BOCSÁNAT! – Húsvéti ének, Dickens után…

A Húsvétok szellemétől kérek segítséget… Hozzád fordulok most!

„Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez megbocsátás.”  

                                                                                                                             Müller Péter

0002

Nem hiszem, hogy létezik ennél fontosabb szó. És éppen aznap, amikor meghalt; akit megöltünk. Évről évre, valahányszor megemlékezünk az elhagyottságunkról, ahogy fölemlegetjük, amint magára hagytuk, húzunk egy képzeletbeli strigulát. Az önsajnálathoz tartozik ez is, meg, ahogy mindeközben „boldoghúsvétot” kurjongatunk.

Itt ez az ünnep, zsebre dugott kézzel állok, mert a tétovaságtól már képtelen vagyok bármi másra, és ünnepet mímelek. Pedig csak hallgatni van okom. Úgy tűnik, jogom is. A kérdéseimtől már megszabadultam. Nincsenek miértek, hogyanok. Olyan fájdalommal szakadtak ki belőlem, hogy már értelme sincs a felidézésüknek. csak kérni, egy egyszerű szóval kérni szeretnék. Bocsánatot!

0003

Amikor a kisgyermek elszalad a tilalomhatáron túlra, aztán megtorpan, mert érzi a ziháló édesanya kérlelő hangját, amint futva, rohanva közelít. Bocsánat!

Amikor a tanító, talán nyolcadszor éppen, újra kezdi a magyarázatot, és írja egyre a táblára a függvényt, jó kimondani, feltartóztatni a megérthetetlent. Bocsánat!

Amikor éhségünktől alig látva, persze csak véletlenül, felfaljuk más elől a tál cseresznyét. Bocsánat!

Amikor későn, már túl későn érkezünk, s szavainkat nem hallhatja már, aki a karján tartott… Bocsánat!

„A megbocsátás a Biblia nyelvén elengedést jelent, de amíg gyenge vagy, nem tudsz elengedni semmit, mert gyógyulatlan seb van a sérelmed helyén, és fáj. Addig nem felejted el, amíg meg nem erősödsz. A valódi önbizalom sérthetetlen.”   

                                                                                                                                  Müller Péter

0001

Létezik a világon egyféle fájdalom, az elkövetett bűn fájása, melyet olykor csak a tátongó seb látványa, a kín jelez; olykor talán azt sem vesszük észre, amint elkövetjük; mert önnön fájdalmunk hevesebbnek tűnik. Amikor reszketve rettegünk, félünk, hogy hibázunk, de mégis, mégis tesszük a dolgunk, s várjuk, hogy annak is fájjon, aki semmit sem lát!

Vajon, ki árulhatná el, hogy csak a szeretetünk vált tonnányi kősziklává?

Húsvét van. Ünnep és mérhetetlen csönd. Amikor semmi mást nem mondhatok, csak kérhetek, áhíthatok… bocsáss meg! Nem, nem akartam vétkezni, nem akartam bántani, mert vak és süket és béna vagyok, ha többé nem nyújthatsz kezet!

…Valahogy így, ennyit jelent felfogni a nagypénteki vétket, mely lehet, nem is pénteken történt…

kisangyal-scaled1000

“Mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek… Nem, nem olyan könnyű, néha lehetetlen. Hogy az idő segít. Biztosan. De nem olyan egyszerű a dolog; a megbocsátás nem pusztán lelki diszpozíció, erősen függ a körülményektől. Könnyebbé válik, ha a károsodás következményei életünkben megszűntek.

Könnyebbé válik akkor is, ha a rossz következmények nem szűntek meg ugyan, de sikerült másban, máshol kárpótolni magunkat. Boldog ember könnyen megbocsát. Ha pedig ehhez a két lehető körülményhez egy harmadik is járul – most már csakugyan lelki tényező -, az úgynevezett lelkiismeret, a jóvátétel szándéka és cselekvése a vétő részéről, akkor a megbocsátás természetessé válik.

Megkönnyebbüléssé, majdnem örömmé, mintha valami fájdalmas betegségből, keserű fekélytől szabadultunk volna meg.”

Nemes Nagy Ágnes