GYÓGYÍTÓK ÉS TANÍTÓK ÉRKEZÉSE – Ferenc eljövetelén túl is várnak ránk csodák!

Egy megyénkben ritkán látott, nagy hírű tudósember látogatott hozzánk a minap. Szépen kért, hát kalauzolni kezdtem, ahogy ő mondta, a hírek szerint „megsápadt királynő” városában. Jól emlékezett rá, mert  fiatalabb korában, többször járt Szombathelyen. Emlékezett rá, a város szinte minden kis zegzugára, bokrokkal, fákkal tarkított, virágokban gazdag parkjaira, nemes emlékhelyeire; tudta, merre lelt egykor szíveslátásra, ahol a vendégbarátságon túl, szemnek és szájnak kellemes étkeket fogyaszthatott, szép magyar borokkal….

_DSC4473

 

Az emlékeken túl kapott kósza hírek okoztak a szívében aggodalmat, ezért volt, hogy a Nyugat Királynőjének régi fényeit kutatta. Alig töltött velünk időt, mégis többet adott, hozott, mint azt remélhettük volna! Azt a pislákoló fényt támasztotta fel, ami fásultságunk miatt már-már kialudt volna… Egy messziről jött tudós ember, aki olykor többet láthatott, mint azt mi reméltük volna. Látott és láttatott.

Hónapok óta várva várt látogatását előre megterveztük, hogy legyen idő, ahogy ő kívánta, mindenre. Kérte, hát először a temetőinkben jártunk. Kutatta egykori pályatársa sírját, elidőzött a nagy előd kriptájánál, aztán, hogy egy ismeretlen temetése kapcsán megszólalt a lélekharang, csendes imával köszönte, hogy megadatott neki a régiek tiszteletének lehetősége.

SONY DSC

 

Azután a lakótelepet, az itt élőket szerette volna látni. Gyalogosan sétáltunk végig a toronyházak között, majd egy lépcsőház előtt, a padon pihenő idős házaspárhoz lépett. Felismerték! Beszélgetésbe kezdtek. Hogylétük felől érdeklődött, aztán úgy hallgatott, ahogy azt a megilletődött gyermekektől lehet csak eltanulni. Elbúcsúzásul kezei közé ölelte az öregek kezeit, s elhalmozta őket a jókívánságaival. Gyógyított és tanított, pedig látszólag, üres kézzel érkezett…

Azután a kórházba siettünk. Gyógyíthatatlan, beteg gyermekek közé, aznap született iker leánygyermekek édesanyjához, végül a rettegett intenzív osztályon, haldokló betegek kezét megsimogatni. A kórtermek falait fény és melegség járta át, a beteg szívekben rőzselángok éledtek. A tudós gyógyító tette a dolgát…

Végül az egyetem épületében tettünk rövid látogatást, bejelentkezések nélkül, üdvözletet és biztatást hozva, erőt, a tanítók erejét. Csak perceket töltött a professzorok termeiben, pillanatokat a jövő felelőseinél, a búcsúzkodásokból mégis az öröm látszott mindegyre. A valódi megkönnyebbülést hozó öröm.

Nem jártuk végig a templomokat. A költőt idézte: „Az én szívem is álmok temploma, és Isten minden templomban lakik”. Megmutattam neki mind, az ég alatt a közelmúltban Szent Márton nevében létesült emlékhelyeket, aztán a köpönyegét megosztó püspök szobra előtt csak ennyit szólt: szomorú képmutatás! Nincs dolgunk ezzel, a harag mások szíveit lakja…

SONY DSC

 

Később még mondott pár szót a tévedésről, mások tévedésben tartásáról, meg egy keveset a hazugságok természetéről is, melyeket persze szokás nagylelkűen megbocsájtani. Nem emlékezem arra, hogy bárkit becsmérelt volna, csak mert másként gondolkodik. Csak éppen nem szólt róluk a későbbiekben…

Késő délután volt, mikor az otthonunkban, megfáradva és mégis derűsen pihenni térhettünk. Ő köszönte meg, hogy itt lehetett, aztán megajándékozott kedvenc idézetével:

“Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”                                                       Pió atya

SONY DSC

 

Szombathely kalitkájáról gondoltunk, meséltünk azután sokat, beszélgettünk mindarról, ami elmúlt ezzel a négy esztendővel. Az idővel, amit elpazaroltunk, amit elvesztegetve annyi polgárunk távozásának bánatát kellett megélnünk.

Tanítók és gyógyítók érkezéséről vizionáltunk, akik segítik majd a jövőt. Akiknek érkezéséért, és az időközben eltávozottak visszatéréséért rengeteget kell majd tennünk, szép szóval és elgondolásokkal. Azokról tűnődtünk, akik, mint egykor az álmok álmodói, jól érzik majd magukat nálunk, akkor is, ha istenhívők, akkor is, ha anyagelvűek. Elkötelezettek lesznek az ősi város iránt, és elköteleződésükkel bátran felülírják majd az újkeletű hatalmasságok bántó, beavatkozó akaratát…

Tudós barátok, tanítók és gyógyítók érkeznek közénk, eljövetelükhöz nem kérnek hírverést, felhajtást, főleg nem milliárdos áldozatokat, csak adni szeretnének, töltekezésünkért mozdítanak majd hegyeket, ha kell – mert értékeink alapján, s nem mások mendemondáinak engedelmeskedve gondolnak ránk!

Orvosok és tanárok, mérnökök és jogászok, ügyes mesteremberek és művészek jönnek majd újra közénk, hogy segítsenek visszaszerezni az elveszett önbizalmunkat.

Elhatárolják a valódit a műanyagtól, megszabadítják a történeti múltat az ostoba giccsektől és engedik, hogy a következő generációk újra jól érezhessék magukat Szombathelyen. Nem csak a változás igénye erős, hanem az egykor megkezdett feladatok folytatása is sürget, mindegyre.

A hozzánk érkezett tudós ember elgondolkozott mindarról, amit Ferenc pápa Szombathelyre érkezésével kapcsolatosan mostanáig a tudomásunkra hoztak. Elgondolkozott és elszomorodott, mert emlékeznie kellett lelkiismeretünkre, a nagy építőmesterre, aki csak álmodhatott katedrálisokról, akit felemésztett az elköteleződés, s akit most mindegyre használnak csak, nevével visszaélnek, s nevében most olcsó álmokat valósítanak meg…

SONY DSC

 

Vajon, mit szólna “ő” mindehhez, amit Szombathelyre hurcolnak egy vélt kultusz igazolása ürügyén?

Miféle sürgető fejlesztések okán változhatott rendezetlenné és elhanyagolttá az egykor míves város? Megbomlott az egyensúly, a kocsi egyre gurul, a lejtő legalja magához vonzza…“orvosok kezében válik igazán beteggé az addig soha nem pihenő, ha tüneteit kezelik, fájdalmait csillapítják, de a gyógyítását elodázzák mindegyre”.

SONY DSC

 

Az idő eltelt, s a vendégünk távozni készült. Azt mondta, mindig hosszabb és nehezebb a hazafelé út! Csak a hazatérés öröme vigasztalja a fáradt vándort, az otthoniak öröme, ami a legtöbb, amivel a hűséges ember élhet.

Elment és mi visszavárjuk. Gyógyítók és tanítók társaságába! Még többet szeretnénk megtudni a jövőnkről…

 

Köszönet Christina fotóiért!