HENDE, LAZÁRY, MARTON, SZAKÁLY… – egy hídavatás margójára

Már csak néhány hónap, és indul a választások újabb szezonja, dönteni kell és lehet az önkormányzatok képviselőinek személyéről. Sokan, sokféle latolgatásba kezdenek, méregetik az erőviszonyokat, mert szeretnék, ha a helyi politikában, ahol személyes sorsunk is eldőlhet, a legrátermettebb figurák kerülhetnének előnyös pozíciókba.

Onnan lehet tudni, hogy kampány van, hogy a híradások mindegyre arról regélnek, mikor fog elkezdődni, persze, hivatalosan. Merthogy most még csak egyesek, a kiváltságosok tódulhatnak, az egyenlőség jegyében! Ez van! A kormánypárt liblingjei kényelmes tempóban alkothatnak, persze, csak úgy magukban…! Nyüzsöghetnek, reprezentálhatnak, el nem készült objektumokat avathatnak, feszíthetnek egy általuk soha nem látott és nem látogatott intézmény belső ünnepségén, oda tehetik magukat, meg a mögöttük álló hatalmat. A nép dolga elhinni és elfogadni mindezt; örvendezve tapsikolni, ha leereszkedik közénk egy-egy tűz-közeli főmufti, tanulni és tanulni mindegyre, a már unalomig ismert csasztuskákat, bemagolni, nyelni a tudományt, mint a cukorkát, mely az égből ontatik.

212-000_430F1A9A3CA6B2D4E608B33B8CC424DEC0A72964-nol

 

Ilyenkor születnek a legémelyítőbb, logikailag leginkább ingatag urban legendek, az egyébként világos érvekkel szemben! Azután már csak a kellő sötétségben kell bízni, a gondolkozásmentes plebs mindennapjaiban, ahol a megélhetés gyötrelmei felülírhatnak mindent. Oda kell küldeni üzenetet, ahol nem sokat gatyáznak. Mutatni a mézes-mázas külcsínt, aztán némi mosolyözön után lehet aratni! Olykor már csak a vészbanyák kórusa hiányzik, akik a sorok után kellő intenzitással üvölthetik az áment, a nyomaték kedvéért!

A szombathelyieknek Hende jutott. Őt dobta a gép: „Őáltala, Ővele és Őbenne találjuk meg a káoszból kivezető utat.” Érte dübörögnek az útépítő gépek, általa nyúlnak égig az épülő falak, vele lesz teljes a szombathelyiek magánélete, mindennapjaink, melyben a téglák mindegyikére az ő neve kerül. A nyertes! Mindörökké ámen! Aki pedig egy kicsit is kételkedni merészel, annak ott a választási statisztika: hajaj, a számok nem hazudnak kérem! Meg lett ő kérem választva, demokratikus úton!

Felénk a demokratikus út mostanság mintha kicsit nem volna demokratikus, túl sok az egyetlen irány, meg a csak bizonyos körök által megfutható verseny. Az ellenfelek pedig a pálya szélén restellhetik hibás döntéseiket – rosszkor, rossz helyen akadékoskodtak. A győztesek a predesztináció ünnepeltjei…

Predesztináció. „A kifejezés a latin nyelvű teológiában született meg, a praedestinare igéből. Az összetétel első tagja (prae-) annyit tesz, „előre”, „előzőleg”, a második jelentése pedig „elrendelni”, „elhatározni”, „célul kitűzni”, „valamire szánni”. Rövidebben: egy adott személy üdvtörténeti sorsának a megszabása, vagy, ahogy a teológiai szakirodalomban ismert: eleve (vagyis: öröktől fogva való) elrendelése.” Nos, a predesztináció még véletlenül sem az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek”eredménye, mely valószínűleg olyan országokban működik mindössze, ahol szabad a választás! Felénk azzal érvelnek, hogy mindenkinek joga van a döntéshez és vessen magára az, aki nem képes jól mozgósítani! Kiegyensúlyozottságról, esélyekről, alternatívákról beszélni, miközben jóformán előre lejátszott meccsek és eldöntött kérdések kiáltanak válaszok után, igen nehéz! Itt mozgósításnak nevezik a pecsenyesütés különféle megnyilvánulásait!

A szombathelyieknek Hende jutott. Újra nekilódult, újra avat. Új jelszavakkal, egy kozmetikai szalont megszégyenítő szépészeti beavatkozás minden arzenáljával. A mi dolgunk pedig az ámulat, meghallgatni és feldolgozni a kommunisták bűneit. Ha valakit érdekel, röviden leírom, hogy mindenki kommunista, aki nem a fideszre szavaz, aki nem örvendezik, ha a katolikus egyház cicomázása, a keresztény erkölcsök iskolai meghonosítása, a műmagyarkodás, meg a nemzetieskedés patakjai csobbannak. Aki pediglen ide soroltatik, azt máglyán kell megégetni, valahol egy tágas tér közepén…

A szombathelyieknek Hende jutott. Azok után, hogy az ország, a megye legapróbb falvaiban, a legkisebb templomokban is kihirdettetett a zsolozsma, meg a rémisztés, a kommunista mumussal szemben. Azok után, hogy a plakátok, az újságok, valamennyi televízió és rádió kizárólag a narancsérésről szenveleghetett, s a túloldaliak minden eredményét gaztettnek minősítették. Azok után, hogy a menetek és avatások, a természeti katasztrófák mind-mind elvárták és elhozták az elfelcsútiasodás minden örömét, hogy az a csodálatos 2.264.780 magyar ember jó helyre tette a jelet!

Ideje volna magunkhoz térni!

Nem igaz, hogy fölényes volt a győzelem, mert az ellentábor mértéke emberi akaratokat tükröz, azoké is, akik félelemből, kilátástalanságból, megszokásból, vagy éppen egyéb akadályoztatás miatt nem éltek választói jogukkal. Sokan voltak és vannak, akik nem ezt és nem így akarták! De az erőfölény legyőzte a tömegeket. Csak a kép hamis, csak a léggömbök pukkannak egyre!

Nem igaz, hogy Szombathelynek a drogozós, kurvázós és egyéb módon megbicsaklott emberek és reinkarnációik ostoba ígéreteit kell és lehet elfogadni, mert különben zárulnak a csapok! Azok a csapok – pl. Haladás stadion – jelenleg is zárva vannak! Éppen ez a hókuszpókusz lényege! Minden csapnyitásnak egyetlen ára, az őszi engedelmesség! A mindenáron, sőt bármi áron való bebetonozás…

BIG_0011423274

 

Hende jön és járhatatlan, még használhatatlan utakat, hidakat avat, félkész kórházakat alapoz, aztán pár hét múlva újra avat, bár a lépcsők még csak az üres szintekre visznek! Levelet küld a tűzkatasztrófában tönkrement idős-otthon lakóinak, melyben a használhatatlanul újjáépített tetőteret üzeni a haldoklóknak! Átad és ünnepel, valójában az árkokat mélyíti

Azt sajnálhatjuk a leginkább, hogy soha nem fogjuk megtudni, ki ő valójában?! Kiféle, miféle ember, aki szégyenkezve, dologtalanul elment, hogy évek múlva visszajöhessen?! Nem ismerhetjük meg a gondolatait, érzéseit, mert ezt a nyomorult álarcot ráragasztották és faarccal, bugyuta szövegdobozokkal tódul, mindig, ha nagyon nagy a baj! Mert a baj egyre nagyobb! És bár a suttogás mindig halkabb, mint az üvöltés, ráadásul bátortalanabbnak is tűnik, azért a tikkadó kút egyre kevesebb vizet igér!

A szombathelyieknek Hende jutott. Meg Marton Zsolt, Lazáry Viktor, Szakály Gábor. Meg Mérey Tamás, meg Angyal László, no és Puskás Tivadar! Ők egy csapat! Köszönjük szépen a műsort!

…………………………………………………………………………………………………….

Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
“Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem “fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
Uj hid! avatni mind! vigan.”

“Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
“Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.

Taps várja. – “Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
“Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
“Én a quaternót elszalasztám!”
“Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: “Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
“Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! –
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
“Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!”
A többi sugdos: “a bolond!…”

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
“Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”

“Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -”
“Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.

“Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!” —
“Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -“

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.

(1877 aug. 22) Arany János: Hídavatás