MIÉRT ÉPPEN SZENT MÁRTON? – tisztelendők és bűnöket cipelők városa

Miután lassan minden Szombathelyi polgár kézhez kapja az egyébiránt alanyi jogon neki járó Szent Márton kártyát, egyre kevésbé nyugszik bennem a kisördög, vajon, mibe kerül nekünk ez a rengeteg evidens kedvezmény? Mert a dolog úgy áll, – a „tisztelendőink” szerint legalábbis -, hogy már egy ideje, jó nagy adag bűn-kupacot cipelek a vállaimon: se templomba járó katolikus ember, sem fidesz szavazó nem vagyok, tehát a dolgok mai állása szerint – meg főként szerintük! – kommunistaként élem a mindennapokat!

Ennek ellenére “részesülhettem” e kegyben…

A legnagyobb gond az, hogy fogalmam sincs, miért kellene elfogadnom Szent Márton legendáját, azt sem tudom, vajon merészelhetek-e, jogomban áll-e kételkedni benne, meg az őt körülölelő egyre gyarapodó kultuszban?! Szóval, nem igazán tudom: Miért éppen Szent Márton? Itt éltem születésem óta, több évtizeden át, ebben a városban, olykor Saváriában, megszoktam, hogy akadtak, akik Steinamangernek nevezik, mások regéltek bizonyos Nyugat Királynőjéről, meg parkok városáról…

002

Aztán egy szép napon jött, látott és győzött két messziről érkezett ember, aztán általuk hirtelen növésnek indult mondáiban ez a néhai, – állítólag itt született…- katona, aki köpönyeget felezett, aztán megigazulva papi hivatásra cserélte az öldöklést, akkor újfent a köpenyét osztotta stb.stb.stb.

Ők, ebben a csodában felmagasztosulva elhatározták, hogy ezentúl én egy Szent Márton városában éldegélő polgár leszek, s iparkodva készülődhetek a hozzánk érkező katolikus egyházfő fogadására.

Én, a nyilván akkor is még bűnöket cipelő, aki ráadásul az elkövetkezendő őszi választásokon egyértelműen jelezni szeretném nemtetszésemet a drogozó, kurvázó (még mindig regnáló) – makulátlan keresztényi elveket valló – városvezetéssel szemben!

Én, a szerintük megátalkodott “komcsi”, aki sokad-magammal egy ahhoz bizonyítottan értő ember kezébe szeretném újra látni a város kulcsait! Kártyát kaptam, egy „mindenek felett átívelő ajándékot”, gesztust, melyhez úgy tűnik elvárások kötődnek, az elköteleződés elvárásai! Szimbolikus, és nyilván nagyon is tudatos lépésként elébb a megyéspüspök, majd az országgyűlési választásokon nyertes képviselő részesült a kártyában, jómagam csak valahány ezredik lehetek…

001

 

Miheztartás végett, most már plasztikkártyán olvashatom a nevemet, meg a hozzá dukáló hosszas levelet, amiben azért egyértelműsítik a dolgaimat. A jövőnk zálogát! Kisdobos és úttörő korom óta nem voltak efféle jogaim és kötelességeim!

De vajon ezzel a profánra sikeredett kártyával és kultusszal nem éppen az volt a cél, hogy – nekik tetsző módon – észhez térjek? Van még időm! Elballaghatok a templomba, gyónhatok, áldozhatok, aztán elhelyezhetem a jelet a folyamatosság jegyében a fidesz javára – lám, kapok még esélyt! Ha pedig nem rájuk szavazok, jaj nekem!

00004Hallom és látom, amint mások is értetlenül állnak az elvárások előtt, vajon mit kell nekünk ilyenkor tenni, mit lehet illemtudóan válaszolni? Üzletekben járva összesúgnak mögöttünk, kutyasétáltatás közben is akadnak immár bennünket sárba döngölők, akik nem értik, milyen jogon „sétáltatunk mi is” itt, köztük…

Mondjuk el, hogy még hosszasan tanulmányozni szeretnénk Márton életét, mielőtt elhamarkodott döntést hoznánk?

Mondjuk el – kezeinket tördelve – hogy nem érezzük jól magunkat, bár a kártya remekül elfedi előlünk a szemetes utcákat, gondozatlan parkokat, hogy minden rendezvényt, szenteskedő megmozdulást idegenként kell szemlélnünk, hogy ezek után nyilvánvalóan nem számítanak ránk, és komcsinak bélyegezve kell elviselnünk a nekünk alanyi jogon járó kedvezményeket?

(…)

Bevallom, sajnálom azt a pénzt, amit a kártyára költöttek!

Ha a szombathelyi embereknek kívántak kedvezményt nyújtani, miért nem volt elfogadható az ugyan régimódi, QR kódot nem tartalmazó, nem plasztikból készült, nem is igényesen megtervezett és kivitelezett, de mindenki passzusában megtalálható, egységes lakcímkártya? Amit jómagam még a régmúltban, talán az „átkosban” kaptam és, ha rendőr kéri, vagy adóellenőr, akkor igen jól használható!

003Miután lassan minden Szombathelyi polgár kézhez kapja az egyébiránt alanyi jogon neki járó Szent Márton kedvezmény kártyát, egyre kevésbé nyugszik bennem a kisördög, vajon, mibe kerül nekünk ez a rengeteg evidens kedvezmény? Mert a dolog úgy áll, – a „tisztelendőink” szerint legalábbis -, hogy már egy ideje, jó nagy adag bűn-kupacot cipelek a vállaimon: se templomba járó katolikus ember, sem fidesz szavazó nem vagyok, tehát a dolgok mai állása szerint – meg főként szerintük! – kommunistaként élem a mindennapokat! A múltban élő, gyalázatos bűnöket cipelő emberként…

Ennek ellenére részesülhettem e kegyben…

(…)

A héten amúgy egy másik borítékot is kaptam. Találtam benne egy fontos mondatot. Így szól: „Nem harcolunk senkivel, és nem akarunk legyőzni senkit. A közös építésben, együttműködésben hiszünk, tapasztalataink szerint csak ez gazdagítja a várost. A harc csak romokat hagy maga után.”

HENDE, LAZÁRY, MARTON, SZAKÁLY… – egy hídavatás margójára

Már csak néhány hónap, és indul a választások újabb szezonja, dönteni kell és lehet az önkormányzatok képviselőinek személyéről. Sokan, sokféle latolgatásba kezdenek, méregetik az erőviszonyokat, mert szeretnék, ha a helyi politikában, ahol személyes sorsunk is eldőlhet, a legrátermettebb figurák kerülhetnének előnyös pozíciókba.

Onnan lehet tudni, hogy kampány van, hogy a híradások mindegyre arról regélnek, mikor fog elkezdődni, persze, hivatalosan. Merthogy most még csak egyesek, a kiváltságosok tódulhatnak, az egyenlőség jegyében! Ez van! A kormánypárt liblingjei kényelmes tempóban alkothatnak, persze, csak úgy magukban…! Nyüzsöghetnek, reprezentálhatnak, el nem készült objektumokat avathatnak, feszíthetnek egy általuk soha nem látott és nem látogatott intézmény belső ünnepségén, oda tehetik magukat, meg a mögöttük álló hatalmat. A nép dolga elhinni és elfogadni mindezt; örvendezve tapsikolni, ha leereszkedik közénk egy-egy tűz-közeli főmufti, tanulni és tanulni mindegyre, a már unalomig ismert csasztuskákat, bemagolni, nyelni a tudományt, mint a cukorkát, mely az égből ontatik.

212-000_430F1A9A3CA6B2D4E608B33B8CC424DEC0A72964-nol

 

Ilyenkor születnek a legémelyítőbb, logikailag leginkább ingatag urban legendek, az egyébként világos érvekkel szemben! Azután már csak a kellő sötétségben kell bízni, a gondolkozásmentes plebs mindennapjaiban, ahol a megélhetés gyötrelmei felülírhatnak mindent. Oda kell küldeni üzenetet, ahol nem sokat gatyáznak. Mutatni a mézes-mázas külcsínt, aztán némi mosolyözön után lehet aratni! Olykor már csak a vészbanyák kórusa hiányzik, akik a sorok után kellő intenzitással üvölthetik az áment, a nyomaték kedvéért!

A szombathelyieknek Hende jutott. Őt dobta a gép: „Őáltala, Ővele és Őbenne találjuk meg a káoszból kivezető utat.” Érte dübörögnek az útépítő gépek, általa nyúlnak égig az épülő falak, vele lesz teljes a szombathelyiek magánélete, mindennapjaink, melyben a téglák mindegyikére az ő neve kerül. A nyertes! Mindörökké ámen! Aki pedig egy kicsit is kételkedni merészel, annak ott a választási statisztika: hajaj, a számok nem hazudnak kérem! Meg lett ő kérem választva, demokratikus úton!

Felénk a demokratikus út mostanság mintha kicsit nem volna demokratikus, túl sok az egyetlen irány, meg a csak bizonyos körök által megfutható verseny. Az ellenfelek pedig a pálya szélén restellhetik hibás döntéseiket – rosszkor, rossz helyen akadékoskodtak. A győztesek a predesztináció ünnepeltjei…

Predesztináció. „A kifejezés a latin nyelvű teológiában született meg, a praedestinare igéből. Az összetétel első tagja (prae-) annyit tesz, „előre”, „előzőleg”, a második jelentése pedig „elrendelni”, „elhatározni”, „célul kitűzni”, „valamire szánni”. Rövidebben: egy adott személy üdvtörténeti sorsának a megszabása, vagy, ahogy a teológiai szakirodalomban ismert: eleve (vagyis: öröktől fogva való) elrendelése.” Nos, a predesztináció még véletlenül sem az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek”eredménye, mely valószínűleg olyan országokban működik mindössze, ahol szabad a választás! Felénk azzal érvelnek, hogy mindenkinek joga van a döntéshez és vessen magára az, aki nem képes jól mozgósítani! Kiegyensúlyozottságról, esélyekről, alternatívákról beszélni, miközben jóformán előre lejátszott meccsek és eldöntött kérdések kiáltanak válaszok után, igen nehéz! Itt mozgósításnak nevezik a pecsenyesütés különféle megnyilvánulásait!

A szombathelyieknek Hende jutott. Újra nekilódult, újra avat. Új jelszavakkal, egy kozmetikai szalont megszégyenítő szépészeti beavatkozás minden arzenáljával. A mi dolgunk pedig az ámulat, meghallgatni és feldolgozni a kommunisták bűneit. Ha valakit érdekel, röviden leírom, hogy mindenki kommunista, aki nem a fideszre szavaz, aki nem örvendezik, ha a katolikus egyház cicomázása, a keresztény erkölcsök iskolai meghonosítása, a műmagyarkodás, meg a nemzetieskedés patakjai csobbannak. Aki pediglen ide soroltatik, azt máglyán kell megégetni, valahol egy tágas tér közepén…

A szombathelyieknek Hende jutott. Azok után, hogy az ország, a megye legapróbb falvaiban, a legkisebb templomokban is kihirdettetett a zsolozsma, meg a rémisztés, a kommunista mumussal szemben. Azok után, hogy a plakátok, az újságok, valamennyi televízió és rádió kizárólag a narancsérésről szenveleghetett, s a túloldaliak minden eredményét gaztettnek minősítették. Azok után, hogy a menetek és avatások, a természeti katasztrófák mind-mind elvárták és elhozták az elfelcsútiasodás minden örömét, hogy az a csodálatos 2.264.780 magyar ember jó helyre tette a jelet!

Ideje volna magunkhoz térni!

Nem igaz, hogy fölényes volt a győzelem, mert az ellentábor mértéke emberi akaratokat tükröz, azoké is, akik félelemből, kilátástalanságból, megszokásból, vagy éppen egyéb akadályoztatás miatt nem éltek választói jogukkal. Sokan voltak és vannak, akik nem ezt és nem így akarták! De az erőfölény legyőzte a tömegeket. Csak a kép hamis, csak a léggömbök pukkannak egyre!

Nem igaz, hogy Szombathelynek a drogozós, kurvázós és egyéb módon megbicsaklott emberek és reinkarnációik ostoba ígéreteit kell és lehet elfogadni, mert különben zárulnak a csapok! Azok a csapok – pl. Haladás stadion – jelenleg is zárva vannak! Éppen ez a hókuszpókusz lényege! Minden csapnyitásnak egyetlen ára, az őszi engedelmesség! A mindenáron, sőt bármi áron való bebetonozás…

BIG_0011423274

 

Hende jön és járhatatlan, még használhatatlan utakat, hidakat avat, félkész kórházakat alapoz, aztán pár hét múlva újra avat, bár a lépcsők még csak az üres szintekre visznek! Levelet küld a tűzkatasztrófában tönkrement idős-otthon lakóinak, melyben a használhatatlanul újjáépített tetőteret üzeni a haldoklóknak! Átad és ünnepel, valójában az árkokat mélyíti

Azt sajnálhatjuk a leginkább, hogy soha nem fogjuk megtudni, ki ő valójában?! Kiféle, miféle ember, aki szégyenkezve, dologtalanul elment, hogy évek múlva visszajöhessen?! Nem ismerhetjük meg a gondolatait, érzéseit, mert ezt a nyomorult álarcot ráragasztották és faarccal, bugyuta szövegdobozokkal tódul, mindig, ha nagyon nagy a baj! Mert a baj egyre nagyobb! És bár a suttogás mindig halkabb, mint az üvöltés, ráadásul bátortalanabbnak is tűnik, azért a tikkadó kút egyre kevesebb vizet igér!

A szombathelyieknek Hende jutott. Meg Marton Zsolt, Lazáry Viktor, Szakály Gábor. Meg Mérey Tamás, meg Angyal László, no és Puskás Tivadar! Ők egy csapat! Köszönjük szépen a műsort!

…………………………………………………………………………………………………….

Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
“Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem “fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
Uj hid! avatni mind! vigan.”

“Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
“Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.

Taps várja. – “Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
“Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
“Én a quaternót elszalasztám!”
“Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: “Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
“Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! –
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
“Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!”
A többi sugdos: “a bolond!…”

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
“Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”

“Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -”
“Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.

“Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!” —
“Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -“

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.

(1877 aug. 22) Arany János: Hídavatás

EZ CSAK A KEZDET!? – Sáling Gergő, Németh Péter, Ómolnár Miklós…

Nem érdemes tovább sorolni! Mire az írás végére érek, nyilván lesz újabb „felesleges ember”, akinek egyszerűen mennie kell… Azt gondolom, nincs is annál semmitmondóbb gyötrelem, mint mikor a bemondók a nekrológok beolvasása után megállapítják, hogy „csak a jók mennek el váratlanul”. Ez ugyanis egyszerűen nem igaz! Bárki mehet! Szinte lehetetlen írni, megszólalni – és nem elsősorban a veszteségek láttán! Ami most történik, a valódi értékek és értékteremtők elpazarlása, úgy tűnik, csak a kezdet! Mindenki útban van, – és most már tényleg válogatás nélkül -, aki nem dudorássza a csókosoknak tetszőt! Naponta lesz folytatás!

003Sáling Gergő

A vezető internetes hírportál, az Origo kormányosának elzavarása, a baloldal 141 éve megingathatatlan szócsöve, a Népszava újságíróinak ellehetetlenítése és most a magyarországi bulvársajtó, lényegében a szórakoztató, könnyed újságírás megteremtőjének lapátra segítése mind-mind ugyanannak a történetnek a része! Semmi, és ami a legszomorúbb, senki nem számít! Lehet könnyed átvezetésekkel megoldani, hogy Sáling Gergő, Németh Péter, meg Ómolnár Miklós majd talál magának munkát, tehetségük, képességeik nyilván új lehetőségek felé terelik majd őket, mi mégis szegényebbek lettünk!

001

 Németh Péter

 Sáling után is működik az Origó, a Népszava megszűnésével is lesz honnan híreket, információkat olvasni a baloldalon valóságra éhezőknek és valószínűleg Szalay Vivien is beletanul egyszer az újságírásba, ha már Ómolnár székét éppen neki nézték ki! De vajon érdekel-e valakit, hogy az olvasók mennyivel lesznek szegényebbek? Számít-e még valahol, hogy nekünk, fogyasztóknak mi az ami hiányzik, amire vevők vagyunk? Ha pedig ez csak a kezdet, vajon, mire számíthatunk még?

180px-NepszavaA Népszava döbbenetes helyzete kapcsán tartott sajtótájékoztatón – melyen több, a túlélésről alkotott tervet is közzétettek – nyilatkozott a lap vezetője. Németh Péter szerint a Fidesz újabb kétharmados győzelme “még sanyarúbb helyzetet hozott, mert látható, hogy Orbán nem akarja konszolidálni a rendszerét, és nem tesz engedményeket, mert azt a gyengeség jelének tartja.” A főszerkesztő jelezte, hogy a most bejelentett lépések bizonyára “nem rengetik meg a hatalmat”, viszont bízik benne, hogy a közvélemény felfigyel arra: “ezt nem lehet megcsinálni Magyarországon a másként gondolkodókkal, a sajtóval vagy bárkivel.”

A kérdés már csak az: ha ez a kezdet, vajon mit hoz a jövő, a megkezdett likvidálások folytatása? A köztársaság intézményrendszerének leépítése után még mit tervez, tervel Orbán és kiépült klientúrája? Hol marad esélye a szólásszabadságnak, szabad-e hangot adni más véleményeknek, melyek eltérnek a kormánypártok ízlésétől, irányvonalától? Az ilyen esetekben a legfontosabb a szolidaritás volna, melynek minimális feltétele, hogy ne csak regéljünk, de tegyünk is egymásért Ma ebből szinte semmi nem látszik! A fásultság, a „mindenkinek megvan a maga baja” elgondolások kétségessé teszik, hogy a közeljövőben pártatlan és elfogulatlan médiáról beszélhessünk.

002

 Ómolnár Miklós

Amúgy a lexikon szerint: Sajtószabadságnak nevezik azt az állapotot, amikor asajtó munkatársai maguktól, csupán saját szakértelmükre, tapasztalatukra és véleményükre hagyatkozva, külső befolyásoktól, fenyegetésektől és törvényi korlátoktól mentesen döntik el, hogy az általuk szerkesztett sajtótermékekben milyen tartalom jelenik meg. Ebben a cikkben a „sajtó” a szó tágabb értelmében a nyomtatott és az elektronikus hírközlő eszközöket, az ezek által szolgáltatott tartalmakat és az ezen tartalmakat előállító személyeket jelöli.

Narancs parlamentet végleges

 

A sajtószabadság – legalábbis elvben – egyetemes érték és emberi jog. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata és az emberi jogok európai egyezménye egyaránt szavatolja a vélemények, eszmék, hírek, információk terjesztésének és megismerésének szabadságát. A legtöbb állam alkotmányába foglalva védi a sajtó szabadságát, bár ennek az alkotmányos védelemnek a gyakorlati megvalósítása államról államra változó mértékű.

A washingtoni székhelyű Freedom House a következő szavakkal magyarázza meg a sajtószabadság fontosságát:

„A szabad sajtó kulcsszerepet játszik az egészséges demokráciák fenntartásában és figyelemmel kísérésében: hozzájárul a magatartások számonkérhetőségéhez, a kormányzati munka minőségéhez és a gazdasági fejlődéshez. De ami a legfontosabb, a médiát érintő korlátozások gyakran korai jelei annak, hogy a kormányzat a demokrácia egyéb intézményeit is támadni szándékozik.”

ESÉLYLATOLGATÁS, VAGY MUNKA? – amit a baloldal kaphat a szombathelyi választóktól

„Magyarország jobban teljesít.”

Ez folyt a csapokból, ettől voltak hangosak a híradások. Aztán, hogy-hogy nem, egyetlen nap alatt kiegészültek a plakátok, hirdetések a fidesz emblémáival, meg a szokásos „csakafidesz” felirattal, s a helyzet úgy adódott, hogy 2.264.780 ember tudta vélt dolgát és oda szavazott a nyolc millióból…

Ez van; elmúlt a kampány, jön az újabb, a vakítás marad. Akkor is ömlik a sikerpropaganda, ha már senkit nem érdekel, senki nem akarja hallgatni, látni – Magyarország csakazértis jobban teljesít! Ami közben történt – az újabb kétharmad, meg a diktatúra klientúrájának további erősödése – szinte lényegtelen! A hatalmat gyakorlók önös dolga…

Nem történhetett másként, mivel sem Orbán Viktornak nem akadt valódi kihívója, sem a fidesz választói akaratával szemben nem létezett alternatíva! Lehetett buzgón esélyeket latolgatni, meg ámulni nagyotmondó ellenzéki politikusok szövegein, a „győzni fogunk” valahogy elkeserítően nevetséges cincogásnak tűnt. Pláne az addig és azóta is biztonságukat élvező narancsszínű macskák dorombolása közben…

Aki a történelem váratlan fordulatait, sorsdöntő megmozdulásainak, olykor csatáinak történetét hajlandó megfelelő alázattal végigtanulmányozni, tudja jól, a túlerő olykor csak egyetlen esetben törhető meg. Egyetlen módja van a másik fél győzelmének, a maroknyi, de elszánt, látszólag eleve vesztésre ítélt tábornak – ha a másik, a győzelemre ítélt, eltelve önmagától – hibázik.

(Persze, akadnak önfeláldozásra kész hősök, akik olykor komoly túlerővel szemben is képesek fordítani az eseményeken, de ahhoz meg hősök kellenek; alkat és habitus, ami már a jelenünkből hiányzik! A jelenünkből, melyben a jelentős álmokkal bíró aspiránsok lájkokat gyűjtenek…)

0001

2014. nyarán Szombathely, úgy tűnik, fontos hellyé nőheti ki magát; megtörténhet, amivel szeretett volna nem számolni az orbáni gépezet!

A kábítószerektől, kurváktól hangos balatoni kirándulás „meghozta” az eredményt, mára a pártjuk számára váltak vállalhatatlanná a Lazáry-Marton-Szakály trió tagjai, magukkal rántva polgármesterüket, meg a nagy ígéret, a mindenben profi karnevál- és zenekar-igazgatót. Az utóbbiak egyike polgármesterként kívánt újfent / tovább „szolgálni”, mely elképzelés a jelek szerint mostanra a „hiú ábránd” kategóriába zuhant.

Egész egyszerűen, mert nincs miért felvállalni újabb négy év magyarázkodást!

Még a híres hírhedt sajtósuk szóvirágaival sem, főleg, ha tudjuk, hogy maga is aktív részese volt a hóesésnek… Helycserés átrendezés lehetősége helyett láthatóan kapkodnak, új arcokat, senkivel nem kapcsolható ismeretleneket keresgélnek, akik nyilván jól mutatnak majd az újabb milliárdokért a mi pénzünkön ontható szórólapokon, óriásplakátokon! Feledtetni a feledhetetlent?A végeredmény igen kétséges. Kár a gőzért!

0002

Nem tudjuk, mi minden lapul a jobboldal tarsolyában. Azt tudjuk, hogy az eddigi irányítók, és vadul sumákoló társaik leszerepeltek, képtelenek lesznek a nyár hevében a hatékony szerecsenmosdatásra! Ha nem szeretnének gyógyíthatatlan sebeket ütni országos szinten a saját pártjukon, jobb, ha nem erőlködnek. Van az a méltóság, amiért érdemes félreállni…

Az eddigi ellenzék – vagy ahogy a többség beszél róluk, a baloldal képviselőinek dolga nem váratlan, az eddigi felkészülés folytatása. A négy éve tartó szisztematikus építkezés, az egyéni, „nehézzé vált” sorsok további támogatása, a civilek mértékadó segítése, a szociális gondoskodás szünet nélküli folyamat, mely az elmúlt négy ún. “ellenzéki” esztendő alatt sem szenvedett csorbát.

Szép példáit láthattunk éveken át a szerényebb jövedelműek számára juttatott tüzelőszállítások, vagy éppen az ételosztások kapcsán, de az igazi szeretet-ünnephez szükséges fenyőfákat is sokan a baloldali gondoskodásnak köszönhették! Sajnálatos tény, hogy egyes, mások javát szolgáló megmozdulásaikat a „Szakács féle” mindeddig minta emberek gyomorforgatónak ítélhették…

Játszóterek, pihenőhelyek épültek és szépültek, s ha a hagyományos rendezvényeket kellett és lehetett feleleveníteni, akár még a közkedvelt korábbi polgármester is a DJ pult mögé állt…

0003

Elszomorító, hogy bizonyos javak, természetes módon járó szolgáltatások mára párthűséghez kötődtek, s a nem fideszes érzelmű városlakók folyamatosan kénytelenek voltak a háttérben maradni…

Miután a Puskásék által irányított város lejáratta magát, a hagyományosan baloldali érzelmű Szombathely közönsége 2014-től újból egykori önmagára találhat! 

A 2010-ben megtapasztalt országos kiábrándulás az akkori kemény és szigorú gazdaságpolitikát követő nem túl szimpatikus állami fellépéssel szemben a szombathelyi polgárok is a fidesz ígéretekkel teli ölébe menekültek, fel sem tételezve a rengeteg megalázó fejleményt, ami aztán Szombathely fényét alaposan megtépázta. Az akkori szorgalmas, teremtő nyolc év munkája után négy év semmittevés, ócsárolás következett!

0004

Mi várható az idén őszre? Esélylatolgatások helyett mindenki számára a munka következik, eredményekkel, amit a baloldal kaphat a választóktól! Mert az eredményhez nem elég a politikusok buzgalmára várni! Nem kellenek hangos felszólalások az összefogásról, csasztuskák a szolidaritásról – de tekintsünk újra a jó gazda szemével a környezetünkre!

Takarítsuk ki Szombathelyt, öltöztessük újra ünneplőbe, hogy visszavárhassuk a tőlünk elpártoltakat! Felejtsük el a demagóg mondatokat a győzedelmeskedő politikusokról! Akik itt nyerni tudnak, a szombathelyi polgárok, készen állnak a megmérettetésre…

2014. nyarán Szombathely, úgy tűnik, fontos hellyé nőheti ki magát; híre mehet a megyehatáron túlra, segítve mások ébredését is!

VIGYÁZAT, SZTANIOL! – az aggódva mocskolódás helyi cicerója nekilódult?

Pánikbeszéd? Azt hiszem, ez a legjobb szó mindarra, amit a legnagyobb megdöbbenésünkre olvashattunk a minap, a néhai szombathelyi szélsőjobbos rendszerváltók egyik, mára – vajon, ki tudja miért? – a leginkább helyzetbe hozott figurájának tollából. A „gyűlölet-beszéd” szóösszetétel után lassan ehhez is ideje hozzászoknunk: Pánikbeszéd mocskolódásokkal. Címkéző hatalmuk ezt az ájtatoskodásnak látszó arroganciát is elbírja!

Az ezüstpapírba gondosan becsomagolt szavak még látszólag aggodalmat, féltést hordoznak, valójában széles nyelvcsapások mentén megírt, rettegő szösszenete szinte belefúl sajátosan míves szitkaiba. Erre kapott felhatalmazást! Most ezért tartják!

A pánikbeszéd jól bevált módszereit, struktúráját éppen nagy példaképe, Orbán bérfirkásza, a nagy „párttagkönyves haver” honosította meg, de mint tudjuk, Zsóti hátországa kissé biztonságosabb, miután olykor egy tálból tortázik a vezérrel… Az ő prédikációi ezért másról is szólhatnak…

„A tét nem kicsi.”

002

Bizony, ezt írja a derék, “öreg szilvágyi róka“, s mindjárt a röpdolgozat legelején, markáns retorikával, egyenesen a Szózat szófordulataihoz nyúlva kelt félelmes közhangulatot, mintha bizony valami rendkívüli volna készülőben:

„Az nem lehet, hogy a jobbközép politika, a helyi választásra készülve ismét helyzetfelismerési nehézségek foglya legyen. Ahogy azt 1990 óta már megélhettük egyszer-kétszer.” Ha valaki előtt nem volna tiszta, az erre kényszerített helyi bértollnok, a tisztes munkavégzés helyett kurvázó, és kokózó városvezetés miatt felfordult gyomrú városlakók kiábrándultságát így nevezi: helyzetfelismerési nehézség. De finom!

Aztán a húrok közé csap, mert kár soká sopánkodni, hiszen a gyökerek, az ok-okozat most is remekül torzítható, ha már a helyzet úgy kívánja:

„A probléma most az, hogy míg a polgármester körüli fiatal politikusok egyikének sem sikerült utódjelöltté kinőnie magát, addig a helyi baloldali Keresztapa (az ifjúfideszesekhez hasonlóan pragmatikus, de náluk is célirányosabb habitusú Czeglédy Csaba) egyetlen félelmetes húzással többük morális hitelét megingatta olyannyira, hogy politikusként egyelőre nem folytathatják pályájukat.”

Ha valaki nem értené pontosan, mit is ravaszdiskodik a mi cicerónk, hát foglaljuk össze! Az a probléma, hogy a Czeglédy nem volt szíves elég mélyen aludni, miközben a triász, a mi szippantós barátaink éppen szerették volna magukat kinőni! Ha tehát valaki merészel valamit észre venni, az bizony „félelmetes húzás”! Mi több, az illető maga a Keresztapa, nyilván – nem csak – e tettéért elvetemült gazember, bűnöző, ahogy ezt tőlük évek alatt megszokhattuk!

Az ezt követő sorok – bár logikailag furcsán hatnak, de, hát a glossza rövid és rajta van a sor -, az egyébként kivételes tehetségű csellista muzsikust, a helyi aktuális  sikerembert próbálják tisztára mosni:

„Sajnos a szórásba belekerült – mint Pilátus a Krédóba – Mérei Tamás zenekar-igazgató is, aki pedig, ha vállalja, valószínűleg esélyes polgármesterjelölt lehetett volna ősszel.” Mérei, mint Pilátus? Szinte láthatjuk lelki szemeink előtt, amint elegáns Audijának oldalán megjelenik a reklám:

Pilátus Taxi – örömlányok és por célirányos utaztatása, jutányos áron!

A hónapokon át spekulált polgármesteri álmai, amit rendre tagadtak persze, most megsemmisültek a nyavalyás Krédó miatt!

Ami ezután jön, az a kétségbe esés mintairománya: „Ki maradt talpon? A polgármesteren kívül például a Pro Savaria Egyesület két formátumos alakja (Prugberger, Molnár), akik azonban a jelek szerint külön fognak indulni, holott ha súlynövekedést tudnának elkönyvelni, bizonyára szíves-örömest maradnának koalícióban a Fidesszel. Érdemes volna kompromisszumra jutni velük – amint szerintem a városban az országoshoz képest mérsékeltnek mondható Jobbik bevonása a választási szövetségbe is hasznos lehetne.”

001

Kétségbeesés, és persze rögtön a mindenáron való kompromisszum, a csatlósok körében keresgélve! Persze ez is sztaniolba burkolva, mert így elegáns! Meglelni Prugbergert, Molnárt és Balassát, lapot osztani nekik, akkor, amikor ők hárman éppen távolodnának a süllyedő narancssárga csatahajó környékéről is, meglehetős arcátlanság, már-már provokáció! A Pro Savaria és a Jobbik éppen jobbnak látja, ha új, önálló irányokat kutat, ha nem akar Puskásék „Dugovics-i” karmai közé keveredni, erre a mi rókánk nekilát velük és róluk spekulálni! Üzengetni…

A dolgoknak persze muszáj hasonlítani az országos ravaszkodásokhoz! Hátha!

Aztán jő egy elvétett mondat, amit egyszeriben leírt, de elmúlasztott korrektúrázni, aztán valahogy így sikeredett: „Ipkovich György a dolgok mai állása szerint nem esélytelen a balatoni hajó-üggyel támadott Fidesszel szemben, annak ellenére, hogy utóbbi leghitelesebb személyisége, Puskás polgármester az ellenkező híresztelésekkel szemben állítólag vállalja az újabb megmérettetést.” No comment!

A következő fuvallat előtt, kérem, próbáljuk együtt elképzelni, amint a mi ravaszdink odasomfordál az ő lapigazgatójához, tesz némi udvariassági tántorgást, aztán bőszen szavalni kezd: „Új arcokról szólva: biztos, hogy a médiaközpont igazgatója, Koczka Tibor korrekt politikus lesz, de más húzónevekre is szükség lenne. (Közben a félreállított képviselők felfelé-bukását a közvélemény érezhetően nem díjazza. Ez már csak így szokott lenni, kérdés, megéri-e.)” Hogy a kedves olvasó ezt szimpla seggnyalásként fogja fel, vagy esetleg némi álságos önmérséklet tanúsítást bír felfedezni a sorok mögött, talán, már mindegy is! Koczka nyilván tuti ötlet, az is nyilvánvaló, hogy lojális, hiszen egész jól él a köré teremtett média birodalmából, melynek kiváló ágyasa lett a mi jó Cicerónk is! A kritikát ezért és csak ezért kötelező zárójelek közé dugni!

Nos a röppentyű konklúziója már a legkevésbé sem tartalmazhat meglepetéseket, inkább csak tovább fényezi az ezüstpapír burkot!

„Összegezve, ha a Fidesz-KDNP szövetséges nélkül indul, s Puskás Tivadar karizmájához fogható más jelölteket alig mutat fel, akkor a baloldal esélyei megnövekednek. Ezért a Fidesznek mielőbb meg kellene egyeznie Prugbergerékkel, a Jobbikkal és néhány fontos civil egyesülettel; ugyanakkor több jelentős személyiséget indítania a képviselői helyekért (vállalva a kockázatot, hogy több önálló nézettel állnak elő), és persze értelmes és célirányos kampányt folytatnia. A tét nem kicsi.”

Kár volt!

A fenti szösszenetet megírni, a mindenáron való ravasz ragaszkodást ilyen módon tupírozni igazán nagy kár volt! Ha ráadásul megpróbáljuk azt is feldolgozni, hogy ez az írás pontosan kitől származik, még azon is eltűnődhetünk, hogy vajon a jelenlegi hatalom még mi mindenre képes, maga alá gyűrve az értékeket, számolatlanul!

VIGYÁZAT! SZTANIOL! –  az aggódva mocskolódás helyi cicerója nekilódult, de talán még semmi nem késő! Ahogy a lapigazgatónak, úgy neki is elérhető közelben van még a túlélés. Csak a vízoszlop magasságát illenék figyelembe venni!

003

Gyurácz Ferenchez méltatlan feladat, amire manapság kárhoztatják, kényszerítik! Amit tennie kell, az a jelenlegi városvezetés arcpirító aljasságainak része!

Írói, politikusi munkásságához, kiadói, szerkesztői múltjához méltatlan, amit ma művelni kényszerül, féltve a megélhetés biztonságát, elviselve a kiemelkedő értékeket felmutatni képes és hagyományokat őrző, egyetlen folyóirat, a Vasi Szemle létét! Kár érte!

(…)

Ahogy ő maga is látja és írja, „Ipkovich György a dolgok mai állása szerint nem esélytelen”. Így van ez rendjén, Szombathely megérdemli a változást!

 

lejegyezte: Elek Benedek

ÚJJÁÉLESZTÉS MÁSKÉPPEN – mielőtt még a távozó fősürgészre várnánk!

A címkefelhőiből ki sem látszó Szombathely néhány éve, hogy megkapta a dicső „Segítés Városa” címet. Így nevezte el – talán mert egyszerűbb volt átkeresztelnie, mint a valódi, meglévő hagyományait elfogadni – a címzetes fősürgész. Így nevezteti városunkat egy ideje, ő aki ezek után úgy látta jónak, hogy pénzeink öncélú átcsoportosításával babákat vásároljon. Jó pár tucatot!

A girl arranges a reanimation doll in Li

Nem tudni pontosan, hány szombathelyi biztonsága lett volna elérhető az újjáélesztési gyakorlatok lebonyolítására hivatott „reanimációs” babák beszerzésére ömlesztett milliókból, ahogy annak idején azt sem firtathattuk, mibe kerültek a szombathelyi alufólia címerek a kékre, aranyra csíkozott kandelábereken… ( ha esetleg van még, aki emlékszik erre a szintén fideszes aberrációra! ) Ahogy, soha nem fog kiderülni, mit kóstáltak a szellők által ingataggá vált műanyag isten-szobrocskák, meg a rettenthetetlen diadalív, nem kell majd azokkal sem elszámolni, meg aztán akadnak felénk soha fel nem nyíló ajtajú raktárhelyek bőséggel!

Aggódnunk csak azért illik, mert elképzelni is szörnyű, mi lesz majd velünk és velük, – a babafalkával -, újjáélesztési gyakorlatok nélkül!

 

00004Mert az egy dolog, hogy már simán és bárkit visszahoznak a túlvilágról a színészeink, szimfonikus zenészeink, a különféle hivatalok alkalmazottjai, lassan hadseregnyi már a társainak szívét dögönyözni kész deák, szájból szájba pumpálni tudó, önjelölt sürgész – amúgy, mint tudjuk, ez az elnevezés szintén a lángelme szüleménye! – de vajon mi lesz a szenvedéllyel, ha már nem a fősürgész diktálja az iramot?

Ki viszi át a reanimációs babáinkat a túlsó partra?

Szóval, mi történik, ha mégis képes lesz a józan többség az önmérsékletre és belátják, belátjuk, hogy a jelenlegi városvezető garnitúra minden kormánypárti képviselőjére jutott pár grammnyi – porocska – a nagy triász munkásságából!? Itt és most nem az a kérdés, ki jön utánuk, van-e a túloldalnak esélye, érdeme, hasznosítható tagja, de “ezek”*** elmúlására illene végre felkészülni! Mert felesleges az újabb próba, nincs pardon!

*** bojler zsóti után szabadon!

First aid on the way

Akik eddig sürgészkedtek, lassan gyülekezni kezdenek, mint a fecskék, meg a gólyák, hogy melegebb égtáj felé vegyék az irányt!

Nem az a kérdés, hogy a narancsország narancsvidékein termelhető-e vörös szegfű! Az emelt fő az egyetlen, amiért aggódunk! Miattuk tehát! De ha ők mennek, vajon ki tanítja tovább a Segítés városát?

Jó lenne végre kitalálni, hogyan hasznosíthatnánk elfekvő reanimációs babakészleteinket, a szinte ki sem csomagolt belsőségekkel, mű tüdővel, nejlon légzsákocskákkal, amikből a szabályos felhasználás miatt nyilván rengeteget sikerült beszerezni!? Ja, és vajon mikor voltak utoljára szervizben az aranyoskák? Mert nyilván ezeknek a derék műpasiknak is van élettartamunk, kopó alkatrészeik.

Ki hivatott kicsit kipofozni őket? Babatuningot nekik! Úgy mégis többet adnak értük a használt-baba-piacon!

Már az értékesítéshez szükséges reklámtevékenység sem lesz egyszerű feladat! Jó lenne egész Európát megmozgatni! Ezek a műkrapekok mégis csak Szent Márton városából valók! Savaria történelmi hantjai felett szolgáltak! A néhai Nyugat Királynőjének voltak újjáélesztési bandériuma! Ha kicsit keletebbre próbálkoznánk, még megemlíthetnénk, hogy a reanimációs babák abból a városból valók, mely testvérbarátságot ápol az azeri Ramil Safarov baltás gyilkos szülővárosával, Kutaiszivel! Naaa!

Iparkodnunk kell, mert, ha nem készülünk fel eléggé szlogenekből, meg jelmondatokból, még azt is megérhetjük, hogy a babák nem lesznek piacképesek!

00006

Aki meglátja őket, majd legyint: hja, ezek is “abból” a városból valók, ahol az alpolgármesterek, meg a tanácsnok egy jachton kurváztak, meg füveztek kedvenc intézmény vezetőjükkel! (Akinek a nevét csak a Kuruc.info merte leírni, de őket is csúnyán letolták ezért…) Akkor aztán hiába iparkodunk majd, emlegetve a fősürgészünket!

Nyakunkon marad a babákkal együtt!

Ami következik, az valószínűleg „fájni fog”! Mert ehhez vagyunk szoktatva!

Ideje volna hát beszereznünk a fájdalomcsillapítókat! No, nem az orvosok által felírható gyógyszerekre gondolok! Vannak alternatív megoldások!

Mert azt már biztosan hallották, hogy a rengeteg nyugtató, meg fájdalomcsillapító zabálása miféle gondokat okozhat! A kutatók azt vizsgálják, hogy milyen kapcsolat van a fájdalomcsillapítók szedése és a pitvarfibrilláció előfordulása között. „ A fibrilláció azt jelenti, hogy a kisebb szívüreg, a pitvar abbahagyja a ritmusos összehúzódást és remegni, fibrillálni kezd. Ennek következtében a szívkamrák vért pumpáló összehúzódása teljesen szabálytalanná válik. Ez gyakran panaszt sem okoz, de igen súlyos szövődmény oka lehet: véralvadék keletkezik a szívpitvarban és az ebből elúszó alvadékok elsősorban az agyi ütőerekbe kerülnek, azokat elzárhatják és bénulást, sőt halált okozhatnak.”

First aid. Artificial breath. Isolated 3D image

Ezzel tehát ördögi kör legelejéhez érnénk, és kezdhetnénk követelni az újjáélesztési gyakorlatokat! A mi javallatunk a dilibogyók helyett a megnyugtató, egyszerű és normális együttlétek felelevenítésében rejlik! Fedezzük fel újra, milyen jó volt szombathelyi polgárnak lenni! ( Még azelőtt, mielőtt a „Segítés Városa” bélyeget ránk sütötték volna! ) Amikor az itt élők összefogásából tavak, strandok, játszóterek és parkok születhettek…

Mert volt ilyen!

PÁR(T)BESZÉD SZOMBATHELYÉRT – keringőt játszanak a takarodó után?

Nem kenyerem a nyers beszéd. (Eddig így volt…) Akad jó néhány szókimondó, bátor írástudó meg sokféle „egyéb” megmondó ember, aki most és majd, annak rendje – módja szerint csépelni kezdik a páternoszteren aktuálisan lefelé haladókat! A leginkább, majd ősz táján… Akkor lesz itt annak az ideje!

Kegyelemdöfés nélkül amúgy sem érne semmit az egész!

Pontokba szedve felsorolják majd, mire vesztegette a négy évét, a tisztes polgári foglalkozásából sértettsége okán politikussá vedlett és felbiztatott irányító, no meg önjelölt és önhitt, megélhetési politikusokból álló társasága; miként osztogattak és fosztogattak, hitük szerint sosemvolt magasságokban téve a dolgukat. Lesznek, akik ártatlan tévedésekről beszélnek majd, mentegetve a rengeteg „dicső” tett közben elvétve hibázókat, akadnak majd, akik elidőznek a „mi lett volna, ha” bonyolult kalitkáiban, fikciózgatva, megállíthatatlanul; de a lényeg akkor is ugyanaz marad…

Lesznek a mondatok közt példabeszédek, tanulságos történetek, szitokszavak és talán még aforizmák is – pedig lehetne egyszerűbben is! Mintha messziről jött emberek volnánk…

„Kudarc és szándékosan rombolt helyzetek és állapotok tömkelege, mely végtelen ígéret-utcákba vezette uralkodásukat. Tetteik méltóságát önreklámjaikkal túlbiztosítva, udvari médiával, bérfirkászokkal és egyéb hiénákkal magukat öntömjénezve elérték, hogy végül nem akadhattak útjukba tükrök, meg őszinte ellenfelek, akiknek gondolatain akár eltöprenghettek volna. Minden csak úgy volt jó, ahogy ők akarták. Szóhoz sem igen juthattak a másként gondolkodók…”*

“Címkéztek. Mindenki komcsi lett, aki a múltban élt és dolgozott, az általuk létrehozott értékek adósságként, felemlegethető gyalázatként vonultak hangzatos körmondataikba. Szavaltak és makogtak. Miközben gyakorlatilag semmit nem csináltak. Akiket pedig kimódoltan szidtak, szégyenkezhettek, a felheccelt „híveik” előtt.”*

004

“Mindaz, amit tettek és mondtak, programjuk, akár örökké is tarthatott volna. Lett volna jövőjük, holnapután, meg azután is, csak némi önmérséklettel legalább a látszatra ügyelni kellett volna! Ahogy ezt a legfőbb kegyúr teszi… harácsolás közben persze!”*

“Amikor a héten megérkeztek a „bejelentések”, megrökönyödtem. Vártam valamit, ami a „hétköznapi életben” teljesen természetes lett volna. Valamit, amiről azt gondolhatnánk, hogy következmény, pedig normál esetben csak a nagy bejelentések velejárója. Emlékeimben élénken él az a pillanat, amikor egy munkahelyi felmondásom napján az is nehézségbe ütközött, hogy a személyes holmikat, feljegyzéseimet, fontos címlistáimat „lementsem” az általam addig használt irodai számítógépről. Addigi „gazdáim” nem voltak elragadtatva a gondolattól, hogy még napokon át jelenlétemmel „mérgezem” a hátrahagyott kollektívát, bár közös megegyezéssel, a látszat szerint teljes békességben váltak el útjaink. Én kezdeményeztem a szakítást, én álltam fel az asztalomtól, egy számomra jobb helyzet reményében. Azt hiszem, nem szerették volna, ha maradok és beszélek… ha „felnyitom” az addigi kollégák szemét. Majd azt mondanak a távozásomról, amit akarnak… Úgy hiszem, ezeket az ok-okozati összefüggéseket semmiféle törvény nem szabályozza, egész egyszerűen a jóízlésbe ütköző dolog maradni, ott, ahol már felmondtunk…”*

A mi városunkban más a módi. A trió távozása hetek óta beszédtéma (volt), „tudott tény”, ahogy ezt emlegették, pusmogták, szinte mindenfelé. Hogy a dolog mögött sok igazság lehet, arra a folyamatos tagadásból lehetett következtetni! Kiderültek a dolgok – bár elhazudták! – kitelt a böcsület – bár kozmetikázták rendesen, aztán egyikük előállt a haveri oldalán egy negédes bújócska szöveggel, amolyan meglepivel, az új szerepről, meg a diadalmasan bevégzett, fáradhatatlan munkáról.

003

Meg a szemet gyönyörködtető ígéret, a „persze addig azért még maradok, végzem a dolgom” röhejes kiegészítésével. Mert felénk és általuk ez is lejátszható! Maradhatnak!

“Valaki, aki belebukott a viselt dolgaiba, ukázt kap és világos útmutatást, úgy távozhat, hogy „új szerepre készül”, de addig is marad, teszi, teheti a dolgát fáradhatatlanul.”*

Ezt teszik, tehetik mindhárman, vezetőjük teljes egyetértésével!

“A szippantós egy ideje nem szól. Miért? Nem alacsonyodik le, már az övéihez sem? Engedi, hogy találgassunk, de természetesen addig is marad. A végsőkig a kormányon tartva kezét… Ahogy mostanáig vállalni tudta közszerepléseit, megnyilvánulásait. Kitölti az időt… Vállalni bármit, bármi áron!”*

001

“És akkor a két alpolgármester után a tanácsnok bejelenti, hogy úgy megy, hogy marad, kabinetfőnökként irányít ezentúl… ahogy a reklámokból tudjuk: „mert megérdemli!” Betont kap, jó erős talapzatot, stabil alapot a folytatáshoz!”*

Szívére emeli amúgy vállalhatatlan gyermekét a kondukátor, mert bár megtiltották, hogy a vétkes újra jelöltként induljon, azt senki nem gátolhatja, hogy hivatalt vezessen…

002

Feloldozza bűnei alól, elengedi büntetését és megjutalmazza – mert nem tehet mást! Csak szem a láncban! A rég tudott összefüggésekről így rántja le a leplét a nagy újjáélesztő, aki láthatóan  nehezen igazodik el a muzsika világában: takarodó után keringőre hív!

(…)

Nem kenyerem a nyers beszéd. Csak idézni vagyok képes messzire menekült, öreg cimborám szavait:

„Ezeknek tényleg nem sül le a pofájukról a bőr?”*

*Részletek egy Szombathelyről elköltözött úr hozzánk írt leveléből!

KÓRHÁZBAN AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN – ország, ahol betegnek lenni halálos teher

Néhány éve, amikor egy „odaát” élő magyar barátom megbetegedett, úgy gondoltam meglátogatom. Szándékom szerint felkerekedtem hát, irány Ausztria, kocsiba ültem és meg sem álltam a “felsőőri” kórházig! A  legnagyobb megrökönyödésemre könnyen érthető útbaigazító táblákat és ott, a kórház bejárathoz egészen közel, szabad parkolót találtam. Ahol azután sem parkolási díjat fizetnem, sem a kaput őrző (félművelt) biztonsági őrrel beszélgetnem nem kellett (hiábavaló dolgokról), percekig!

Sem fizető parkoló, sem őr…Azt hittem álmodom! Máshoz vagyunk szoktatva!

0003

Határozott léptekkel, most már gyalogosan végighaladtam a bejárat előtti téren, fel a modern lépcsősoron és még most is az előző napon órákon át gyakorolt német szöveget mondogattam magamban! Szerettem volna hiba nélkül megérdeklődni, merre találom a belgyógyászatot… Nem kellett erőlködnöm! A portán mosolyogva fogadott egy fiatalember, zavartságomat egyetlen szempillantás alatt elűzve, magyarul kérdezte, miben segíthet.

Aztán eligazított, elmondta, melyik lifttel haladjak, miféle jeleket kövessek – világos volt azonnal, mi a dolgom!

Néhány perc múlva már a barátom ágya mellett állhattam. A sebészeti beavatkozás után egy nappal (!) volt; egyedül, egy tiszta levegőjű, hűvös szobában egy vadonatúj, gurítható, sok kiegészítővel felszerelt ágyon, barackszínű ágyneműn fekve. Mindenféle pecsétek, emblémák nélkül!

0004

Jómagam, némi ámuldozás és kíváncsiskodás után kényelmes karosszékbe huppanhattam, és eltölthettem, végigcseveghettem egy fertály órát mellette, hogy szinte alig éreztem úgy, mintha kórházban volnék! Az ágy melletti hűtőből némi üdítővel kínálhattam, később, még halk zenét is kapcsolt nekem, talán, hogy szórakoztasson egy keveset… A harsány színek, a rengeteg fa és drapéria leginkább egy minőségi szállodára emlékeztetett. Örömmel konstatáltam, hogy így is lehet gyógyulni! Akadnak helyek, ahol a körülmények mind arról szólnak, hogy mielőbb újra egészségesek lehessünk! A betegségekbe nem feltétlenül kell belehalni…

Akkor sem, ha elmúltunk ötven, hetven, sőt, kilencven évesek!

A barátom, aki egyidős Burgenlanddal, két hét múlva arra sem emlékezett, hogy egy felénk simán halálos, mondhatni mindennapos, ott szimplán csak bonyolult, laparoszkópos sebészeti eljárás miatt “hospitálba” került… Az ellátásért nem kellett bankot rabolnia, (…) a hálapénz helyett napok múlva bonbont vitt a nővérkének, inkább csak a kedveskedés, udvarlás okán… Örömét lelte némi hízelgésben!

(…)

Aztán, a minap, úgy hozta a jó sors, hogy szintén kórházban jártam. Egy másik barátom, idehaza persze, balesetet szenvedett. Egy – állítólag nem igazán neki való – erős, fizikai munka elvégzése közben annyit érzett csak, hogy a karjába fájdalom hasít, azután megszédült, s mintha hirtelen rá zuhant volna az éjszaka, (ahogy mondani szokás), csillagokat látott! Így van ez, ha ismeretlen, soha addig nem tapasztalt kín ront ránk, hirtelen nem is tudjuk, mitévők legyünk. Próbálta mozdítani a végtagját, kezét ökölbe szorítani, fordítani a csuklóját, de nem sikerült. Nem engedte az egyre fokozódó szorítás.

Nem engedelmeskedett a keze!

Szombat este volt, a pünkösd előtti nap, a hosszú hétvége nyitánya, amikor kénytelen volt felkeresni a magyar betegségügy egyik legkiválóbb intézményét, a sürgészetet. Vagy ahogy manapság nevezik a sürgősségi ellátó osztályt!

0007

A legkevésbé sem irigylésre méltó kalandjára elkísértem…

A kórház megközelíthetetlen volt, mint rendesen. Parkolóhely sehol, aztán végre sikerült találnunk egyet, pár percre (sic!) a bejárattól, nem sokkal utána felfedezhettünk egy parkolójegy automatát is, naná, hogy a másik irányban, újabb percekre onnan… Aznap különleges nap volt, mert a masina véletlenül éppen működött! Óvatosságból, előrelátásból kimerítettük a parkolási keretet, meg a családi tárca “apró” részlegét! Végre behaladhattunk a kapun, át a „sóhajok hídján”… miközben persze változatlanul és őrjítően fájt a barátom karja!

Az ügyelet – lám! – a nagy megnyugtatás színtere. A váró, a feleslegesen pánikozó, a magáért szüntelenül nyafogó, türelmetlen és viselkedni alig-alig tudó lények ostoba gyűjtőhelye. Nyilván! Akik számára nem világos, hogy a „páciens” szó annyit jelent: engedelmes! Ügyeleten várakozni, főleg a hétvégi időszakban, maga a kéj! A vizsgálat, mely a legjobb esetben olyan emberek körében zajlik, akik legalábbis láttak már hasonló sérülést, rövid. Oda bejutni, no az a hosszabb…

„Szemre vételezés” a java.

A doki szemlél, mustrál, tekint, stíröl, kuksiz, néz, bámul, legelteti a szemét, kukkol, méreget, les, hesszel, figyel, kukkerol, kémlel, rászegezi a tekintetét, vizslat, kukucskál, kukkant, pásztáz, skubiz, nézeget, pillant, csekkol, szugerál, szemügyre vesz, fürkészik, megtekint… Már az sem fontos, mint rég, hogy latinul mormogjon! Aztán határozott mondatokban ad utasítást a pihentetésre, a jéggel való borogatásra és persze javasolja az „ünnepek után” szakorvos felkeresését.

Az én barátom, lóbálva fájdalommal terhes kezét elindulhatott hazafelé. Semmi gyógyszer, injekció, sem felkötés stb…

Gondosságunknak és előrelátásunknak köszönhetően még a kocsinál sem várt ránk mikuláscsomag…

Tulajdonképpen semmivel nem lett okosabb, a fájdalom fájdalom maradt, ellene nem kapott semmit, csak rövid történetet a fájdalomcsillapítók káros mellékhatásairól, aztán következhetett két nap további értelmetlen és csillapíthatatlan kín, tétlen várakozás, mely örökre emlékezetessé tette az idei pünkösd ünnepét!

Végre elérkezett az első munkanap!

(…)

Tegnap elmesélte, hogy a következő pár napban két város három orvosánál járt. Az elsőnek érthetetlen volt, miért kell egy negyvenkilenc éves többdiplomás, férfiembernek mázsányi vasszerelvényeket, farönköket rakodni, miért kell értelmetlen módon tönkretenni az amúgy már szemmel láthatóan nem túl jó állapotú szervezetét! Morgolódott, zsörtölődött, kereste, ki a hibás, kit lehetne ócsárolni, korholni a történtekért, szidta a rendszert, meg az éppen hatalmat gyakorlókat, aztán… egy nálánál avatottabb szakember felkeresését javallotta. Gyógyításra tehát nem került sor. Tanácsaiért viszonylag keveset kért, de Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Ezt ő fogalmazta meg ilyen frappáns módon a búcsúzáskor…

0001

Keresztény elveket valló emberként még a Jóisten segedelmét is kérte! Ez volt a kiegészítő csomag.

Meg egy bátorító kézfogás, a fájós kezén!

Negyednapon a nagy beteg, akinek a baj óta semmit nem javult az állapota, útnak eredt, – pontosabban vitték – hogy a szomszéd megye egészségügyi intézményében felkeressen egy – a helyiek által javasolt – orvost, az emberi végtagok szakavatott ismerőjét.

Viszonylag kevés várakozás után fogadták. Fizikai mérések, röntgenezés, vérvétel és állapotfelmérések következtek, aztán, mint egyetlen lehetőség, felbukkant a budapesti orvos, aki „nem olcsó, de nagyon jó” és a beavatkozásai igen nagy számban sikeresek. Őt ajánlották! Megnyugtatták a barátomat, hogy az általa végzett beavatkozások után a többség újra tudja használni a kezeit… Egy magyar átlagember havi fizetésének négyszerese, hatszorosa. Ennyiért működhetnek újra a tönkrement testrészek, s a produkció után otthonában lábadozhat a páciens!

Hálapénz

Van persze a másik út, 2016-ig egy várólistán, de még véletlenül sem ingyen…

Egy héttel a vele történt baleset után a barátom újra utazott, fájdalmakkal, meg a keletkezett leletekkel a kezében.  A budapesti klinikán, alapos vizsgálatok után megtudta, hogy minden eddigi szemrevételezés, diagnózis helytelen volt, gyakorlatilag egy évek óta a szervezetében működő kór áldozata… A kóré, mely csak arra várt, hogy aktivizálhassa magát, és az orvostudomány jelenlegi állása szerint gyakorlatilag gyógyíthatatlan. Lehet a lefolyását késleltetni, az életet húsz, harminc évvel meghosszabbítani, lehet szinte tünetmentes időszakokat produkálni, méregdrága és az országban mindössze egyetlen helyen alkalmazott terápiával a bajon felül kerekedni… Megelőzni, szinten tartani, megváltani a jót!

Csak dönteni kell és belevágni!

-

Amúgy…Ha nincs kezelés, a betegség elhatalmasodik… A beteg egyre gyengül, lebénul és az állapot visszafordíthatatlanná válik. Ilyen kór ez… alattomos!

(…)

A barátom nem szokott panaszkodni. Most sem tette. Hallgatott, soká… Aztán, elmesélte még, hogy a kórházzal szemben volt egy Nemzeti Dohánybolt, betért oda, vásárolt egy doboz cigarettát, az üzlet előtti padra ült és rágyújtott. Vagy húsz éve nem volt cigaretta a kezében. Nem ízlett neki, sem a füst, sem a mozdulat, mégis, mélyen és hosszan beszívta a gyilkos keserűséget…

Sad man siting on a benchA húsz, harminc éven tűnődött. Számolni kezdett, mennyi van még hátra, s vajon, mire számíthat, ha a sorsa, élethelyzete nem engedi, hogy felvállalja a terápiát? Ha egyszer lehetetlen, hogy fizessen… Lesz-e benne elég szívósság, valahogy úgy, ahogy Máraitól tanulta:

„A szívósság talán a tehetség egy neme. Nem megalkudni, veszély, nyomorúság, betegség, sikertelenség közepette sem; minden nap mindent elölről kezdeni, egy buldog makacs erőszakosságával, céltudatosan, engesztelhetetlen következetességgel.”

Ez a mai magyar ember egyetlen lehetősége, ledolgozott, végiggürzett évek, évtizedek után – vagy a feladás, amibe a nyomor kényszeríti.

0008Az őrvidéki öreg barátom már tervezi a szokásos nyári utazását. Jönni, bejárni a Balatont, körbe-körbe. Gyógyszerek nélkül, derűvel emlékezve a tél betegségére, méltósággal várta a tavaszt, nyarat. A több mint kilencvenediket!

(…)

„Magyar barátom”, aki csak feleannyi idős, azóta a leginkább senkivel nem beszél. Nem akar. Nem tud. Nem mondja, nem szeretné, nem tudja senkivel sem közölni, mekkora a baj! Ugyan, kire bízhatná a fájdalmait? Családtagokra, gyermekeire, társára? Kinek rakjon terhet a nyakába?

Csuklóját, alkarját mozdítani képtelen, az ujjaival szorítani, kapaszkodni sem tud. Lebénult. Lassan két hete már, hogy nem dolgozhat, önállóan cipőt húzni, autót vezetni, étkezni, fürödni sem tud, csak mérhetetlen fájdalmakkal… és néz nagyokat maga elé.

Neki csak az országút szélére vetett kórház jutott. Abból is több. Neki és még vagy kilenc millió társának. Akik közt betegnek lenni megoldhatatlan feladat, mondhatni, halálos teher…

Akikkel bármikor megtörténhet a baj! 

BAJBAN VAGYUNK – angolosan távozók, meg a maradék

Bajban vagyunk! Így határozzák meg a helyzetüket a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők. Ha megkérdik, így írják körül az állapotukat a betegek, hiszen tudják jól, mit jelent az élettel összeegyeztethetetlen folyamatok elburjánzása. Mit jelent nekik és velük mindazoknak, akik a közvetlen hozzátartozók körébe tartoznak, akik családtagok, barátok, vagy akár munkatársak. Mert nem csak a betegséggel küzdő éli meg a kínokat, de mindazok megszenvedik a fájdalmait, akik számítanak rá, akikért felelősséget vállalt, akikhez tartozik.

00003

A végigélt betegség, a gyógyulási folyamatok, vagy rosszabb esetben a haldoklás hosszú időszaka alapjaiban változtatja meg az összetartozó emberek életét. A legnagyobb küzdelmek és végül a halál soha nem egyetlen ember sorskérdése! Ezért pontos a magyar nyelv, amikor többes szám első személyben határozza meg egy családban bekövetkező, vagy éppen beteljesedett tragédia leírását: bajban vagyunk. Ez az oly sokat hangoztatott „összetartozás” lényege!

Bajban vagyunk! Mióta a bajok kutatása, az okok feltárása mindössze arról szól, hogy kutatni kezdjük a mindig „tőlünk kívül álló” elkövetők rendjét, vizsgáljuk, „ki a hibás”, mintha megfeledkeznénk erről az összetartozásról! A legújabb idők magyar társadalma megelégedni látszik a bűnös felkutatásával, úgy tűnik, elég megnevezni egy baj forrását, elegendő bűnbakot keresni, megbüntetésével példát statuálni és a gondok megoldódnak! Az”egy” elviszi a balhét. Valami miatt ez jutott nekünk. Az évtizedeken át sulykolt, mindenre jó válasz megtette a hatását! A válasz, ami ugyan semmit nem jelent, semmit nem old meg, de kiválónak tűnő lehetőséget ad a nagy kinyilatkoztatóknak a gondok szőnyeg alá söprésére. Ahol egyre kevesebb a hely!

00002

Bajban vagyunk tehát, még akkor is így van ez, ha van, aki felrúghatja a magyar nyelv szabályait, és azt mondja, sokat harcolt, hogy elérhessük álmainkat! Különösen akkor baj ez, ha valójában az az igazság, hogy nekünk kell és kellett harcolnunk, sokat, ahhoz, hogy ő az álmai közelébe érhessen!

wBajban vagyunk! Előbb csak a „bizonyára megesett történet”, majd az igazságot kendőző igazságszolgáltatás tette a dolgát – meghökkentünk. Megszokásainknak megfelelően kutatni kezdtük, nem tévedhettek-e a leleplezők, a valóság felkutatásával megbízottak, nem lehetséges-e, hogy csak egy szokásos „koholt” teherrel, kampányfogással állunk szemben! Menteni, fényezni próbáltuk a leleplezetteket, akik persze mindent tagadva lebegtették az „ártatlanság vélelmét” elváró tónusokat – ők mindenről másképp emlékeztek… Nem gondolták, hogy bármit be kellene vallaniuk, mert ez is egy lehetőség! Besározva ezzel az igazságszolgáltatás pártatlanságába vetett közösségi hitet! A „megélhetési politikus” lét tipikus megnyilvánulása ez, az „egyenlőbbeket” megillető kegy! Ami jár, de csak nekik!

00001

Bajban vagyunk! Mert ők bajban vannak!

Bajba kerültek és bár még most sem képesek megbirkózni az igazsággal, eszeveszett menekülésbe kezdtek. Menekülnek, de közben a szép jövő ígéretét gurgatva zsolozsmáznak. A hazugságaikhoz keresnek és találnak társakat. Cinkosokat! Mert valójában eszük ágában nincs bármit töredelmesen bevallani, vezekelni, vagy akár megbánni.

qA megélhetési politikustól mindez idegen! Úgy tesznek, mintha távoznának, pedig csak átrendeződnek. Meg persze gondosan kiürítik a kondért, kizabálják amit megfőztek, mert meggyőződésük szerint az őket illeti! Visznek mindent az utolsó pillanatig, az utolsó morzsáig. Akik pedig utánuk jönnek, csak a helyet kapják majd, a lyukas zsák szájánál. A lyukon át továbbra is nekik ömlik majd a profit!

Mert a főhatalmasság legújabb világra szóló kinyilatkoztatásában azt mondja, sokat harcolt, hogy elérhessük álmainkat! …valójában az az igazság, hogy nekünk kell és kellett harcolnunk, sokat, ahhoz, hogy ő az álmai közelébe érhessen!

(…)

Bajban vagyunk! Szombathely vezetői is ezt játsszák, közben „más irányú elfoglaltságot” keresnek. Marton, Lazáry, …kérem a következőt! Mielőtt találgatni kezdenénk, vajon melyik MLM csapat piramisába menetelnek, gyorsan ki kell ábrándulnunk: nem bűnhődni készülnek az urak!

00005

Csak az okozott bajt hagyják meg nekünk! Amit voltak szívesek összedobni! Haldoklásaik legvégén egyedül ők lesznek a túlélők! Mi pedig a terhet, a bélyeget tovább cipelők, akik előtt ott díszeleg majd a maradék, akik a legfőbb hatalmasság bizalmát élvezve szemvillanás alatt megújulnak majd. A nagy letéteményesek. Akik nem beszélnek többé a távozókról, „mintha mise történt volna”! Elvégre erre valók a gyóntató fülkéik!

00007

Bajban vagyunk! Szombathely nem hálás publikum! Az itt élőknek nem az a dolguk, hogy elfeledjék a megbotlottakat, s új eséllyel halmozzák el a semmittevőket! A dolog lényege az expanziós mátrix! Hajdanán, amikor az efféle flancos idegen szavak még nem voltak divatban, úgy mesélték, hogy nem elég a bútorokat cserélni! Akkoriban a dolgokat a nevükön nevezték, s azt tartották, a kurvákkal együtt a madamnak is távozni kell!

Bajban vagyunk! Így határozzák meg a helyzetüket a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők. Ha megkérdik, így írják körül az állapotukat a betegek, hiszen tudják jól, mit jelent az élettel összeegyeztethetetlen folyamatok elburjánzása. Mit jelent nekik és velük mindazoknak, akik a közvetlen hozzátartozók körébe tartoznak, akik családtagok, barátok, vagy akár munkatársak.

00004

Mert nem csak a betegséggel küzdő éli meg a kínokat, de mindazok megszenvedik a fájdalmait, akik számítanak rá, akikért felelősséget vállalt, akikhez tartozik. A végigélt betegség, a gyógyulási folyamatok, vagy rosszabb esetben a haldoklás hosszú időszaka alapjaiban változtatja meg az összetartozó emberek életét. A legnagyobb küzdelmek és végül a halál soha nem egyetlen ember sorskérdése! Ezért pontos a magyar nyelv, amikor többes szám első személyben határozza meg egy családban bekövetkező, vagy éppen beteljesedett tragédia leírását: bajban vagyunk. Ez az oly sokat hangoztatott „összetartozás” lényege!

SZOMBATHELYI SUTTOGÓK – Vili bácsiról, lovakról, rólunk, Vilike halálának harminchatodik évfordulóján

„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

0010Harminchat éve történt. Azon a napon országunk, megyénk, városunk örökre elveszítette huszonhárom esztendős fiát. Az ifjú legénykét, aki alig élt még…  Egy ígéretet, egy mégis sportlegendát, aki – jó volt hinnünk! – szárnypróbálgatásain túl már a megérdemelt világhír felé száguldott.

A legjobbnak mondott édesapa pedig egyszerre volt kénytelen elbúcsúztatni a fiát és négy évtized szinte összes álmát, amit valójában gyermekkora óta dédelgetett.

Azon a napon elbandukolt a szombathelyi suttogó…

Vili bácsi és Vilike. Szombathely városában aligha volt olyan ember, aki nem ismerte Makkosékat! A Petőfi Sándor utcai poros, fuvaros udvar olykor az égbe indult, ménesek robaját visszhangozták az ódon, bepucolatlan tűzfalak, ezüstös patkók kopogtak, amint kilovagoltak a szürke kapualjon át, s a lágy tavaszi zápor után magasba nyúló szivárvány legtetején ott ült, egyenest Aranyálom nyergében Makkos Vilmos… Fényesre pucolt csizmában, makulátlan nagykalapban, hatalmas bajusszal, kezében a meggyfavesszővel… és mosolygott.

0001

Harminchat éve történt, hogy az akkor még lassú lábakon járó hírek elérték a várost: Vilike egy Keszthelyi versenyen befejezte ígéretes pályafutását. Lova nagyot bukott, ő a földre zuhant, s az érkező segítők, meg az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Napokon át csak hitetlenkedtünk, a legendás lovas iskola falai közé legyőzhetetlen csend költözött, Vili bácsi elmaradhatatlan meggyfavesszeje a falnak támaszkodva pihent. Örökkévalóságnak tűntek azok a napok… A lovak megilletődötten vártak egy megmagyarázhatatlan, ember számára felfoghatatlan jelre, amit csak a végtisztesség után remélhettek.

Ló és lovasa egymásra figyeltek, a rezdülésekre, a végzetes baleset után.

0002

Nem ismertem Vili bácsinál erősebb jellemű Embert! Felállni és továbblépni, szolgálni, menetelni szeretettel, ahogy csak ő tudott, ahogy erre csak ő volt képes. A legszomorúbb lovas tragédia, fia halála után képes volt újra lovai közé lépve tenni feladatát! Eltemetve a szívének legkedvesebbet, meggyászolni őt és utána újra kezdeni mindent, és hittel végigcsinálni az azután eljövő újabb és újabb megpróbáltatásokat! Erre csak ő volt képes! Milyen fontos volna, ha Szombathely fiai és lányai, gyermekeink sokkal többet tudhatnának Vili bácsiról és Vilikéről!

„1923-ban a Győr megyei Ásványrárón született, édesapja uradalmi bognár volt. Gyerekkorát a ma Csorna részét képező Földsziget-pusztán töltötte, ahol már egész kis gyerekként olyannyira megbarátkozott a lovakkal, hogy az iskola befejezése után 1937-ben jelentkezett a Kisbéri Állami Méneshez lovásznak. Először polgári alkalmazottként ún. „kishuszárként”, majd 1942-tól ugyanott, de katonaként szolgált.

0003

1944 őszén, amikor a ménest a hadi események elől a németországi Bergstettenbe menekítették, és ő is ott volt a lovak kíséretében.  1945 tavaszán Bergstetten amerikai megszállás alá, ő társaival együtt hadifogságba került. A hadifogságban kezdett el versenyszerűen ugratni, és 1946-ban már Aachenben lovagolt egyedüli magyarként. Amikor az amerikai megszálló csapatok a ménes állományának egy részét hadizsákmányként magukkal vitték, az amerikai parancsnok: a rendkívül nehéz természetű, de briliáns lovastudású félig indián Ovens őrnagy felajánlotta, hogy menjen velük Amerikába, ahol nagy lehetőség várna rá. Ő azonban inkább ott maradt, és amikor 1947 őszén lehetőség nyílott rá, közreműködött a megmaradó állomány hazaszállításában.

1949-ben a Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban helyezkedett el, ahol a lóállomány összegyűjtése, és elosztása volt a feladata a környék állami gazdaságai számára, üzemeltette a gazdaság csikótelepét, megalapozta a gazdaság minőségi lótenyésztését, és mindezek mellett lovagolt. Nem is akárhogy! Tagja volt a nemzeti válogatottnak, a magyar bajnokságban mindent megnyert, amit csak lehetett, és az ötvenes évek közepén a Makkos Vilmos Pillangó nevű lován szóösszetétel a hazai lovaséletben nem volt kevésbé ismert és rangos, mint az aranycsapat tagjainak névsora! Ilyen előzmények után méltán készültek az 1956-os olimpiára, amelynek lovas számait az Ausztráliában dúló ló-pestis miatt Stokholmban rendezték. A sors azonban közbeszólt: politikai döntés megakadályozta a kiutazásukat.

1957-ben Pillangót eladták Ausztriába, de Vili bácsi munkájával és szakértelmével kifejlődött egy másik lólegenda: Aranyálom.

1960-ban, amikor a már szépen virágzó nagyszentjánosi ménest felszámolták, Sárvárra került, és a híres sárvári ménes vezetője lett. Mikor az általános ló irtás ezt a ménest is fenyegette, a sportban szerzett kapcsolata és tekintélye révén sikerült elérnie, hogy a sárvári ménes ne jusson a nagyszentjánosi sorsára. 1962-ben Szombathelyre hívták, ahol nagy elhivatottsággal kezdte meg azt az iskolateremtő munkát, amely a kezdetben elég mostoha körülmények között működő, a belváros házai közé bezárt kis lovasiskolát rövid idő alatt az ország egyik legeredményesebb lovasklubjává tette, és olyan lovasokat nevelt, mint Horváth Zoltán olimpikon, vagy Dallos Gyula a díjlovaglás örökös bajnoka, és sokan mások.

0004 

Igen, nevelt. És ez volt a titka. Neki minden tanítványa fiam vagy leányom volt, és úgy is kezelte őket. Soha egyikhez sem volt egy rossz szava, a korabeli általános szokással szemben nem ordítozott, nem gorombáskodott, hanem nyugodt hangon, higgadtan adta edzői utasításait, vagy inkább tanácsait. És nemcsak azt hogy mit, de azt is, hogy hogyan csinálja a tanítvány. És csodák csodája, mindjárt érezhetően javultak az eredmények, jöttek a sikerek, s mindezek mellett olyan csapatszellem élt a szombathelyi lovasok között, hogy annak az egész országban híre ment.

A sikerekért azonban keményen meg kellett küzdeni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült javítani a körülményeken, és alig tíz év alatt sikerült elérni, hogy Szombathely a hazai military-sport egyik fellegvára lett.

0006

És akkor jött a tragédia. 1978-ban fia ifjabb Makkos Vilmos, a tehetséges ifjú versenyző – akiben Vili bácsi életműve folytatását látta – egy keszthelyi military versenyen halálos kimenetelű bukást szenvedett. Más talán összetört volna, talán az alkoholba menekül, talán egész életében hátat fordít a lovassportnak, de ő ettől kezdve – bár láthatóan megtört szívvel – kettős erővel dolgozott, immár nemcsak a szeretett szakmájáért, de fia emlékének adózva is.

1980-ban az olimpiai lovas csapat vezetője Dr. Várady Jenő őt kérte fel a military válogatott keret felkészítő edzőjének, és közreműködésével sikerült elérni, hogy a Horváth Zoltán, Oláh Mihály, Cseresnyés László, Grózner István összetételű csapat a moszkvai olimpián IV. helyezettként végzett. Így ha késéssel is, ha nem is versenyzőként, de mégis kijuthatott az olimpiára, és ott osztozhatott tanítványai sikerében.

0009

Nyugdíjba vonulása után sem csökkent aktivitása. Dolgozott a nagycenki méntelepen, Söptén, Toronyban, Kőszegfalván, tevékenykedett a vasi és az országos lovaséletben. Mint a kisbéri félvér ló szerelmese, 1989-es megalakulásától kezdve részt vett a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület munkájában, a tenyésztési program kialakításában, a bírálatokon, tenyész-szemléken. Számos elismerése közül a sportban kiérdemelt kitüntetéseken túl birtokosa volt a magyar lovasélet legmagasabb kitüntetésének a Széchenyi emlékéremnek, és emellett egyesületünknek a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Egyesületnek tiszteletbeli tagja volt.

Jellegzetes arca, alakja, ahogy télen-nyáron csizmában, kalapban, kezében az elmaradhatatlan meggyfabottal megjelent egy-egy lovas rendezvényen, vagy éppen csak végigment az utcán, éreztette, hogy egy nem mindennapi ember állt előttünk. És amikor megszólalt, csendes, de jól érthető hangján, a rá jellemző kellemesen adomázó stílusban elmondott gondolatai, történetei egy életre barátságába fogadták mindazokat, akikkel csak kapcsolatba került.”

A pályatárs, Dr. Pataki Balázs gondolatai ezek, melyeket a 2012. márciusában tőlünk eltávozott Vili bácsi búcsúztatásán hallhattunk, könnyezhettünk. Több, mint két éve már, hogy a szombathelyi lovas élet és a városunk meghatározó alakja, az öreg suttogó, felkerekedett, hogy Vilikét követve igazgathassa égi ménesét. Alakját immár legendák övezik, az együtt elköltött idők varázslatáról boldogan mesélnek mindazok, akik a közelében maguk is tanulmányokat folytathattak emberszeretetből, a lovak tiszteletéből.

0007

Nem szerette, ha róla beszélgettünk. Szerénysége, szikársága soha nem tűrte volna, hogy magasztaljuk, vagy dicsérjük őt. Fia halálának emlékére évről évre elzarándokoltunk a Jáki úti temetőbe, álltunk a patkó alakú koszorúk mellett és nagyokat hallgattunk:

„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

Búcsúzásképpen idézzük fel, amit szakmai nagyságáról a pályatársai emlékeztek:

0008

„Nem végzett pedagógia szakot, de olyan ösztönös ló- és ember ismerettel rendelkezett, amely mindig segítette a helyes döntések meghozatalában. A lovakról, a lovaglásról és sportról többet tudott, többet érzett, mint a legmagasabban kvalifikált, sportismeretekkel rendelkező módszertani szakemberek. A lovaglási rendre, a lovak állapotára mindig nagy hangsúlyt fektetett. Sem az edzéseken, sem a pálya szélén nem adott hangos utasításokat. Nem kiabált, nem hangoskodott. Szakmai tanácsait mindig nyugodtan, érthetően és egyszerűen közölte. A versenyek elmaradhatatlan látogatója volt nyolcvanon túl is, kezében sétapálca, fején kalap. Különleges képességeknek volt a birtokában. Pusztán a személyes jelenlétével képes volt átadni a követendő viselkedési normákat és a lovas etikettet. Életművével követendő példát állított mindannyiunk számára!”

(…)

Szombathely lakói megérdemelnék, hogy emléke, emlékük közöttünk maradhasson, hogy ne csak évente egy-egy alkalommal említsük Makkos Vilmos és fia, ahogy mindenki hívta, Vilike nevét! Az efféle álmok megvalósulásához valódi szándék, és az itt élőket nem megosztó szeretet szükségeltetik.

Emberek lelkéhez is értő suttogók… Talán nemsokára az ő eljövetelüket is  megérhetjük…