PREVENCIÓ? – a lélek-melengető fészbúk üzi, meg a valódi segítség, ha találkozik

Jártak ma már a facebookon? Megkapták azt a tizenhét rendkívül szellemes képecskét, amitől ma óhatatlanul is jókedvük kerekedhet? És a nagy bölcsességeket, meghökkentő ábrákra írva? Elolvasták  a napi tuti tippeket? Akkor már mindent tudnak! Jöhet a frusztráló meló ezerrel!

0723_chinasmartphones_630x420

Az emberiség egyetlen túlélési lehetőségéről a nyár közepén írni nem egyszerű dolog! Főleg úgy nem, hogy sokan összekeverik a prevenciót a csodával. A kettő között „mindössze” annyi a különbség, (sic!) hogy a „prevenció” (praevenire = megelőzni) különböző tevékenységi körökben a nem kívánt jövendő esemény vagy fejlemény megakadályozását, kivédését jelenti, míg a „csoda” egy tőlünk függetlenül megvalósuló állapoti változás, a jó megélése, amiért szinte semmit nem kell tennünk sőt…

Amolyan sült galamb!

Fogalmazhatunk nyersebben úgy is, hogy az életképesség fokmérője a prevencióhoz való viszonyunk – a halálra szántak ajándéka a csoda, mely az esetek 0,0001%-ban következik be, ha egyáltalán észrevehetjük még azt…

Viszont rettenetesen kényelmes!

Az internetfüggőségben szenvedők köre naponta bővül, vannak a már „ott” élők, meg persze azok, akik hál’istennek hamarosan rálelhetnek az útra. Rádöbbennek végre… ott a helyük! Akadnak, akik a virtuális világra ébrednek, aztán szinte egész napra „ottfeledik” magukat, este pedig az utolsó pillanatig sem képesek elszakadni „onnan”. A netbook adja a jóéjtpuszit! A virtuális világot mégsem nevezik „másvilágnak”, pedig valójában ez a név illetné meg! Olykor az „élettel összeegyeztethetetlen” folyamatokat kell megélnünk ahhoz, hogy rádöbbenjünk, csodavárásunk nem több a tékozlásnál, életünk herdálásánál!

Látszólag minden arra tanít, hogy túléljünk valamit, miközben pedig csak leéljük mindennapjainkat, anélkül, hogy tennénk önmagunkért, főleg bárki másért valamit! Távgyógyítunk a semmivel és még büszkék is vagyunk rá! Eleink ismerték és alkalmazták a prevenció tudományát, akkor még népi megfigyelésen, bölcsességen alapuló előrelátásnak nevezték e praktikákat. Odafigyeltek az intő jelekre és igyekeztek a bajokat kivédeni.

(Ma a vén hülyék károgását senki nem veszi komolyan…)

1921999_669973436379392_994343359_n

 

A fő szempont a kényelem, olyan ez, mint a tippözön, az ülve fogyás módszereiről! Amiről a világ minden részén, szinte bárki hajlandó írni és olvasni, mindenki ért hozzá és persze tapasztalatok meg eredmények özöne árad szerteszét! ( Írhattam volna a narancsbőr eltűntetésének tuti módjairól is, de ma udvarias napom van! ) A lényeg tehát a kényelem! Tett, amiért a kisujjunkat is csak alig-alig kell megmozdítani, esetleg nyomni egy lájkot, küldeni egy lélek-melegítő üzit – ez napjaink ajándéka, a jó, az évszázaddal ezelőtt az imakönyvekbe rejtegetett jézuskás képecskék reinkarnációja! Lerobbantál? Küldöm – kapod: nesze! Lehet örülni!

602787_465063040213676_2091695383_n

Visszatérve a fogalom magyarázatáig, azt olvashatjuk, hogy a prevenció azon törekvések összessége, amelyek az egészség fejlesztését, megőrzését, illetve egészségkárosodás esetén az egészség mielőbbi visszaállítását, valamint a károsodás további súlyosodásnak kivédését szolgálják. Emlékeim szerint bizonyos „ápolástan” tanulmányok közben a prevenció módszereiről azt tanultunk: a prevenció magában foglalja az „attitűdformálást” és készségfejlesztést, erősen kötődik „kognitív és szociálpszichológiai jelenségekhez” is, mint például a társas megismerés vagy a sztereotípiák szerepe, támaszkodik a társas megerősítés hatásaira, amelyek közül ki kell emelni a konfliktusmegoldási, valamint a stresszkezelési technikák fejlesztését, de fontos a kockázati magatartásformák, például az önbizalom fejlesztése is! Na???

Lám, így a rekkenő hőségben úgy tűnik, valóban egyszerűbb egy oltári magvasnak vélt lélek-melengető képes üzit elzavarni, mint lehajolni valakiért!

10456049_656651471086919_450319393124705621_n

 

Ha mindezek után a kedves olvasók közül bárki is rábukkan egy aktuálisan fájdalmaival bíbelődő egyedre, simán küldhet rá egy képes bölcsesség-, vagy happy-üzit, aztán számoljon tízig. Hátha! Valami csak történik! Mondjuk… csoda! Ahogy újabban „tanítják”! Vagy semmi! Jó nagy semmi!

(…)

Egy ötvenes barátom a szomszéd megyeszékhely kórházába igyekezett, autóbusszal. Amikor leszállt a járműről, arra lett figyelmes, hogy a lábai nem akarnak engedelmeskedni, térdeit furcsa fájdalom rántotta össze. A megállótól nem túl messze két padot pillantott meg, igyekezetével azok felé baktatott, reszketegen imbolyogva. Párhuzamosan két derék fiatal igyekezett feléje, hogy megadják neki a „kellő segítséget”. Az első, tisztes távolságból tudatta, hogy szemmel jól látható részegségét annak a nyolc felesnek köszönhette, amit legurított. Amúgy annak az elvárásának is hangot adott, -nem kertelt-, miszerint a barátom „sürgős halála” igen elvárt volna… meg persze az édesanyja is feslett életet él… A másik „segítő” már ennél szelídebb volt. A padig nyújtott kezet, elvezette a rosszulléttel küszködőt, majd azt tanácsolta, üljön csak le, „biztos nemsokára jobban lesz” – azzal elsietett. (Ők voltak az internet pátyolgató szeretetés, az össznépi együttérzésen nevelkedett generáció titánjai!)

Jó pár perc telt el ezek után, míg a pad magányában kellett, hogy a „csodára” várjon. Egy idősebb hölgy és úr érkezett percek múlva, a bácsika kezében egy pohár vízzel. Azt mondta, az ablakból látta, ami történt, s azt kérdezte, hívjanak-e mentőt, vagy orvost.

A barátom táskájából segítettek előhalászni a gondosan bepakolt orvosságot, s még pár percig ott időztek, míg az addig fájdalommal küszködő jobban nem lett. Úgy engedték az útjára, miközben jókívánságaikkal indították útnak. Csak ennyi történt. Semmi több…

Pár óra múlva, miután a kórházban ellátták, a barátom zötykölődött hazafelé. Körötte mobilokat tapizott és nyomkodott az ifjúság! Megállás nélkül! Éppen segítettek valakinek… frankón!

phone_absorbed

 

Beszélhetünk, írhatunk gondjaink egyszerű megoldásáról. Ami újabban már csak megtörténhet! Meg persze megint a preventív gondolkodásról és a gondoskodásról szóló igék és azok fájó hiányáról. Amit felemlegethetünk még milliószor, a helyzet nem sokat változhat! Van valami, amit lassan elfelejthetünk. A szolidaritás, az „idegen” önzetlen segítése, a határozottság, mely olykor megmentheti mások életét, bizony úgy tűnik, végleg kiveszőben van!

Nem kell a haldoklókra várni, nem csak újjáéleszteni lehet!

Olykor a baj nem ekkora, vagy nem éppen ilyen látványos. Az elidegenedés, a másoktól való elhidegülés érzése a valódi tragédia, az a néhány szó, ami korábban természetes volt és holnapra végképp elveszik!

Hogy képesek vagyunk egymásra mosolyogni, nem félünk a másikat megszólítani, beszélni hozzá és hagyni, hogy kibeszélje, ami a szívét nyomja. Hallgatni és figyelni másokra, a mások által fontosnak tartott dolgokra, azokra a pillanatokra, melyek elmúltával már semmit nem tehetünk. Ne mindenkinél okosabbnak mutatkozva, előrántani egy mérhetetlenül nagynak gondolt igazságot, buta sztereotípiát.

Ez mind-mind prevenció! Ez a valódi előrelátás tudománya, mely eltűrheti, hogy olykor olyan dolgokkal is foglalkozzunk, mely nem feltétlenül járul hozzá a saját sikerünkhöz, boldogulásunkhoz…

(…)

 

 

 

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat, névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte. Csodálatos orgonák voltak ezek. (…) S mintha mondtak volna valamit, nem sokat, csak egy szót.                                                                                                                                 Márai Sándor