DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – kisautók és triciklik bűvöletében V.

Ugye, hogy titkon minden Derkós kissrác álma egy pedálos kistragacs volt? Persze, ezt is ki kellett érdemelni, valamiféle különleges ranglétra sokadik állomása lehetett csak a pedálokkal tiporható kisautó, vagy épp a láncos gokart!

0009

(…)

A legkisebb és látszólag legértelmetlenebb járművek, amiket az éppen csak tipegni képes csöppségek lábai közé álmodtak a lelkes apukák, leginkább a bölcsődei, mozgó szemű halacskák bumfordiságára emlékeztettek. Egy fogantyúkkal ellátott, fotellé deformált, citromsárga kutyuska, négy kerékkel. Azt hiszem, ő volt Leó, az első járgányom, amit aztán – mivel ezzel leginkább csak egyhelyben lehetett gurgulázni, előre-hátra – felváltott a megkerülhetetlen baba-tricikli!

0002

Szovjet gyártmány, elnyűhetetlen, eldeformálhatatlan, strapabíró jószág, telekerekekkel, az első kerékre szerelt pedálokkal. Meg persze nyomogatható, visítozó kiabáló eszközzel, mely a duda és a gumiból készült, síppal az alfelén szerelt törpék közös hangelemeit ötvözve igyekezett elterelni a figyelmet. Mindenki szputnyiknak nevezte, a kormányfogantyúkból olykor hosszan virító gumiszalagok lógtak…?… vagány volt, annyi szent!

0005

Nőtt a gyermek, nőttek az igények! Akkoriban a kereskedelemben kapható legfurmányosabb jármű mégis egy előbb tricikliként, tehát háromkerekű jószágként használatos bicaj volt, melyet később a kreativitásuk legjavát kiélni akaró apukák kétkerekűvé alakíthattak! Nyilván sokan meglepődnek, de az ebben az időben apuciként teljesítő férfiak még értettek a kerékpárok szereléséhez!

Ez egyfelől a „gyakorlati foglalkozás” címszó alatt okított tantárgynak, másfelől Kirmer Gyula bácsi, a legendás bicikliszerelő mester áldásos tevékenységének volt köszönhető.

Nyolcas eltávolítás küllőigazgatással, defektszerelés stoppolással, vagy éppen agyzsírzás szinte mind-mind rutinfeladatnak tűnt! Szerszámosláda mindenki pincerekeszében volt, a franciakulcs, meg az olajzó minden lakás természetes velejárójaként, napi használatban állt, így a bringaszerelés valódi férfias tettnek minősült!

0003

 

Nőtt a gyermek, cseperedett, s valahonnan azt is megtudta, hogy a fiúk, bizony, kisautóval közlekednek!

Ezt a hírt amúgy „A vakond és a kisautó” című rajzfilm háromhavonta történt sugárzásával is komolyan segítette a Magyar Televízió!

A zsebes naciról elhíresült csehszlovák állatfigura a Derkó egyik legnépszerűbb sztárja volt, Böbe Baba, Rumcájsz és a feledhetetlen duó, Lolka és Bolka után!

0008A kisvakond autója felkeltette az apróságok érdeklődését és a fővárosban dolgozó apuka egy szép napon hazagurgatta gyermekének a Derkó első tragacsát, az almazöld színű Petrovicsot! Nem Zsiguli, nem Trabant, nem Moszkvics és nem Wartburg, hanem Petrovics volt a jószág neve! A nagyapó nevét viselte, mi mást? A kisvagányok szíve beleremegett, valahányszor végighúztak vele a Szűrcsapó sugárúton! Zörgött, nyikorgott, kattogott, de a mienk volt, mint később a Suzuki…

0004

 

A helyzet sajnos fokozódott, mivel ilyen jármű az egész országban egyetlenegy készült, így a további gyermekek kénytelenek voltak beérni Moszkviccsal, ami szintén a szovjet ipar remekműveként érkezett honunkba, s amely kapható volt az Állami Áruház Játékosztályán! A Moszkvics általában szigorú „Rendőrség” felirattal az oldalán volt itt-ott felfedezhető, s ha elviselhetetlen zaja közben mégis veszedelem adódott a fiatal sofőr ún. „dallam dudával” kurjongathatott az előtte somfordálókra. A „dallam duda” univerzális eszköz volt, szerelhették Camping kerékpárra, Villanyrollerre, meg természetesen az apró Moszkvics kormánykereke mellett kialakított, sebváltót utánzó kallantyúra is! Jó, hogy a „dallam duda” oda került, így a ki és beszálláskor begyűjthető kék és lila foltok száma simán hatványozódhatott!

0006

 

A Derkó ifjú titánjai persze idővel nem érhették be ennyivel! Hamarosan nagy hírveréssel megnyílott a Magyar László Úttörőház kezelésében és mindenki Feri bácsija által működtetett Kresz-Park, a téglavörös víztorony körül! Feri bácsi napestig tudott morogni a huligánokról, meg az általuk előidézett huliganizmusról, s a közlekedési lámpák pillanatokra való be ill. kikapcsolásával a takarékosságról is órákig tudott rendkívül izgalmas történeteket mesélni!

0010

 

Valódi legenda volt ő, stopperül használt Pjobedájával, meg a hatalmas kolomppal, mely mindig a körforgalom legelején szólalt meg, hogy az ez által késedelmesen begurgulázó nebulók tromfolására maradjon némi alap! Feri bácsi imádta a gyermekeket! Legalábbis ő minden apukának és anyukának ezt mesélte, buzgón! Mi, vásott kölykök a Derkóról, szintén szerettük, olykor elmeséltük neki ötöseinket, meg a négyeseket is! Csak a hármasokról hallgattunk, bőszen!

0007A kétszer tizenöt perctől holtfáradt kölyköket aztán hazafuvarozta egy valódi banánzöld Skoda S-100-as, az ablakból még integettünk is Feri bácsinak, meg a szigorú rendben leparkolt kisautóknak és reménykedve vártunk a következő vasárnap délutánra, az útra a Derkótól a Kresz Parkig!

Szombathelyi kisgyermeknek lenni jó volt. A Derkó vásott kölykei felnőttek, a kisautókat komoly, tuningos verdákra cseréltük, jüttek a Rallye Trabik, meg a Super Sport Zaporozsecek, de az már egy másik történet!

0001

 

A “Derkó” korábbi részeit itt érheti el: 

https://www.facebook.com/pages/Revol%C3%BAci%C3%B3s-Zs%C3%A1kutca/134425010029129

(…)

Ezt meg az interneten szörfözgetve találtuk: (köszönjük szépen!)

dögös-tyúkl

 

(…)

ELMENTEK A SEGÍTŐK – akiknek a baloldaliság volt az életük

Vajon, van-e még, aki képes megfogalmazni, hová és mi végre rohanunk? Aki vállalja, hogy pontosan meghatározza és rögzíti, miféle értékek határozhatnak meg egy jó Embert? Tenné mindezt az egyetemes értékek szerint, nem törődve azzal, ki, mit gondol saját elhivatottsága igazolásául, olykor a másikba rúgva! Van-e, aki ma Magyarországon egyértelművé tehetné: az emberi jóság, a szolidaritás, a másokért való szolgálat ideológiáktól és főleg pártoktól független érték, aki ezekkel bír, olyan tanító embertárs, akire hallgatni, felnézni érdemes.

A közelmúltig két ilyen embert ismerhettünk. Szerencsések voltunk, mert mindketten Szombathely és Vas megye polgáraiért dolgoztak. Nem mindenáron megváltoztatni, de megőrizni szerették volna értékeinket. A meggyőződésük és nem az érdekeik alapján tették a dolgukat, nem törődve rosszmájú és nem ritkán gyáván aljas megjegyzésekkel, meglakolva a soha el nem követett bűnökért. Dolgozva akkor is, amikor a fájdalmak minden józan embert az ágyhoz kötnek, halálra ítélten, amikor az emberek többsége átengedi magát a lemondásnak.

001

 

Mindketten, életük utolsó pillanatáig kitartottak baloldaliságuk mellett. Megtapasztalták a másokon való feltétlen segítés örömét, megértették a helyes elosztási rend lényegét, mely a gyengébbnek, az elesettnek is esélyt ad munkára, megélhetésre és gyógyulásra! Egy olyan világban, amikor gúnyt űznek az emberi hivatásból – a munka nem egyéb megalázásnál, amikor a megélhetés biztosítása helyett a túlélésnek is csak alig-alig van esélye! Amikor az ember legfontosabb értékét, az egészséget csak a kiváltságosok érhetik el, amikor a betegségbe bele lehet és kell halni, fiatalon, elvégezetlen munkák ezreit hátrahagyva!

Két baloldali politikus gyászát hallgatja, hallgattatja el az aljasságaival immár részeg hatalom, megtanítja és számon kéri hitvány híveitől a „balos ember” mocskolását, holtában is csak megalázottságát! Ahogy nem juthatott méltóság a közelmúltban eltemetett városi képviselőnek, úgy most sem kaphat őszinte emlékezést a körünkből rendkívül fiatalon távozó egykori miniszter, országgyűlési képviselő!

Vajon mennyi időnek kell még eltelni ahhoz, hogy legyen elég bátorságunk kimondani: akadt a környezetünkben korábban is miniszter, aki tudott szűkebb pátriájának értékeket teremteni, mindent adni, aki tudott közbenjárni, ha kellett, de soha nem mocskolta folyamatosan a vetélytársakat?

003Lesz még, aki felidézi a most eltávozott egykori szocialista miniszter értékeit, érdemeit, akkor is, ha közben a diktatúra pokla egyre magasabb árral hömpölyög mindennapjainkban? Félelmes kérdések ezek, mielőtt megfogalmazzuk, jobb, ha csendben körbenézünk! Itt tartunk, ilyen világban tette, tették dolgukat a máris végtelenül hiányzók, Gyebrovszki János és Kiss Péter!

Talán…Olyan ember is búcsúzhat méltósággal és tisztelettel, aki soha nem állt közvetlenül mellettük, akinek a nézetei nem feltétlenül egyeztek mindig, minden ponton! Olyan, aki talán éppen a másik oldalról figyelte két kiváló politikus munkáját, tetteit, olykor harcát! Ha nem így volna, méltatlanná válnánk Kossuth és Széchenyi utódjainak nevezni önmagunkat!

002

 

Gyebrovszki János szombathelyi szocialista képviselő után újabb jelentős érték veszett el Kiss Péter, egykori miniszter és parlamenti képviselő halálával. Két emberért viaskodhat a lelkiismeretünk! Vajon, megtettünk, megadtunk-e mindent, hogy ez a két ember teljes életet élhessen?

Vajon adtunk-e elegendő esélyt, hogy a megkezdett munkájukat befejezhessék? Tettünk-e akár, csak egy keveset a gyógyulásukért? Mert a mai magyar valóság – úgy tűnik -mindkettőjüket csak megölni volt képes!

Valahol, valakitől olvastam, hogy jó magyar szokás szerint Isten áldását kérte az illető, miközben megrendülten olvasta halálhírüket. Aztán egy másik olvasó felhorkant, mert szerinte ez összeférhetetlen a baloldalisággal. Szelíd pillanatunkban ezt valószínűleg tévedésként értékelnénk, de ugyan kinek lehetnek ma szelíd pillanatai?

János és Péter emlékét megőriznünk kötelesség, fontos, hogy életművük, küzdelmeik ne érhessenek véget egy ostoba, megmásíthatatlan hírrel.

Pályatársa így búcsúzott Kiss Pétertől:

„Gyakorlati embernek szerette magát mutatni, nem ideológusnak. Nem kedvelte a fantasztákat, utálta a nagy szavakat, az álpátoszt. Kétségkívül mindnyájunknál (nálam biztosan) jobban tudott működtetni, de nem úgy, mint az autógyárat és szappangyárat egyformán jól elvezetgető menedzserek. A manapság ritka értékvezérelt politikusok egyike volt, világos meggyőződéssel és elképzeléssel arról, milyen a „jó” és a „rossz” társadalom.

Eszmék és értékek igézetében élt, csak ezt nehezen szoktuk elhinni olyanokról, akik terveik hétköznapi megvalósítására és a kis lépések politikájára is képesek. Így, a fontos célokba kapaszkodva, azokból erőt gyűjtve, de a részletekben is helytállva harcolta végig utolsó közéleti harcát is. Ami oly keveseknek sikerült, ő betegen, összeszorított foggal is megcsinálta: 2014-ben megnyerte a választókerületét.

Nemcsak magának akarta bizonyítani, hanem az egész bajban lévő, magát és egymást gyötrő baloldalnak is: élni kell, csinálni kell. Akármennyire nem akarta, mégis jelképpé vált, túlnőtt önmagán is.

Mégiscsak „első ember” lett, sarzsi nélkül is élen áll…” 

(Lendvai Ildikó)

LEKAPCSOLTÁK A VILLANYT! – Orbán elrendelte a jóléti állam végét!

T. a „hetvenes, nyolcvanas években”, egy dunántúli város lakótelepének kétszobás lakásában élte meg a gyermekkorát. Egy szoba jutott a szülőknek, egy a két gyermeknek. A családi élet fontos része volt a „rend”, ami bizonyos sarokpontokhoz igazította az ott élők mindennapjait.

E szabályok egyike volt az esti „takarodó”, ami után a gyermekeknek egyetlen dolga lehetett, az alvás, a szülők pedig megbeszélték a napi intézni valókat – „elemezték” a megtörtént dolgokat, meg a döntést kívánó feladatokat.

Így volt ez “rendjén”, ezért idővel kialakult a „füles”, a lehallgatási rendszer családi változata! Mint karácsony előtt az ajándékok felkutatása, ez sem számított bűnnek, inkább a gyermeki kíváncsiság és kreativitás egyfajta megnyilvánulásaként emlékezhetünk rá.

A szülők „termelési értekezletet” tartottak, a gyerkőcök meg hallgatóztak. Ennyi történt! Aztán a gyermekek – mert akkoriban még így volt szokás – másnap úgy tettek, mintha mit sem tudnának semmiről, bár értelmük fejlődésével olykor birizgálta őket a „fokozódó helyzet”.

002

Semmi egyéb nem történt Tusványoson. A családfő szerepében tetszelgő V. elbandukolt Romániába az övéihez, az itthoniakat jóformán szunyókálni sem küldte, jól kibeszélte a holnapot, az ő megmásíthatatlan döntéseit, meg teóriáit, mi meg – mert úgy intézte, hogy a világ minden részében hallgatózhassanak… – füleltünk, és azóta azon spekulálhatunk: vajon mi lesz most? Lekapcsolták a villanyt, vaksötétben tapogatózhatunk, szombattól nincs jóléti állam, és punktum!

005

Úgy jártunk, mint a gyermek, akinek egy szép napon a szemétdombra hordták a játékait a gyerekszobából. Megsemmisítették a kincseit, az addig féltőn dugdosott titkait, ami után nem maradt szinte semmi más, csak a szekrény tetejére rejtett fül, a jétékmackó leszakadt fülecskéje, amit később szeretett volna felvarrni az öreg maci fejére… A szoba üresen állt, benne az ággyal, íróasztallal, meg a rengeteg tankönyvvel, füzettel. Meg az örök és megmásíthatatlan mondattal: nem nekem tanulsz!

Akkor, ott véget ért a gyermekkor. Lehúzták a rolót, esély sem volt a vissza táncra…

Tudják, mi (volt) a jóléti állam?

„A jóléti állam a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalás. A liberális európai jóléti állam lényege, hogy az egyéneknek alapvető joguk van az állam által nyújtott juttatásokra, mint életesélyeik alapvető elemeire. A biztonság és az egyenlőség a jóléti állam központi célja. Kísérlet, hogy elvben a lakosság életesélyeit stabilizálják, és elosztásukat egyenlőbbé tegyék.”

006

Ennyi a definíció, a lényeg, a dolog maga, a jóléti állam, amit V. szíveskedett visszafordíthatatlanul megsemmisíteni:

Nincs több ellátás, nincs több gondoskodás, nincs állam által nyújtott ingyenes juttatás, nincs biztonság és stabilitás, aki eddig elmulasztotta volna megtanulni a technikát, holnaptól az is kerékpáron köteles közlekedni! Egykerekűn! Nem számít, mi lesz vele!

004

 

V. szerint a munkaalapú állam korszaka következhet. „Mint mondta, azt várják el a polgárok a magyar vezetőktől, hogy dolgozzák ki azt az új államszerveződést, amely a liberális államszerveződés korszaka után – a kereszténységet, szabadságot, az emberi jogokat tiszteletben tartva – ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget.”

Később ugyan megjegyezte, hogy az emberi jogok kérdésköre és deklarációja felett eljárt az idő, a szabadságot pedig értelmezni illik és kell, így gyakorlatilag a mostanáig vacillálók, a kivárók és halogatók, akik még mindig nem gondoltak a távozásra, utolsó esélyként elmenekülhetnek, persze üres zsebekkel! Vagy maradhatnak, és tevékenyen részt vállalhatnak a következő évtizedek közmunka programjaiban. A csicskásai lehetnek V. udvarának! Ennyi…

Így járt T., meg még kb. kilenc millió…

(…)

001

„Tavasszal és nyáron hatvan óra volt a heti munkaidő, aztán augusztusban Napóleon bejelentette, hogy ezentúl vasárnap délutánonként is dolgozni kell. Ez a munka szigorúan önkéntes volt, de aki kihúzta magát belőle, annak felére csökkentették a fejadagját.”

008

„Elvtársak! – kiáltotta Süvi. – Remélem, nem képzelitek, hogy mi, disznók, ezt önzésből csináljuk, vagy előjogokat akarunk biztosítani magunknak? Sokan közülünk egyenesen utálják a tejet meg az almát. Én sem szeretem. Egyedüli célunk az, hogy megóvjuk egészségünket. A tej és az alma (ezt bizonyítja a Tudomány, elvtársak) olyan anyagokat tartalmaznak, amelyek nélkülözhetetlenek a disznók egészséges táplálkozásához. Mi, disznók, szellemi munkások vagyunk. Ennek a tanyának az egész vezetése és szervezése a mi vállunkon nyugszik. Éjjel-nappal a ti jóléteteken őrködünk. A ti kedvetekért isszuk a tejet és esszük meg az almát.”

„Mármost ha egyáltalán volt valami, amiben az állatok tökéletesen biztosak voltak, akkor az az volt, hogy nem kívánják vissza Jonest. Amikor ebben a megvilágításban mutatták meg nekik a dolgot, nem volt több mondanivalójuk. Túlságosan is nyilvánvaló lett, mennyire fontos a disznók egészségének megóvása. Így aztán minden további vita nélkül beleegyeztek abba, hogy a tej és a hullott alma (és az érett alma java része is) kizárólag a disznókat illesse.”

„Tizenkét hang üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.”

( Aki a jóléti állam végének részleteire is kíváncsi, itt elolvashatja: http://mek.oszk.hu/00600/00620/00620.htm )

 

A képek John Halas emlékezetes animációs filmjéből valók!

LEGYŐZNI ORBÁNT KELL! – Lesz, akit az övéi kergetnek el!

Megint egy „beszéd”!

Elemzik napok óta. Megállapítják, hogy aki erre volt képes, az nyilván beteg, idióta, hazaáruló, stb. Fel sem merül bennük, hogy mi van, ha tévednek! Ha az, amit feltételes módban kínál egy kvázi hétpróbás gazember, nem feltétlenül a bizonytalanság jegye:

001

 

„Könnyen lehet, hogy eljön a mi időnk.”

Ezt mondja, miközben senki másnak nem jutott hely a jelenükben. Minden az övé, övüké lett, mivel a győzelmének, győzelmüknek nem lehetett alternatívája. Elintézte. Most akkor minek itt spekulálni?

Magukat „kihívónak” mondó emberek keresik a helyet túlméretes vállaiknak, miközben semmit nem tudnak, vagy nem akarnak megtudni az ellenfélről. Csak önmaguk esélyeiről regélnek, miközben fogalmuk sincs, kit kell legyőzni a tíz hét múlva esedékes választásokon. Legyőzni Orbánt kell! …és lehet!

007

 

Úgy tűnik elég volna egyetlen emberre hallgatni! Mert van ilyen ember! Egyetlen! Mielőtt azt gondolnák, hogy most dicsérem, dicsérni kezdem őt, nagyon tévednek! Csak Cordelia módszerét követve tisztelem: „sem többé, sem kevésbé”! És nem is szidom őt, vagy nem éppen eleget. Nem ad rá alkalmat, hogy szemtől szembe tegyem! Csak ritkán…

Pedig elmondhatnám neki, milyen Orbán Viktort kell legyőzni! Elmondanám, ki az az „ember” valójában. Mert se nem beteg, se nem sportszerű. Az ellenségeivel él és olykor kibelezi őket. Ez szórakoztatja napestig! Ehhez kell ismerni őt! Nem elég hallani róla!

Hazajövünk!

002

 

A mi főhősünk köteleit úgy tűnik elhajigálták. Volt már rá másutt is példa! Tegnap éppen a Dunakanyarban…Hálátlan dögökkel kezdett. Az is! Már nem fontos nekik a konfrontáció, vagy ahogy régebben mondtuk volna, elegancia – elhúzták a belüket! A város hivatala – nem tudom, ki, hogy van ezzel, de engem – a leginkább egy kaposvári lakásra emlékeztet… A kaposvári lakásra!

„A történet június 7-én kezdődött, legalábbis a nyilvánosság előtt, amikor hónapokkal halála után találtak rá egy középkorú férfira saját lakásában egy kaposvári társasházban. Miután a tűzoltók bejutottak a lakásba, erős látvány fogadta őket: a férfi évek óta műanyag flakonokba és zacskókba gyűjtötte saját vizeletét és ürülékét. A férfit elszállították, a többit másfél hónapig nem.”

009A felületes hírolvasók – tehát az összes legkevesebb 99%-a – mindössze eddig olvasnak és értékelnek egy hírt. Eddig tart egy brutális gyilkosság, eddig egy milliárdos csalás. Pont. A többi nem számít. Nincs miért tovább rágni! Pedig fontos volna eltakarítani mindazt, ami útban van. Aki Kaposvártól tisztes távolságban él, az is beleborzong az ott történtekbe. Gépiesen. A szomszéd, akinek a válaszfalon keresztülszivárogtak a szagok, miután eltávolították a hullát, heteken át nem tett, nem tehetett semmit. Egy átlag magyar ember. Felfoghatatlan, amit mondott a riporternek a helyzetről:

„Az egyik szobában aludt, ott van egy heverő, meg egy szekrény. Volt olyan rafinált, hogy ott nincs húgy meg szar. De a mellette lévő szobában már van vagy száz-kétszáz lezárt flakon. A lakás másik részén, ahol az ablakok az udvarra néznek, ahol a konyha is van , ott sorakoznak a hugyok, a fürdőszoba pedig annyira tele van húggyal meg szarral, hogy az ajtót már nem lehet kinyitni. A húgy nagy része lezárt flakonokban van, de van olyan, aminek a teteje le van vágva, talán azért, mert így kényelmesebb volt. A székletét nejlonzacskóba ürítette. Amit beletett egy másikba, és elkötötte a száját. A vécében egy rakás ilyen zacskó van”

Az olvasók többsége itt be is fejezi az olvasást. Ezzel vet véget ennek a szörnyűségnek. Kifordul a gyomrunk, dobunk egy hátast stb. Pedig a lényeg csak jóval ezek után derül ki! A jókora megállapítások után érkezik a feketeleves!

005

 

„A férfiról is kérdeztük a szomszédokat. Egyikük szerint régebben gimnáziumi történelem tanár volt, majd dolgozott az önkormányzatnál is. Az édesanyjával élt, de ő 11 éve meghalt. Ekkor kezdett el látványosan „megcsúszni”: elkezdett inni, lefogyni, ruházata, megjelenése elkezdett romlani. „Régebben volt vagy 80-90 kiló is, a végére ha 45 lehetett” – mondták, és hozzátették, hogy sokszor kéregetett piára, cigire, de néha még munkája is volt, például a kórház éjszakai ügyeletén igazította el a betegeket, hogy kinek hová kell mennie.

Az utóbbi időben már elkezdett magában beszélni. Mások úgy tudják, újságot is árult, és szerette a kvízjátékokat. Sokat olvasott, sokat járt könyvtárba.”                                               Forrás: Index

Magukat „kihívónak” mondó emberek keresik a helyet túlméretes vállaiknak, miközben semmit nem tudnak az ellenfélről. Csak önmaguk esélyeiről regélnek, miközben fogalmuk sincs, kit kell legyőzni a tíz hét múlva esedékes választásokon.

Legyőzni, megváltoztatni mindent ami mostanáig volt.. Ez a felépítmény, akár Kaposváron, akár Szentendrén, akár Szombathelyen… mindenhol ugyanarról szól.

Az az ember, az egyetlen, azt gondolom, tudja jól, mit kellene tenni. Egyedül vívja a szélmalomharcát. Mégis! Mert senkit nem enged önmaga mellé. Ezért nem lesz méltó kihívó. Ha naponta kergetem, sem talál utat a hangom… Talán, ha egyszer, egyetlen pillanatra hátradőlhetne, befejezve vélt művét…

SONY DSC

 

A jelentős mondatokhoz mindig, minden időben csend kellett. Meghallgatás! Ma úgy tűnik a hősök idejét éljük. Ha segíteni próbálunk, rossz néven veszik!

„Könnyen lehet, hogy eljön a mi időnk.” Ez a legújabb, legfenyegetőbb mondat, beszéd foszlány, amihez hasonló mostanáig nem csurrant, talán a hallgatók, olvasók többsége észre sem vette. A királyi többest sem! Úgy vagyunk ezzel a mondattal, hint a kaposvári hullával. Meg a rengeteg őt körülvevő, vizelettel teli palackkal, meg bélsárral teli zsákkal! Valahogy a lényeg sikkad el. Az ember maga, akit pedig komolyan kellett volna venni. A sorsa. Talán meglátni kellett volna, amint a folyamatok, az idő egyre tovább görgették, egyre mélyebbre! „Az utóbbi időben már elkezdett magában beszélni.” Ezt mondták az oszló hullává vált történelem tanárról. És ezt hallottuk a tusványosi beszédből is. Orbán bizony magában beszél! Ahogy annak idején kijelentette, hogy a haza nem lehet ellenzékben, most azt mondja:

008

 

„Könnyen lehet, hogy eljön a mi időnk.”

A magam részéről mindent megtennék azért a másik emberért! Akkor is, ha ez most – szerinte – a legkevésbé sem időszerű! Szólnék neki, hogy ne fecsérelje az idejét a tehetségtelen, láthatóan zavart öreg emberre, meg a hatalomvágytól részeg, “hófehér”, vagy inkább hótól fehér önjelöltekre.

006

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LEGYŐZNI ORBÁNT KELL! – Most, ősszel! Lesz, akit az övéi kergetnek el! Ez a dolgok rendje! Könnyen lehet, hogy ütött az óra!

http://www.atv.hu/belfold/20140728-tamas-gaspar-miklos

 

DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – zápor a nyári napközis táborban IV.

Órák óta szakad az eső. Emlékeimben kutatva magam előtt látom a városi strand területén működtetett egykori nyári napközis tábort. Zuhogó esőben…

Júniustól augusztus végéig itt múlatták az időt a szombathelyi iskolások, a Derkó apróságai, csibészei, akiknek szülei gyárakban, üzemekben dolgoztak és őrzésükkel, no meg az igényelhető tízórai-ebéd-uzsonna trióval szerették volna biztonságban tudni csemetéiket.

002

 

Mert akkoriban voltak még gyárak, üzemek, meg a városi strand területén működtetett napközis táborok, ahol a nyugdíjas tanerők tömbje, meg a nyári gyakorlaton lelkeskedő leendő pedagógusok összecsapásai zajlottak napestig. Makarenko harcolt derekasan az új szelekkel, mert a gyerkőcök akkoriban is neveletlenek voltak – naná!

Reggel, délben és délután zajlottak a valószínűtlenül értelmetlen sorba állítások, a példás rendben, kettesével az öreg iskola ebédlőjéig kígyózó „erőltetett menetek”, hogy aztán a „művelésre átadott gyermekanyag”, mint megvadult kiscsikók ménese, élvezhesse a fennmaradó időben a vakáció valódi értelmét, a szabadságot!

003

 

No persze, akkor is akadtak esőnapok. Amikor már hajnaltól úszott a város, melynek nem ritkán a túlsó végéből, szüleik kerékpárjainak vázán, vagy csomagtartóin zötykölődve érkeztek az esőkabátos rosszcsontok. Amolyan „ázott kutya szagú” nebulók, latyakos szandálban, rövidgatyában, olykor a ballon alatt is csuromvizes ingecskékben.

A programok programja ekkor vette kezdetét!

imagesAzt hiszem, Jancsó szegénylegényei jutnak az eszembe, a hírhedt deszkaajtókkal, valahányszor azokra az öltözőkben elköltött napokra gondolok. Bezárva, vékonyka, nyithatatlan ablakokkal ültünk a fapadokon, és vártunk. Gumizva, cérnázva, torpedózva, ötikszezve, akasztófázva vártuk a záporok múlását – persze mindhiába. Nem volt annyi kockásfüzet e föld kerekén, amit be ne töltöttünk volna!  Az olykor alig tíz, tizenöt négyzetméterre bezsúfolt huszonegynéhány gyermek engedelmességéről nehéz nem pironkodva mesélni.

Ott voltam előbb neveletlen nebuló, majd évek múlva nevelő, tanerő, a kölyköknek a leginkább „bá”, aki arra volt kárhoztatva, hogy kitaláljon végre valamit!

006

 

Kár, hogy kitalálni valamit akkor szoktunk, amikor a legkevésbé sem számítunk rá! Így az ötletek jó messze elkerülték a tábor területét! A „bá” meg csak erőlködött, vezényelte az „Amerikából jöttem” sületlenségét, olykor rázendített a manapság talán „bugyutaságként” aposztrofálható, „ha jó a kedved, üsd a térdedet” kezdetű úttörő nótára, néha felelőtlenül kimondta az „adj király katonát”, vagy a “kemence” vezényszavát, csak, hogy az a parányi öltöző még inkább hasonlíthasson egy felbolydult méhkaptárra!

001

 

Tanerőként a leghamarabb az derült ki a nyugdíjas „tantónénik” számára, hogy áruló lettem, mert villanásaim arra a következtetésre engedték őket, hogy én bizony a gyerekekkel vagyok, tehát megátalkodott, „pofon ellenes”, a regulát kijátszó pancser, akiből soha a büdös életben nem lesz tanár! Nem állt rá a kezem a „nyaklevesre”, nem ismertem a „kokit”, meg a „seggrepacsit”, bár ez akkoriban állítólag a leghatékonyabb nevelési eszközök arzenálja volt…

Esett az eső, a Derkó kölykei ültek a városi strand öltözőiben és vártuk, hogy az idő hajlandó legyen végre vánszorogni.

Akik mindezt úgy olvassák, hogy mögöttük nincs legalább négy évtized, nyilván, nem értik az egészet! Miért is kell unatkozni, ha esik az eső? Esőben ott a legjobb barátunk a számítógép, a laptop, meg a tablet, ismerőseink özönével a fészbúk, telefonjainkon játékok ezrei, s, ha végképp elunnánk magunkat, ott a televízió, a DVD-k a rengeteg kacagtató filmmel, CD-k zenékkel…

Csakhogy akkoriban nem volt számítógép, se laptop, se tablet, sem okostelefon.

Televíziója sem volt mindenkinek, olykor csak egy-egy a lépcsőház módosabb lakójának. A bakelitekről Kovács Erzsi, meg a Záray-Vámosi duó dalai szóltak, ha sikerült tűt cserélni a jó öreg Tesla lemezjátszóban. Bár ez utóbbi a „kés, violla, olló, gyerek kezébe nem való” kategória részét képezték! Szóval a mi játékaink és „alaptartozékaink” köre meglehetősen szegényesre sikeredett. Mégsem éreztük magunkat lecsúszottnak, mélyszegénységben élőnek, támogatásra szorulónak!

(…)

005

 

Órák óta szakad az eső. Gyermekeinket autókkal cipelve az eget kémleljük, vajon meddig még? Mikor lesz már vége ennek a rengeteg esőnek, mikor lesz újra, igazi nyár? Hazaérve a kölykök a netre tapadnak, délben rájuk csörgünk, kiveszik és felolvasztják a mirelitet, vagy rendelnek egy pizzát. Kiirtanak egy egész falut, megnyernek tizenkét autóversenyt, dübörgő játékaiktól zeng a ház, a lépcsőház, s ha délutánra mégis eláll a zápor, jobb, ha szólunk: süt a nap, valaki elballaghatna a boltba, bevásárolni… Olykor felelet sincs.

A Derkó másik arca, a rengeteg idős ember feltáruló ablakai látszanak csak a délutáni párában…

A valaha e lakótelepet megteremtők, akikből mára nagyapó, meg nagyanyó lett, törődést váró, hajlott hátú idős emberek. Akik valaha a vásott kölykeiket cipelték kerékpárjaik vázán, a szakadó esőben a városi strand területén működő nyári napközis táborba…

Írásunk első részét itt olvashatják:

http://revolucio.blogin.hu/2014/07/23/derko-a-szulofalum-emlekei-szosszenetek-csomagolas-kozben-i/

A második rész itt található:

http://revolucio.blogin.hu/2014/07/25/derko-a-szulofalum-emlekei-ujabb-szosszenetek-csomagolas-kozben-ii/

Megköszönjük a biztató gondolatokat!

GYÓGYÍTÓK ÉS TANÍTÓK ÉRKEZÉSE – Ferenc eljövetelén túl is várnak ránk csodák!

Egy megyénkben ritkán látott, nagy hírű tudósember látogatott hozzánk a minap. Szépen kért, hát kalauzolni kezdtem, ahogy ő mondta, a hírek szerint „megsápadt királynő” városában. Jól emlékezett rá, mert  fiatalabb korában, többször járt Szombathelyen. Emlékezett rá, a város szinte minden kis zegzugára, bokrokkal, fákkal tarkított, virágokban gazdag parkjaira, nemes emlékhelyeire; tudta, merre lelt egykor szíveslátásra, ahol a vendégbarátságon túl, szemnek és szájnak kellemes étkeket fogyaszthatott, szép magyar borokkal….

_DSC4473

 

Az emlékeken túl kapott kósza hírek okoztak a szívében aggodalmat, ezért volt, hogy a Nyugat Királynőjének régi fényeit kutatta. Alig töltött velünk időt, mégis többet adott, hozott, mint azt remélhettük volna! Azt a pislákoló fényt támasztotta fel, ami fásultságunk miatt már-már kialudt volna… Egy messziről jött tudós ember, aki olykor többet láthatott, mint azt mi reméltük volna. Látott és láttatott.

Hónapok óta várva várt látogatását előre megterveztük, hogy legyen idő, ahogy ő kívánta, mindenre. Kérte, hát először a temetőinkben jártunk. Kutatta egykori pályatársa sírját, elidőzött a nagy előd kriptájánál, aztán, hogy egy ismeretlen temetése kapcsán megszólalt a lélekharang, csendes imával köszönte, hogy megadatott neki a régiek tiszteletének lehetősége.

SONY DSC

 

Azután a lakótelepet, az itt élőket szerette volna látni. Gyalogosan sétáltunk végig a toronyházak között, majd egy lépcsőház előtt, a padon pihenő idős házaspárhoz lépett. Felismerték! Beszélgetésbe kezdtek. Hogylétük felől érdeklődött, aztán úgy hallgatott, ahogy azt a megilletődött gyermekektől lehet csak eltanulni. Elbúcsúzásul kezei közé ölelte az öregek kezeit, s elhalmozta őket a jókívánságaival. Gyógyított és tanított, pedig látszólag, üres kézzel érkezett…

Azután a kórházba siettünk. Gyógyíthatatlan, beteg gyermekek közé, aznap született iker leánygyermekek édesanyjához, végül a rettegett intenzív osztályon, haldokló betegek kezét megsimogatni. A kórtermek falait fény és melegség járta át, a beteg szívekben rőzselángok éledtek. A tudós gyógyító tette a dolgát…

Végül az egyetem épületében tettünk rövid látogatást, bejelentkezések nélkül, üdvözletet és biztatást hozva, erőt, a tanítók erejét. Csak perceket töltött a professzorok termeiben, pillanatokat a jövő felelőseinél, a búcsúzkodásokból mégis az öröm látszott mindegyre. A valódi megkönnyebbülést hozó öröm.

Nem jártuk végig a templomokat. A költőt idézte: „Az én szívem is álmok temploma, és Isten minden templomban lakik”. Megmutattam neki mind, az ég alatt a közelmúltban Szent Márton nevében létesült emlékhelyeket, aztán a köpönyegét megosztó püspök szobra előtt csak ennyit szólt: szomorú képmutatás! Nincs dolgunk ezzel, a harag mások szíveit lakja…

SONY DSC

 

Később még mondott pár szót a tévedésről, mások tévedésben tartásáról, meg egy keveset a hazugságok természetéről is, melyeket persze szokás nagylelkűen megbocsájtani. Nem emlékezem arra, hogy bárkit becsmérelt volna, csak mert másként gondolkodik. Csak éppen nem szólt róluk a későbbiekben…

Késő délután volt, mikor az otthonunkban, megfáradva és mégis derűsen pihenni térhettünk. Ő köszönte meg, hogy itt lehetett, aztán megajándékozott kedvenc idézetével:

“Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”                                                       Pió atya

SONY DSC

 

Szombathely kalitkájáról gondoltunk, meséltünk azután sokat, beszélgettünk mindarról, ami elmúlt ezzel a négy esztendővel. Az idővel, amit elpazaroltunk, amit elvesztegetve annyi polgárunk távozásának bánatát kellett megélnünk.

Tanítók és gyógyítók érkezéséről vizionáltunk, akik segítik majd a jövőt. Akiknek érkezéséért, és az időközben eltávozottak visszatéréséért rengeteget kell majd tennünk, szép szóval és elgondolásokkal. Azokról tűnődtünk, akik, mint egykor az álmok álmodói, jól érzik majd magukat nálunk, akkor is, ha istenhívők, akkor is, ha anyagelvűek. Elkötelezettek lesznek az ősi város iránt, és elköteleződésükkel bátran felülírják majd az újkeletű hatalmasságok bántó, beavatkozó akaratát…

Tudós barátok, tanítók és gyógyítók érkeznek közénk, eljövetelükhöz nem kérnek hírverést, felhajtást, főleg nem milliárdos áldozatokat, csak adni szeretnének, töltekezésünkért mozdítanak majd hegyeket, ha kell – mert értékeink alapján, s nem mások mendemondáinak engedelmeskedve gondolnak ránk!

Orvosok és tanárok, mérnökök és jogászok, ügyes mesteremberek és művészek jönnek majd újra közénk, hogy segítsenek visszaszerezni az elveszett önbizalmunkat.

Elhatárolják a valódit a műanyagtól, megszabadítják a történeti múltat az ostoba giccsektől és engedik, hogy a következő generációk újra jól érezhessék magukat Szombathelyen. Nem csak a változás igénye erős, hanem az egykor megkezdett feladatok folytatása is sürget, mindegyre.

A hozzánk érkezett tudós ember elgondolkozott mindarról, amit Ferenc pápa Szombathelyre érkezésével kapcsolatosan mostanáig a tudomásunkra hoztak. Elgondolkozott és elszomorodott, mert emlékeznie kellett lelkiismeretünkre, a nagy építőmesterre, aki csak álmodhatott katedrálisokról, akit felemésztett az elköteleződés, s akit most mindegyre használnak csak, nevével visszaélnek, s nevében most olcsó álmokat valósítanak meg…

SONY DSC

 

Vajon, mit szólna “ő” mindehhez, amit Szombathelyre hurcolnak egy vélt kultusz igazolása ürügyén?

Miféle sürgető fejlesztések okán változhatott rendezetlenné és elhanyagolttá az egykor míves város? Megbomlott az egyensúly, a kocsi egyre gurul, a lejtő legalja magához vonzza…“orvosok kezében válik igazán beteggé az addig soha nem pihenő, ha tüneteit kezelik, fájdalmait csillapítják, de a gyógyítását elodázzák mindegyre”.

SONY DSC

 

Az idő eltelt, s a vendégünk távozni készült. Azt mondta, mindig hosszabb és nehezebb a hazafelé út! Csak a hazatérés öröme vigasztalja a fáradt vándort, az otthoniak öröme, ami a legtöbb, amivel a hűséges ember élhet.

Elment és mi visszavárjuk. Gyógyítók és tanítók társaságába! Még többet szeretnénk megtudni a jövőnkről…

 

Köszönet Christina fotóiért!

DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – Bem apó, Szürcs apó, meg a Derkó zenéi III.

Aki a Derkón született, és a Bem József, vagy a Szűrcsapó utcában lakott – legalább egy ideig, ott élte kisgyermekkorát -, jól emlékezhet arra a pillanatra, amikor először kérdezte meg a fölnőttektől, vajon, ki is volt az a „Bem-apó”? Szülei, ha türelmes emberek voltak, ekkor elmagyarázták a lengyel Bem József tábornok legendáját, Petőfi Sándorral való barátságát, s a gyermeki fantázia számára Bem-apó igazi mesebeli hőssé magasztosult.

0003

 

Aztán egy következő, óvodából hazáig vezető úton jött az újabb kérdés, amire már jóval nehezebb volt válaszolni: Vajon ki lehetett Szűrcs-apó? Merthogy lennie kellett! Ha volt Bem-apó, akkor Szűrcs-apó is nyilván létezett! Legalábbis a gyermeki fantázia számára bizonyosan! A szűrcsapó elnevezésre csak évek múltán döbbentünk rá, de fogadok, olyan is akad, aki mostanáig sem merte megkérdezni!

„A szűr a gyalogjáró embernek éppúgy alkalmas, mint a lovasnak. A gyalogosnak könnyű, melegen tartó, eső-szél ellen biztos oltalom. A lovas embernek ezenfelül még a lovát is védi. Szőrén ülő lovas gyakran nyereg helyett is használja, ha pedig leszáll, vagy szekerével megáll, lovait vele takarja be. Verekedéskor a szűr az ütést kitűnően felfogja, ha pedig futásra kerül sor, a nyakból azonnal kivehető. A pásztornak mindene. Oltalma hideg, eső, szél, hó ellen, árnyéka a nyári nap heve ellen. Ezenkívül derékalja, párnája, ülőszéke, takarója.”

Állítólag a 15. századtól vannak adataink a gyapjúszövet ványolására. A kalló malmokban vízben, ütésekkel tömörített, majd keretre kifeszített, keménnyé és vízhatlanná váló szűrposztó a 18. században vált tömeges alapanyaggá: nadrág és különféle szabású ujjas és ujjatlan felsőkabátok készültek belőle téli használatra, a tartósan szabadban dolgozók, a pásztorok esetében pedig mindennapi ruhadarabbá vált. A szűrcsapó a gyapjú tisztításával, finomabb földolgozásra történő előkészítésével foglalkozó mesterember volt. A csapás szó eredeti jelentése: gyapjúfinomítás fonás előtt. Kifeszített húrt vagy madzagot lazára engedve belecsapták a tisztítandó gyapjúhalmazba. A nehezebb (a szemetes, durvább minőségű) alulra, a könnyebb, jó minőségű gyapjú pedig felülre került. Ezt a munkát végezte a csapó. Valószínűleg egy korábbi időszakban, így a magyar középkorban is a szűrszabók a ruházat megvarrása mellett a posztó készítésének összes munkafázisával is foglalkoztak. Ez az oka annak, hogy 1588-ból első fennmaradt adatunk a szűrszabót szűrcsapónak nevezi.

A lakótelepen persze akadtak még kevéssé közismert nevek, Szabó Miklós, Akacs Mihály… Nos, Szabó Miklós (Nárai, 1821 – Budapest, 1907). Szombathelyi ügyvéd volt, 1848-as Esterházy Pál által vezetett minisztérium tagja; 1867 után országgyűlési képviselő; 1888-tól pedig a Királyi Kúria elnöke volt. Akacs Mihály (Nagyunyom, 1799 – Szombathely, 1874). Jogász volt szintúgy, megyei tisztviselő; Szombathely városfejlesztésének egykori nevezetes anyagi támogatója. 1871-es végrendeletében vagyonának javadalmait az Emberbaráti (Gagarin úti) Kórházra hagyta.

Mindezt csak azért jegyeztem le nagy igyekezettel, mert tegnap is akadt, aki kifogásolta, vajon, miért nevezem „szülőfalunak” a Derkót? Régebben azon csodálkoztunk, hogy a legtöbb apró falu egy-két utcácskával kanyarog a dombok között. Minden jóravaló községben van Petőfi utca, Kossuth utca, olykor Béke, meg József Attila… aztán vége! Ennyi egy átlag magyar falu! A mi szülőfalunkban akadnak „apó utcák”, meg némi Akacs, meg Szabó, némi Bolyaival, Forróval… de semmi több! Ettől aztán az egész olyan, mintha egy jókora falu volna.

(…)

0001

 

Szösszeneteink sorában a foci, meg a bringázás után elkövetkezett a beat, majd rock korszak a mindenhová magunkkal cipelhető, tehát hordozható rádiók, magnetofonok és rádiósmagnók időszaka. Azt hiszem, minden az uborkakonzervekből importált dupla gumival rögzített, tehát laposelemekkel patkolt Sokollal kezdődött. Csak jóval ezután jutottunk a VEF 202-es világvevő rádióhoz, melyen  Komjáthy György és B.Tóth László műsorait hallgattuk a Petőfin, meg persze titokban a Szabad Európát, Cseke László Tinédzserpartijával!

0002

 

Vasárnap délután szinte zengett a Derkó, az ablakokon át, a játszóterek beton pingpong asztalain és padjain bömbölt a Poptarisznya-risznya-risznya… Még éveken át várakozhattunk a walkman-okra, a discman-okra, nem is beszélve az mp-3-as lejátszókról!

Europa-stereo.preview

 

Ebben az időben a magára valamit adó Derkó-csibész minimum egy tepsi méretű, ötkilós rádiósmagnóval sétálgatott, melyből jó esetben is bömbölt Frank Farian világnagy csapata, a Boney M!

Talán elnézik nekem, de nekem a Derkó nyári nagy koncertjei jelentették a fesztivált, a Domus áruház parkolójában felépített színpadon, ahol egy bizonyos “jófrédi” konferálta a zenekarokat éveken át… Akkoriban a zenekarosdi meglehetősen szigorú keretek között zajlott. Örömmel bukkantam egy régesrégi képre, melyen a Dózis  együttes tagjai meglehetősen szigorú színpadkép előtt nyomják a talp alá valót…

beolvass0003

 

A Derkó első számú zenekara mégis egy szombathelyi csapat maradt. Volt idő, amikor a “vízcsapokból is” a Lord muzsikája szólt.  Itt mindenki a vánort fújta, miközben sem lemezük, sem komoly fellépésük nem lehetett, szinte még sehol az országban. A kitartás végül meghozta a gyümölcsét! A dal szinte egyidős velünk:

(…)

Az én gyermekkoromban laktanya is volt a Derkón! Szovjet katonai laktanya, a lakótelep csücskében! Szögesdrót kerítéssel, központi katonai épülettel, a mai orvosi rendelő épületével a Paragvári utca és a Váci utca sarkán. Tankok, harci járművek, masírozó szovjet katonák látványa övezte a Bem utca legelején  élők mindennapjait. Ma már csak az épület emlékeztet az egykori időkre, az “ideiglenesen hazánkban állomásozó egységek” hazautaztak.

0000

 

Hogy milyen volt az élet egy laktanya tőszomszédságában? Erről is írok, nemsokára!

Írásunk első részét itt olvashatják:

http://revolucio.blogin.hu/2014/07/23/derko-a-szulofalum-emlekei-szosszenetek-csomagolas-kozben-i/

A második rész itt található:

http://revolucio.blogin.hu/2014/07/25/derko-a-szulofalum-emlekei-ujabb-szosszenetek-csomagolas-kozben-ii/

Megköszönjük a biztató gondolatokat!

 

DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – újabb szösszenetek csomagolás közben II.

A tegnapi bejegyzésem után, ma azt kérdezte tőlem dühösen „walaki”, vajon a gumizás, a sikló, meg a káposztalepkék kergetése nekem miért azonos épp a Derkóval? Nem értette, nekem miért „szülőfalu” ez az öreg lakótelep?

(No, éppen ez az az attitűd, amitől ő szinte bizonyos, hogy örökké megfelelő távolságban fog mocorogni a jó öreg Derkótól!)

Az illető, aki amúgy nemrég múlt huszonkét esztendős, azt is nehezményezte, hogy írhattam le olyan hülyeséget, hogy:

„Csodálatos volt a gyermekkor – a hendefélék által annyit mocskolt szocializmus idején, Szombathelyen!”

Szerinte az általam lelkesen feljegyzett játékok csak primitív gyatraságok lehettek egy velejéig romlott rendszerben. Mert ő tudja! Hmmm! Kérem, képzeljék el, mit éreztem, amikor kiderült, hogy ez a nagy tudású kis vagány olyan szerencsés, hogy a gólya valahol éppen a Szürcsapó utcánál pottyantotta le, úgy kb. kilencvenkettő tavaszán…

001

 

A legelsőként eltávozott barátommal közös padban ültünk a kékcsempés emeleti, -talán „négyes” termében. Az első bében írtam le életem legszebb a, meg g betűit, bár a fecskefarkat emlékezetem szerint többször is radíroznom kellett. Szagos radírral! Amivel gyakorlatilag bármit lehetett kezdeni, talán csak radírozni nem…

Szóval a legelső barátom ő volt, akivel annyit készülődtünk – milyen csoda lesz majd, hogy az óvoda nagycsoportja után együtt léphetünk a kék csempésbe! Felejthetetlen év volt, az egyszer szent! Nagyfiúk lettünk!

Az iskola elé egy szép nap darus kocsi érkezett, hatalmas kőtömböket pakolva. Végignéztük, ahogy a köveket egymásra rakosgatták, aztán attól a pillanattól a Derkó névadóját mintázva immár kőszobor is állt a téren, ahol a szökőkút medencéje körül annyit bringáztunk.

004

 

Sokan, ma már talán nem is sejtik, mi ez a monumentum a szikár tekintetű figurákkal! Derkovits Sztélé. Ez a pontos megnevezése, melyet még akkor, 1971-ben készített Majthényi Karcsi bácsi… egy méltatlanul elfelejtett helyi művész!

Egy másik barátomról a Rohonci úti pokoli torony, az a rettenetes lakástűz jut az eszembe. Jóval később, akkor már a gyakorló padjait koptattuk… Az osztálytársamék lakása égett. Álltunk az iskola udvarán és a döbbenettől alig tudtunk megszólalni. A kilencemeletes legfelső szintje lángokban állt, a hírek szájról szájra jártak, akkoriban még így volt ez rendjén. Mindenki tudni vélt mindent, volt, aki robbantásról beszélt.

002

 

Mégis, csak másnap reggel, az iskolában tudtam meg, hogy Gáborék kiégett lakásában minden odaveszett. Ruhákat, játékokat, könyveket gyűjtöttünk heteken át, próbáltuk pótolni, amit lehetett. Csak az édesapát nem pótolhatta senki… Ha arra visz az utam, ma is felnézek, mintha még mindig kormosak volnának ott a falak…

(…)

Akkoriban a legjobb időtöltésnek a macskabölcsőt vagy cérnázást tartottuk. A cérna fillérekbe került, ha épp nem játszottuk, gondosan feltekertük és zsebre vágtuk. Többen a nagy alakú „szigre” tekerték, ott, a farzsebben mindig biztonságban volt…Órákon át lestük egymástól az újabb és újabb elemeket, aztán, ha valami egészen újra bukkantunk, próbáltuk azt elnevezni, persze a magunk egyszerű módján…

513px-Cats-cradle.svg

„A cérnalevevős játék vagy szövés egy végtelenített zsinórral vagy cérnával végzett játék, melynek során az egyik játékos kezére és ujjai közé meghatározott rend szerint felfűzi, majd a másik játékos szintén az adott szabályok szerint ujjaival alányúl és anélkül hogy szétesne a figura, átveszi egy új elrendezést hozva létre. Az egész játék és az egyes figurák neve, sorrendjük és a figurák száma igen különböző lehet. A játék különböző változatai az egész világon ismertek. Eredete homályos, valószínűleg Kínából vagy Koreából származik.

Cat's_cradle_candles

A hetvenes évek vége óta nálunk is terjedt a játék angol nevének szó szerinti fordítása a macskabölcső elnevezés, mely Kurt Vonnegut hasonló nevű regénye után vált ismertté. A játék mindig a kereszt vagy kezdés figurából indul ki, majd a játékosok felváltva ujjaikkal leszedik társuk kezéről a fonalat újabb és újabb formákat hozva létre. A nálunk szokásos elrendezések neve: cincin, koporsó, bölcső vagy kecske, zabszem vagy szőnyeg. Ezek mindegyike szimmetrikus alakzat és általában egy mozdulattal származtatható a megelőzőből.

Japánban és Hawaiin egyedül játsszák. Kínában a játék neve Kang szok (= kötél lyuk). A navaho indiánok azt mondják, hogy őseiket a pókemberek tanították meg a játékra, a zuni nép pedig úgy tudja, hogy Pók nagymama adta nekik a játékot.”

(Amúgy a játék meghódította az egész világot! Geneva Hultenius, Maryann DiVona, és Rita Divona 21 óra alatt 21 200 macskabölcsőt készített Chula Vistában (California) 1974. augusztus 17 és 18 között. A Guinness Rekordok Könyve 1975. és 1976. kiadásában ez a teljesítmény a világrekordok között szerepelt! Ezt Jane Muir és Robyn Lawrick 22 700 játékkal 1976. augusztus 25-én Kanadában megdöntötte.)

Ahogy teltek az évek, a lakótelepi gyerkőcök közül mi, fiúk, felfedeztük a focit! A közelben volt a Haladás Vasutas Sportegyesület pályája, ahová be-belógtunk, és a betonlelátókról bámultuk a nagy zöld gyepszőnyeget. Álmodoztunk, milyen jó lenne, akár csak megérinteni is, egyetlen pillanatra…

0005

A parkolókban akkoriban még akadtak szabad területek, foghíjak, nem volt jelentős a forgalom. Vettünk egy doboz fehér festéket és az aszfaltra, gondos munkával felpingáltuk a Derkó legjobb tengópályáját! Meg persze a csapataink becenevét… Naphosszat rúgtuk a bőrt… ami persze többnyire egy élénkpiros gumilabda volt, nagy fehér pettyekkel. A lakótelepi sihedereknek ez volt a focilabdája…

Derkó! Mennyi kaland és végtelenhosszú tekerés fért ebbe az óriási lakótelepbe! Csak az tudja ezt igazán, aki itt tanult meg kétkerekűzni.

0005

Az első igazi bicaj, amit a Kossuth utcai, udvari bizományiból vásároltunk, a nyárra gyűjtögetett takarékbélyegek postai beváltása után! Egy igazi Tihany, a hajlított vázú Tihany volt a legmerészebb álmok netovábbja! Ha rászántuk az időt, ragyogó, piros színe még élénkebben ragyogott a szikrázó napsütésben.

És attól a pillanattól a foci, meg a bringa lett a két legfőbb időtöltés.

Nyaranta az egész vakációt elrontani képes gyakorlófüzeteket dugdostuk, abban bízva, hátha a szüleink nem találják meg, az udvariasság kedvéért olykor levelet írtunk egy-egy szovjet kispajtásnak, de a legcsodálatosabb mégis az az egyetlen hét volt, Csivi bácsival, a Balatonberényi Úttörőtáborban! A mi őrsünkben mindenki Derkós volt! Nem is lehetett másként!

0007

 

A városunk által nekünk épített táborban mi voltunk a házigazdák, meg a vendégek is egyszerre! Vendéglátók, akikhez piros sapkás pionírok érkeztek – sárga, ötágú, hímzett csillaggal, egyenesen Joskar-Olából!

Minden reggel meneteltek: Ráz-dvá-tri-csitíri… Zászlófelvonás, zászlólevonás – olykor némi pojtye…

uttoro_sip

(…)

Csak lassan csomagolok. Szeretném, ha minél tovább tartana! Mert őszintén szólva, nem szívesen gondolok a búcsúra! Annyi út, annyi séta volna még! Elballaghatnék Derkovits Gyula szobrához, A szoborhoz, ami előtt olykor ma is meg-megállnak egyszerű emberek és persze – miért is ne! – miniszterelnökök…

003

 

Ha éppen arra visz az útjuk! Elsétálnék a régi boltig a Derkó egykori legnagyobb Csemege üzletéig, a Szűrcsapóba, egyenest a könyves mami gurulós pultjáig, hogy megvegyem a legújabb Delfin könyvet… De kár, hogy se Csemege, se mami, se Delfin könyvek nincsenek már!

Mi mindent jelentett még a Derkó? Nemsokára elmesélem!

DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – szösszenetek csomagolás közben I.

Egy ideje szinte havonta jön levél, persze, mindig mástól. Amolyan elköszönő irományok, régi lakótelepi cimborák girbegurba betűivel, borítékba gyömöszölve, vagy éppen egy-egy internetes levelező programon át, sebtében, sokaknak címezve, mégis, nehogy valaki valakinek is hiányozzon.

Precízen gyűjtögetem az üziket, nyitottam nekik egy külön fájlt, fakkokba csoportosítva mindahányat, a leveleket pedig egy jókora banános ládába, külön szortírozva rendezgetem, befőzőgumival gondosan átkötve valamennyit.

Ők már elmentek…

q

 

(…)

Itt is, ott is ugyanaz a munkacím!

Ők, a hiányzók!

(…)

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer magam is útnak eredek!

Most mégis úgy tűnik, nincs választás, lehet, nem lesz maradásom…

Szívem szerint pedig itt öregedtem volna meg! 

Apró szösszenetek jutnak az eszembe, “csomagolás” közben. Ez a város, benne a Derkóval, úgy sejlik, már egy ideje másé… és félő, másoké is marad. Olyanok jöttek és maradnak, akiknek – azt hiszem – az egészhez semmi közük! Ami nekem a “szülőfalum” volt, nekik csak egy telep, egy szavazókör, vagy még az sem!

0005

 

Akiknek nem sokat mond, ha mesélni akarok a Bem huszonhárom oldalában, a poroló tövében húzódó bokorról, ahol annyi káposztalepkét fogtunk, drótkeretre eszkábált nylonharisnyával.

Akiknek fogalma sincs arról, milyen irgalmatlanul hatalmas kanyon a kámoni gödör, akik nem tudhatják, hol voltak a legjobb pecázó helyek a vízgyűjtő területén, s akik értetlenül néznek rám, ha a nyár megunhatatlan játékairól mesélek…

004

 

Legelőbb a kiskocsi rémlik, fakerekekkel persze! Húztuk-vontuk egymást a Rohonci út kukoricatáblái mögött, a Perint hatalmasra nőtt, árnyas fái alatt. Élmény volt annak, aki a traktor hangját utánozta, olykor nekilódulva, s persze a kocsiban utazók is kacagtak, ahogy bírtak, különösen, ha a tákolmány felborult, egy-egy homokbuckához érve!

Ott kaptam az első háromkerekű bringát! Láttam a nagy srácoktól, hát magam is kartont erősítettem a küllők útjába, kerregett, kattogott, irtózatos zajt csapott, s, ha húztam egy keveset a madzagon, a hangerő csak fokozódott.

Zajt csaptunk még, fertelmeset, a tiki-taki csattogásával, de ügyeskedtünk a világítós jojóval, meg a hulahopp karikával is, miközben boldogok voltunk, ha valahonnan Fix und Foxis, vagy Donaldos rágógumit kaptunk!

Csodálatos volt a gyermekkor – a hendefélék által annyit mocskolt szocializmus idején, Szombathelyen!

003

Mindez még ráadásul jóval azelőtt történt, hogy édesanyáink a kiürült spray-dobozok lelkes gyűjtésébe kezdtek volna!

Jóval a Gorenjék, meg a muzikcenterek utaztatása előtt…

A nyarak a játszóterek mászókái közt teltek, itt épültek pokrócainkból a legjobb kutyó, meg pecó névre hallgató kunyhók, amikben a lányokkal együtt nyomtuk a papás-mamást, meg az orvososdit, ezerrel.

A nagyobb fiúk a lépcsőházból, csináltak siklót, ez lehetett a gördeszka elődje, valahogy úgy, hogy két lécet összeszögeltek, kereszt alakban és a végeire golyóscsapágyat szereltek. Csavarozták, valamiképpen. Erre a lécre rátérdeltek egyik lábbal, a másikkal meg hajtották magukat. Zirgett-zörgött az egész! Zengett a Derkó, a mi lakótelepünk!

Szürkület után, vagy esős időkben tele lett velünk a lépcsőház. Szereztünk valahonnan egy kevés zsebpénzt, a közértben vettünk vagy két zacskó gumigyűrűt és összefontuk.

001

 

Mások addig kunyeráltak a szüleiktől, míg nem kaptak négy méter pertlit a Vargyasnétól! No, az is kiváló volt a játékhoz. A gumizást egyszerűen nem lehetett megunni! Játszották lányok és fiúk, apróságok és kicsit nagyobbra cseperedettek!

005

 

Valahogy így volt: boka, lábszár, térd, combközép magasságokban kellet végiglépni a lépéseket… Talán ezek voltak a nehézségi szintek? És a figurák:

Magyar: páros lábbal ugrálsz ki-be 3×, majd áthúzod és páros lábbal ugrálsz a gumikra!

006

Olasz: váltott lábbal, mint fent, ugyanez. Működik egy lábbal is..

Hordó: amikor egyet fordulni is kell az ugrásokkor

002

A játékok sora megunhatatlan volt! Nem számított az évszak, az eső, vagy a kánikula, a napsütés, mi gumiztunk és határozottan jól éreztük magunkat! Nem tudtuk, mi az egészség, mert persze azt sem, mi a fájdalom, a betegség. Mesékből hallottunk a nyomorról, meg arról a világról, amiben a pénz az isten.

Bárcsak a mai gyermekek is így élhetnének!

1229942_574388842628401_588620881_n

Jó felidézni a gyermekkorunkat! Amit megéltünk, ott, a Derkón! Jó felidézni ezeket a szösszeneteket, csomagolás közben. Folytatni fogom… míg bírom.  Mert megígértem…

PREVENCIÓ? – a lélek-melengető fészbúk üzi, meg a valódi segítség, ha találkozik

Jártak ma már a facebookon? Megkapták azt a tizenhét rendkívül szellemes képecskét, amitől ma óhatatlanul is jókedvük kerekedhet? És a nagy bölcsességeket, meghökkentő ábrákra írva? Elolvasták  a napi tuti tippeket? Akkor már mindent tudnak! Jöhet a frusztráló meló ezerrel!

0723_chinasmartphones_630x420

Az emberiség egyetlen túlélési lehetőségéről a nyár közepén írni nem egyszerű dolog! Főleg úgy nem, hogy sokan összekeverik a prevenciót a csodával. A kettő között „mindössze” annyi a különbség, (sic!) hogy a „prevenció” (praevenire = megelőzni) különböző tevékenységi körökben a nem kívánt jövendő esemény vagy fejlemény megakadályozását, kivédését jelenti, míg a „csoda” egy tőlünk függetlenül megvalósuló állapoti változás, a jó megélése, amiért szinte semmit nem kell tennünk sőt…

Amolyan sült galamb!

Fogalmazhatunk nyersebben úgy is, hogy az életképesség fokmérője a prevencióhoz való viszonyunk – a halálra szántak ajándéka a csoda, mely az esetek 0,0001%-ban következik be, ha egyáltalán észrevehetjük még azt…

Viszont rettenetesen kényelmes!

Az internetfüggőségben szenvedők köre naponta bővül, vannak a már „ott” élők, meg persze azok, akik hál’istennek hamarosan rálelhetnek az útra. Rádöbbennek végre… ott a helyük! Akadnak, akik a virtuális világra ébrednek, aztán szinte egész napra „ottfeledik” magukat, este pedig az utolsó pillanatig sem képesek elszakadni „onnan”. A netbook adja a jóéjtpuszit! A virtuális világot mégsem nevezik „másvilágnak”, pedig valójában ez a név illetné meg! Olykor az „élettel összeegyeztethetetlen” folyamatokat kell megélnünk ahhoz, hogy rádöbbenjünk, csodavárásunk nem több a tékozlásnál, életünk herdálásánál!

Látszólag minden arra tanít, hogy túléljünk valamit, miközben pedig csak leéljük mindennapjainkat, anélkül, hogy tennénk önmagunkért, főleg bárki másért valamit! Távgyógyítunk a semmivel és még büszkék is vagyunk rá! Eleink ismerték és alkalmazták a prevenció tudományát, akkor még népi megfigyelésen, bölcsességen alapuló előrelátásnak nevezték e praktikákat. Odafigyeltek az intő jelekre és igyekeztek a bajokat kivédeni.

(Ma a vén hülyék károgását senki nem veszi komolyan…)

1921999_669973436379392_994343359_n

 

A fő szempont a kényelem, olyan ez, mint a tippözön, az ülve fogyás módszereiről! Amiről a világ minden részén, szinte bárki hajlandó írni és olvasni, mindenki ért hozzá és persze tapasztalatok meg eredmények özöne árad szerteszét! ( Írhattam volna a narancsbőr eltűntetésének tuti módjairól is, de ma udvarias napom van! ) A lényeg tehát a kényelem! Tett, amiért a kisujjunkat is csak alig-alig kell megmozdítani, esetleg nyomni egy lájkot, küldeni egy lélek-melegítő üzit – ez napjaink ajándéka, a jó, az évszázaddal ezelőtt az imakönyvekbe rejtegetett jézuskás képecskék reinkarnációja! Lerobbantál? Küldöm – kapod: nesze! Lehet örülni!

602787_465063040213676_2091695383_n

Visszatérve a fogalom magyarázatáig, azt olvashatjuk, hogy a prevenció azon törekvések összessége, amelyek az egészség fejlesztését, megőrzését, illetve egészségkárosodás esetén az egészség mielőbbi visszaállítását, valamint a károsodás további súlyosodásnak kivédését szolgálják. Emlékeim szerint bizonyos „ápolástan” tanulmányok közben a prevenció módszereiről azt tanultunk: a prevenció magában foglalja az „attitűdformálást” és készségfejlesztést, erősen kötődik „kognitív és szociálpszichológiai jelenségekhez” is, mint például a társas megismerés vagy a sztereotípiák szerepe, támaszkodik a társas megerősítés hatásaira, amelyek közül ki kell emelni a konfliktusmegoldási, valamint a stresszkezelési technikák fejlesztését, de fontos a kockázati magatartásformák, például az önbizalom fejlesztése is! Na???

Lám, így a rekkenő hőségben úgy tűnik, valóban egyszerűbb egy oltári magvasnak vélt lélek-melengető képes üzit elzavarni, mint lehajolni valakiért!

10456049_656651471086919_450319393124705621_n

 

Ha mindezek után a kedves olvasók közül bárki is rábukkan egy aktuálisan fájdalmaival bíbelődő egyedre, simán küldhet rá egy képes bölcsesség-, vagy happy-üzit, aztán számoljon tízig. Hátha! Valami csak történik! Mondjuk… csoda! Ahogy újabban „tanítják”! Vagy semmi! Jó nagy semmi!

(…)

Egy ötvenes barátom a szomszéd megyeszékhely kórházába igyekezett, autóbusszal. Amikor leszállt a járműről, arra lett figyelmes, hogy a lábai nem akarnak engedelmeskedni, térdeit furcsa fájdalom rántotta össze. A megállótól nem túl messze két padot pillantott meg, igyekezetével azok felé baktatott, reszketegen imbolyogva. Párhuzamosan két derék fiatal igyekezett feléje, hogy megadják neki a „kellő segítséget”. Az első, tisztes távolságból tudatta, hogy szemmel jól látható részegségét annak a nyolc felesnek köszönhette, amit legurított. Amúgy annak az elvárásának is hangot adott, -nem kertelt-, miszerint a barátom „sürgős halála” igen elvárt volna… meg persze az édesanyja is feslett életet él… A másik „segítő” már ennél szelídebb volt. A padig nyújtott kezet, elvezette a rosszulléttel küszködőt, majd azt tanácsolta, üljön csak le, „biztos nemsokára jobban lesz” – azzal elsietett. (Ők voltak az internet pátyolgató szeretetés, az össznépi együttérzésen nevelkedett generáció titánjai!)

Jó pár perc telt el ezek után, míg a pad magányában kellett, hogy a „csodára” várjon. Egy idősebb hölgy és úr érkezett percek múlva, a bácsika kezében egy pohár vízzel. Azt mondta, az ablakból látta, ami történt, s azt kérdezte, hívjanak-e mentőt, vagy orvost.

A barátom táskájából segítettek előhalászni a gondosan bepakolt orvosságot, s még pár percig ott időztek, míg az addig fájdalommal küszködő jobban nem lett. Úgy engedték az útjára, miközben jókívánságaikkal indították útnak. Csak ennyi történt. Semmi több…

Pár óra múlva, miután a kórházban ellátták, a barátom zötykölődött hazafelé. Körötte mobilokat tapizott és nyomkodott az ifjúság! Megállás nélkül! Éppen segítettek valakinek… frankón!

phone_absorbed

 

Beszélhetünk, írhatunk gondjaink egyszerű megoldásáról. Ami újabban már csak megtörténhet! Meg persze megint a preventív gondolkodásról és a gondoskodásról szóló igék és azok fájó hiányáról. Amit felemlegethetünk még milliószor, a helyzet nem sokat változhat! Van valami, amit lassan elfelejthetünk. A szolidaritás, az „idegen” önzetlen segítése, a határozottság, mely olykor megmentheti mások életét, bizony úgy tűnik, végleg kiveszőben van!

Nem kell a haldoklókra várni, nem csak újjáéleszteni lehet!

Olykor a baj nem ekkora, vagy nem éppen ilyen látványos. Az elidegenedés, a másoktól való elhidegülés érzése a valódi tragédia, az a néhány szó, ami korábban természetes volt és holnapra végképp elveszik!

Hogy képesek vagyunk egymásra mosolyogni, nem félünk a másikat megszólítani, beszélni hozzá és hagyni, hogy kibeszélje, ami a szívét nyomja. Hallgatni és figyelni másokra, a mások által fontosnak tartott dolgokra, azokra a pillanatokra, melyek elmúltával már semmit nem tehetünk. Ne mindenkinél okosabbnak mutatkozva, előrántani egy mérhetetlenül nagynak gondolt igazságot, buta sztereotípiát.

Ez mind-mind prevenció! Ez a valódi előrelátás tudománya, mely eltűrheti, hogy olykor olyan dolgokkal is foglalkozzunk, mely nem feltétlenül járul hozzá a saját sikerünkhöz, boldogulásunkhoz…

(…)

 

 

 

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat, névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte. Csodálatos orgonák voltak ezek. (…) S mintha mondtak volna valamit, nem sokat, csak egy szót.                                                                                                                                 Márai Sándor