NEM BESZÉLÜNK RÓLA – akkor nyilván nincs is gyermekbántalmazás!

„Száz éve lehetett… A szomszédunkba költözött valami főember a Köjáltól. Hogy egészen pontos legyek, valami főellenőr-asszony,a férje meg a gyermekük. Alig találkozhattunk. Csak olykor hallatszott keserves gyermek sírás a redőnyökön túlról…Nem éltek ott túl sokáig. Vagy egy év múlva összeszedték a holmijukat, mindent a kiérkező fuvaros platójára hordtak, aztán eltűntek. Csak egy szőnyeg maradt utánuk az üres szoba közepén. Meg mérhetetlen mennyiségű mocsok, amit az esztendő alatt alá sepertek!”

Kétfélék vagyunk. Akad köztünk, akit vertek és akad, akit nem. Volt akit pofoztak, ütöttek, rúgtak, a nadrágszíj csíkjai heteken át meglátszottak testén, átütve a vékony tavaszi ruhákon, s volt, akinek térdeit sebek borították a végtelen hosszú, morzsolt kukoricán eltöltött óráktól. Volt, akinek az előző esti pofonok nyomán még másnap is vérágas volt a szeme, s a duzzadt monoklik mellett jól kivehetően látszottak az apja körmei által vágott sebek. És igen, volt olyan, aki egy szép napon úgy érkezett közénk, mint akit megskalpoltak. Miközben az apja rúgta a lábát, az anyja tépte a haját. Csomókban hullott, még harmadnapon is…

00001

Akad persze, akinek távolról jutott csak az efféle pokolból. Ő megúszta szimpla lelki hadviseléssel. Az iskolából hazafelé menet felkészült a holtfáradtan hazaérkező anyja morgására, majd a pár óra múlva befutó, borszagot árasztó, bagós leheletre, az apja szitkaira. Néhány perc alatt felépült az aznapi probléma-halom, előbb csak odavetett mondatokkal, majd a szokásos cifraságokkal, amelyeknek mindig egy volt a lényege, az unalom és a nyers tehetetlenség, a fásultság, amit a két egymáshoz kopott ember már képtelen volt feldolgozni. Akkor jött kapóra a köztük csellengő kisember, a maga szeretet éhségével, amit nyilvánvalóan meg kellett torolni, előbb csak odavetett szavakkal, majd szokás szerint egy jókora lelki fröccsel, a csakis érte güriző szülők keserves sorsáról.

És a tradíciók mindmáig apáról fiúra szállnak…

Azt írtam, volt, aki megúszta. Sem testi fenyítésben, sem lelki terrorban nem volt része. Odafigyeltek rá, nem kényeztették, ezért maga sem tud mit kezdeni a tehetetlenség szülte családi háborúkkal. Adtak neki lehetőséget, megtanították örülni, szeretni és főleg adni. Másoknak, mindegyre.

Nem is volna okunk az írásra, ha nem éppen ők húznák most a rövidebbet! Ez a kiveszőben lévő fajta naponta kénytelen megütközni – „velük”.

00002

A büntetve fegyelmezést, mint egyedül üdvözítő módszert maguk előtt bástyaként toló szörnyetegekkel viaskodnak, és jól látható, hallható, mennyire értelmetlen a küzdelmük. Esélytelenek. Az állatias viselkedés, a konc mindenáron való megszerzése, a legyőzés és a másik felett való uralkodás időszakát éljük. A követésre méltóként megjelölt szereplők egyre távolabb kerülnek a klasszikus értékektől, dicséretessé válik a bűnük, az erőszak, aztán persze a tehetetlenségből elővonszolt példás büntetések, a megtorlás eszköztára is a kezükben van. Így válnak bálvánnyá! Aki pedig nem szereti mindezt, nem tud azonosulni a primitívség és naturalizmus hullámaival, azt egyszerűen leköpködik a „mások”.

Ma mindenki, aki más, már érték! És értéktelen, ami valaha egészségesnek volt nevezhető!

Olvassanak könyveket, hallgassanak zenét, nézzenek filmeket! Csak a fantázia szüleménye okozhat katartikus élményt, a melódiák és dúdolható dallamok helyébe beköltözött a fékevesztett erő és az árnyalatlan dörej, a mozigépész pedig olykor maga is megijed, amikor belepillant a tömegeknek szánt filmek vérfürdőibe, vagy éppen a naturalizmus undorába. Mindaz, ami a közelmúltig érték lehetett, ma nyálas, giccses, közhelyes. Amit valaha csodának éltünk, az ma durva és állat, tehát tökéletesen képes kiszolgálni az alacsony mércét alig elérő közízlést. Ez a mérce!

Mindezek után szükségtelen azon töprengeni, vajon kell-e szidni, pofozni a gyermekeket, helyes-e, ha a házastársak olykor véresre verik egymást, elfogadható-e a holtrészegen a családját rettegésben tartó apát büszkén emlegetni. Hülyeség, még csak elgondolni is, hogy nem ez a jövő, ha egyszer a jelen értékrendje erre épül.

00003

Íme két részlet a témában a közelmúltban megjelent dolgozatból:

„A rossz hír az, hogy még mindig magas azoknak az aránya, akik elfogadhatónak tartják a fizikai erőszakot nevelési eszközként. Tíz emberből négyen úgy gondolják, hogy engedélyezni kellene az iskolai pofonokat. Súlyosbító körülmény, hogy közülük sokan akár a legmagasabb szintű erőszakot is elfogadhatónak tartják. A testi fenyítéssel egyetértők több mint fele akár azt is megengedné, hogy a gyereket a tanár valamilyen eszközzel náspángolja el.

Természetesen lehet elérni eredményt veréssel. A verésnek van visszatartó ereje. Ez igaz. Azonban ez a visszatartó erő külső kényszer, nem a gyermek saját döntése. A gyerek, akit vernek, talán „szót fogad”, „jó” gyerek”, azonban ezt nem belső meggyőződésből, hanem félelemből teszi, és ha a félelem elmúlik, akkor megszűnik a visszatartó erő is. Ráadásul a verés, akármilyen szelíd is, megváltoztatja a gyerek jellemét, értékrendjét. Megtanulja, hogy fizikai erővel érvényesítse érdekeit, akaratát. A gyerek, akit vernek, azt érzi, hogy ő nem megfelelő, nem elég jó. Bizonytalan, önbizalomhiányos felnőtté válik.”    (http://varazsbetu.hu/)

Meglehetősen sokan vannak, akik szólni sem mernek, bár szívük szerint megnyilatkoznának, hogy a testi fenyítés, a durva szülői, nevelői bántalmazásnál azért akadnak bőséggel jobb módszerek! Ezért volt örvendetes, amikor a közelmúltban néhány valódi, segítő gondolatot sikerült közvetítenie egy másik írásnak!   ( http://divany.hu/)

A bántalmazás nem egyöntetűen hat a gyerekekre: felnőve sok bántalmazott fiúból és lányból lesz kedves, gondoskodó apuka vagy anyuka. Az, hogy egy gyerek mennyire sérül a bántalmazás következtében, sok tényezőtől függ, beleértve a bántalmazó kilétét, a bántalmazás gyakoriságát, erőszakosságát, időtartamát, és az esetenként kapcsolódó pszichés terrort. A szakértők szerint ezekkel szembenálló, védő tényezők is vannak, amelyek fennállása esetén a gyerek nagyobb eséllyel lesz képes kiheverni a vele történteket.

00004

Egy normális felnőtt: jó védőfaktor a megbízható felnőttek jelenléte a gyerek életében: ezek lehetnek nagyszülők, pedagógusok, nagynéni-nagybácsi, barátok, a nem-bántalmazó szülő, vagy kedves szomszéd néni, de a helyi vallási közösség vezetője, vagy a nevelési tanácsadó pszichológusa is. A lényeg, hogy legyen egy jó szülő vagy szülőszerű figura. Sajnos sok bántalmazó igyekszik elszigetelni a családját a rokonoktól és a környezettől, ami csökkenti annak esélyét, hogy a gyermek felnőtt támogatóra találjon.

Kortárs kapcsolatok: sokat számítanak az olyan barátok, iskolatársak, akik értékelik a gyerek személyiségét, tulajdonságait, szeretnek vele lenni. Ezek a kapcsolatok növelik a gyermek önbizalmát, emellett a barátoktól olyan pozitív viselkedésformákat, kommunikációs készségeket, és megküzdési, akár dühkezelési stratégiákat sajátíthat el, amelyeket otthon a szülőktől nem tudott megtanulni.

Testvérek: sok bántalmazó szülő igyekszik megosztani, egymás ellen fordítani a testvéreket. Ha ez nem sikerül, és a testvérek inkább egységbe tömörülnek a bántalmazóval szemben, az még akkor is sokat segíthet, ha valódi ellenállást nem tudnak kifejteni, csak mondjuk este, a takaró alatt megbeszélik vagy plüssállataikkal eljátsszák a történteket, vagy a szülő egy-egy dührohama során sokatmondóan összenéznek.

Tehetség, intelligencia: a bántalmazott gyerekek öngyógyító képességét növeli, ha valamiben tehetségesek, valami iránt érdeklődnek: ez lehet sport, művészet, tudomány.

00005

Igazságszolgáltatás: a szakértők szerint az is növeli a bántalmazott gyermekek öngyógyító képességét, ha a család különösen konstruktív reakcióval találkozik a bűnüldözés, a bíróság vagy a gyermekvédelem részéről, amely a bántalmazót tartja felelősnek. Ez a tény megerősíti a gyereket abban, hogy a szülő, aki verte őt, igazságtalanul járt el és ezért méltó büntetést kapott, vagyis segít abban, hogy a gyermek ne magát hibáztassa a bántalmazás miatt, de ne is abban a hitben nőjön fel, hogy nyugodtan és büntetlenül megverheti valaki a családtagjait.

Biztonságos környezet: nem meglepő, hogy a bántalmazott gyermekek felépülését segíti, ha válás vagy különköltözés révén „megszabadul” a bántalmazó szülőtől, és új környezete már nem veszélyes és félelemteli. Ezt azért kell kiemelni, mert ha például bántalmazó apa esetén anya és gyerek elmenekülnek otthonról, de továbbra is félelemben kell élniük, mert apa rendszeresen zaklatja és fenyegeti őket, az az öngyógyító képességet nem segíti elő.

Pszichoterápia: rendszeres kapcsolattartás egy megértő és elfogadó felnőttel már a bántalmazással teli gyermekkor során is valamennyire védő hatású, de a bántalmazás megszűnése után évekkel, évtizedekkel is hasznos. Minden életszakaszban különböző a pszichoterápia célja: gyermekkorban a támogatás, a trauma feldolgozása lehet a cél, bántalmazott gyermekként nevelt felnőttek gyakran azért fordulnak terapeutához, mert nem akarják megismételni szüleik hibáit.

00007

Könyvek: a bántalmazásról szóló könyvek segítenek megérteni, elhelyezni a problémát. A bántalmazás dinamikájának megértése segít abban, hogy a bántalmazót, annak tetteit kritikával szemlélje az áldozat, azaz ne higgye el neki, hogy ő (a gyermek) szánalmas féreg, és apu teljes joggal rugdossa le a lépcsőn. Emellett az is gyógyító hatású, ha az olvasó szembesül vele, hogy nincs egyedül a világban a sorsával.”

A gyermekbántalmazások mindennaposak voltak és maradtak Magyarországon. Tabu, ahogy sok minden más is, megmagyarázhatatlanul. A bántalmazóktól, a megtorlástól, megvetéstől félve a bántalmazottak kénytelenek  némán tűrni az elviselhetetlen fájdalmakat.

00006

Ehhez asszisztálnak a többnyire csak okos megállapításokkal diagnosztizáló orvosok, jogászok, pedagógusok, pszichiáterek és a többnyire “botcsinálta” pszichológusok. A felderített és felmutatott helyzeteket átélt megnyomorítottakra pedig megvetés vár. Öröklődő tehetetlenség… Életfogytiglan tartó szenvedés…

Tényleg nincs, aki segíthetne?