PÁR(T)BESZÉD SZOMBATHELYÉRT – keringőt játszanak a takarodó után?

Nem kenyerem a nyers beszéd. (Eddig így volt…) Akad jó néhány szókimondó, bátor írástudó meg sokféle „egyéb” megmondó ember, aki most és majd, annak rendje – módja szerint csépelni kezdik a páternoszteren aktuálisan lefelé haladókat! A leginkább, majd ősz táján… Akkor lesz itt annak az ideje!

Kegyelemdöfés nélkül amúgy sem érne semmit az egész!

Pontokba szedve felsorolják majd, mire vesztegette a négy évét, a tisztes polgári foglalkozásából sértettsége okán politikussá vedlett és felbiztatott irányító, no meg önjelölt és önhitt, megélhetési politikusokból álló társasága; miként osztogattak és fosztogattak, hitük szerint sosemvolt magasságokban téve a dolgukat. Lesznek, akik ártatlan tévedésekről beszélnek majd, mentegetve a rengeteg „dicső” tett közben elvétve hibázókat, akadnak majd, akik elidőznek a „mi lett volna, ha” bonyolult kalitkáiban, fikciózgatva, megállíthatatlanul; de a lényeg akkor is ugyanaz marad…

Lesznek a mondatok közt példabeszédek, tanulságos történetek, szitokszavak és talán még aforizmák is – pedig lehetne egyszerűbben is! Mintha messziről jött emberek volnánk…

„Kudarc és szándékosan rombolt helyzetek és állapotok tömkelege, mely végtelen ígéret-utcákba vezette uralkodásukat. Tetteik méltóságát önreklámjaikkal túlbiztosítva, udvari médiával, bérfirkászokkal és egyéb hiénákkal magukat öntömjénezve elérték, hogy végül nem akadhattak útjukba tükrök, meg őszinte ellenfelek, akiknek gondolatain akár eltöprenghettek volna. Minden csak úgy volt jó, ahogy ők akarták. Szóhoz sem igen juthattak a másként gondolkodók…”*

“Címkéztek. Mindenki komcsi lett, aki a múltban élt és dolgozott, az általuk létrehozott értékek adósságként, felemlegethető gyalázatként vonultak hangzatos körmondataikba. Szavaltak és makogtak. Miközben gyakorlatilag semmit nem csináltak. Akiket pedig kimódoltan szidtak, szégyenkezhettek, a felheccelt „híveik” előtt.”*

004

“Mindaz, amit tettek és mondtak, programjuk, akár örökké is tarthatott volna. Lett volna jövőjük, holnapután, meg azután is, csak némi önmérséklettel legalább a látszatra ügyelni kellett volna! Ahogy ezt a legfőbb kegyúr teszi… harácsolás közben persze!”*

“Amikor a héten megérkeztek a „bejelentések”, megrökönyödtem. Vártam valamit, ami a „hétköznapi életben” teljesen természetes lett volna. Valamit, amiről azt gondolhatnánk, hogy következmény, pedig normál esetben csak a nagy bejelentések velejárója. Emlékeimben élénken él az a pillanat, amikor egy munkahelyi felmondásom napján az is nehézségbe ütközött, hogy a személyes holmikat, feljegyzéseimet, fontos címlistáimat „lementsem” az általam addig használt irodai számítógépről. Addigi „gazdáim” nem voltak elragadtatva a gondolattól, hogy még napokon át jelenlétemmel „mérgezem” a hátrahagyott kollektívát, bár közös megegyezéssel, a látszat szerint teljes békességben váltak el útjaink. Én kezdeményeztem a szakítást, én álltam fel az asztalomtól, egy számomra jobb helyzet reményében. Azt hiszem, nem szerették volna, ha maradok és beszélek… ha „felnyitom” az addigi kollégák szemét. Majd azt mondanak a távozásomról, amit akarnak… Úgy hiszem, ezeket az ok-okozati összefüggéseket semmiféle törvény nem szabályozza, egész egyszerűen a jóízlésbe ütköző dolog maradni, ott, ahol már felmondtunk…”*

A mi városunkban más a módi. A trió távozása hetek óta beszédtéma (volt), „tudott tény”, ahogy ezt emlegették, pusmogták, szinte mindenfelé. Hogy a dolog mögött sok igazság lehet, arra a folyamatos tagadásból lehetett következtetni! Kiderültek a dolgok – bár elhazudták! – kitelt a böcsület – bár kozmetikázták rendesen, aztán egyikük előállt a haveri oldalán egy negédes bújócska szöveggel, amolyan meglepivel, az új szerepről, meg a diadalmasan bevégzett, fáradhatatlan munkáról.

003

Meg a szemet gyönyörködtető ígéret, a „persze addig azért még maradok, végzem a dolgom” röhejes kiegészítésével. Mert felénk és általuk ez is lejátszható! Maradhatnak!

“Valaki, aki belebukott a viselt dolgaiba, ukázt kap és világos útmutatást, úgy távozhat, hogy „új szerepre készül”, de addig is marad, teszi, teheti a dolgát fáradhatatlanul.”*

Ezt teszik, tehetik mindhárman, vezetőjük teljes egyetértésével!

“A szippantós egy ideje nem szól. Miért? Nem alacsonyodik le, már az övéihez sem? Engedi, hogy találgassunk, de természetesen addig is marad. A végsőkig a kormányon tartva kezét… Ahogy mostanáig vállalni tudta közszerepléseit, megnyilvánulásait. Kitölti az időt… Vállalni bármit, bármi áron!”*

001

“És akkor a két alpolgármester után a tanácsnok bejelenti, hogy úgy megy, hogy marad, kabinetfőnökként irányít ezentúl… ahogy a reklámokból tudjuk: „mert megérdemli!” Betont kap, jó erős talapzatot, stabil alapot a folytatáshoz!”*

Szívére emeli amúgy vállalhatatlan gyermekét a kondukátor, mert bár megtiltották, hogy a vétkes újra jelöltként induljon, azt senki nem gátolhatja, hogy hivatalt vezessen…

002

Feloldozza bűnei alól, elengedi büntetését és megjutalmazza – mert nem tehet mást! Csak szem a láncban! A rég tudott összefüggésekről így rántja le a leplét a nagy újjáélesztő, aki láthatóan  nehezen igazodik el a muzsika világában: takarodó után keringőre hív!

(…)

Nem kenyerem a nyers beszéd. Csak idézni vagyok képes messzire menekült, öreg cimborám szavait:

„Ezeknek tényleg nem sül le a pofájukról a bőr?”*

*Részletek egy Szombathelyről elköltözött úr hozzánk írt leveléből!