AZ ALAGÚT VÉGE? – az adósságaival bennünk élő ember

„Azt soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen. Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni. Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más. Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem – mert én hiszek benne, hogy azt a növény is érzi -, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, akkor gyönyörűséges növény lesz belőle. Ha nem, akkor nyomorult növény – de ugyanaz a fajta, másik nem lehet! Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet. Hogyha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e.”  

Ranschburg Jenő

Ala3

Az elmúlt idők barátságai akkor változnak legendává, amikor néhai barátunk vonásai, felejthetetlennek gondolt gesztusai, mondatai törlődni kezdenek. Egyre ritkábban jut az eszünkbe egynémely megnyilvánulása, s a hangját, amit éveken át hallani véltünk, amikor a fülsiketítő forgalomban odaátra bámultunk, már nem tudjuk felidézni. Mindenestül, nyomtalanul elvész…

Nevezzük őt egyszerűen csak Tamásnak. Talán az egyetlen neve volt, amit szinte senki nem ismert. Ha bemutatkozott, nem tartotta fontosnak, hogy a nevére emlékezzenek. Nem volt különösebben kemény kézszorítása, szeretett gyorsan túlesni az efféle gyarló érintkezéseken. Pacsi. Így devalvált minden tenyerest. Talán azt gondolhatnánk, illetlenségből rontott ajtóstul a házba, de a találkozás legelső pillanatától az utolsóig mesélt. Nem eresztve másnak, hogy szóhoz jusson. Mintha soha többé nem találkozhatnánk, s most a legvégére kell érni a történetnek.

Valójában alig ismertük egymást, amikor először kért. Furcsa volt, még soha nem találkoztam hasonlóval. A remegő kézzel írt verseit bízta rám, vakon megbízva bennem, nem kérdezte, van-e időm, vagy hasonló, csak, hogy szedjem ki, csináljak belőlük olvasható oldalakat. Akkor még nem sejtettem, hogy a könyvét szerkesztem. Összefutottunk, beszéltünk egy keveset, általában semmitmondó szövegeléssel az utcákon hagyott hóról, a kövérre hízott nőkről, meg a túlvizezett fröccsről, amiért nagyon tudott haragudni, aztán az oldalán lógó tarisznyából előhúzott néhány gyűrött, maszatos papírlapot, teleírva gyönyörű rímekkel, rigmusokkal. A kezembe nyomta, mint valami ajándékot, s nem engedte, hogy ne örüljek neki…

Munkát adott, s olykor pénzt kért. A sors fintora volt, ez is, nem elég, hogy a munkámért való fizetséget egyre csak halogatta, mindig volt olyan bátor, hogy a búcsúzás pillanatában érdeklődjön „anyagi hogylétem felől”.

Adtam neki. Olyankor is, amikor magamnak is alig jutott. Valahogy úgy éreztem, hogy több a kettőnk dolga az egyszerű barátságnál, meg aztán reménykedtem is.

Titkon, mindig egy újabb, vadregényes könyvről mesélt. Az alagút vége – ez lesz a címe. Ezt mondta, meg, hogy a versek már mind készen várakoznak a fejében. Csak ideje nincs, hogy papírosra firkálja. Meg aztán az igazat megvallva, papírosa sem igen volt. Ha kért, azt is adtam neki. Meg tollat, s ha délelőtt futunk össze, a tízóraimat is megfeleztem volna… Nem tartottam számon az adósságát!

Ő viszont mindig felemlegette. Valahányszor kért, előbb mindig megköszönte, hogy gondoskodtam róla. Különös ember volt.

Mondják, a később híressé váló művészek életükben általában kiállhatatlanok. Olyanok, akik miatt átsietünk a túloldalra, még, mielőtt észre vehetnének.

sztUtolsó találkozásunk alkalmával egy üres papírlapot csúsztatott a kezembe. Azt mondta, rám bízza, mit hozok ki belőle. Megbízott az ízlésemben, s arra kért, ha hibára bukkanok, javítsam. Aztán halkan, hogy senki se hallja, megkérdezte, tudok-e nélkülözni, csak egy keveset. Tudtam. Elbúcsúztunk, és nem gondoltam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni az adósomat.

Elképzelni sem tudom, hol lehet AZ ALAGÚT VÉGE? – az adósságaival bennünk élő ember már évekkel ezelőtt itt hagyott. A minap kezembe vettem a könyvét, amit „hitelbe” szerkesztettem. Ígérte, de végül soha nem fizette ki a munkámat…

A legutolsó oldal sarkából egy papír fecni csúszott ki hirtelen, girbe-gurba kézírásával. A sorok messziről érkeztek. Úgy tűnt, a mennyországból. És míg olvastam, egyre jobban elszégyelltem magam. Lehet, még mindig élhetne a barátom, talán verseket is írna, gyűrött papírlapokra, grafitceruzával, ülne a kisfröccs mellett, átláthatatlan cigarettafüstben, remegő kézzel.

Már nem emlékszem, miért engedtem el a kezét, de a hiánya egyre fájdalmasabb. Úgy szeretnék neki adni, most is, az egyre kevesebből…

Lassan öt éve már, hogy nincs velünk ez a konok,  az adósságaival bennünk élő ember…