KÓRHÁZBAN AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN – ország, ahol betegnek lenni halálos teher

Néhány éve, amikor egy „odaát” élő magyar barátom megbetegedett, úgy gondoltam meglátogatom. Szándékom szerint felkerekedtem hát, irány Ausztria, kocsiba ültem és meg sem álltam a “felsőőri” kórházig! A  legnagyobb megrökönyödésemre könnyen érthető útbaigazító táblákat és ott, a kórház bejárathoz egészen közel, szabad parkolót találtam. Ahol azután sem parkolási díjat fizetnem, sem a kaput őrző (félművelt) biztonsági őrrel beszélgetnem nem kellett (hiábavaló dolgokról), percekig!

Sem fizető parkoló, sem őr…Azt hittem álmodom! Máshoz vagyunk szoktatva!

0003

Határozott léptekkel, most már gyalogosan végighaladtam a bejárat előtti téren, fel a modern lépcsősoron és még most is az előző napon órákon át gyakorolt német szöveget mondogattam magamban! Szerettem volna hiba nélkül megérdeklődni, merre találom a belgyógyászatot… Nem kellett erőlködnöm! A portán mosolyogva fogadott egy fiatalember, zavartságomat egyetlen szempillantás alatt elűzve, magyarul kérdezte, miben segíthet.

Aztán eligazított, elmondta, melyik lifttel haladjak, miféle jeleket kövessek – világos volt azonnal, mi a dolgom!

Néhány perc múlva már a barátom ágya mellett állhattam. A sebészeti beavatkozás után egy nappal (!) volt; egyedül, egy tiszta levegőjű, hűvös szobában egy vadonatúj, gurítható, sok kiegészítővel felszerelt ágyon, barackszínű ágyneműn fekve. Mindenféle pecsétek, emblémák nélkül!

0004

Jómagam, némi ámuldozás és kíváncsiskodás után kényelmes karosszékbe huppanhattam, és eltölthettem, végigcseveghettem egy fertály órát mellette, hogy szinte alig éreztem úgy, mintha kórházban volnék! Az ágy melletti hűtőből némi üdítővel kínálhattam, később, még halk zenét is kapcsolt nekem, talán, hogy szórakoztasson egy keveset… A harsány színek, a rengeteg fa és drapéria leginkább egy minőségi szállodára emlékeztetett. Örömmel konstatáltam, hogy így is lehet gyógyulni! Akadnak helyek, ahol a körülmények mind arról szólnak, hogy mielőbb újra egészségesek lehessünk! A betegségekbe nem feltétlenül kell belehalni…

Akkor sem, ha elmúltunk ötven, hetven, sőt, kilencven évesek!

A barátom, aki egyidős Burgenlanddal, két hét múlva arra sem emlékezett, hogy egy felénk simán halálos, mondhatni mindennapos, ott szimplán csak bonyolult, laparoszkópos sebészeti eljárás miatt “hospitálba” került… Az ellátásért nem kellett bankot rabolnia, (…) a hálapénz helyett napok múlva bonbont vitt a nővérkének, inkább csak a kedveskedés, udvarlás okán… Örömét lelte némi hízelgésben!

(…)

Aztán, a minap, úgy hozta a jó sors, hogy szintén kórházban jártam. Egy másik barátom, idehaza persze, balesetet szenvedett. Egy – állítólag nem igazán neki való – erős, fizikai munka elvégzése közben annyit érzett csak, hogy a karjába fájdalom hasít, azután megszédült, s mintha hirtelen rá zuhant volna az éjszaka, (ahogy mondani szokás), csillagokat látott! Így van ez, ha ismeretlen, soha addig nem tapasztalt kín ront ránk, hirtelen nem is tudjuk, mitévők legyünk. Próbálta mozdítani a végtagját, kezét ökölbe szorítani, fordítani a csuklóját, de nem sikerült. Nem engedte az egyre fokozódó szorítás.

Nem engedelmeskedett a keze!

Szombat este volt, a pünkösd előtti nap, a hosszú hétvége nyitánya, amikor kénytelen volt felkeresni a magyar betegségügy egyik legkiválóbb intézményét, a sürgészetet. Vagy ahogy manapság nevezik a sürgősségi ellátó osztályt!

0007

A legkevésbé sem irigylésre méltó kalandjára elkísértem…

A kórház megközelíthetetlen volt, mint rendesen. Parkolóhely sehol, aztán végre sikerült találnunk egyet, pár percre (sic!) a bejárattól, nem sokkal utána felfedezhettünk egy parkolójegy automatát is, naná, hogy a másik irányban, újabb percekre onnan… Aznap különleges nap volt, mert a masina véletlenül éppen működött! Óvatosságból, előrelátásból kimerítettük a parkolási keretet, meg a családi tárca “apró” részlegét! Végre behaladhattunk a kapun, át a „sóhajok hídján”… miközben persze változatlanul és őrjítően fájt a barátom karja!

Az ügyelet – lám! – a nagy megnyugtatás színtere. A váró, a feleslegesen pánikozó, a magáért szüntelenül nyafogó, türelmetlen és viselkedni alig-alig tudó lények ostoba gyűjtőhelye. Nyilván! Akik számára nem világos, hogy a „páciens” szó annyit jelent: engedelmes! Ügyeleten várakozni, főleg a hétvégi időszakban, maga a kéj! A vizsgálat, mely a legjobb esetben olyan emberek körében zajlik, akik legalábbis láttak már hasonló sérülést, rövid. Oda bejutni, no az a hosszabb…

„Szemre vételezés” a java.

A doki szemlél, mustrál, tekint, stíröl, kuksiz, néz, bámul, legelteti a szemét, kukkol, méreget, les, hesszel, figyel, kukkerol, kémlel, rászegezi a tekintetét, vizslat, kukucskál, kukkant, pásztáz, skubiz, nézeget, pillant, csekkol, szugerál, szemügyre vesz, fürkészik, megtekint… Már az sem fontos, mint rég, hogy latinul mormogjon! Aztán határozott mondatokban ad utasítást a pihentetésre, a jéggel való borogatásra és persze javasolja az „ünnepek után” szakorvos felkeresését.

Az én barátom, lóbálva fájdalommal terhes kezét elindulhatott hazafelé. Semmi gyógyszer, injekció, sem felkötés stb…

Gondosságunknak és előrelátásunknak köszönhetően még a kocsinál sem várt ránk mikuláscsomag…

Tulajdonképpen semmivel nem lett okosabb, a fájdalom fájdalom maradt, ellene nem kapott semmit, csak rövid történetet a fájdalomcsillapítók káros mellékhatásairól, aztán következhetett két nap további értelmetlen és csillapíthatatlan kín, tétlen várakozás, mely örökre emlékezetessé tette az idei pünkösd ünnepét!

Végre elérkezett az első munkanap!

(…)

Tegnap elmesélte, hogy a következő pár napban két város három orvosánál járt. Az elsőnek érthetetlen volt, miért kell egy negyvenkilenc éves többdiplomás, férfiembernek mázsányi vasszerelvényeket, farönköket rakodni, miért kell értelmetlen módon tönkretenni az amúgy már szemmel láthatóan nem túl jó állapotú szervezetét! Morgolódott, zsörtölődött, kereste, ki a hibás, kit lehetne ócsárolni, korholni a történtekért, szidta a rendszert, meg az éppen hatalmat gyakorlókat, aztán… egy nálánál avatottabb szakember felkeresését javallotta. Gyógyításra tehát nem került sor. Tanácsaiért viszonylag keveset kért, de Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Ezt ő fogalmazta meg ilyen frappáns módon a búcsúzáskor…

0001

Keresztény elveket valló emberként még a Jóisten segedelmét is kérte! Ez volt a kiegészítő csomag.

Meg egy bátorító kézfogás, a fájós kezén!

Negyednapon a nagy beteg, akinek a baj óta semmit nem javult az állapota, útnak eredt, – pontosabban vitték – hogy a szomszéd megye egészségügyi intézményében felkeressen egy – a helyiek által javasolt – orvost, az emberi végtagok szakavatott ismerőjét.

Viszonylag kevés várakozás után fogadták. Fizikai mérések, röntgenezés, vérvétel és állapotfelmérések következtek, aztán, mint egyetlen lehetőség, felbukkant a budapesti orvos, aki „nem olcsó, de nagyon jó” és a beavatkozásai igen nagy számban sikeresek. Őt ajánlották! Megnyugtatták a barátomat, hogy az általa végzett beavatkozások után a többség újra tudja használni a kezeit… Egy magyar átlagember havi fizetésének négyszerese, hatszorosa. Ennyiért működhetnek újra a tönkrement testrészek, s a produkció után otthonában lábadozhat a páciens!

Hálapénz

Van persze a másik út, 2016-ig egy várólistán, de még véletlenül sem ingyen…

Egy héttel a vele történt baleset után a barátom újra utazott, fájdalmakkal, meg a keletkezett leletekkel a kezében.  A budapesti klinikán, alapos vizsgálatok után megtudta, hogy minden eddigi szemrevételezés, diagnózis helytelen volt, gyakorlatilag egy évek óta a szervezetében működő kór áldozata… A kóré, mely csak arra várt, hogy aktivizálhassa magát, és az orvostudomány jelenlegi állása szerint gyakorlatilag gyógyíthatatlan. Lehet a lefolyását késleltetni, az életet húsz, harminc évvel meghosszabbítani, lehet szinte tünetmentes időszakokat produkálni, méregdrága és az országban mindössze egyetlen helyen alkalmazott terápiával a bajon felül kerekedni… Megelőzni, szinten tartani, megváltani a jót!

Csak dönteni kell és belevágni!

-

Amúgy…Ha nincs kezelés, a betegség elhatalmasodik… A beteg egyre gyengül, lebénul és az állapot visszafordíthatatlanná válik. Ilyen kór ez… alattomos!

(…)

A barátom nem szokott panaszkodni. Most sem tette. Hallgatott, soká… Aztán, elmesélte még, hogy a kórházzal szemben volt egy Nemzeti Dohánybolt, betért oda, vásárolt egy doboz cigarettát, az üzlet előtti padra ült és rágyújtott. Vagy húsz éve nem volt cigaretta a kezében. Nem ízlett neki, sem a füst, sem a mozdulat, mégis, mélyen és hosszan beszívta a gyilkos keserűséget…

Sad man siting on a benchA húsz, harminc éven tűnődött. Számolni kezdett, mennyi van még hátra, s vajon, mire számíthat, ha a sorsa, élethelyzete nem engedi, hogy felvállalja a terápiát? Ha egyszer lehetetlen, hogy fizessen… Lesz-e benne elég szívósság, valahogy úgy, ahogy Máraitól tanulta:

„A szívósság talán a tehetség egy neme. Nem megalkudni, veszély, nyomorúság, betegség, sikertelenség közepette sem; minden nap mindent elölről kezdeni, egy buldog makacs erőszakosságával, céltudatosan, engesztelhetetlen következetességgel.”

Ez a mai magyar ember egyetlen lehetősége, ledolgozott, végiggürzett évek, évtizedek után – vagy a feladás, amibe a nyomor kényszeríti.

0008Az őrvidéki öreg barátom már tervezi a szokásos nyári utazását. Jönni, bejárni a Balatont, körbe-körbe. Gyógyszerek nélkül, derűvel emlékezve a tél betegségére, méltósággal várta a tavaszt, nyarat. A több mint kilencvenediket!

(…)

„Magyar barátom”, aki csak feleannyi idős, azóta a leginkább senkivel nem beszél. Nem akar. Nem tud. Nem mondja, nem szeretné, nem tudja senkivel sem közölni, mekkora a baj! Ugyan, kire bízhatná a fájdalmait? Családtagokra, gyermekeire, társára? Kinek rakjon terhet a nyakába?

Csuklóját, alkarját mozdítani képtelen, az ujjaival szorítani, kapaszkodni sem tud. Lebénult. Lassan két hete már, hogy nem dolgozhat, önállóan cipőt húzni, autót vezetni, étkezni, fürödni sem tud, csak mérhetetlen fájdalmakkal… és néz nagyokat maga elé.

Neki csak az országút szélére vetett kórház jutott. Abból is több. Neki és még vagy kilenc millió társának. Akik közt betegnek lenni megoldhatatlan feladat, mondhatni, halálos teher…

Akikkel bármikor megtörténhet a baj! 

One thought on “KÓRHÁZBAN AZ ORSZÁGÚT SZÉLÉN – ország, ahol betegnek lenni halálos teher”

  1. Megszívtuk a magyarságunkat! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Csak ne lennék idősödő, úgy itt hagynám, még azt is elfeledném hogy magyarnak születtem! 44 évi munka után vajon mi vár rám?? mennyi szenvedéssel tudom a föl alá kaparni magam??

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.