaládánkba az alábbi üzenet érkezett:

„Tavaly ősz óta 88 honfitársunk halt meg kihűlés miatt – ezzel már több mint 1100-ra emelkedett azoknak az áldozatoknak a száma, akik 2010 szeptembere óta szenvedtek fagyhalált. Megrázó, hogy a szerencsétlenül járt emberek többsége nem is az utcán, hanem saját lakásában lelte halálát a hideg miatt. Ezekről a tragédiákról azonban a közszolgálati médiának hallgatnia kell, mivel az ilyen hírek elrontanák a Fidesz-kormány sikerpropagandáját.

07

A legnagyobb baj azonban az, hogy a Fidesz a tragédiák megelőzésében sem partner. Lukács Zoltán, az MSZP frakcióvezető-helyettese tavaly négyszer is kezdeményezte egy 10 milliárd forintos fagyhalál elleni pénzügyi alap létrehozását az MVM Zrt. 40 milliárdos profitjából. Ebből azokat támogatnák, akiknek lakásában díjhátralék miatt már nincs sem villany-, sem pedig gázszolgáltatás. A Fidesz frakció azonban minden alkalommal leszavazta a javaslat napirendre vételét.

Az MSZP hamarosan ötödszörre is benyújtja javaslatát a fagyhalál elleni pénzügyi alap létrehozásáról. Bízunk benne, hogy a Fideszben feltámad az emberség és végre segít megmenteni honfitársaink életét.”                                                                            

NSZ info

Eddig a levél, az üzenet. Némi naiv felvetés, szokás szerint a csattanója, némi hátha!

Hogy majd megváltoznak, megesik a szívük!

Feltámad bennük az emberség! Eszükbe jut az a 88 halott ember, 88 összekuporodott tetem, ahogy rájuk találtak, napokkal felfoghatatlan és értelmetlen haláluk után, fűtetlen vackaikban, a magukra csavart rengeteg rongy között. Vagy épp az utcán… A nagy rezsicsökkentés kellős közepén, amikor a világ összes gonoszától éppen készülünk megvédeni ezt a nyomorult hazát!

04

Hazát, amelyikben nem férhet össze a hatalmasságok jó ízlésével a nyomor, mások félelmetes didergése, a hajlék nélkül átcsavargott és végigmenekült éjszakák sora, ami közben képtelenek volnának a hatalmasságok elfogadni, hogy néhány falat, meg némi iható víz, hajlék… már erőt adhatna, értelmet a holnaputánhoz!

10Ugye, emlékeznek még azokra a hírekre, amik a téli tüzelővel embertársaikon segítő szocialista képviselőről és társairól szóltak? Akik, ha kell karácsonyfát, ha kell tanszereket, ha kell ételt osztanak a rászorulóknak! Hogy aztán a szegény fideszes tanácsnok gyomorforgatónak érezhesse a cselekedetüket! Szegény, szegény tanácsnok úr…

U.i.:

Ha van még egy kevés idejük, az emlékezésre, 88 ismeretlen ismerősünk halála okán? Olvassák végig gyermekkorunk legszebb meséjét! Idézzék fel, mert soha nem lehet késő! Ha pedig még soha nem olvasták, ne szégyelljék a könnyeiket!

A KIS GYUFAÁRUS LÁNY

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy – az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el – azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

03

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne – olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

gyufaarus

– Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

– Nagyanyó! – kiáltott föl a kislány. – Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

06

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

– Melegedni akart szegényke! – mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.”

Hans Christian Andersen nyomán