ÚJABB ELKÉSETT DAL – kék virágok Gyebrónak

“Soha semmire nincs időnk, olyan gyorsan jár a nap
Én is nagyon ritkán látom a barátaimat
Künn az utcán annyi ember, szinte alig férnek el
Egyszer találkoznunk kéne, hát holnap gyertek el!”

Nem ismertem Gyebrót. Csak azt hallottam róla, hogy nagyon jó ember volt.

Láthattam őt a televízióban, hallhattam gondolatait, kiállását másokért, meg láthattam amint tűrte, míg “azok” bántották. Azt hiszem, nagyon is tudták, mennyire igaza van, ha tanít, ha érvel, és féltek, rettenetesen féltek tőle. Talán éppen a bölcs szelídségétől. Mostantól, ott, a közgyűlésben már nem csak az ő helye üres!

003

Ez az üresség pedig azt hiszem, csak valaminek a kezdete… Teszi most is a dolgát!

Nem ismertem Gyebrót! De amióta láttam és hallottam, megérthettem, miért olyan nagy baj a tévedésünk! Éppen miatta van okunk eltöprengeni a baloldaliság valódi értékein, miatta volt lehetőségünk átértékelni sok mindent, a közelmúltból! Amikor szinte minden bajért és mindig, mindenki egyszerre tudott és tud kommunistázni, szocizni… Talán ez a legegyszerűbb – bűnbakot találni, mielőtt bármiért vezekelnünk kellene!

002

Láttam őt ételt osztani, láttam beteg gyermekek közt, meg virágokkal a kezében a szebbik nem ünnepén. És láttam az arcát, akkor is, mikor még könnyű volt bátran harcolnia, …meg a közelmúltban, amikor a fájdalom szinte elvett tőle minden létező színt. Amikor már alig kellett bátorság a gyáváknak, hogy belerúghassanak, s amikor benne mégis ott feszült valami megmagyarázhatatlan hit, erő. A tenni akarás mindenáron – másokért!

Nem ismertem Gyebrót! Azt mondják, feladta. Legyőzte az alattomos kór, a halálnak adta magát, utolsókig vívott küzdelmében…

De jó lett volna egyszer, legalább egyszer találkozni vele! Megszorítani a kezét és megköszönni mások helyett is mindent, ahogy ő tanított ismeretlenül is – mindig mások helyett. Ő erre tette fel az életét. Mások gondjait hallgatta, mások nehézségeit próbálta megoldani, másokért szolgált és dolgozott rendületlenül.

Magáért tenni mégsem volt elég ereje. Fiatalon hagyta hátra a rá számítókat…

001

A temetőkertben majd valószerűtlen mondatok hangzanak el, a feledhetetlenségről, meg a pótolhatatlanságról, meg a kék színű virágról. Ami csak a földhöz ragadtságunk okán készül kék festékkel, hófehér szegfűből…

Milyen fájdalmas, hogy éppen a nefelejcs dolga emlékeztetni: el ne felejts… a parányi virágnak ez a feladata…Emlékeztetni arra, akit igazán nem is ismerhettünk…

“Aznap annyi minden történt, és csak este tudtam meg,
És a hírhez bemutatták egy jól sikerült képedet
S néhány olyan ember sajnált, aki sosem szeretett.
Mások kíváncsiak vártak, kié lesz a szereped.
Nánánáná náá náná….

Cikkek jelentek meg sorra, persze mindegyik dicsért,
Most csak jó kritikát kaptál a befejezett szerepért.
És még megtudhattam rólad, amit nem tudhatsz meg már,
Mindig barátságból szidtak, s csak barátokat bántottál.
Nánánáná náá náná.

Ezért játszunk végig mindent, az utolsó tapsokért,
Aztán lehúzzák a függönyt, és dalunk véget ér.
Én meg tartozom egy dallal, mellyel rád emlékezem,
Ez is olyan mint a többi, nem változtat semmin sem.”

Tolcsvay László és Presser Gábor versei

A HATÓSÁG SZIPORKÁI – aki bújt, aki nem, jövünk!

Van egy alapvetően rossz hírünk mindazok számára, akik szeretnének megszabadulni mindattól, ami idehaza tönkrement, elveszett, ami miatt élhetetlen a környezetünk: akiknek, úgy tűnik, taccsra futott az ország, a szülőhazánk. Pár sor azoknak, akik szeretnének külhonban szerencsét próbálni!

A rossz hír ilyen egyszerű: lehetetlen összecsomagolni, se szó-se beszéd elindulni csak úgy egyszerűen lelépni! Megoldották! Nem, nem arról van szó, hogy elviselhetetlen lelki terhek nehezednek a kényszerűségből távozókra! Ugyan! Akik eldöntik, hogy új hazában kezdenek új életet … nem tudnának már lelkizésből itt maradni; megfulladni. Nem az a baj, hogy mindaz, ami a gyermekkort, az iskolás éveket, a fiatalságot jelentette, elveszik. Még az is belefér, hogy az évek alatt felhalmozott értékeinket csak elkótyavetyélni van lehetőségünk! Sajnos igazán még az sem baj, hogy hátat kell fordítani beteg, elesett szüleinknek, vagy éppen gondozatlanságra ítélni a sírjaikat! A baj az, hogy mielőtt kényszerűségből elmennénk itt előbb – fizikálisan, meg statisztikailag is – meg kell halni, ahhoz, hogy a gondoskodó állam számára megszűnhessünk! Végérvényesen! El kell költöznünk… Mert ezt várja el az álladalmi adóhatóság, manapság a leginkább NAV!

A minap hívott egy cimborám – jobb, ha nem locsogok – jó messziről. Már nem kérdezzük egymástól, hogy mizújs. Tudunk egymásról mindent. Szombathelyen születtünk, itt jártunk iskolába, itt dolgoztunk… Sokáig úgy éltünk, mint Andersen meséjében a kisfiúk. Ha egyikünk a sárba esett, a másik kihúzta, amitől a másik csúszott nyakig a vízbe. Mire az kikecmergett, ez szorult segítségre. Így ment ez éveken át. Csuda jó móka volt! Mígnem mindkettőnk nyakára ugyanaz a tábla került: hitel nincs! Elfogyott…

Lehet vagy három éve, amikor felcihelődtek, hogy nekünk ajándékozták Buksit, házastul, tányérkástul, mondván, ha úgy alakul, majd érte jönnek. Érezhették, hogy ennek a szövegnek semmi valóság alapja nincs, így tudták a legegyszerűbben ránk hagyományozni Bükkfamenti Adalbertet, a pedigréjét is magával ajándékozó Buksi névre hallgató ölebet… Elmentek. Örökre.

108d0e360468d446f6275c516fffb473

Az én sárból sárba rángató barátom a minap felhívott, azt kérdezte, tudnék-e neki segíteni, itthonról. Merthogy odaátról, a nagy messziből képtelen megoldani a gondját, problémáját. Utolérték. Nem is őt, de a közel kilencven esztendős szüleit, és most naponta zargatják őket, helyette, mintha bizony bűnösök volnának. Ők, akiknek „lelépett” a fiúk, elszenvedték gyermekük mindennapos hiányát, most időről időre szembe találják magukat a végrehajtás rémével. Merthogy gyermekük, aki nincs… tartozik az állam felé, most már nem is kevés pénzzel, mely adósság azóta keletkezett, mióta elhagyta a hazáját, hogy külföldön, egy messzi országban próbáljon boldogulni, pénzt előteremteni a családja megélhetéséhez. Rajta kívül bagatell hatszáz ezren választották már ezt az utat, közülük a többség hasonló gondok miatt aggódhat. Nem elég ugyanis azt a célt elérni, hogy magunk megmeneküljünk a totális csődtől, az éhen halás, munkanélküliség, kilakoltatás mindennapos rémétől, előbb a magyar államtól is el kell szakadnunk, mindenestül, mert a mi gondoskodó rendszerünk mindaddig számít ránk és persze kész az ellátásunkra, míg el nem tűnünk a nyilvántartásokból! Ez persze a leginkább abban nyilvánul meg, hogy számít a befizetéseinkre! Tudjuk jól, senkit nem hagynak az országút szélén! Akkor is, ha nem tartózkodunk itthon, ha nem számítunk a magyar ellátó rendszerre, ha nem igénylünk segítséget! Mert a rendszer lényege, hogy mellőzve mindenféle életszerűséget, csak élőt, vagy holtat legyen képes nyilvántartani! Aki pedig él, mindegy, hogy hol, fizetni köteles!

nav(650x433)

A barátom három esztendő alatt kitermelt 3x12x6810 forint tb adósságot, tehát összesen 245.160 ezer forintot mínuszba, melyre késedelmi kamatok és persze adóbírság is jócskán rakódott, így most közel félmillió forintért keresi, kutatja őt és az elmaradásait a hatóság. Szörnyű bűne, hogy úgy távozott, hogy előzőleg nem szűntette meg állandó magyarországi lakcímét, ami természetesen azonos a szülei lakcímével!

Így eshetett, hogy ugyan Magyarországon nem dolgozik, nem költ, nem vesz igénybe szolgáltatásokat, nem koptatja úthálózatunkat és nem terheli a sok-sok társadalmi szuperszolgáltatót, kihagyta a nagyszerű lehetőséget, hogy maga s megadja a még négy évet, elkótyavetyélte értékeit, ránk hagyta szeretett kutyáját, s most mégis szégyenkeznie kell. Merészelte nem töröltetni okmányaiból a szeretett szülői házat, ahol járni tanult, az első szavakat ismételgette édesanyja után, ahová hazacipelhette a nehéz iskolatáskát, annak reményében, hogy egyszer majd becsületes munkával büszke magyar ember lehet…(sic!) Ahová maga is úgy tért haza éveken át, mint gyermekei otthonába, a nagyapó és nagyanyó oltalmába! Ugyan, kit érdekel ennyi érzelgősség, líra! Kit érdekel, amikor nem fizetett?

Megkért, megpróbáltam, utánajártam. Megkérdeztem, mit lehet tenni. Aztán, hogy kiderült, sem közjegyző előtti meghatalmazottja, sem rokona nem vagyok, a szigorú hivatalnokoktól megtudhattam, hogy a dologhoz az égvilágon semmi közöm sincs… Az „ügyben” egyedül az adós jogosult eljárni! Hiába próbáltam érvelni, magyarázni, hogy a barátom legközelebbi érkezéséig akár évek is eltelhetnek, míg újabb terhek, kamatok és pótlékok növekedhetnek, logikára és józan észre hivatkoztam, úgy tűnik feleslegesen. Az adósság adósság maradt, a kamatok és pótlékok éjjel és nappal növekszenek, már a puszta pont, a történet végén is százezrekbe fog kerülni.

corporatetax

Elmondtam mindent a barátomnak, sajnálkoztam egy keveset, ő meg csak annyit mondott: eddig is kétséges volt, hogy valaha újra a Derkóra tévedek, de most már biztos, hogy amíg ilyen világ lesz Magyarországon, nekünk nincs keresni valónk odahaza…

A hatóság nemsokára teszi a dolgát. Behajt. Ha az adóst nem tudja elérni, majd fájdalmat okoz nélkülöző szüleinek. A bácsinak, aki háborúban harcolt ezért az országért, a néninek, aki hazavárta őt, a barátom szüleinek, akik most már belehalhatnak a szégyenükbe…

A DOLGOK ÁLLÁSA – öregecske feleségek (bibircsókkal a képükön)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy csomó öreg halász*. Volt nekik, mindnek, egy-egy nagyravágyó, ámbár öregecske felesége.

Egyszer, mint rendesen, elmentek az öreg halászok a tengerre, halászni. Hamarosan fogtak egy-egy gyönyörű szép, nagy pontyot. És csodák csodája egyszer csak megszólaltak mind a pontyok:

oreghalasz-300x223– Ti szegény halászemberek, engedjetek el minket! Úgy megjutalmazunk benneteket, hogy nem bánjátok meg soha életetekben. Minden kívánságotok teljesül.

Hát az öreg halászok a nagy könyörgésre a pontyokat szépen visszaengedték mind a tengerbe.

Hazamennek, kérdezi tőlük a feleségük:

– No, mit fogtál? Hoztál-e valamit?

– Fogtam én egy nagyon szép pontyot.

– Hát miért nem hoztad haza?

– Úgy könyörgött szegény, hogy engedjem el. Minden kívánságunkat teljesíti.

– Hát akkor eredj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy egy nagyon szép házat szeretnék. Mert csak egy kis kunyhóban laktak a tenger partján.

Visszaballagtak a halászemberek a tenger partjára. Odaálltak a víz szélére, és hangosan ezt mondták:

– Hallod-e, te ponty! Az én feleségem azt üzeni, hogy a tenger partján teremts egy szép kis házat!

Kisvártatva felbukkantak a pontyok, és megszólaltak:

– Eredj haza, jó ember! Úgy van, amint kívánta!

003

Hát valóban, ahogy hazaértek, gyönyörű szép házuk lett. Az öregecske feleségeik ott sürögtek-forogtak a konyhában. Egy ideig nagyon boldogok voltak. De egyszer csak megint azt mondja a szegény halászemberek sok-sok felesége:

– Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, mondd meg neki, hogy a házat meguntam, adjon egy kastélyt, és hogy grófok lehessünk!

Ismét elmentek az emberek a tenger szélére. Azt kiáltották:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem!

Egy kis idő elteltével felbukkantak a halak, azt kérdezték:

– Hát mit akar a te feleséged?

– Kastélyt akar, meg hogy grófok legyünk!

– Eredj haza, úgy van, amint kívánta!

Ponty

Hát ahogy hazaértek, látták a gyönyörű szép kastélyt, és a feleségeik mint grófnők lettek, ott kényeskedtek egyik szobából a másikba.

– Most már csak meg vagy elégedve? – kérdezték az öregecske feleségeiket

A feleségeik nagyon boldogok voltak. Másnap reggel, alighogy megébredtek, azt mondták ezek az asszonyok:

– Hallod-e! Eredj ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy királyné szeretnék lenni, és palotában lakni.

A szegény halászemberek, mit volt nekik mit tenni, ismét elballagtak szomorúan a víz szélére. Azt kiáltották:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem.

Eltelik egy kis idő, előjöttek a halak:

– Hát most mit akar a te feleséged?

– Királyné szeretne lenni, palotában lakni!

– Eredj haza! Úgy van, amint kívánta!

002

Ahogy hazaértek a szegény emberek, nem győztek csodálkozni: a gyönyörű palotákon, a sok fényes katona majd elvette szemevilágukat. Mind vigyázzba vágták magukat a szegény halászok előtt, amikor elhaladtak előttük. Mikor végre bejutottak a hosszú lépcsőn, sok szobán keresztül, azt kérdezték az öregecske feleségeiktől:

– No, asszony, meg vagy-e már elégedve a sorsoddal?

– Meg – felelték az öregecske asszonyok boldogan.

Alighogy megvirradt másnap, azt mondták az asszonyok:

– Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd meg neki, hogy most már császárné szeretnék lenni, és olyan palotát, várakat akarok, amilyen a világon sincs.

Hát csak addig erősködtek, hogy vissza kellett mennie a szegény halászoknak a víz szélére. Mondták is nagy szomorúan:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem.

Zavaros lett a tenger vize, hullámzott, és csak sokára jöttek elő a pontyok, mérgesen:

– Hát mit akar a te feleséged?

– Most meg császárné szeretne lenni, és olyan palotát és várakat, amilyen a világon sincs.

– Igaz, hogy ezért sem dolgozott – mondták a pontyok –, nem is érdemli, de menj haza, úgy van, ahogy kívánta!

001

Hazamentek a szegény emberek. Alig tértek magukhoz a nagy ámulattól, olyan fényes paloták, várak és udvari népség volt mindenütt. Azt kérdik az öregecske feleségeiktől:

– Most már csak meg vagy elégedve, mert én többet nem megyek vissza a pontyhoz!

Az asszonyok nagyon boldognak is látszottak…

De másnapra kelve ismét csak azt mondták az uraiknak:

– Hallod-e! Eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy én a világ úrnője szeretnék lenni Azt akarom, hogy mindenki nekem hódoljon, és leboruljanak az emberek a lábam előtt. A birodalmam a világ egyik végétől a másikig érjen!

Hiába tiltakoztak, szabódtak a szegény halászok, csak vissza kellett menniük.

Mondták is szomorúan:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem.

Ott kellett állniuk nagyon sokáig. A tenger haragos lett, hányta a habot, tajtékzott, és úgy hullámzott, mint még soha. Egy helyen zavaros lett a víz, és nagyon-nagyon sokára felbukkantak mind a halak.

– Mit akar a te feleséged?

– A világ úrnője akar lenni, és hogy a világon mindenki a lába elé boruljon.

– Jól van – mondták a halak –, ha azt hiszi, hogy munka nélkül élhet, és másokon uralkodhatik, hát legyetek ismét halászok. Eredjetek haza, megtaláljátok öregecske feleségeiteket a halászkunyhóban!

pisztrang-sult-burgony-korettel

Úgy is lett. Ott találták a szegény halászok a kis halászkunyhóikat, és benne az öregecske feleségeiket. Akik rendre hadban állnak bal-sorsukkal. Bibircsókkal a képükön…

(…)

Lassan időszerűbb, mint anno! És most már talán érthető is Gyurcsány Ferenc egykori gondolata. Tíz esztendő nagy idő! Íme:

“Aki egyszobás lakással rendelkezik, kétszobásat akar, aki kettővel, az hármat, aki hárommal, az családi házat szeretne. És akinek egy öregecske felesége van, annak joga van egy fiatalabbra.”  

*csomó öreg halász – nem tévesztendő össze 200.000 közmunkással!

TÉNYLEG EGY BŰNÖZŐ BALFÉK? – ötvenhat hónap börtön, az elérhetetlenért

Vannak mondatok, melyek különös értelmet nyernek, ha azok, akik kimondják, valami ellen, vagy éppen a legújabb világmegváltásuk jegyében mondják. Merjünk nagyok lenni! Így szól a varázsige, amit elhíresülten, a „merjünk kicsik lenni” megfontolással szemben alkottak jelenünk forradalmár vezetői. Kétségtelenül több elszántság és bátorság kell annak akarásához, hogy a számunkra addig elérhető helyett a valódi elérhetetlen felé nyissunk, de a vállalt kockázat valódi képességek nélkül nem több, mint vakmerőség, bárgyú erőlködés. Sőt, olykor erkölcsi mélypont, bűncselekmény, melyből példát farag az igazságszolgáltatás. Válaszul a cselekedetért a nekibátorodottat vádlottá, bevállalt művét pedig büntetendő tetté minősíti a bíróság, ötvenhat hónap sittre küldve egy alig huszonkét esztendős kölyköt.

0001

Nem nehéz elképzelni, mit gondolt aznap, a rengeteg pénz láttán, a közelmúltban pénzszállítóvá vált – az őt ismerők szerint – visszahúzódó, gátlásos fiú, Jakab Richárd, egy az “életben maradásért vergődő”, tehát átlagos budapesti nagycsalád középső gyermeke. Akinek bizonyos dolgok évek alatt sem léphettek túl az álom kategórián, aki megértően vette tudomásul, évről évre, hónapról hónapra, hogy a szükségletek szigorú korlátjai alig léphetik túl a mindennapi betevő falatra valót. Nehéz volna felmenteni, de nem nehéz elképzelni, miféle évek alatt felgyülemlett vágy lett úrrá egy szemüveges, visszahúzódó, még szinte gyermek emberen, amikor a zsák pénzzel és szolgálati fegyverével nekilódult. Merjünk nagyok lenni! Ezt gondolta, mert a jobban teljesítés országában esélye sem volt, hogy a havi keresményéből akár csak egyetlen évek óta dédelgetett álmát is megvalósíthassa! Ezért lopta el a rá bízott pénzszállítmányt!

Tudta jól, hogy amit tesz, az bűncselekmény, tisztában volt azzal, hogy tettéért felelősségre vonják majd, de nem tudott ellenállni, vitték, hajszolták az álmai. Szeretett volna egy új szemüveget, egy divatos nadrágot, cipőt magára ölteni, a reklámokból milliószor megbámult játékkal játszani, birtokolni egy vadonatúj órát, mobilt, tabletet… Ki tudja, még mi mindent, amit mindaddig nélkülözni kényszerült. Tudta, hogy amit tesz, az gazemberség, meg azt is tudta, hogy az otthonról magával hozott tisztesség mellett ezek a holmik örökké csak másoknak adatnak meg. Másoknak, a gazdagoknak, az egyenlőbbeknek, akik közelébe soha nem férkőzhetett.

És most mindez az övének tűnhetett!

Moziba ment szórakozni, felnőtt klubba, hús-vér nők közé, hogy narancsitallal a kezében álmodozhasson tovább, új farmerban, új sportcipőben, vadonatúj karórával a kezén, huszonkilenc ezer forintos szemüvegben, mely végre nem volt karcos és nem sebezte tovább az arcát… Merjünk nagyok lenni! Egyre csak ez járt a fejében. A mondat, ami állítólag értelmet ad a nemzetünknek, amitől jobb és értelmesebb lesz az életünk. És közben tudta jól, mert éreznie kellett a hurok egyre szorosabbá váló ölelését. Készült az öröm végére, a legendák szerint az életét is eldobta volna, csendben kért bocsánatot a szüleitől, egy szerencsétlenül megírt levélkében. Azt mondják, búcsúlevéllel a zsebében fogták el, hajnal felé, éppen csak órákkal a vélt örömök után.

1_o_20140523_0012_HZ

Legkorábban jó két és fél év múlva, – ha úgy ítélik meg, hogy jó magaviselete ezt megengedi -, szabadulhat. Huszonöt évesen kezdhet újra egy folytathatatlan életet, egy örökre elvett értékrend szolgálatát. Munkát és szerelmet talán soha nem fog találni, csak megőszült, tönkrement szülőket, egy örök szégyenkezésre ítélt családot, az ő mérhetetlen szeretetükkel. Meg a fiúk által eljátszott tisztességükkel.

Akkor, a szabadulása napján, még mindig, minden rádióból és televízióból ugyanaz a bátorító mondat fog ömleni:

Merjünk nagyok lenni!

Három millió forintot költött az ellopott huszonöt millióból. A szülei még reménykednek, hogy a keletkezett kár megtéríthető, hogy a jóformán ki sem próbált holmik, melyeket a megrészegedett ifjú bevásárolt, visszaválthatóak… nyolc napon belül. Akkor is reménykednek, ha ez lehetetlen, mert a pénzszállító cég hajthatatlan és a példás büntetést követeli! Mert ez a dolgok rendje. Ez a törvény, az igazságszolgáltatás alapja.

„– A fiam nemhogy nem bűnöző, de a légynek sem tudna ártani – mondta keserűen a Blikknek a fiú édesapja, aki tanúskodott fia ügyében. Richárd úgy tervezte, hogy a szexklub-béli kaland után inkább végez magával, mint hogy a rendőrök kezére kerüljön. Mint kiderült, búcsúlevelet is írt, amelyben közölte: szüleinek nem lesz vele több gondjuk, ne aggódjanak miatta.

3_o_20140523_0002_HZ

Richárdot a zsaruk az éjszakai kaland után az utcán elfogták. Gyorsított eljárásban a Pesti Központi Kerületi Bíróság jelentős értékre elkövetett sikkasztás, valamint lőfegyverrel visszaélés bűntette miatt ítélte el a fiatalembert. Az ítélet nem jogerős. A bíróság J. Richárddal szemben, a másodfokú eljárás befejezéséig lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el.”

Jakab Richárd, a csúnyácska fiú, akivel nem álltak szóba a lányok, aki nem tudott soha egyetlen pillanatra sem imponálni társai előtt a másoknak mindennapos javakkal, a rekordgyorsasággal meghozott elsőfokú ítélet után még néhány hétig vár a másodfokra, aztán megkezdi börtönbüntetését.

3_o_20140523_0007_HZ

( Köszönet a Blikk fotóiért! )

Senki nem meri őt sajnálni, senki nem mer arról beszélni, hogy ő mit tett volna a helyében. Hogyan dolgozta volna fel, hogy soha nem lehet egy normális cipője, nadrágja, szemüvege és órája, hogy birtokolhat egy tabletet, játékot… hiszen ezek a dolgok neki nem járnak, elérhetetlenek! Ráadásul csak alig pár millióan élnek ugyanilyen nyomorultul, mint ez a lúzer bűnöző.

Hogyan is lehetne másokat a bűnre bíztatni, egy végtelenül igazságos és tisztességes országban, ahol senkit nem hagynak az út szélére kerülni, ahol minden és mindenki jobban teljesít?

Merjünk nagyok lenni!

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

GYERMEKNAP – a felnőtt gonoszság egyetemes emléknapja

„A gyermek nem egy dolog, nem egy szék, nem egy kocsi. Nem tehetsz vele azt, amit akarsz. Általad lett, de nem a tulajdonod, nem tartozik hozzád. A létezéshez tartozik. Te legfeljebb a gondviselője lehetsz; ne akard birtokolni.”  Osho

0002

Május első vasárnapja az édesanyáké. Az utolsó a gyermekeké. Még jó, hogy mindkettő egyazon hónapban letudható, ebben a mindent pénzben mérő világban! Az elsőre még, a másodikra már nem jut más, csak makogás! A kapzsi ingatlanmilliárdosok már vagy háromszor felparcellázták és eladták a Holdat, miért ámulnánk az emberiség gigantikus és kifogyhatatlan ötletein az emléknapok kapcsán? Minden és mindenki eladható, megvehető, a felnőtt gonoszság tárháza pedig kifogyhatatlan.

0006

Mi, fölnőttek…Ha öregekről, betegekről, netán halottakról szólunk, írunk, megpróbáljuk elhitetni a bennünk lakozó mindenféle jóság megnyilvánulásait. Szépelgünk. Soha nem hibázunk. Képmutató módon átírjuk a valóságot, kozmetikázunk, aztán megveregetjük vállainkat: lám, azért mégiscsak emberek tudunk mi maradni, ha kell, összefogunk az „ügyek mentén”. Bőszen gondolunk mindenkire!

Gyermekekre gondolni más!

0005

Olyan, mint amiről azt gondoljuk, nyilván nem lehet elrontani, mert a gyermek az ráér elnőni, elfelejteni; felfogni sem tudja, amint kifosztják, megalázzák! Csak felnőtt eszelhetett ki olyan gazemberséget, mint önmaga megünneplését. Ez a diadal a gyermeknap!

A felnőtt, aki beleszólhat a gyermekek fogantatásába, dönthet a megszületésükről, elhatározhatja, mivé „lehessen” aki egyszer már világra jött, megfenyítheti, ha nem neki tetsző a viselkedése, megfontolhatja, miféle szabadságot ad neki, végül elvárhatja tőle, kötelezheti, akár törvények útján is a hálára, elvégre, megengedte, hogy gyermekből felnőtté váljék. Egyszer egy évben mégiscsak eljátszhatja, hogy ünnepli!

A gyermekkor történeteit meséknek nevezzük. Úgy építjük valamennyit, hogy a hallgatóság kicsiny szívét melegség járhassa át, együtt érezve a történetek szereplőivel, hőseivel, hogy megélhessék gyermekeink az igazság győzelmét. Mert jól tudjuk, ravasz módon, hogy a való életben „igaz” nem leselkedik ránk… Azt hazudjuk mindegyre, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a méltó büntetését, miközben tudjuk jól, hogy az egész csak átverés, hazugság, aljas gonoszság! A fölnőttek büntető törvénykönyvei ugyan megemlítik a csalás kategóriáit, melyek a tudatos félrevezetésen alapulnak, a mesék mindössze a „kegyes hazugság” kategóriába esnek. Ez illeti meg a gyermekeinket!

0004

A mában játszódó mesék korát éljük. Amikor bocsánatos bűnök, és kizárólag mások által elkövetett hibák között zötyög a szekerünk. Mindenért más a hibás, mindenről más tehet, önhibánkon kívül válunk szörnyeteggé és nem áll módunkban változni, változtatni! Kipusztítjuk az életterünket, feléljük a jövőt, műanyagokkal, pótlókkal és kiegészítőkkel éljük a „mi lenne, ha” világát. Közben tartunk egy jó kis gyermeknapot, lesz bábelőadás, táncbemutató, vattacukor, meg dupla hamburger, nagyvárosainkban égnek eresztünk halott és elveszett gyermekekre emlékező lámpás lufikat, lesz rengeteg koncert, meg tűzijáték, csupa ámulat és bámulat, s ha nem volnánk túl az országgyűlési választásokon, még békemenet is kígyózna a gyermekeinkért… mert persze, most minden értük és róluk szól!

Miközben több százezer gyermek naponta éhes. Egymásról lemaradt, szakadt ruhácskákban, sokszor lábbeli nélkül tolonganak a mélyszegénységben élő milliók gyermekei 2014-ben Magyarországon, miközben a „Lakjon jól minden gyermek” gúny-szlogen mögé bújt fővédnök boszorkány, koromfekete Audijával tekergi körbe e szégyenletes tartományt… Ha betegség, szükség, vagy éhség ront rájuk, egyre több és több hatalmasságot irritál a puszta jelenlétük, látványuk, alig győzik eltakarni szemeiket, önmagukat óvón, ezek a hétpróbás gazemberek! Ők, akik most majd az ünnepségekre autóztatják magukat, beszédekben emlékeznek meg a jobban teljesítésről, a kirobbanó formáról, meg az atyaúristenről, aki senkit nem hagyott az út szélén! Aztán vetnek némi koncot az ötszázezredikként megvásárolt ferences atya nyomában sírdogáló nyomorultaknak és lám, kipipáltatik a gyermeknap!

A véleményünkön túl, kérjük, olvassanak el figyelmesen egy cikket, ami már majdnem két éve jelent meg, így a helyzet azóta – gyanítjuk – sokkal rosszabb:

„A hétvége után éhesen iskolába induló, a nyári szünetben meleg ételhez csak alig-alig jutó gyerekeket nem csak a harmadik világban készült felvételeken láthatunk, hazánkban is még mindig létezik – és egyre nagyobb méretű – a probléma: mintegy húszezer gyermek szó szerint éhezik, további félmilliónak pedig rendszeresen nélkülöznie kell.

0001

Az alultápláltság, illetve a rossz minőségű élelmiszerek rendszeres fogyasztásából adódó túltápláltság is főképpen a szegénységben élő családok gyerekeit érinti. Hazánkban túlnyomórészt minőségi éhezésről beszélhetünk, ugyanakkor egyre több helyen jelenik meg a mennyiségi éhezés is, főleg azokban leszakadó a térségekben, ahol a legtöbb család él a létminimum alatt, mélyszegénységben: „Korábban azt tapasztaltuk, ha egyszer-kétszer kimaradt a vacsora, vagy a gyerek akár többször is éhes maradt, nem állt össze nekik, hogy ez valójában az éhezés állapota. Ma már sajnos ők is tisztában vannak azzal, hogy ezt éhezésnek hívják” – nyilatkozta Király Gábor, a Gyermekétkeztetési Alapítvány elnöke a Népszabadságnak, aki az elszegényedést már a középosztálynál is érzékeli.

Az éhezést, alultápláltságot és a gyermekszegénységet lehetetlen egymástól függetlenül vizsgálni vagy kezelni.

„A magyar gyermekek 20 százaléka él az EU-ban általánosan elfogadott szegénységi küszöb alatt. Az EU mérések szerint a 2,2 millió gyermek közül 430 ezren nagyon szegénynek tekinthetők, de a szociológusok szerint a jelenlegi válságban már 600 ezer gyermek súlyosan érintett.” – derül ki a KSH létminimum-számításának elemzéséből. Egy tavalyi, az ENSZ Élelmezési Világnapja alkalmából tartott konferencián a Magyar Szociális Fórum arra hívta fel a figyelmet: „ Magyarországon 23 százalékos azoknak a súlyos anyagi nélkülözésben élőknek az aránya, akik nem tudnak megfelelően táplálkozni, vagyis – nemzetközi normák szerint – alultápláltak. Ez azt jelenti, hogy nem jutnak hozzá minden második nap húshoz vagy halhoz”.

0003

A Tárki Monitor 2012-es évre vonatkozó, Egyenlőtlenség és polarizálódás a magyar társadalomban c. jelentésében a szegénység olyan mélységeit mutatja, amire senki sem számított: számításaik szerint ma Magyarországon több mint 4 millióan (!) élnek valamilyen mértékű nélkülözésben. „A szegénység kiterjedtségével párhuzamosan növekedett annak mélysége is, tehát a szegények nemcsak többen lettek az elmúlt időszakban, de távolabb is kerültek attól, hogy ebből a helyzetből kikerülhessenek. (…) A szegénységi profilt vizsgálva az első és legfontosabb jellemző, hogy a szegénységben élők több mint negyede (28 százalék) gyermek, további 14 százalék pedig fiatal, 18-24 éves.” A statisztikák elkeserítőek: a gyermekes családok 41%-a, nagycsaládosok 60%-a, az egyszülős csonka családok 45%-a szegény. Ráadásul „A szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők felülreprezentáltak a gyermekek (52 százalék), (…) a női háztartásfővel élők (58 százalék), a legfeljebb általános iskolát (73 százalék) vagy szakmunkásképzőt (53 százalék) végzett háztartásfővel élők, (…) az egyedülálló szülős (73 százalék) és a pár 3 vagy több gyermekkel típusú háztartásban élők (61 százalék), valamint a roma háztartásfővel élők (92 százalék) között.” Láthatók tehát azok a tényezők, amik a legmagasabb szegénységi kockázatot jelentik: a háztartásfők alacsony végzettsége, munkanélkülisége, a több gyermek, az egyszülős háztartás, ill. a roma származás.

A KSH létminimum-számításai alapján „ma a lakosság 30%-a, mintegy 3 millió ember él a létminimumon (73 ezer forint/fő/hónap) és az alatt. Az EU módszertana alapján – eszerint a szegénységi küszöb az átlagjövedelem 60%-a – a szegények aránya 17% (ami 1,7 millió főt jelent). A 10 milliós Magyarországon – a KSH szerint – 1,1 milliónyian tartósan leszakadtak a társadalomról, többszörösen hátrányos helyzetben, kirekesztettségben élnek.”

Ezeknek a családoknak a helyzete egyértelműen meghatározza gyermekükét is, esélyeiket, kilátásaikat (vagy inkább kilátástalanságukat). Az érintett gyerekek állami segítség és társadalmi összefogás nélkül, egyedül biztosan nem tudnak kitörni az – egyébként újratermelődő – nyomorúságból.

Ők igen gyakran csak az iskolában, óvodában jutnak meleg ételhez, a gyermekétkeztetés viszont ugyancsak problémás terület. A Gyerekesély Közhasznú Egyesület számításai szerint „mintegy 500 ezer rászoruló gyermek nem jut hozzá a nyári gyermekétkeztetés lehetőségéhez, elsősorban azért, mert a pályázati feltételek változásával a települési önkormányzatok egyre csökkenő számban élnek ezzel a lehetőséggel. (…) Pályáztatás helyett az önkormányzatok számára kötelezően előírt és a központi költségvetésből finanszírozott szolgáltatásnyújtás lenne a legmegfelelőbb.” További hiányosság a gyermekétkeztetés alulfinanszírozottsága is: „A mostani napi legfeljebb 440 forint/fős költség, amit az állam biztosít 2012-ben ugyanennyi, 2011-ben 370 forint volt. A központi költségvetésben erre a célra elkülönített 2,4 Mrd forint 2009 óta nem változott. Ez összességében jelentős reálérték csökkenést jelent.” Az Egyesület egyébként erről szóló állásfoglalásában megfontolandó lépések sorát teszi közzé.

kisangyal-scaled1000

Mindezeken túl valószínűleg a jelenlegi családpolitika, segélyezési politika tovább mélyíti majd kilátástalanságot, hiszen ott, ahol az önkormányzat dönthet arról, ki „érdemes” a támogatásokra, kinek van ehhez kellőképpen rendben tartva a portája, ki mehet el közmunkára, szubjektív megítélés alá esnek majd a rászoruló szülők, ennek függvénye lesz az ő és gyerekeik megélhetése. Egyre kevesebb „segély” jár egyre rövidebb ideig, egyre szűkebb rétegnek – még Európai Uniós viszonylatban is -, miközben a rendszerváltás óta ma él hazánkban a legtöbb szegény család és gyermek.  Bár Magyarország valóban sokat költ családtámogatásra, ezek inkább csak azokat a családokat célozzák és segítik, ahol a szülők legalább egyike dolgozik. Ugye értjük: ha a „nem elég dolgos” családokat büntetjük, a gyerekeik jövőjét vesszük el.

Az a nagyjából – a KSH számítása alapján is – félmillió gyerek meg valahogy folyton kimarad a számításból.”

(Forrás: http://www.csagyi.hu/Gyerekszegénység és alultáplált gyerekek itthon)

AZ ALAGÚT VÉGE? – az adósságaival bennünk élő ember

„Azt soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen. Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni. Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más. Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem – mert én hiszek benne, hogy azt a növény is érzi -, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, akkor gyönyörűséges növény lesz belőle. Ha nem, akkor nyomorult növény – de ugyanaz a fajta, másik nem lehet! Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet. Hogyha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e.”  

Ranschburg Jenő

Ala3

Az elmúlt idők barátságai akkor változnak legendává, amikor néhai barátunk vonásai, felejthetetlennek gondolt gesztusai, mondatai törlődni kezdenek. Egyre ritkábban jut az eszünkbe egynémely megnyilvánulása, s a hangját, amit éveken át hallani véltünk, amikor a fülsiketítő forgalomban odaátra bámultunk, már nem tudjuk felidézni. Mindenestül, nyomtalanul elvész…

Nevezzük őt egyszerűen csak Tamásnak. Talán az egyetlen neve volt, amit szinte senki nem ismert. Ha bemutatkozott, nem tartotta fontosnak, hogy a nevére emlékezzenek. Nem volt különösebben kemény kézszorítása, szeretett gyorsan túlesni az efféle gyarló érintkezéseken. Pacsi. Így devalvált minden tenyerest. Talán azt gondolhatnánk, illetlenségből rontott ajtóstul a házba, de a találkozás legelső pillanatától az utolsóig mesélt. Nem eresztve másnak, hogy szóhoz jusson. Mintha soha többé nem találkozhatnánk, s most a legvégére kell érni a történetnek.

Valójában alig ismertük egymást, amikor először kért. Furcsa volt, még soha nem találkoztam hasonlóval. A remegő kézzel írt verseit bízta rám, vakon megbízva bennem, nem kérdezte, van-e időm, vagy hasonló, csak, hogy szedjem ki, csináljak belőlük olvasható oldalakat. Akkor még nem sejtettem, hogy a könyvét szerkesztem. Összefutottunk, beszéltünk egy keveset, általában semmitmondó szövegeléssel az utcákon hagyott hóról, a kövérre hízott nőkről, meg a túlvizezett fröccsről, amiért nagyon tudott haragudni, aztán az oldalán lógó tarisznyából előhúzott néhány gyűrött, maszatos papírlapot, teleírva gyönyörű rímekkel, rigmusokkal. A kezembe nyomta, mint valami ajándékot, s nem engedte, hogy ne örüljek neki…

Munkát adott, s olykor pénzt kért. A sors fintora volt, ez is, nem elég, hogy a munkámért való fizetséget egyre csak halogatta, mindig volt olyan bátor, hogy a búcsúzás pillanatában érdeklődjön „anyagi hogylétem felől”.

Adtam neki. Olyankor is, amikor magamnak is alig jutott. Valahogy úgy éreztem, hogy több a kettőnk dolga az egyszerű barátságnál, meg aztán reménykedtem is.

Titkon, mindig egy újabb, vadregényes könyvről mesélt. Az alagút vége – ez lesz a címe. Ezt mondta, meg, hogy a versek már mind készen várakoznak a fejében. Csak ideje nincs, hogy papírosra firkálja. Meg aztán az igazat megvallva, papírosa sem igen volt. Ha kért, azt is adtam neki. Meg tollat, s ha délelőtt futunk össze, a tízóraimat is megfeleztem volna… Nem tartottam számon az adósságát!

Ő viszont mindig felemlegette. Valahányszor kért, előbb mindig megköszönte, hogy gondoskodtam róla. Különös ember volt.

Mondják, a később híressé váló művészek életükben általában kiállhatatlanok. Olyanok, akik miatt átsietünk a túloldalra, még, mielőtt észre vehetnének.

sztUtolsó találkozásunk alkalmával egy üres papírlapot csúsztatott a kezembe. Azt mondta, rám bízza, mit hozok ki belőle. Megbízott az ízlésemben, s arra kért, ha hibára bukkanok, javítsam. Aztán halkan, hogy senki se hallja, megkérdezte, tudok-e nélkülözni, csak egy keveset. Tudtam. Elbúcsúztunk, és nem gondoltam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni az adósomat.

Elképzelni sem tudom, hol lehet AZ ALAGÚT VÉGE? – az adósságaival bennünk élő ember már évekkel ezelőtt itt hagyott. A minap kezembe vettem a könyvét, amit „hitelbe” szerkesztettem. Ígérte, de végül soha nem fizette ki a munkámat…

A legutolsó oldal sarkából egy papír fecni csúszott ki hirtelen, girbe-gurba kézírásával. A sorok messziről érkeztek. Úgy tűnt, a mennyországból. És míg olvastam, egyre jobban elszégyelltem magam. Lehet, még mindig élhetne a barátom, talán verseket is írna, gyűrött papírlapokra, grafitceruzával, ülne a kisfröccs mellett, átláthatatlan cigarettafüstben, remegő kézzel.

Már nem emlékszem, miért engedtem el a kezét, de a hiánya egyre fájdalmasabb. Úgy szeretnék neki adni, most is, az egyre kevesebből…

Lassan öt éve már, hogy nincs velünk ez a konok,  az adósságaival bennünk élő ember…

NEM VISSZAVÁLTHATÓ – lejtmenetben az újrahasznosíthatatlantól a szemétig

Aki nem képes leszokni legádázabb ellenfelünkről, a folytonos nosztalgiázásról, és mindegyre felemlegeti, ami akkor, a régmúltban annyira jó volt, nyilván elfogultsággal gondol nagyobbacska gyermekkorunk egyik első pénzkereseti forrására, az üvegezésre. A dolog szinte minden jóravaló családban előbb-utóbb kitermelte „áldozatát”, lett valaki, az üveges, aki figyelte, felügyelte és begyűjtögette a heti, hétvégi termést, a Zöldszilvánis literes flaskát, a Fonyódi ásványvizes palackokat, aztán a folyamatosan ürülő Ászokos sörösüvegeket, meg a Márkás, Traubis üdítősöket.

Üvegesnek lenni érdem volt. Státusz, ahogy ma mondanánk…

0003

Az alkalmi keresmény olykor elérte a húsz, huszonöt forintot, mely az akkori idők alig ezer forintos felnőtt fizetéséhez képest komoly kis summa volt.

aHetente olykor kétszer vitt az út a boltig, a zötykölődő, zörgő üvegekkel, aztán a típusok szerinti pultra helyezés felejthetetlen mozdulataival. Ahogy az izgalom is emlékezetes maradt, ha valamelyik flaska mégsem felelt meg, nem volt visszaváltható, mert osztrák, mert cseh, mert csavaros fejű… és még ki tudja, miféle kifogások alapján kerülhettek vissza, a hálós szatyorba. Előkerült a tömb, az üvegvisszaváltó jegyekkel, meg a soha írni nem akaró golyóstollal, aztán a hátlapon némi összeadás, elől az összeg, aláírás és pecsét, mert pecsét nélkül az egész jegy érvénytelen… A maradék pedig slattyogott velünk haza, ballagott a felesleges, az újrahasznosíthatatlan egyenesen a szemeteskukákig…

0006

Akkoriban még nem volt szelektív gyűjtés. Nem gondolkoztunk a bolygó haldoklásáról. Májusban cserebogarat, júniusban lepkét fogtunk, s a vakációt a Balaton partján a szúnyoghálóból eszkábált merítőhálóink áztatásával töltöttük, százszámra összefogdosva a kishalakat. A nyarakra üvegezésből összegyűjtögetett pénzecskéinkkel érkeztünk, tanultuk és gyakoroltuk a spórolást, gazdálkodást…

0005

Évtizedek óta nem jártunk a Balatonon. Ahogy cserebogarat, meg káposztalepkét sem igen látunk már egy ideje, s mondják, hogy a déli part kishalait is hiába keresnénk a hatalmas kövek között. Nincs már köztünk, meg gyermekeink közt sincs „üveges”. Merthogy nincs már nagyon üveg sem, ha van, az automatákba hordjuk. Az üvegekért kapható forintok értéke alig mérhető, s a lurkóink sem készülnek kevéske spórolt vagyonukkal a magyar tenger partjára.

(2014. május vége felé, túl az országgyűlési választásokon, egy héttel az EU képviselők választása előtt, pár hónappal a helyhatósági választásoktól…)

0004

Magunkról a leginkább azt érezhetjük, mint egykor a nem visszaváltható üvegekről. Újrahasznosíthatatlanná, feleslegessé váltunk, elhasználódva a mindennapos viaskodások miatt. Kis szerencsével még ránk akadhat egy hajnali guberáló, akit nem érdekelnek a kincsek, a nagy csodák. Csak az életösztöne, ami képes felülírni mindent. Rátalálni valamire, ami az adott napnak értelmet ad.

0002

Használtak lettünk drágám,
Használt a szerelmünk.
Használt a bánatunk és
Használt lett mindenünk.
Használt a házunk, a kertünk,
Meg az idegrendszerünk.
Használt a szemünk, Használt a szánk,
Használt az orrunk és fülünk.
Használtan érzünk és
Elhasznált hangokat adunk és veszünk.
Használt a lábunk között a tér, és a remény.
Pedig valamikor vadonat
újak voltunk mindannyian.
Begörcsölünk lassan
és ezt nem tudjuk kiheverni.

Használtak lettünk, bizony.
Nézzük csak egymást teljesen elhasználódva.
Pedig valamikor vadonat újak voltunk.
Begörcsölünk lassan …
Nem tudunk mit csinálni.
Begörcsölünk, lefáradunk …
Használt a házunk …
Hát, szép dolog az …
… az idegrendszerünk …
… szép dolog az elmúlás.
Az a jó benne hogy elmúlik az is …

(A.E.Bizottság)

NEM BESZÉLÜNK RÓLA – a létbizonytalanságból odaátra tántorgókról

„Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna.”  J. D.Salinger

A legutóbbi idők egyik legfelkapottabb kifejezése a „személyiségmarketing”. A legújabb kor modern fogalma kétség kívül azóta terjed a mindennapi szóhasználatban, mióta nem munkát keresőkről és munkahelyeket teremtőkről beszélünk, – ha a megélhetés problémáiról szólunk, vagy hallgatunk -, hanem munkaerőpiacról. Ahol minden szereplő legfőbb értéke maga a munkaerő, mely eladható, ha a piacnak éppen szüksége van rá.

0004( A pénz és hozzáértés olykor teljes hiányában! ) Mint egy pincéből padlásig vágtázó hullámvasút, úgy működik alattunk és általunk ez az észvesztő őrület, amiben kitolódtak a tanulásra fordított időszakok, a fiatal és értékessé vált munkavállalókat levadásszák, használják, majd lecserélik, úgy kb. tíz évente, s azután lehet kezdeni újra, meg újra az érvényesülés próbáit. Egy életben átlag háromszor, esetleg négyszer, így az újjáépítésre mindig kell egy újabb és újabb évtized… Tudatosságot, folyamatos készenlétet vár el tőlünk ez a világ, melyben mindenki számára egyetlen alap létezik, és az a bizonytalanság! Az elvárások szerint be kell vállalnunk a módszert, mely segíthet, hogy egy adott típusnak megfelelőek legyünk, egyformákká, bármire alkalmassá, alkalmazhatóvá váljunk – tehát el kell felejtenünk az egyéniségünket, ambícióinkat, hogy a tehetségről ne is beszéljünk!

Dr. Törőcsik Mária marketingszakértő, kutató, egyetemi tanár, a terület legkiválóbb ismerője röviden így foglalja össze a lényeget:

„ Én úgy látom, itt az idő, amikor mindenkinek át- és újra kell gondolnia önmagát, meditálnunk kell azon, kik vagyunk és merre tartunk, mert a feladat nem könnyű, és az idő kevés arra, hogy megtaláljuk a helyünket.”

0002

A személyiségmarketing egyik legfontosabb területe maga az „arcpiac”, mely a legkevésbé sem tartja értéknek az egykori „örökkön & örökké” mítoszát, helyébe a pillanatemberek néhány ezred másodperces csillogását helyezi, és várja el, boldog boldogtalantól. Mindenki erre hajt, látszólag mindenki önként vállalja, hogy beszálljon ebbe a pillanatokig bárkiből sztárt faragni képes álvilágba, ezért tanulunk pózolni, váltogatunk profilképeket, mutatunk önmagunkról hajmeresztően idegen arcot, vagy ahogy a régiek mondták: kifordulunk önmagunkból.

Megpróbálunk mindegyre mindazoknak megfelelni, akik éppen az elérhetetlenségük mítoszával hódítanak. Percemberek leszünk. Így próbáljuk elfedni a felkészületlenségünket, a testi hibáinkat, „lejárt szavatosságunkat”, ezért van, hogy egyesek, túl az ötvenen nekilátnak az újravakolásnak, idétlen ruhákba bújva, álarcban hancúroznak, hogy trendik és kúlok legyenek, mert rettenetesen félnek a jól megérdemelt süllyesztőtől, a kallódástól. Miközben persze röhejessé, és egyre szerencsétlenebbé válnak erőlködéseikkel.

Egyesek ebben a színlelt piaci zsongásban elmagányosodnak, magukra maradnak, hogy aztán magányos estéiken az alkohol és a kábítószerek ketreceibe bújva merengjenek el az értelmetlenné vált életükről. Bezárkóznak és félni kezdenek, nehogy valaki rájuk nyissa az ajtót, mert akkor újra vihogni, pózolni kell, ami egyre nehezebb. Aztán dobbantanak…

0003

A szakemberek, közgazdászok, pszichiáterek persze azt tanácsolják, hogy maradjunk önmagunk, mert tudják jól, hogy csak a valódi értékek maradandóak, velük már senki nem törődik. Túl bonyolult szimplán önmagunkká válni! Sokkal szívderítőbb átgyúrni megunt és deformálódott testünket, felváltani klasszikus gondolatvilágunkat, mint kitartani és gondozni mindazt, amivé váltunk, mert önmagunk értékrendje nyilván elavult, érettségünk unalmas és felhasználhatatlan a külvilágnak. Ezt gondoljuk, ebben próbálunk újraéledni, a mindenáron való megfelelés mozgatja mindennapjainkat, miközben a mocsár egyre mélyebbre húz, s van, aki végleg süllyedni kezd. Mert az meg sem fordulhat a fejünkben, hogy nem velünk, hanem a piaccal van a baj!

0006

Valaha azt tartották, ha nem megy a kupleráj, nem a bútorzatot, a garnitúrát, a manírt kell lecserélni, de madámostul, mindenestül az összes leányt, mert lássuk be, maga a műsor kelendő!

Ott állunk, bambán, a nagy munkaerő piacon, millió és millió elkeseredett munkáltató, állást kínáló, munkaerőt kereső vállalkozó előtt és nem tudunk élni a marketing legfőbb fegyverével, a reklámmal. Hús-vérségünk megismertetését, ami az egyébként mindenkitől elvárt, de soha nem tanult helyes önértékelés terméke volna, képtelenek vagyunk használni a jobbik eszünket. A munkák így rendre a nálunk szerencsétlenebb és értéktelenebb emberek ölébe hullnak, irányítani kezdenek a másod- és harmad-vonalbeliek, aztán jobb, ha odébb állunk és lemondunk álmainkról!

Néhányan azt kezdik keresni, hogy vessenek véget az életüknek!

0007

Dolgozatunk első részében a gyermekbántalmazásokról írtunk, mert fontosnak éreztük a helyes gyermeknevelés lehetséges irányvonalainak bemutatását, a torzulások okainak kutatását; a legutóbb a gyermeknevelés anyagi vonzatait írtuk körbe, mert fenyegető a nyomor, az elszegényedés; most eljutottunk addig, vajon miként segíthetnék nálunknál jóval életképesebbé tenni gyermekeinket, a következő, majdan rólunk gondoskodni képes generációkat. A mi fontos feladatunk a személyiségmarketing felismerése és átadása, az arcpiac kimunkálása!

„Nem tarthatod magadat reménytelennek, bármilyen szemétre bukkannál benned. Nem mondhatsz le magadról. Ne hidd, hogy csak úgy ki lehet állni az élet forgalmából… hogy bocsánat, megőrültem, megöltem magam, nem veszek tovább részt benne.” Popper Péter

„A harminc éve tartó javulás megállt, és az utóbbi években nem csökken az öngyilkosságok száma Magyarországon – írja a Népszabadság. A napilap cikkében szakemberek a gazdasági válsággal, a munkanélküliség növekedésével és a pszichiátriai ellátás helyzetének romlásával magyarázzák, hogy öt éve nincs elmozdulás a holtponttól.

Magyarországon 1983-ban követték el a legtöbb öngyilkosságot, akkor 4911-en vetettek véget az életüknek. Ezt követően javulni kezdett a statisztika, a kilencvenes évek elején már csak négyezer körül volt az esetek száma, 2000-ben háromezer körüli, 2005-ben pedig csak 2621 esetet regisztráltak. A javulás egészen 2006-2007-ig tartott, azóta azonban az öngyilkosságok száma stagnál.

0005

Az évi 2400-2500 közötti esetszámmal Magyarország még mindig a világ élmezőnyébe tartozik a százezer főre jutó öngyilkosságok számát tekintve. Már nem világelső, mint a nyolcvanas években, de Dél-Korea, Kazahsztán, Fehéroroszország, Guyana és Litvánia mellett a legrosszabb statisztikájú országok között van – ismerteti a napilap.”

Az önsorsrontás a magyar emberek jellegzetessége, védjegye… Bár Dr. Törőcsik Mária tudományos munkáiból többnyire az éppen a legmélyebbről a nulla felé közelítő életszakaszokat szokás kiemelni, sajnos az oda vezető út is megpróbáltatásokkal teli, olykor öngyilkossággal végződik, olykor alkoholizmussal és rengeteg nyugtatóval „tartja életben” az áldozatokat.

„A magyarok 5%-a rendszeresen fogyaszt alkoholt, jellemzően a diplomás, fővárosi fiatal férfiaknak vannak alkohol problémái. Ellenőrizetlenül szedjük a gyógyszereket pszichés problémáinkra – derül ki a 18-75 éves, legalább hetente egyszer internetezők körében végzett felmérésből. Minden ötödik megkérdezett valamilyen gyakorisággal szed nyugtatót, 9%-uk rendszeresen. Bár a kedélyjavítókat az esetek háromnegyedében orvos írja föl, csak minden második fogyasztó járt pszichoterápiára. Legnagyobb arányban az 50-75 évesek, az alapfokú végzettségűek és az alacsony jövedelműek élnek kedélyjavítókkal, ám egyre korábban kezdjük szedni. A mostani 50-57 évesek 47 évesen nyúltak először ezekhez a szerekhez, a fiatalok ma már harmincas éveik elején.

Tragikus a magyarok egészségügyi állapota is. A felnőttek 48%-a nem vesz részt rendszeres vizsgálatokon, pedig egészségi állapotunk kiugróan rossz más országokéhoz képest: a lakosságot a különböző pszichológiai tüneteken túl magas vérnyomás, magas koleszterinszint és túlsúly jellemzi.”

0001

” Ritkán tudjuk meg, hogy pontosan miért lett öngyilkos valaki. A búcsúlevél nem pontos magyarázat. Néha arra gondolok, hogy az öngyilkosság elhatározása nem más, mint az ‘új életet kezdek’ felkiáltásnak egy tragikus változata. Megfigyeltem, hogy az öngyilkosok között igen sok az olyan, aki számtalanszor megpróbált ‘új életet kezdeni’ . És higgye el, ez nem azokra vonatkozik, akik valamilyen nagy horderejű változást akartak magukra erőszakolni. Nem az idült alkoholistákra gondolok, akik számtalanszor elhatározták, hogy hétfőtől nem isznak. Az én gyakorlatomban főleg olyanok fordultak elő, aki számtalanszor elhatározták, hogy ‘holnaptól kezdve’ önzők lesznek. Hogy átcsatlakoznak ‘az életben mindig győztesek’ szektájához. Hogy holnaptól kezdve nem hagynak többé ‘kitolni’ magukkal. Érti? A békés delfinfióka elhatározta, hogy holnaptól kezdve kalapácsfejű cápa lesz. “ Bodor Pál

Tényleg nincs, aki segíthetne?

NEM BESZÉLÜNK RÓLA – miféle anyagi megfontolások vezetnek a gyermektelenséghez?

„Egy régi filmben arról mesélt a riporternek a gyermekotthonaival világhíressé vált szerzetes, hogy személyes kalkulációi szerint, valójában megéri „embert nevelni”. Ahogy hangosan számolgatta: egy gyerek, napi egy euró… hirtelen átfutott rajtam, miféle megfontolások alapján nevel fel valaki két, netán három kölyök helyett, esetleg hatszázat, három, vagy négy ezret? Valójában, milyen „befektetés” ma gyermeket nevelni, mennyi kockázattal jár és egyáltalán, vajon megéri-e, tehát, mennyi a vállalkozás hozadéka?”

A minap a gyermekbántalmazásokról írtunk. Magunk is, évek óta szenvedő alanyként üvöltöttünk róla egy hermetikusan lezárt szobában… Folytatás gyanánt, most körbejárjuk a gyermeknevelés, vagy inkább gyermekvállalás egy igen különös aspektusát, amiről természetesen szintén nem illik beszélni! Mert ez is tabu, mint a verés, rúgás, kukoricán térdepeltetés. Előre szólunk: nem kevésbé veszélyes erről – velünk- gondolkozni, mint azt mérlegelni, vajon mi lesz a folyton bántalmazások közt, félelemben élő gyermekekből? Nézzük, vajon mit okoz majd egy felnövekvő ember, a fiaink, lányaink lelkében a nyomor, a nélkülözés? ( Amiről korábban csak száz éves könyvekből volt alkalmunk értesülni…) Látni, megélni, hogy a szülő, aki adna, nem tud adni; mert vagy nincs munkája, vagy dolgozik, de a munkáltatója nem  értékeli a képességeit, és olykor egyszerűen nem kap a megélhetéshez szükséges fizetést, bért a létminimumhoz! Ha pedig mégis éhbéréhez juthat, döntenie kell, miből, kiéből vesz el, hogy másnak adhasson?! Ez ma Magyarországon valamivel több, mint négy millió embert érint… a lakosság felét! Érthető, hogy nem beszélünk róla…

Az itt következő dolgozat olvasása előtt, kérjük, nézzék el, hogy ma sem csak önfeledten szórakoztathatunk…

FamilyLivingPictureA 168 órának nyilatkozott a napokban Dr. Czeizel Endre genetikus professzor. „A politika hatalma kapcsán emlékeztet arra, miként halt el az 1996-ban bevezetett „felkészülés a családi életre” nevű tantárgy. Magyar Bálint, Pokorni Zoltán még értette, miért fontos, hogy a gyerekek tudják, mi a fogamzásgátlás, mi a felelősség. Majd egyszer csak a téma átkerült Harrach Péterhez, aki azt kiabálta neki, hogy megrontják a fiatalokat, mit képzelnek, hogy szexről meg óvszerről beszélnek. A professzor nem adta fel. Elment Hoffmann Rózsához is, aki azt mondta: Ő hiszi, hogy ez fontos, ám van egy ideológiai párthatározat, amely szerint most az etika és a hittan a lényeg.”

Czeizel a „kevés gyermek” problémája mögött a családi életre való felkészületlenséget határozta meg. De vajon, mit ér az általa megálmodott humánus és tudományos tervezés, a lelkiismeretes felvilágosító munka, ma pedig az azt felváltó „erkölcsök és hittan” tökéletes ismerete, az anyagiak hiányában?

0002

A felnövekvő generációk szembetalálták magukat a gazdasági válsággal, megismerkedhettek a feleslegesség érzésével, aztán a nélkülözés egyre brutálisabb következményeivel, a kallódással, ma pedig nyíltan kénytelenek beszélni a megfontolás tárgyává vált gyermekvállalásról – a gyermektelenség a magyar társadalom egyik legfontosabb kórtünetévé lépett elő. Tudatlanság, az élet-tervezés képességének teljes hiánya, a megélhetési gondok és a torz társadalmi elvárások a spekulációk világáig vezették a magyarokat. Gyermekeik maguk is kárvallottak, megnyomorítottak lesznek, hosszú évekre kódolva a kilátástalanságot, vagy elhagyják a hazájukat, viszik a pereputtyot, mennek cselédnek, prostituáltnak, alattvalónak, mert a megalázottság könnyebb teher az éhségnél…

personal-budgeting-3

Nyilván ezerszer kiszámolták már, mennyibe kerül egy ház, egy otthon megteremtése, hány évig dolgozunk egy jobb kocsiért, mi mindenről mondunk le az átlagos kényelem érdekében? Erről szól minden napunk…

Elgondolkoztak már azon mibe kerül ma egy gyermek felnevelése? Ki vállalhatja ezt fel a felelőssége teljes tudatában? Kijelenthetjük, hogy ma a nagycsaládi létforma, mely egykor a magyarság meghatározó családmodellje volt, gyakorlatilag eltűnőben van?

20121115_AMERICAN_FAMILY_LARGE

A közelmúltban bukkantunk egy biztosító társaság összesítésére, mely A várható kiadások a gyermek életszakaszaiban munkacímet viseli. „Talán sokkolóan hangzik, de egy közelmúltban készült felmérés alapján átlagosan alsó hangon is legalább 13-15 millió forintba kerül egy gyermek felnevelése. A kutatások szerint egy csecsemőre nagyjából havonta 30 ezer, egy középiskolásra 50 ezer, míg egy egyetemistára 90 ezer forintot költenek szüleik…

Csecsemő: havi 24. 721 Forint

Igaz, hogy a gyermekvállalás kezdetén több újonnan felmerülő költségelemmel is számolni kell, de nagy valószínűséggel a kisbaba nem csak a márkás rugdalózóban és babakocsiban tudja majd jól érezni magát. Éppen ezért, a csecsemőhöz köthető kiadások mértékét befolyásolhatja, hogy a baba a ruhákat, illetve játékokat mástól megörökli-e, illetve a szülők mindenből újat vásárolnak. Nem nehéz viszont elképzelni, hogy a babaszoba berendezése, a pelenka, a tápszer majd a bébiételek, az ápolószerek, havonta akár a GYES teljes egészét is felemészthetik.

Bölcsődés: havi 27. 644 Forint

A gyermek bölcsődés korában kerülhetnek a szülők az első válaszút elé, hiszen dönteni kell arról, hogy a gyermeknevelést valamelyik szülő, nagyszülő megoldja-e, vagy a gyermeket a bölcsődei dajka gondjára bízzák. Az állami bölcsődék limitált befogadóképessége miatt azonban könnyen előfordulhat, hogy a gyermek csak magán bölcsödében kaphat helyet, aminek plusz költsége akár a havi 60-80 ezer forintot is elérheti.

0004

Óvodás: havi 30.093 Forint

Nagyjából 3 éves korában a gyermek óvodába megy, amely egy komoly fordulópontot jelent a család életében. A költségek szempontjából pedig nem mindegy, hogy a szülők az állami vagy valamilyen költséges magánóvoda mellett teszik le a voksukat. Az óvodában a gyermek egyre több olyan készségfejlesztő játékot ismer meg, amit maga is szeretne megkapni, valamint a rendszeres óvodai étkezés és kirándulások árát sem lehet már kihagyni a költségvetési számításból.

Általános iskolás: havi 36.970 Forint

Az első, anyagi szempontból igen csak megterhelő időszak a gyermek iskolás kora, amikor egyszerre több nagyobb költségelem is felbukkanhat. A szülők itt már a gyermek jövője szempontjából létkérdésnek tekintik azt, hogy a csemete a közoktatásba kerül-e, vagy a család egy drágább, a gyermek nyiladozó tehetségéhez igazodó magániskolát is megengedhet-e magának. Általános iskolás korban viszont nem csak maga a taníttatás jelenhet kiadást, hanem terítékre kerülnek a tankönyvek, az ebédbefizetés, a ruházkodás és a különböző kirándulások és különórák díjai is.

Középiskolás: havi 48.734 forint

Ha középiskolás gyermekről van szó, már tényleg igen mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia minden szülőnek. Ilyenkor merülnek fel az igazán sordöntő kérdések, hogy állami vagy magángimnáziumba, esetleg szakközépiskolába járjon-e a gyerek, de döntést kell hoznia a családnak arról is, hogy milyen egyetemi, főiskolai előkészítő, vagy éppen nyelvi tanfolyamot engedhetnek meg maguknak. Egy gimnazistának ráadásul már kiemelkedő igényei is lehetnek a tekintetben, hogy milyen ruhát hajlandó hordani, hol étkezik és megkapja-e a legújabb laptopot, vagy okostelefont.

Egyetemista/főiskolás: havi 90.163 Forint

Nem véletlen, hogy a gyermek, jövőjét a felsőoktatásban képes a leginkább megalapozni, így ez jár a legnagyobb kiadással is. Évek óta megfigyelhető tendencia, hogy az államilag finanszírozott helyét átveszik a költségtérítéses képzések, így ha nem szeretné, hogy gyermeke jelentős hátránnyal induljon, érdemes már jó előre kalkulálnia azzal, hogy egy adott felsőoktatási intézményben több szemeszter mennyibe fog majd fájni. Természetesen az egyetemi évek alatt az ifjú felnőtt nem csak a nagybetűs Élet szépségeivel, hanem buktatóival is találkozhat, így mindennél jobban rászorul majd a szülői támogatásra. Az egyetemista ifjú igyekszik ugyan függetlenedni, de a lakhatását és a mindennapos étkezést, a sportolást, más szabadidős tevékenységet vagy éppen a szórakozást is nagy valószínűséggel szülői anyagi támogatással képes csak finanszírozni.”

0003

Ahogy konklúzióként írni szokták: a számok makacs dolgok. Belegondoltak valaha is abba, hogy akik két, három gyermek felnevelését vállalják, gyakorlatilag 30-45 millió forint biztos előteremtésére tesznek felelőtlen ígéretet? Ma, amikor egy átlagos, használt ingatlan 5-10 milliónál indul, egy kb. még 5 évig strapálható használt gépjármű másfél milliónál kezdődik, egy átlagos háztartás havi rezsiköltségei a téli hónapokban elérhetik a 100 ezer forintot és egy házaspár havi bevétele alig haladja meg az ezer eurot, forintban a háromszáz ezret?

0005

Tegyenek velünk egy kísérletet! Képzeljék el, hogy hónapok, évek óta nincs rendes, a végzettségüknek megfelelő jövedelmük; táplálkozniuk, munkába utazniuk és egészségük megőrzése érdekében gyógyulásra fordítaniuk kellene a hiányzó összeget! Ami nincs, hogy nekilódulhassanak, kifelé az egyre mélyülő gödörből, akár egyetlen gyermek boldog felneveléséhez…

Azt kérdezzük, nem politizálva! amit tegnap is: Tényleg nincs, aki segíthetne?

NEM BESZÉLÜNK RÓLA – akkor nyilván nincs is gyermekbántalmazás!

„Száz éve lehetett… A szomszédunkba költözött valami főember a Köjáltól. Hogy egészen pontos legyek, valami főellenőr-asszony,a férje meg a gyermekük. Alig találkozhattunk. Csak olykor hallatszott keserves gyermek sírás a redőnyökön túlról…Nem éltek ott túl sokáig. Vagy egy év múlva összeszedték a holmijukat, mindent a kiérkező fuvaros platójára hordtak, aztán eltűntek. Csak egy szőnyeg maradt utánuk az üres szoba közepén. Meg mérhetetlen mennyiségű mocsok, amit az esztendő alatt alá sepertek!”

Kétfélék vagyunk. Akad köztünk, akit vertek és akad, akit nem. Volt akit pofoztak, ütöttek, rúgtak, a nadrágszíj csíkjai heteken át meglátszottak testén, átütve a vékony tavaszi ruhákon, s volt, akinek térdeit sebek borították a végtelen hosszú, morzsolt kukoricán eltöltött óráktól. Volt, akinek az előző esti pofonok nyomán még másnap is vérágas volt a szeme, s a duzzadt monoklik mellett jól kivehetően látszottak az apja körmei által vágott sebek. És igen, volt olyan, aki egy szép napon úgy érkezett közénk, mint akit megskalpoltak. Miközben az apja rúgta a lábát, az anyja tépte a haját. Csomókban hullott, még harmadnapon is…

00001

Akad persze, akinek távolról jutott csak az efféle pokolból. Ő megúszta szimpla lelki hadviseléssel. Az iskolából hazafelé menet felkészült a holtfáradtan hazaérkező anyja morgására, majd a pár óra múlva befutó, borszagot árasztó, bagós leheletre, az apja szitkaira. Néhány perc alatt felépült az aznapi probléma-halom, előbb csak odavetett mondatokkal, majd a szokásos cifraságokkal, amelyeknek mindig egy volt a lényege, az unalom és a nyers tehetetlenség, a fásultság, amit a két egymáshoz kopott ember már képtelen volt feldolgozni. Akkor jött kapóra a köztük csellengő kisember, a maga szeretet éhségével, amit nyilvánvalóan meg kellett torolni, előbb csak odavetett szavakkal, majd szokás szerint egy jókora lelki fröccsel, a csakis érte güriző szülők keserves sorsáról.

És a tradíciók mindmáig apáról fiúra szállnak…

Azt írtam, volt, aki megúszta. Sem testi fenyítésben, sem lelki terrorban nem volt része. Odafigyeltek rá, nem kényeztették, ezért maga sem tud mit kezdeni a tehetetlenség szülte családi háborúkkal. Adtak neki lehetőséget, megtanították örülni, szeretni és főleg adni. Másoknak, mindegyre.

Nem is volna okunk az írásra, ha nem éppen ők húznák most a rövidebbet! Ez a kiveszőben lévő fajta naponta kénytelen megütközni – „velük”.

00002

A büntetve fegyelmezést, mint egyedül üdvözítő módszert maguk előtt bástyaként toló szörnyetegekkel viaskodnak, és jól látható, hallható, mennyire értelmetlen a küzdelmük. Esélytelenek. Az állatias viselkedés, a konc mindenáron való megszerzése, a legyőzés és a másik felett való uralkodás időszakát éljük. A követésre méltóként megjelölt szereplők egyre távolabb kerülnek a klasszikus értékektől, dicséretessé válik a bűnük, az erőszak, aztán persze a tehetetlenségből elővonszolt példás büntetések, a megtorlás eszköztára is a kezükben van. Így válnak bálvánnyá! Aki pedig nem szereti mindezt, nem tud azonosulni a primitívség és naturalizmus hullámaival, azt egyszerűen leköpködik a „mások”.

Ma mindenki, aki más, már érték! És értéktelen, ami valaha egészségesnek volt nevezhető!

Olvassanak könyveket, hallgassanak zenét, nézzenek filmeket! Csak a fantázia szüleménye okozhat katartikus élményt, a melódiák és dúdolható dallamok helyébe beköltözött a fékevesztett erő és az árnyalatlan dörej, a mozigépész pedig olykor maga is megijed, amikor belepillant a tömegeknek szánt filmek vérfürdőibe, vagy éppen a naturalizmus undorába. Mindaz, ami a közelmúltig érték lehetett, ma nyálas, giccses, közhelyes. Amit valaha csodának éltünk, az ma durva és állat, tehát tökéletesen képes kiszolgálni az alacsony mércét alig elérő közízlést. Ez a mérce!

Mindezek után szükségtelen azon töprengeni, vajon kell-e szidni, pofozni a gyermekeket, helyes-e, ha a házastársak olykor véresre verik egymást, elfogadható-e a holtrészegen a családját rettegésben tartó apát büszkén emlegetni. Hülyeség, még csak elgondolni is, hogy nem ez a jövő, ha egyszer a jelen értékrendje erre épül.

00003

Íme két részlet a témában a közelmúltban megjelent dolgozatból:

„A rossz hír az, hogy még mindig magas azoknak az aránya, akik elfogadhatónak tartják a fizikai erőszakot nevelési eszközként. Tíz emberből négyen úgy gondolják, hogy engedélyezni kellene az iskolai pofonokat. Súlyosbító körülmény, hogy közülük sokan akár a legmagasabb szintű erőszakot is elfogadhatónak tartják. A testi fenyítéssel egyetértők több mint fele akár azt is megengedné, hogy a gyereket a tanár valamilyen eszközzel náspángolja el.

Természetesen lehet elérni eredményt veréssel. A verésnek van visszatartó ereje. Ez igaz. Azonban ez a visszatartó erő külső kényszer, nem a gyermek saját döntése. A gyerek, akit vernek, talán „szót fogad”, „jó” gyerek”, azonban ezt nem belső meggyőződésből, hanem félelemből teszi, és ha a félelem elmúlik, akkor megszűnik a visszatartó erő is. Ráadásul a verés, akármilyen szelíd is, megváltoztatja a gyerek jellemét, értékrendjét. Megtanulja, hogy fizikai erővel érvényesítse érdekeit, akaratát. A gyerek, akit vernek, azt érzi, hogy ő nem megfelelő, nem elég jó. Bizonytalan, önbizalomhiányos felnőtté válik.”    (http://varazsbetu.hu/)

Meglehetősen sokan vannak, akik szólni sem mernek, bár szívük szerint megnyilatkoznának, hogy a testi fenyítés, a durva szülői, nevelői bántalmazásnál azért akadnak bőséggel jobb módszerek! Ezért volt örvendetes, amikor a közelmúltban néhány valódi, segítő gondolatot sikerült közvetítenie egy másik írásnak!   ( http://divany.hu/)

A bántalmazás nem egyöntetűen hat a gyerekekre: felnőve sok bántalmazott fiúból és lányból lesz kedves, gondoskodó apuka vagy anyuka. Az, hogy egy gyerek mennyire sérül a bántalmazás következtében, sok tényezőtől függ, beleértve a bántalmazó kilétét, a bántalmazás gyakoriságát, erőszakosságát, időtartamát, és az esetenként kapcsolódó pszichés terrort. A szakértők szerint ezekkel szembenálló, védő tényezők is vannak, amelyek fennállása esetén a gyerek nagyobb eséllyel lesz képes kiheverni a vele történteket.

00004

Egy normális felnőtt: jó védőfaktor a megbízható felnőttek jelenléte a gyerek életében: ezek lehetnek nagyszülők, pedagógusok, nagynéni-nagybácsi, barátok, a nem-bántalmazó szülő, vagy kedves szomszéd néni, de a helyi vallási közösség vezetője, vagy a nevelési tanácsadó pszichológusa is. A lényeg, hogy legyen egy jó szülő vagy szülőszerű figura. Sajnos sok bántalmazó igyekszik elszigetelni a családját a rokonoktól és a környezettől, ami csökkenti annak esélyét, hogy a gyermek felnőtt támogatóra találjon.

Kortárs kapcsolatok: sokat számítanak az olyan barátok, iskolatársak, akik értékelik a gyerek személyiségét, tulajdonságait, szeretnek vele lenni. Ezek a kapcsolatok növelik a gyermek önbizalmát, emellett a barátoktól olyan pozitív viselkedésformákat, kommunikációs készségeket, és megküzdési, akár dühkezelési stratégiákat sajátíthat el, amelyeket otthon a szülőktől nem tudott megtanulni.

Testvérek: sok bántalmazó szülő igyekszik megosztani, egymás ellen fordítani a testvéreket. Ha ez nem sikerül, és a testvérek inkább egységbe tömörülnek a bántalmazóval szemben, az még akkor is sokat segíthet, ha valódi ellenállást nem tudnak kifejteni, csak mondjuk este, a takaró alatt megbeszélik vagy plüssállataikkal eljátsszák a történteket, vagy a szülő egy-egy dührohama során sokatmondóan összenéznek.

Tehetség, intelligencia: a bántalmazott gyerekek öngyógyító képességét növeli, ha valamiben tehetségesek, valami iránt érdeklődnek: ez lehet sport, művészet, tudomány.

00005

Igazságszolgáltatás: a szakértők szerint az is növeli a bántalmazott gyermekek öngyógyító képességét, ha a család különösen konstruktív reakcióval találkozik a bűnüldözés, a bíróság vagy a gyermekvédelem részéről, amely a bántalmazót tartja felelősnek. Ez a tény megerősíti a gyereket abban, hogy a szülő, aki verte őt, igazságtalanul járt el és ezért méltó büntetést kapott, vagyis segít abban, hogy a gyermek ne magát hibáztassa a bántalmazás miatt, de ne is abban a hitben nőjön fel, hogy nyugodtan és büntetlenül megverheti valaki a családtagjait.

Biztonságos környezet: nem meglepő, hogy a bántalmazott gyermekek felépülését segíti, ha válás vagy különköltözés révén „megszabadul” a bántalmazó szülőtől, és új környezete már nem veszélyes és félelemteli. Ezt azért kell kiemelni, mert ha például bántalmazó apa esetén anya és gyerek elmenekülnek otthonról, de továbbra is félelemben kell élniük, mert apa rendszeresen zaklatja és fenyegeti őket, az az öngyógyító képességet nem segíti elő.

Pszichoterápia: rendszeres kapcsolattartás egy megértő és elfogadó felnőttel már a bántalmazással teli gyermekkor során is valamennyire védő hatású, de a bántalmazás megszűnése után évekkel, évtizedekkel is hasznos. Minden életszakaszban különböző a pszichoterápia célja: gyermekkorban a támogatás, a trauma feldolgozása lehet a cél, bántalmazott gyermekként nevelt felnőttek gyakran azért fordulnak terapeutához, mert nem akarják megismételni szüleik hibáit.

00007

Könyvek: a bántalmazásról szóló könyvek segítenek megérteni, elhelyezni a problémát. A bántalmazás dinamikájának megértése segít abban, hogy a bántalmazót, annak tetteit kritikával szemlélje az áldozat, azaz ne higgye el neki, hogy ő (a gyermek) szánalmas féreg, és apu teljes joggal rugdossa le a lépcsőn. Emellett az is gyógyító hatású, ha az olvasó szembesül vele, hogy nincs egyedül a világban a sorsával.”

A gyermekbántalmazások mindennaposak voltak és maradtak Magyarországon. Tabu, ahogy sok minden más is, megmagyarázhatatlanul. A bántalmazóktól, a megtorlástól, megvetéstől félve a bántalmazottak kénytelenek  némán tűrni az elviselhetetlen fájdalmakat.

00006

Ehhez asszisztálnak a többnyire csak okos megállapításokkal diagnosztizáló orvosok, jogászok, pedagógusok, pszichiáterek és a többnyire “botcsinálta” pszichológusok. A felderített és felmutatott helyzeteket átélt megnyomorítottakra pedig megvetés vár. Öröklődő tehetetlenség… Életfogytiglan tartó szenvedés…

Tényleg nincs, aki segíthetne?