LEVÉL A BARÁTOMHOZ – nagyapáinkra emlékezve április vége felé…

Beszélgettünk már sokat, sok mindenről. Az élet dolgai, a gondok, valahogy mindig előbbre valók voltak, és lesznek, mint az emlékezés. Pedig egy ideje már tudom, ez a nap mindkettőnknek fontos. Az elmúlás, a búcsú dátuma, amiért írok…

„Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet… Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.”      Luis Bunuel

Gyertyákkal a zsebünkben indulunk a szombathelyi temetőbe, a sírjaik felé – te és én. Nem tudva egymás útjáról, céljáról. Visz a lábunk, meg a lelkiismeretünk. A gyufaskatulya zörgése, a lélekharang kongása kísér mindkettőnket, próbáljuk felidézni az arcvonásaikat, szavaikat, gondjaikat, gondolataikat. Öregapám harminc évnél is régebb óta, nagyapád ma éppen tizenegy éve már, hogy az égi hadak útjára lépett. Ők, akik valaha együtt indultak a nagy háborúba. Úgy bizony, hiszen szinte egy faluból valók voltak, talán még a vagon is közös volt… mindketten a tavaszt hagyták maguk mögött…

002

Az én öregem után alig maradt emlékezet, a tiéd szinte mindent megörökített. Ha fölütöm – számomra képzelet béli, az internetnek köszönhetően mégis elérhető – könyveit, naplóit, feljegyzéseit, egy kicsit, mintha mindazt átélhetném, amit az én jóságos nagyapám is megérhetett… Magyarok voltak ők, egy ideig legalább magyar katonák, a világháború harcosai, hősei, akik megjárva a Don poklát, hazatértek építeni, családot, szeretetet adni a szűkebb pátriának.

( Jó volna elmesélni, elmesélnünk ennek a bomlott tudatú országnak, mi volt a háborúban, mit éltek meg a magyarok, a magyar katonák, mielőtt a Szabadság téri emlékműnek engedelmeskedve átírják az összes történelemkönyveinket… amíg még nem késő, mert nagyapáink emléke erre is kötelez! )

„Szeretünk bolyongani a történelemnek romjai felett, meg-meg állunk, behunyom a testi szemeimet, mereven nézek belülről kifelé… „mi az ami a kétes távolba vezet?”… merengeni mit ér?… mégis úgy érzem, hogy a jelen a múlton épül és emlékezem…

…Valahogyan ilyen… az élet. Hordoz magában örömet, bút, bánatot, reményt, kacagást, könnyet, s ki tudja még mennyi mindent, amit egy embernek el kell viselni. Hordozni kell, mint Jézus hordozta a nehéz keresztet, s a nagy súly alatt, ha földre roskadt is, újra és újra felegyenesedett, vállára emelte a durván faragott nehéz bitófáját, és indult felfelé a Golgota magaslatara… Szóval az élet tele van golgotai úttal, hol könnyedén hordozzuk az élet keresztjét, hol már úgy érezzük elesünk alatta, a fáradtság földre súlyt,… de, nem lehet összetörni, kínzó fájdalmak mellett újra és újra talpra kell állni, gondjaink, bújaink, könnyeink áradata mellett kell az élet útján csoszogni. ÉS EZ AZ EMBER, amikor nem marad a földön siránkozó, könnyekkel áztatott arccal, erős lélekkel, hittel, akarattal föl kell állni, s tovább botorkálni a reményteljes jövő felé…

001

…Amikor valaki megszületik, akkor mindenki megkapja a maga élet csomagját… /predestináció, felfogás/ amikor a Mikulás átadja az ajándékcsomagot a gyereknek, aki reszketve nyúl feléje, de óriási örömmel fogja a kezébe ezt a mikulási csomagot… vajon mi is lehet benne? Nagy kérdőjel előtt áll, és epedve várja azt a pillanatot, amikor már külsőleg teljesen végigpásztázta, leste, forgatta az ajándéknak tűnő adományt, nézzük meg mi van belülről… Boncolgatás közben rezdülnek meg benne az érzelmeknek ideghúrjai, amik a boldogságnak, a szeretetnek harmóniáját rezegtetik meg benne a kis kíváncsiság emberében…

Tehát mindenki kap egy csomagot születésének a pillanatában,.. ezt a csomagot kezdi bontogatni élet éveinek sorában, ki-ki meddig bontogathatja ez a titok, van aki csak pár évig… van aki évtizedekig bontogatja és mindig jön elő a csomagból olyam valami, aki ezideig titokzatos volt számára, és ez a csomag emberenként mindenkinél mást és mást tartalmaz.

Nincsen egyforma életcsomag, nincs egyensúlyban a javak, örömök, bánatok, ahogyan nincsen egyforma levél a fán, nem egyformák az ujjaink, úgy mindenkinek a csomagja más és más lelki testi érzelmekkel van megrakva…

Ez a jövő titka, mert senki sem tudja, mit is hoz a holnap… mi lesz az, amivel meg kell harcolni, elviselni, vagy orvosolni,… főleg ha már az ember családos, gyermekei vannak, akkor pedig a csomag tartalma nagyon is változatos lehet,… erre a biblia is felkészíti az embert. Sok fájdalmad lesz gyermekeiddel… de ez sem egyenlőképpen van elosztva… ha a történelem lapjait olvasgatjuk, hányszor kellet egy- egy szülőnek édesanyának a kereszt, vagy a bitófa tövében összeroskadni, látva fiának vért verejtékező fájdalmait… Valahogyan úgy képzelem el, hogy ha válogatás nélkül gyűjtünk, azaz már valaki által gyűjtött magvakat igyekszünk termőtalajra szórni,… ki tudja előre melyik magból résünkre hasznos vagy káros növény csirázik és nő meg.

Ilyenkor eszembe jut egy igen kedves, de ellenben érdekes történet… Sík Sándor papköltőhöz fűződik ez a megfigyelés, aki a vonaton utazik, és vele szemben ül egy boldog állapotban, szépen domborodó hassal egy nő… és Sík Sándorban ekkor fellobban a találgatásnak az ismeretlenje, ugyan mit is rejteget ez has, mi lesz ebből a magzatból? Lángoló talentum? Vagy világot felgyújtó forradalmár?… vagy az emberiség megváltója?… földi jóság, vagy akasztófavirág? Így kergeti agyában a gondolatokat a költő, persze ő maga sem tudja a jövőt, mert ha tudnánk, mint ahogyan az elültetett magvakból felismerjük a gazt, a jót, a nemest,… ki tudja előre mi domborodik ki az anyai szív alatt,… majd tán s születés után évek, évtizedek adják meg rá a választ…”

003

„Az első fiúgyermekünk születése előtt 1940-ben nősültem semminemű nagy megpróbáltatás az életemben, tán egyedül amikor 1942-ben Kőszegről elindultam egy puskásszázaddal, az orosz honba Don kanyarba, a 7. hadosztályhoz… ez nov-dec. havát jelentette… Brianski erdő rémes partizán támadásai, vonatok felrobbantása, majd vagy háromszáz km gyaloglás Bjelgorogdtól ki a 7. hadosztályhoz nyári ruházatban,… Fegyenceket kísértem vagy 160-at. Éles lövedékkel felszerelve mindegyik, hát bizony ez az út nem volt nászút… de tudva, hogy a végállomást elérve indulhatok vissza, haza… ez valamiképpen elviselhetőbbé tette az akkori nyomorúságos helyzetemet… láttam a véget, az alagútnak a végét, … habár egy ilyen menetszázad kíséretének ideje alatt is nagyon sokan elvesztek egy-egy vonatrobbantáskor sok lett a sebesült a halott.

005

…………………………………………………………………………………………………

004

Ezt az erőltetett és főleg „TÉL” tábornok /kegyetlensége engem is megostromolt, így ízelítőt kaptam az orosz télnek kegyetlenségéből, s a vele járó élet pusztító hatásáról. Hajszálon múlott, hogy nem lettem örökre foglya a Brianszki erdőnek,… épen-egészségben megúsztam ezt a kirándulást, tele tapasztalattal.”

Nagyapám tíz évvel volt fiatalabb, mégis hússzal elébb távozott. Sem ideje, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy elmesélje, mit éltek át, együtt a nagy háborúban. /Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet…/ Éppen ezért és éppen ma, az ő nevében is arra kérlek, ha gondolsz rá, ha szólítod a nagyapádat, mondd el neki, hogy köszönöm a rengeteg igaz történetet!

Jó volna végre olvasni egy nagyszerű néptanító visszaemlékezéseit, úgy, ahogy ígérted…

„Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi “énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit “tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”   Polcz Alaine