ELMENTEK A SEGÍTŐK – akiknek a baloldaliság volt az életük

Vajon, van-e még, aki képes megfogalmazni, hová és mi végre rohanunk? Aki vállalja, hogy pontosan meghatározza és rögzíti, miféle értékek határozhatnak meg egy jó Embert? Tenné mindezt az egyetemes értékek szerint, nem törődve azzal, ki, mit gondol saját elhivatottsága igazolásául, olykor a másikba rúgva! Van-e, aki ma Magyarországon egyértelművé tehetné: az emberi jóság, a szolidaritás, a másokért való szolgálat ideológiáktól és főleg pártoktól független érték, aki ezekkel bír, olyan tanító embertárs, akire hallgatni, felnézni érdemes.

A közelmúltig két ilyen embert ismerhettünk. Szerencsések voltunk, mert mindketten Szombathely és Vas megye polgáraiért dolgoztak. Nem mindenáron megváltoztatni, de megőrizni szerették volna értékeinket. A meggyőződésük és nem az érdekeik alapján tették a dolgukat, nem törődve rosszmájú és nem ritkán gyáván aljas megjegyzésekkel, meglakolva a soha el nem követett bűnökért. Dolgozva akkor is, amikor a fájdalmak minden józan embert az ágyhoz kötnek, halálra ítélten, amikor az emberek többsége átengedi magát a lemondásnak.

001

 

Mindketten, életük utolsó pillanatáig kitartottak baloldaliságuk mellett. Megtapasztalták a másokon való feltétlen segítés örömét, megértették a helyes elosztási rend lényegét, mely a gyengébbnek, az elesettnek is esélyt ad munkára, megélhetésre és gyógyulásra! Egy olyan világban, amikor gúnyt űznek az emberi hivatásból – a munka nem egyéb megalázásnál, amikor a megélhetés biztosítása helyett a túlélésnek is csak alig-alig van esélye! Amikor az ember legfontosabb értékét, az egészséget csak a kiváltságosok érhetik el, amikor a betegségbe bele lehet és kell halni, fiatalon, elvégezetlen munkák ezreit hátrahagyva!

Két baloldali politikus gyászát hallgatja, hallgattatja el az aljasságaival immár részeg hatalom, megtanítja és számon kéri hitvány híveitől a „balos ember” mocskolását, holtában is csak megalázottságát! Ahogy nem juthatott méltóság a közelmúltban eltemetett városi képviselőnek, úgy most sem kaphat őszinte emlékezést a körünkből rendkívül fiatalon távozó egykori miniszter, országgyűlési képviselő!

Vajon mennyi időnek kell még eltelni ahhoz, hogy legyen elég bátorságunk kimondani: akadt a környezetünkben korábban is miniszter, aki tudott szűkebb pátriájának értékeket teremteni, mindent adni, aki tudott közbenjárni, ha kellett, de soha nem mocskolta folyamatosan a vetélytársakat?

003Lesz még, aki felidézi a most eltávozott egykori szocialista miniszter értékeit, érdemeit, akkor is, ha közben a diktatúra pokla egyre magasabb árral hömpölyög mindennapjainkban? Félelmes kérdések ezek, mielőtt megfogalmazzuk, jobb, ha csendben körbenézünk! Itt tartunk, ilyen világban tette, tették dolgukat a máris végtelenül hiányzók, Gyebrovszki János és Kiss Péter!

Talán…Olyan ember is búcsúzhat méltósággal és tisztelettel, aki soha nem állt közvetlenül mellettük, akinek a nézetei nem feltétlenül egyeztek mindig, minden ponton! Olyan, aki talán éppen a másik oldalról figyelte két kiváló politikus munkáját, tetteit, olykor harcát! Ha nem így volna, méltatlanná válnánk Kossuth és Széchenyi utódjainak nevezni önmagunkat!

002

 

Gyebrovszki János szombathelyi szocialista képviselő után újabb jelentős érték veszett el Kiss Péter, egykori miniszter és parlamenti képviselő halálával. Két emberért viaskodhat a lelkiismeretünk! Vajon, megtettünk, megadtunk-e mindent, hogy ez a két ember teljes életet élhessen?

Vajon adtunk-e elegendő esélyt, hogy a megkezdett munkájukat befejezhessék? Tettünk-e akár, csak egy keveset a gyógyulásukért? Mert a mai magyar valóság – úgy tűnik -mindkettőjüket csak megölni volt képes!

Valahol, valakitől olvastam, hogy jó magyar szokás szerint Isten áldását kérte az illető, miközben megrendülten olvasta halálhírüket. Aztán egy másik olvasó felhorkant, mert szerinte ez összeférhetetlen a baloldalisággal. Szelíd pillanatunkban ezt valószínűleg tévedésként értékelnénk, de ugyan kinek lehetnek ma szelíd pillanatai?

János és Péter emlékét megőriznünk kötelesség, fontos, hogy életművük, küzdelmeik ne érhessenek véget egy ostoba, megmásíthatatlan hírrel.

Pályatársa így búcsúzott Kiss Pétertől:

„Gyakorlati embernek szerette magát mutatni, nem ideológusnak. Nem kedvelte a fantasztákat, utálta a nagy szavakat, az álpátoszt. Kétségkívül mindnyájunknál (nálam biztosan) jobban tudott működtetni, de nem úgy, mint az autógyárat és szappangyárat egyformán jól elvezetgető menedzserek. A manapság ritka értékvezérelt politikusok egyike volt, világos meggyőződéssel és elképzeléssel arról, milyen a „jó” és a „rossz” társadalom.

Eszmék és értékek igézetében élt, csak ezt nehezen szoktuk elhinni olyanokról, akik terveik hétköznapi megvalósítására és a kis lépések politikájára is képesek. Így, a fontos célokba kapaszkodva, azokból erőt gyűjtve, de a részletekben is helytállva harcolta végig utolsó közéleti harcát is. Ami oly keveseknek sikerült, ő betegen, összeszorított foggal is megcsinálta: 2014-ben megnyerte a választókerületét.

Nemcsak magának akarta bizonyítani, hanem az egész bajban lévő, magát és egymást gyötrő baloldalnak is: élni kell, csinálni kell. Akármennyire nem akarta, mégis jelképpé vált, túlnőtt önmagán is.

Mégiscsak „első ember” lett, sarzsi nélkül is élen áll…” 

(Lendvai Ildikó)