A HATÓSÁG SZIPORKÁI – aki bújt, aki nem, jövünk!

Van egy alapvetően rossz hírünk mindazok számára, akik szeretnének megszabadulni mindattól, ami idehaza tönkrement, elveszett, ami miatt élhetetlen a környezetünk: akiknek, úgy tűnik, taccsra futott az ország, a szülőhazánk. Pár sor azoknak, akik szeretnének külhonban szerencsét próbálni!

A rossz hír ilyen egyszerű: lehetetlen összecsomagolni, se szó-se beszéd elindulni csak úgy egyszerűen lelépni! Megoldották! Nem, nem arról van szó, hogy elviselhetetlen lelki terhek nehezednek a kényszerűségből távozókra! Ugyan! Akik eldöntik, hogy új hazában kezdenek új életet … nem tudnának már lelkizésből itt maradni; megfulladni. Nem az a baj, hogy mindaz, ami a gyermekkort, az iskolás éveket, a fiatalságot jelentette, elveszik. Még az is belefér, hogy az évek alatt felhalmozott értékeinket csak elkótyavetyélni van lehetőségünk! Sajnos igazán még az sem baj, hogy hátat kell fordítani beteg, elesett szüleinknek, vagy éppen gondozatlanságra ítélni a sírjaikat! A baj az, hogy mielőtt kényszerűségből elmennénk itt előbb – fizikálisan, meg statisztikailag is – meg kell halni, ahhoz, hogy a gondoskodó állam számára megszűnhessünk! Végérvényesen! El kell költöznünk… Mert ezt várja el az álladalmi adóhatóság, manapság a leginkább NAV!

A minap hívott egy cimborám – jobb, ha nem locsogok – jó messziről. Már nem kérdezzük egymástól, hogy mizújs. Tudunk egymásról mindent. Szombathelyen születtünk, itt jártunk iskolába, itt dolgoztunk… Sokáig úgy éltünk, mint Andersen meséjében a kisfiúk. Ha egyikünk a sárba esett, a másik kihúzta, amitől a másik csúszott nyakig a vízbe. Mire az kikecmergett, ez szorult segítségre. Így ment ez éveken át. Csuda jó móka volt! Mígnem mindkettőnk nyakára ugyanaz a tábla került: hitel nincs! Elfogyott…

Lehet vagy három éve, amikor felcihelődtek, hogy nekünk ajándékozták Buksit, házastul, tányérkástul, mondván, ha úgy alakul, majd érte jönnek. Érezhették, hogy ennek a szövegnek semmi valóság alapja nincs, így tudták a legegyszerűbben ránk hagyományozni Bükkfamenti Adalbertet, a pedigréjét is magával ajándékozó Buksi névre hallgató ölebet… Elmentek. Örökre.

108d0e360468d446f6275c516fffb473

Az én sárból sárba rángató barátom a minap felhívott, azt kérdezte, tudnék-e neki segíteni, itthonról. Merthogy odaátról, a nagy messziből képtelen megoldani a gondját, problémáját. Utolérték. Nem is őt, de a közel kilencven esztendős szüleit, és most naponta zargatják őket, helyette, mintha bizony bűnösök volnának. Ők, akiknek „lelépett” a fiúk, elszenvedték gyermekük mindennapos hiányát, most időről időre szembe találják magukat a végrehajtás rémével. Merthogy gyermekük, aki nincs… tartozik az állam felé, most már nem is kevés pénzzel, mely adósság azóta keletkezett, mióta elhagyta a hazáját, hogy külföldön, egy messzi országban próbáljon boldogulni, pénzt előteremteni a családja megélhetéséhez. Rajta kívül bagatell hatszáz ezren választották már ezt az utat, közülük a többség hasonló gondok miatt aggódhat. Nem elég ugyanis azt a célt elérni, hogy magunk megmeneküljünk a totális csődtől, az éhen halás, munkanélküliség, kilakoltatás mindennapos rémétől, előbb a magyar államtól is el kell szakadnunk, mindenestül, mert a mi gondoskodó rendszerünk mindaddig számít ránk és persze kész az ellátásunkra, míg el nem tűnünk a nyilvántartásokból! Ez persze a leginkább abban nyilvánul meg, hogy számít a befizetéseinkre! Tudjuk jól, senkit nem hagynak az országút szélén! Akkor is, ha nem tartózkodunk itthon, ha nem számítunk a magyar ellátó rendszerre, ha nem igénylünk segítséget! Mert a rendszer lényege, hogy mellőzve mindenféle életszerűséget, csak élőt, vagy holtat legyen képes nyilvántartani! Aki pedig él, mindegy, hogy hol, fizetni köteles!

nav(650x433)

A barátom három esztendő alatt kitermelt 3x12x6810 forint tb adósságot, tehát összesen 245.160 ezer forintot mínuszba, melyre késedelmi kamatok és persze adóbírság is jócskán rakódott, így most közel félmillió forintért keresi, kutatja őt és az elmaradásait a hatóság. Szörnyű bűne, hogy úgy távozott, hogy előzőleg nem szűntette meg állandó magyarországi lakcímét, ami természetesen azonos a szülei lakcímével!

Így eshetett, hogy ugyan Magyarországon nem dolgozik, nem költ, nem vesz igénybe szolgáltatásokat, nem koptatja úthálózatunkat és nem terheli a sok-sok társadalmi szuperszolgáltatót, kihagyta a nagyszerű lehetőséget, hogy maga s megadja a még négy évet, elkótyavetyélte értékeit, ránk hagyta szeretett kutyáját, s most mégis szégyenkeznie kell. Merészelte nem töröltetni okmányaiból a szeretett szülői házat, ahol járni tanult, az első szavakat ismételgette édesanyja után, ahová hazacipelhette a nehéz iskolatáskát, annak reményében, hogy egyszer majd becsületes munkával büszke magyar ember lehet…(sic!) Ahová maga is úgy tért haza éveken át, mint gyermekei otthonába, a nagyapó és nagyanyó oltalmába! Ugyan, kit érdekel ennyi érzelgősség, líra! Kit érdekel, amikor nem fizetett?

Megkért, megpróbáltam, utánajártam. Megkérdeztem, mit lehet tenni. Aztán, hogy kiderült, sem közjegyző előtti meghatalmazottja, sem rokona nem vagyok, a szigorú hivatalnokoktól megtudhattam, hogy a dologhoz az égvilágon semmi közöm sincs… Az „ügyben” egyedül az adós jogosult eljárni! Hiába próbáltam érvelni, magyarázni, hogy a barátom legközelebbi érkezéséig akár évek is eltelhetnek, míg újabb terhek, kamatok és pótlékok növekedhetnek, logikára és józan észre hivatkoztam, úgy tűnik feleslegesen. Az adósság adósság maradt, a kamatok és pótlékok éjjel és nappal növekszenek, már a puszta pont, a történet végén is százezrekbe fog kerülni.

corporatetax

Elmondtam mindent a barátomnak, sajnálkoztam egy keveset, ő meg csak annyit mondott: eddig is kétséges volt, hogy valaha újra a Derkóra tévedek, de most már biztos, hogy amíg ilyen világ lesz Magyarországon, nekünk nincs keresni valónk odahaza…

A hatóság nemsokára teszi a dolgát. Behajt. Ha az adóst nem tudja elérni, majd fájdalmat okoz nélkülöző szüleinek. A bácsinak, aki háborúban harcolt ezért az országért, a néninek, aki hazavárta őt, a barátom szüleinek, akik most már belehalhatnak a szégyenükbe…