DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – szösszenetek csomagolás közben I.

Egy ideje szinte havonta jön levél, persze, mindig mástól. Amolyan elköszönő irományok, régi lakótelepi cimborák girbegurba betűivel, borítékba gyömöszölve, vagy éppen egy-egy internetes levelező programon át, sebtében, sokaknak címezve, mégis, nehogy valaki valakinek is hiányozzon.

Precízen gyűjtögetem az üziket, nyitottam nekik egy külön fájlt, fakkokba csoportosítva mindahányat, a leveleket pedig egy jókora banános ládába, külön szortírozva rendezgetem, befőzőgumival gondosan átkötve valamennyit.

Ők már elmentek…

q

 

(…)

Itt is, ott is ugyanaz a munkacím!

Ők, a hiányzók!

(…)

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer magam is útnak eredek!

Most mégis úgy tűnik, nincs választás, lehet, nem lesz maradásom…

Szívem szerint pedig itt öregedtem volna meg! 

Apró szösszenetek jutnak az eszembe, “csomagolás” közben. Ez a város, benne a Derkóval, úgy sejlik, már egy ideje másé… és félő, másoké is marad. Olyanok jöttek és maradnak, akiknek – azt hiszem – az egészhez semmi közük! Ami nekem a “szülőfalum” volt, nekik csak egy telep, egy szavazókör, vagy még az sem!

0005

 

Akiknek nem sokat mond, ha mesélni akarok a Bem huszonhárom oldalában, a poroló tövében húzódó bokorról, ahol annyi káposztalepkét fogtunk, drótkeretre eszkábált nylonharisnyával.

Akiknek fogalma sincs arról, milyen irgalmatlanul hatalmas kanyon a kámoni gödör, akik nem tudhatják, hol voltak a legjobb pecázó helyek a vízgyűjtő területén, s akik értetlenül néznek rám, ha a nyár megunhatatlan játékairól mesélek…

004

 

Legelőbb a kiskocsi rémlik, fakerekekkel persze! Húztuk-vontuk egymást a Rohonci út kukoricatáblái mögött, a Perint hatalmasra nőtt, árnyas fái alatt. Élmény volt annak, aki a traktor hangját utánozta, olykor nekilódulva, s persze a kocsiban utazók is kacagtak, ahogy bírtak, különösen, ha a tákolmány felborult, egy-egy homokbuckához érve!

Ott kaptam az első háromkerekű bringát! Láttam a nagy srácoktól, hát magam is kartont erősítettem a küllők útjába, kerregett, kattogott, irtózatos zajt csapott, s, ha húztam egy keveset a madzagon, a hangerő csak fokozódott.

Zajt csaptunk még, fertelmeset, a tiki-taki csattogásával, de ügyeskedtünk a világítós jojóval, meg a hulahopp karikával is, miközben boldogok voltunk, ha valahonnan Fix und Foxis, vagy Donaldos rágógumit kaptunk!

Csodálatos volt a gyermekkor – a hendefélék által annyit mocskolt szocializmus idején, Szombathelyen!

003

Mindez még ráadásul jóval azelőtt történt, hogy édesanyáink a kiürült spray-dobozok lelkes gyűjtésébe kezdtek volna!

Jóval a Gorenjék, meg a muzikcenterek utaztatása előtt…

A nyarak a játszóterek mászókái közt teltek, itt épültek pokrócainkból a legjobb kutyó, meg pecó névre hallgató kunyhók, amikben a lányokkal együtt nyomtuk a papás-mamást, meg az orvososdit, ezerrel.

A nagyobb fiúk a lépcsőházból, csináltak siklót, ez lehetett a gördeszka elődje, valahogy úgy, hogy két lécet összeszögeltek, kereszt alakban és a végeire golyóscsapágyat szereltek. Csavarozták, valamiképpen. Erre a lécre rátérdeltek egyik lábbal, a másikkal meg hajtották magukat. Zirgett-zörgött az egész! Zengett a Derkó, a mi lakótelepünk!

Szürkület után, vagy esős időkben tele lett velünk a lépcsőház. Szereztünk valahonnan egy kevés zsebpénzt, a közértben vettünk vagy két zacskó gumigyűrűt és összefontuk.

001

 

Mások addig kunyeráltak a szüleiktől, míg nem kaptak négy méter pertlit a Vargyasnétól! No, az is kiváló volt a játékhoz. A gumizást egyszerűen nem lehetett megunni! Játszották lányok és fiúk, apróságok és kicsit nagyobbra cseperedettek!

005

 

Valahogy így volt: boka, lábszár, térd, combközép magasságokban kellet végiglépni a lépéseket… Talán ezek voltak a nehézségi szintek? És a figurák:

Magyar: páros lábbal ugrálsz ki-be 3×, majd áthúzod és páros lábbal ugrálsz a gumikra!

006

Olasz: váltott lábbal, mint fent, ugyanez. Működik egy lábbal is..

Hordó: amikor egyet fordulni is kell az ugrásokkor

002

A játékok sora megunhatatlan volt! Nem számított az évszak, az eső, vagy a kánikula, a napsütés, mi gumiztunk és határozottan jól éreztük magunkat! Nem tudtuk, mi az egészség, mert persze azt sem, mi a fájdalom, a betegség. Mesékből hallottunk a nyomorról, meg arról a világról, amiben a pénz az isten.

Bárcsak a mai gyermekek is így élhetnének!

1229942_574388842628401_588620881_n

Jó felidézni a gyermekkorunkat! Amit megéltünk, ott, a Derkón! Jó felidézni ezeket a szösszeneteket, csomagolás közben. Folytatni fogom… míg bírom.  Mert megígértem…

One thought on “DERKÓ, A “SZÜLŐFALUM” EMLÉKEI – szösszenetek csomagolás közben I.”

  1. Kész szerencse, hogy a blogger még csak menni készül, s talán végül mégis maradhat! Az eltávozottak sajnos nem a manapság kényszerből felvállalt hazát cserélők, amint ez az írásból kiderül! De a túlélők esélye egyre kisebb. Vajon, mikor lesz szimpla juss az egészség, a gyógyulás esélye? Szorítok érte, egyebet sajnos nem tehetek!
    Egy szintén halálra ítélt Derkovitsi falulakó

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.