KÍSÉRTET JÁRJA BE A MÉDIÁT – Vajon, tényleg cenzorként féltik vélt kényelmüket?

Észre vette már?
A médiamunkások, újságírók, riporterek, de főképp a szerkesztők egy ideje betegesen félnek a baloldal értékrendjéről szóló írásoktól! Nem szólhat semmi a nagy buktáról, a velejéig romlott rezsim eltakarításáról, rendre fiókokban kötnek ki a legjelentősebb hírportálok derék és szorgos firkászainak kritikus anyagai, ha ugyan még igazat mernek szólni!

Az érvényesülés és vele együtt a megjelenés záloga a hazudozás. Valótlan ám igen kellemes semmit mondás ömlik az egykor szebb napokat megélt sajtótermékekből, miközben mégis, egyre csak hullnak a fejek, mintha bizony rosszul végeznék az istenek a dolgukat…

0002

A napokban jutott eszembe egy réges-régi történet, még az első Orbán kormány idejéből. Városunkban járt egy neves, önmagát „érdek-védőnek” tituláló szervezet nagyapó korú, ősz hajú vezére, aki előadást tartott a miniszterelnök „tévelygéseiről”. Kifogásolta, hogy ez a „fiú” bizony nem igazán tartja be az ígéreteit! Hosszasan mesélt találkozásaikról, midőn a szocikkal szemben még együtt toporogtak a Parlament előtt, tüntettek és vonultak, követelve a jussukat. Orbán még ott, a nagy közös téblábolás idején tett könnyelmű fogadalmat: ha egyszer kormányra kerülnek, minden az „érdek-védők” igénye szerint alakul majd…
Aztán, hála bizonyos Torgyán doktornak, – akit később elkergettek persze…- ők valóban vezetővé válhattak, csak a fogadalom tűnt el a süllyesztőben. Amikor a nagy küzdőtárs megkérdezte a már megválasztott hatalmasságot, ugyan, mikor kezdi betartani az ígéretét, a válasz igen hetykére sikeredett: – Csak a mi gúnyánk változott bátyám, az Önök dolga ugyanaz maradt – csak tessék tüntetni hetente, naponta, de most már ellenünk! Ugyanolyan értelmetlen lesz – ígérem – minden, mint azelőtt volt…

A kutyavásár tehát lezajlott. Egyszer volt, többé nem lesz, aki pedig állásában ülhet, s a kényelem szolgálatába szegődött, csak olykor-olykor kérdi, mikor teljesülnek az álmok?

0001

Legyint rá, hogy nyakig ér a víz, a sár, nem kívánja már a menekülés kockázatát! Amint az „érdek-védő”, aki persze soha, senki érdekét nem védte, s nem is védi majd az eljövendő időkben sem, kicsit sértődve, kicsit kajlán egyet tehetett: tudomásul vette a sorsát! De akkor meg mi végre indul újra harc, az állítólag elosztandó jussokért, miért lesz választás, ha lesz, egyáltalán?

Aki ide született, itt vár biztonságot. A gyermek, hogy kíváncsiságát kielégíthesse, a felcseperedő, hogy megélhesse féktelen szabadság vágyát, a kamasz, hogy megtagadva mindent, megválthassa világát! A felnőtt, hogy tudásához méltó munkát, hogy munkájához méltó bért kaphasson, mely alapot teremthet a megélhetéshez! Itt vár jogot a biztonsághoz a baloldali gondolkodású ember is.

0003

„A baloldal, illetve baloldali politika jellemzője, hogy nagy súlyt fektet a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására és az általános (szociális) jogokra, szemben a társadalmi hierarchiával, illetve egyenlőtlenséggel. A baloldali politika támogatja a kisebbségek és a hátrányosabb helyzetű csoportok jogait, illetve e jogok érvényre juttatását, támogatja a szabadságjogokat, és általában támogatja a kulturális sokszínűséget, gazdaságilag pedig a nagyobb állami szerepvállalást. A baloldal meghatározása történelmileg és országonként is változó.
Az elnevezés a nagy francia forradalomra vezethető vissza, ahol a Nemzeti Konventben az elnöktől balra foglaltak helyet a monarchiát (és a status quo-t) ellenző és a radikális változásokat támogató képviselők, vagyis az ancien régime elvetői.”

Hogy mi a baj tehát, a bal oldali gondolkodású emberekkel?
Hogy társadalmi egyenlőséget akarnak egy két részre szakadt világban?
Hogy általános szociális jogokat – a megélhetéshez való jogot kívánnak csicskáztatás – vagy ahogy manapság nevezik, közmunka – helyett?
Hogy tevékenységeik nagyobbik részét szolgálatnak tekintik, és a segítség, az adakozás, mások támogatása az egyik legfontosabb alapeszméjük?

0004

No, igen. Ez az amit egyesek gyomorforgatónak tartanak. Ott a tál lencsét, másutt a tűzifát, fenyőt a szeretet ünnepére! Nagy bajban van az az ország, ahol cenzor vigyázza a szívet melengetni képes hírek minden mozdulatát! A fiókok mélye jó meleget kínál, békességet a magunk módján, szanaszéjjel, „csakazértis” író embereknek…

„És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.”

József Attila

BECSENGETNEK – kőnehéz iskolatáskák, embert próbáló kiadások, és…

Kezdődik! Úgy tűnik, bármennyire is szeretnénk szimpla, de derűs hangulatú, fényképes tudósításban beszámolni a tanévkezdés vidám pillanatairól, a lurkók várakozásáról, meg a mindent felváltó megújulásról, minden ugyanúgy folytatódik, mint ahogy abbamaradt néhány héttel ezelőtt…

Ez van!

Hogy az egészért ez a lehetetlenre sikeredett, esős, hűvös nyár volna a lugas, kétlem! Ahogy azt sem tudom elfogadni, hogy a „mi időnkben” széppé formált pillanatok ma már csak erőlködésben és szimpla dögunalomban képesek visszaköszönni!

A heteken át tartó lázas készülődések, az ünneplő ruhás, nyakkendős tanévnyitó, a mindenféle füzetek, ceruzák, tollak összegyűjtése, a vadonatúj könyvek kék ruhába való felöltöztetése, vignettázása, a tisztaság csomag összeállítása valaha a készülődés megannyi örömét hordták körénk. Nem állítom, hogy valamennyien, de igenis vártuk a tanévet, az új sulit, meg az új barátságokat, az ismeretlen tudást, amit lelkes tanítónénik, meg tanárbácsik álmodtak körénk. A vásottabbak persze lógatták a nózit, aztán azok is betörtek néhány nap múlva…

001

Nem értem, miért válhattunk fásulttá, egykedvűvé, valahányszor egy-egy tanévkezdés ünneplésétől kell éppen megfosztanunk a gyermekeinket?
Miért van jogunk belerondítani az ő várakozásukba, miért lettek kőnehézzé az iskolatáskák és miért vált embert próbáló gonddá minden, amivel tönkretehetjük az összes gyermeki pillanatukat?! Rárontunk esetlenségeikre, azután amit lehet, készen a nyakukba zúdítunk. Csak, hogy ne kelljenek a közös esték, az együttlét élménye, míg a rakoncátlan nyári kissrácból igazi, komoly kisiskolást formálunk.

005

002

Nem hiszem el, hogy ebben az eszetlen rohanásban, amit egyébként szokás szerint nagybetűs ÉLETnek nevezünk, ne lehetne, ne volna néhány pillanat, amíg megtorpanhatunk! Úgy, őszintén, mikor engedtük meg magunknak utoljára, hogy elrévedezzünk néhány sárguló levél láttán? Mikor ámuldoztunk a sürgönyfák villanydrótjain gyülekező fecskék láttán? Mikor szaladgáltunk utoljára a rétekről betakarított szalmahengerek legtetején és mikor rugdostuk órákon át a száraz avart? Nagyon bátrak lettünk. Gyermeteg dolognak gondoljuk, mindazt, ami szép, kigúnyoljuk az egyszerűt, a hagyományosat keresőket. Beálltunk egy végtelenhosszú sorba, ahol, mint tudjuk, „a majmoké a világ”!

003

Adjunk ma és holnap néhány önzetlenül őszinte pillanatot a gyerekeknek! Ne eljátsszuk, de örüljünk az ünnepüknek, a kezdetnek, akkor is, ha ez részünkről rengeteg lemondással jár. Gondoskodjunk, ahogy azt velünk tették egykor szüleink, nagyszüleink, ne féljünk felidézni azt a néhai szeptember elsejét, a vízmértékes nadrággal, a kék nyakkendővel, meg a fényesre bagarolozott lakkcipőcskével! A táskáink nekünk is hatalmasak és nehezek voltak, s a tanévkezdéshez mi is jó sok pénzt raboltunk az otthoni kasszából. Hja, az „átkosban” minden más volt…

De vajon ez, ami most van, nem átkosabb-e mindannál, amit valaha megélhettünk?

6 7

Kettőszázharminc kilométer. Vissza kicsit több… Budapest és Szombathely távolsága évek óta legyőzhetetlen egy vidéken, Vas megyében élőnek. Egy teljes heti kosztpénz az út oda-vissza, ha már a szükségletek e szintjén vagyunk kénytelenek kalkulálni! Természetesen mindez gépjárművel számítva, amihez a kibicek mindig hozzáteszik, hogy a kocsiban akár öten is utazhatnak, akkor meg szinte ingyen robog a gép.

Ez a távolság és költség mindannyiszor hatványozódik, valahányszor szűkebb pátriárkánk kicsinységében összeméretik a székesfőváros nemes értékeivel, aztán hirtelen a törpénél kisebbre szűkül, valahányszor azt bizonygatják, hogy igazodnunk kell! A távolság elillan, a különbség megszűnik létezni, a homogenizálás működésbe lép – most, a választások közeledtével még inkább!

0001

Még hat hét! Éppen ennyi van hátra, s a becses jobban teljesítők egyre csak az azonosulásunkról beszélnek. Szinte ölelni látszanak a láncok, ők és mi, mi és ők, magunk vagyunk a megtestesült egység, meg aztán, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest… Azt hihetnénk, hogy értelme van ennek az erőlködős összefonódásnak, de mire menekülni próbálnánk, a puhán óvó karok karmai kinőnek! Ez az ő egységük!

Hat hét. Csak majdnem ugyanaz, mint 6 7!

Az ő „odafentjük” csak majdnem ugyanaz, mint a mi „idelentünk”, s, ha álmodozásaink közben ráadásul megtéveszthetőek is vagyunk, lágy muzsikaszó mellett talán még a nyelvünkre is csorgatjuk a nemes mézcukor elképzelt ízét! De vajon, miért olyan fontosak ezek az álmok? Mert kényelmesek, önmagukat legyőzhetetlennek mutatók, meg mert mindazok, akik küzdenének, harcolnának velük és ellenük, több elkeseredett hangot hallattak, mint azt elviseltük volna! Mert akiknek az élen vezetni kellett volna, a sor legvégéről hintették az igét, dirigáltak, nógatták az övéiket – s nekünk az lett volna a dolgunk, hogy helyettük harcolva, nekik építsünk új hajlékot! Ilyen egyszerű a képlet, sokaknak mégsem érthető!

0005

Hallom, hogy Szombathely nem lehet más, mint az ország, nem lehet más, mint Budapest! Hallom, hogy csak úgy marad töretlen Szombathely fejlődése, ha az eddigi lendület folytatódik. De miféle lendület az, ami láthatatlan, erőfeszítést tőlünk nem kíván, helyettünk és főleg nélkülünk oldja meg a legfontosabb dolgainkat? Miféle nekilódulást kellene folytatnunk, ha mindazok szégyenlistára kerültek, akik valaha tettek valamit a szülővárosukért, s a markukat tartók, meg térden csúszók uralma alatt többen költöztek el közülünk, mint hajdan a háborúk idején?

Hallom, hogy a hitélet, az erkölcsök, meg a böcsület kell, hogy erősödjék, miközben csak épülő templomokat, egyházi iskolát kapunk, s ha lankadna a figyelmünk, olykor némi emlékeztetőt a gigantikus stadionról, ahol majd győzelmeiket éltethetjük. Ha persze lesz még addig csapat egyáltalán!

Mondják mindegyre, hogy nem érdemlik meg a visszatérést azok, akiket álnok hazugságok és csalások árán félreállítottak, megbecstelenítettek. Mondják, és közben elvárják, hogy éljenezzen a tömeg, visszhangozza csalárd mondataikat. Csak a lényeg veszik el, a kimondatlan és átragasztott plakátjaikról: Szombathely egykor az együtt gondolkodni, együtt álmodni és ha kellett, együtt alkotni tudók közösségeként érte el rangját – soha, senki, odafentről nem segített!

0004

Miért kellene összemosni a kettőezer tízig eredményesen és rengeteg megvalósult értékkel városunkat gazdagítók csoportját a székesfővárosban koncért marakodókkal? Miért, hogy megint csak a kényelmet, a mások által elérhető dicsőséget szánják a szombathelyieknek? És főleg, miért nem veszik észre végre, hogy a hatalmon lévők köré egyre gyűlnek az onnét őket mielőbb elzavarni akarók: pártok, szervezetek, csoportok, akik felismerték, hogy Szombathely nagy bajban van! Ezt a várost segíteni, újra az őt megillető magasságba kell emelni! Azoknak, akik itt születtek, itt élnek és itt szeretnének tenni a gyermekeik jövőjéért!

A verseny maga az erő! Már az ókorban is azért rendeztek viadalokat, hogy azokon összemérhessék erejüket a legjobbak. De már ott is ismert fogalmak voltak, a versenyszellem, a versenytársak tisztelete, a sportszerűség. Szombathely holnapjáért is versenyre kelnek most néhányan.

Jó látni, hogy akadnak, akik Szombathelyért kívánnak tenni, míg mások csak a kormányzathoz, a fővároshoz való hűségről és egységről papolnak, miközben felfalja köztereinket a gaz, a szemét, miközben utcányi üzlet áll kihasználatlanul, árasztva egy elhagyott és elfelejtett település riasztó képét!

Elég a további próbálkozásokból! A bábműsor véget ért!

0002

A változáshoz remek csapat, jó erőnlétben, jól versenyzők kellenek, akiknek fontos a győzelem! A mi dolgunk most a bíztatás, hogy újra tudjunk, és főleg merjünk beszélni a változásról, a kockázatokról! A kényelmes állandóságot hirdetőkhöz is legyen szavunk, engedjük őket is, szokásos sziporkáik eregetéséhez, de beszélgessünk, újra, mint régen. Mert Budapest messze van, s mi soha nem kellettünk másra, csak az átlagok feljavítására! Bármi történjen ott, bárkik ölik is egymást, mi törődjünk saját fészkünk rendjével.

0006

Hat hét! Még mindenre elég! Éljen Szombathely! Mert ez a dolgok rendje!

A JELÖLTEK KÉSZEN ÁLLNAK – de vajon kié lesz a győzelem?

Szombathelyre figyel az egész ország! Ezt mondták, írták alig egy hete, szinte szünet nélkül! A legnagyobb formátumú szombathelyi rendezvényről, az országos tömegeket mozgatni kész Savaria Történelmi Karneválról, annak várható pozitív hatásairól, következményeiről írtak. A győzelemről szóltak mindazok, akiknek a rendezvény sikere profitot jelent/het. Csak kicsit becsomagolták az egészet „szombathelyiségbe”. Azt mondták, büszkének kell lennünk, s csak a jó hírünk növekszik egyre.

Lélekben jóllakatták a várost…

Csak néhányan kuksoltak otthon, azok, akiknek nem állt módjukban osztozni ebben a büszkeségben, méltóságban. Odahaza töltötték a hétvégét, nem álltak sorban langallóért, lángosért, meg sült kolbászért sem, nem ittak émelyítő borokat, s a felállított színpadok előtt sem dülöngélhettek római öltözékben, eltelve a mindenféle jó muzsikával.

Még lélekben sem…

A karnevál napjai elmúltak. Bontják a sátrakat, színpadokat, lelátókat, söprögetik a hátrahagyott morzsákat, már csak pár nap és hűlt helye lesz a nagy dínomdánomnak. A győztesek csendben számolgatják majd a bankót, aztán kis idő múlva előkullognak majd, lógó orral elkeseredettséget színlelve és elmaradt sikerről, meg a sajnálatos hiányról beszélnek. Ami addigra szintúgy „szombathelyiség” lesz; ez a deficit, meg a szégyen, amit valahogy mindig sikerül elplántálni.

Testben és lélekben is megkapjuk majd az üres zsebek gyötrelmét!

De máris itt az újabb előadás! Csak tessék, tessék!
Ezt most „választásnak” hívják, lehetőségnek, melyben az itt élők dönthetnek a saját sorsuk felől. Ez is egyféle „szombathelyiség”, itt is nekünk és rólunk szólnak a hírek, ki másról?! A dolog úgy zajlik, hogy bizonyos hölgyek és urak összeverbuválódnak, fotózkodnak és ígérnek, lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán, kerítés kolbászból stb.stb. csak előbb az ő pihepuha párnás székecskéiket kell bebiztosítanunk.

Csak ennyit kérnek – nem nagy ügy!

Cserébe világra szóló nagy mulatságot ígérnek, meg egy köztük egy tál lencsét.

Féltem őt. Valahogy mindig így voltam Cordeliával is, Lear legkisebb leányával. Tudják, aki a körinterjú során azt találta válaszolni az apja kérdésére, hogy úgy szereti őt, amint a sót szereti az ember. Aztán az apja elkergette, mert nem tartotta elég ékesen szólónak a legkisebb gyermeket!

Nem volt elég ígéretes az ígérete…

A mi választási mulatságunk asztalánál is ül valaki, aki „csak” annyit tart fontosnak, hogy Szombathely utcáin ne kószálhassanak gyermekeink éhes gyomorral! Míg mások a szegénységet hirdető pápájukat milliárdos beruházásokkal váró programot, építendő hatalmas stadiont, egyházi iskolát üzennek, addig ő, az egy, éhező gyermekről szól, csendesen.

c

Egyes egyedül neki fontos az én gyermekem éhesen korgó pocakja! Meg mindannyiunk egyetlen gyermekének korgó gyomra!

b

Egyetlen tál lencse versenyez egy pompájában felülmúlhatatlan székesegyházzal, stadionnal és katolikus iskolával!

Fülemben felsejlik a mondat, a még mindig regnáló tanácsnok mondata, ami akkor hangzott el, amikor a templomot, stadiont és iskolát építtetők zártkörű mulatsága előtt, a jéghideg téren az a másik ígéretek helyett lencsét osztott a szegényeknek. Akiknek, meg akik gyermekeinek a gyomra olykor-olykor korog!

Azt találta mondani ez a derék Szakály nevű tanácsnok, hogy amit az ételosztók művelnek, az gyomorforgató!

A jelöltek készen állnak! De vajon kié lesz a győzelem?

SONY DSC

NAGY, ISKOLAI PAPÍRGYŰJTÉSI HACACÁRÉ! – avagy a jóságos kormány legújabb intézkedései

Nyilván mindenki tudja, hogy szeretett hazánkban a hulladékpapír gyűjtése engedélyhez kötött! Nyilván! Tehát, ama kiváló szokásunk, mely szerint a nagyiék élére-hosszára pakolt, összegyűjtött és kiolvasott Vas Népéit időről időre összekötözzük, otthonunkba szállítjuk – az iskolai papírgyűjtésig, megőrzésre – már rég nem olyan vidám és legális dolog, mint valaha volt! A garázs végébe tornyozzuk, ide hordjuk a hozzánk beszórt valamennyi szombathelyi hírújságot, meg olcsóság-katalógust is. Miután semmiféle engedélyünk soha nem volt és ma sincs minderre, tiltott dolgot műveltünk és művelünk ma is!

A kutya fáját!

Szépen kérem, ne tűnődjenek azon, hogy ez megint mekkora b…..g! Engedély kell és kész, de ez még nem minden! Az idei, őszi papírgyűjtéseknek is eleve lőttek ezáltal, mert az iskolákban eddig jól bevált, aprópénz gyűjtő tevékenység is el kell, hogy maradjon, mivel a törvény itt is a nyakunkra osont!

0008

„A jogszabály csak a kereskedő, a közvetítő és a kezelő számára engedélyezi a hulladékkal való foglalatoskodást, márpedig sem az oktatási intézmények, sem a szemléletformálási, jótékonysági vagy egyéb céllal gyűjtéseket szervező egyesületek, illetve alapítványok nem tartoznak bele egyik kategóriába sem. 2015. január 1-jétől a papírhulladékért a közszolgáltató „házhoz megy”, ami a minisztérium szerint „összességében előnyösebb a tanulók által végzett gyűjtésnél”. Nekik minden bizonnyal! A szabályozás változásának következtében a vállalkozók mellett a nonprofit szereplők is végképp kiszorulhatnak az óvodai-iskolai gyűjtésből, az oktatási intézmények pedig eleshetnek ettől a számukra fontos bevételi forrástól.”

0001

0004

0005

Lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban! Az iskolák nem tervezhetnek az ún. „egyéb kiadásaik” számára évente pénzecskét termű gyűjtésekkel. A mindeddig nevelő célzattal is szervezett szorgoskodásnak annyi! Gyermekeink nem szaladgálnak bringáik csomagtartóin a kötegekkel, apukák nem cipelik autóikban a paksamétákat, nem lesz hangulatos délutáni válogatás az iskolák udvarán stb. És ami a legfontosabb, más módon kell pénzhez jutni, kunyerálva, tarhálva, ügyeskedve, miután ugye, az osztálypénzek gyűjtését is betiltották néhány éve! Hja kérem, bűn az élet és kész!

A vargabetű, az vargabetű, a szabály az szabály! Nem lehet itt viccelődni!

A valódi ok persze egészen más keletű. Még jó, hogy a Napnál is világosabb, miért kellett ez az újabb agyrém! Valaki más kell, hogy zsebrevágja az eddig az iskolákban maradó pénzt, valaki, akinek ez a kiváltság jobban jár! „A szaktárca kommunikációja arról szól, hogy 2015. január 1-jétől a változó uniós előírások és az ezeket követő magyar előírások nyomán a különgyűjtött papírhulladékot ingyenesen át kell adni a közszolgáltatónak.

0007

0006

A háztartásban képződött papírhulladék települési hulladék, amelyet az ingatlanhasználó – jelen esetben az iskola – kizárólag a közszolgáltatónak (amely csak nonprofit gazdálkodó szervezet lehet), vagy a közszolgáltató nevében eljáró alvállalkozónak adhat át.
A hulladékgyűjtéssel kapcsolatos szabályok változtatását elsősorban európai uniós kötelezettség indokolta, azt ugyanis EU-s irányelvek határozzák meg, hogy ki birtokolhatja a hulladékot. Másrészt azért volt rá szükség, mert a korábbi gyakorlat szerint az iskolai papírgyűjtés eredményeként magánvállalkozók realizáltak a közszolgáltatókat megillető profitot.”

Ez pedig csúnya sebet ejtett egynémely szemeken! Őket mostanában „közszolgáltatóként” szokás megnevezni. Szép nevük van. Mégsem hívhatják őket Mészáros Lőrincnek, vagy Simicska Lajosnak!

Közszolgáltató, az, aki birtokolhatja a hulladékot!

De, hogy a történet kapjon némi gellert, orbáni blikkfangot, ma, mindezen impotencia után új hír csörtetett a rengeteg rezsicsökkentés közé! Jóságos kormányunk, élén a rettenthetetlen árvízi hős, Orbánnal, közbelép. Megvétózza saját böszmeségét, és persze mindezt úgy, hogy közben az EU-ra szabadítja alattvalói minden szitkát!

Lelkiismeretről nehéz lenne szólni, írni. Szolzsenyicin óta különösen!

A minap mégis új szelek kezdtek fújdogálni, amit persze a kormánysajtó rögtön az egekig emelt: „Az iskolai papírgyűjtésnek pótolhatatlan jelentősége van a szemléletformálásban. A kormánynak nem célja, hogy elvegye a gyerekektől ezt az élményt, illetve az iskolától az ezzel járó bevételt. A kormányzat mindent megtesz annak érdekében, hogy megnyugtatóan rendezze a helyzetet. A jogszabály módosítása előkészítés alatt áll”.

0003

1bb47d807ce3626c5207a780f7ce78d90

Most akkor az van, hogy nincs semmi! Van bizonyos irányelv, meg törvény, meg engedelmes kormány. Aztán van nagy kétségbe esés, meg tantestületi pánik. Végül egy sokat sejtető, felháborodást színlelő kormányzati mondolat a „nagy megoldásról”, amit majd méltóztatnak megalkotni a nassságosék!

Még jó, hogy tudjuk, a hulladék, a rengeteg szemét mégis az övék marad. Az ő birtokuk egyedül. Most majd egy kicsit eresztenek a gyeplőn, jön még az őszi választás, azután majd lehet újra iramodni. Öt nyugodt évük lesz a hulladékbirtoklóknak!

ÓCSKA CSODÁK ÉS MEGLEPIK – egy városvezetés ajándékai Szombathelynek

Egy darabig, csendben nézi csak a jámbor ember, “azok” erőlködését. Megadóan. Nem szól, nem morog, nem legyint, csak úgy magában morfondírozik arról, vajon miért és meddig kell még tétován tűrni, hogy “olyanok” próbálkozzanak, akiknek láthatóan, tehát rettenetesen nagy a zakó.

Szavalnak.

Önmaguk vélt igazából megállapítás blokkokat ragoznak, jó nagy svunggal a maguk álmodta falnak csapódnak, aztán elcsodálkoznak, mi is történt. Csoda!? A meglepetésről gagyognak, miközben letakarítják magukról a törmeléket. A mocskukat. Mi meg hallgatjuk, nézzük, amint szerencsétlenkednek, végigszenvedjük a botlásaikat, vagy, ahogy ők mondják, a tanulóéveiket. Mindent autodidakta módon próbálnak kiügyeskedni, kimódolni, miközben vadul kalimpálnak önnön teremtéseik mentén.

Megköpködik a korábbról itt maradt, tapasztalataikat cipelő egyedeket, miközben büszkén töketlenkednek. Nem mellőznek, csak felmentenek és megtűrik sorainkat. Oh, be szép! Nem tudják azt sem, mit nem tudnak – ezért a bamba vigyor.

Aztán, hogy fogyni kezd a türelem, egyre erősebb a vágy, odacsapni, mint a szemtelen nyárvégi legyeknek, hogy ízeikre fröccsenjenek…

Ha tavasztól kora őszig a sok eső nyomán gaztenger borítja közterületeinket, természeti csodáról beszélnek. Ők. Tehetetlenségüket nem említik, helyette emberfeletti küzdelemről, a galád fű elleni harcról szónokolnak, melyben általában a gyom, meg a közte megbúvó szemét győzedelmeskedik. Ezért látszik úgy, mintha parkjainknak nem volna gazdája. Pedig ők felkészültek, költekeztek és jól kiköltekeztek, hogy szinte semmi másra nem maradt… gépesítettek, terveztek, szerveztek stb. A fű tehát meglepetés! Ugyan, ki számíthatott volna rá!?

0001
(…)

Ősszel – persze csak az utóbbi években alakult így –, a fák lombjai földre hullnak, s valami különös természeti csoda folytán előbb csak kisebb, rothadó kupacokká, majd hegyekké tornyosuló levélhalmokká válnak, mely növényi hegyeket ráadásul naponta mozgat a rakoncátlan szél. Nyilván az ellenszél! Hát persze, hogy a meglepetés erejével hat az őszi avar is, ami a lefülelt gondjai közt vergődő embert váratlanul éri! Ugyan, ki tudna rá felkészülni időben! Jön az avar és befészkeli magát a megszáradt gaztenger derékig érő ágbogai közé… Nyilván, természeti csoda ez is, mely megtörténik a magunkfajtákkal! Meglepetés…
(…)

0002

A tél aztán előbb szépen szállingózó hópihék varázsát hozza, mely temérdek, jótékonyan mindent befedni kész hóból végül nyakig érő latyak lesz, nyilván eltakaríthatatlanul, belepve a megszáradt gaztenger ágbogai közé ült levélhalmokat. Ez is meglepetés! Elementáris erővel ható csoda, katasztrófahelyzet, amire magyarázatok és ideológiák születnek, csak a sár marad!

0004

(…)

0003

A szombathelyiek csodája a Savaria Karnevál! Ezt mondják… Programok, meglepik; mégis, a legfőbb csoda a minapi, a karneváli eső! Szokatlan égi jelenség, nyilván, tíz felvonulásból mindössze kilencet, ha érint, (…) ugyan, hogy is lehetne rá felkészülni?!! Kiagyalni, kieszelni, mit tehetnénk ellene, s ha elmos mindent, hát helyette?! Csak kutatni lehetne, vajon, kinek a felelőssége?

De nem lehet, a végeredmény mindig ugyanaz marad! Nem először és nem utoljára!

Az események előtti héten és napokban esik, rendületlenül, aztán jön a várva-várt – úgy tűnik kreált! – hurráááá prognózis: péntektől szikrázó napsütés, kánikula várható, eső, záporok valószínűsége kizárt! Jöhet/ne a meglepetés!

Aztán a szombat esti felvonulás előtt fél órával – mint rendesen! – elered és, mintha dézsából öntenék, esik, esik, esik!

Váratlanul! Naná!

A rengeteg kérdésre pedig egyetlen válasz érkezik: lehet hazamenni, kedves vendégek!

Nem tehetünk róla! Az esőt…nem tudjuk elállítani…

A lelátók hely-jegyei eláztak, értéktelenné váltak, sem lelakni, sem visszaváltani nem lehet! Nem lesz felvonulás, nem lesz semmi a karnevál valódi értékéből, a hosszan vonuló életképekből; sem a Szolnokról, sem a Szegedről, sem a még messzebbről ezért aznapra ideérkezőknek. Jobb híján jöhetnek a messzeségből – újra! – holnap, délután, ha lesz jó idő.

Gurulhatnak haza az éppen csak ezért utazó Győriek, Veszprémiek, Zalaegerszegiek, akik nagy valószínűséggel még a hazafelé vezető úton megfogadják, hogy soha többé nem jönnek! Nekik ennyi volt a szombathelyi karnevál! Örökre!

Csak egyet tudunk: A sok meglepetés, váratlan történet után lesz dolga az elkövetkezőknek! Akkor is, ha a jelenlegi városvezető garnitúra kizárólagos lehetőségeit megzabálják a fülkékbe járók, meg akkor is, ha mások jönnek, akik készek és bátrak lesznek lezárni egy korszakot. A tizenöt év nem volt elég, hogy valódi legendává váljon Szombathely legnagyobb ígérete. Szombathely a burjánzó gyomnövények, a lépten-nyomon viruló szemét, a szélben vágtató őszi falevelek, a téli latyak és az esőáztatta, évről-évre elmaradó felvonulások városa. Bár ez utóbbi látszólag kilóg a sorból, valójában ez is a hozzá nem értés, a felkészületlenség számláira írható.

Csak míg az előző három példát orvosolni némi rendkívül egyszerű visszarendezéssel képesek volnánk, a Savaria Történelmi Karnevált bírálók rendre megkapják a „hozzá nem értők” titulust!

Talán újabb csodára illene várnunk? Meglepetésre? Direktor Asszony és Úr megvilágosodására? Nem tudhatjuk…

A felmentéssel élő alattvalók, meg lúzer megtűrtek városa – Szombathely, fedél nélkül, nehéz helyzetben segítségért kiált! Mint egy csodaváró otthontalan…

MŰVIRÁG-CSERE A KERESZTEN – találkozásom egy évenként „karneválozni” hazatérő baráttal

A Savaria Karnevál idei forgatagban pillantottam meg. Pontosan tíz esztendeje már, hogy nem találkoztunk, nem mondhatom, hogy azonnal felismertem. Bár a mozdulatai, a gesztusai szinte semmit nem változtak… Azt hiszem, csak az öregedés néhány szokásos külső jegye volt, ami rövid próbára tett, az első bizonytalan lépésekért azok feleltek, aztán szinte belezuhantunk egymás karjaiba! Látható volt az örömünk, nem holmi színpadiasság – csak kettőnket érintett! Azt mondta, alig változtam…

Utoljára, éppen tíz éve, itt, a szombathelyi karneválon találkoztunk. Ültünk egy teraszon, borospoharunkból aprókat kortyolgatva múlattuk az időt, átadva magunkat a hangulatoknak; közben beszélgettünk életünk alakulásáról, pályánkról, amit még kis srácként közösen álmodtunk, építgettünk. Az általános, meg a gimi padjait együtt koptattuk, ő orvos én tanár szerettem volna lenni… Mindkettőnknek sikerült! Az akkori találkozásunkkor ugyan kissé borongósra sikeredett az ő története, sok ügyeletről, rossz kórházi légkörről és nyomorultul kevés fizetéséről beszélt, meg az ügyeletek miatt a gyermekei nélkül töltött sok-sok hétvégéről. Ez volt ő, akkor, a helyi gyógy intézmény népszerű orvosa, aki rajongásig szerettek a betegei.

Emlékszem, én vigasztalgattam, az asztalnál a köreit is én álltam, a munkám jól fizetett, a hely, ahol dolgozhattam biztos megélhetést, mondhatni „alaphangon”, de jómódot hozott… Ültünk a teraszon, néztük a maskarásokat, a tűznyelőket, hallgattuk a mindenféle zenebonát.

0001

Azt hiszem, valójában egy kicsit becsíptünk, mert egy idő után csak arra emlékszem, még énekelni is volt kedvünk. Persze, amúgy karneváli hangulatunktól vezérelve! Mielőtt távoztunk volna, csak annyit mondott: elmegyek…

Mert akkoriban ez még annyira szokatlan volt, nem is igazán voltam képes felfogni a szó valódi értelmét. Nem próbálgattam kimondani, hogy „elmegyek”, mert olyan valószerűtlennek tűnt, még maga a gondolat is!

Szombathelyen születtünk. Itt csámborogtuk óvodába, iskolába, a Derkó volt minden gyermekkori szerelmünk és csalódásunk színtere, ide jöttünk haza az egyetemről, ide húzott vissza a családalapítás – ugyan, hová, máshová? -, a gyermekeinknek is ezt a szülővárost szántuk! Nem tudtam igazán elképzelni, hogy lehet innen elmenni, felszámolva az addigi otthont, a barátokat, a helyeket, ahová az embert az emlékei kötik.

Ő elment. Angliában él, éppen tíz éve. Egy londoni klinika vezető orvosa lett. Évente álmodom annyi jövedelemről, amit ő havonta keres, a családja is megszokta a kinti életet, csak évente egyszer jönnek meglátogatni az egykori fészket. A szülei meghaltak, hogy sírjuk ne tűnjék gondozatlannak, évente vásárol műanyag levelekkel és művirágokkal díszített koszorút. A megszólalásig olyanok azok a szirmok, mintha élnének! A keresztre köti, talán, még imádkozik is egyet a keresztnél, aztán kiballag a temetőből, fura, jobbkormányos autójába ül és útnak ered.

Megy, haza…

Faggatni próbál, mi történt velem. Próbálok nem panaszkodni. Csak nem igazán hagy békén! Jó ember és jó orvos, szeret a dolgok végére járni…Mondom neki, hogy elveszítettem, amiért annyit tanultam, nincs “hivatásom”, otthonom, s a kor, meg a kór lassan elrabolja tőlem a mozdulás lehetőségét is… és ő nem érti, miért nem kezeltetem fájdalmas ízületeimet…

Azután képeket mutogat az otthonáról, a gyermekei vidám pillanatait villantja, szinte táncol az iphone a kezében. Az enyémek otthon vannak, mondom, hazudom, aztán szerencsére hangos dobpergéssel indul a felvonulás, a karnevál színpompás eseménye, a fő attrakció! Kér egy újabb kört, fizet, persze helyettem is, kortyolunk, aztán hátradőlünk, s nézzük a város elöljáróit, amint tógáikban feszítve integetnek, elégedett mosollyal arcukon.

0002

-Hogy ezek mekkora majmok! – szólal meg váratlanul. – Hazajövünk évente egyszer, az asszony, meg a gyerekek már ki sem jönnek, utálják ezt a koszt, szemetet, rendetlenséget, a rengeteg romhalmazt, kiadó üzletet, meg lepukkant kocsmát! Integetnek a nagyságos urak! Úgy menetelnek, mintha bizony büszkék lehetnének erre a végtelen semmire, ami körbeveszi őket! Undorító, mit csináltak Szombathelyből!

-Én már csak a haverok miatt jövök, szeretek rábukkanni rég látott cimbikre, de ez a körítés, a méregdrágán mért vacak piák, meg kaják nem tudnak feldobni! Tíz éve még azt hittem, ez az egyetlen dolog, amiért jó szombathelyinek lenni! Minden csak máz, mindenhol a talmit, a giccset, meg az erőlködést, az indokolatlan jókedveteket tapasztalom! Amikor megláttam azt a papundekli „diadalívet” ott a Thökölyn, azt hittem felfordulok a röhögéstől… Normálisak vagytok, egyáltalán?

Mondja, még mondja, s a legrosszabb, hogy lassan úgy érzem, mintha szégyenkeznem kellene mindezekért a mondataiért. (Pedig szombathelyiként valójában csak kívülállók lehetünk, a dolgok leginkább tőlünk függetlenül történnek, nélkülünk játszódnak, valósulnak meg. Ez van most…)

b

Búcsúzkodunk…

Mondja, két nap múlva indul „haza”. Már nem Angliába megy, már „hazafelé” veszi az útját. Hallani sem akar a visszatérésről, amiről annyi szép történetet hallunk évek óta. Ahogy ő mondja, nem akar éhen dögleni… Hosszasan nézem távozó alakját, aztán elveszik ő is a karneváli forgatagban, az ünneplő tömegben, az „indokolatlan jókedv” világában…

Mi még itt ünnepelgetünk néhány napig; százezerszer végigvonulunk az eladhatatlan göncökkel megpakolt bódék előtt, tapsikolunk, ahogy illik az egyre silányabb produkciókon, aztán végigszenvedjük, amint lapjaira szedik a papundekli diadalívünket…

GLADIÁTOROK VIADALA – avagy megtűrt lokálpatrióták a karnevál városában?

…szelíd írás a mostantól napokon át tartó alleluja árnyékából…

Valaha fontos része volt a tősgyökeres szombathelyiek életének a főtéri, lombsátrak alatti traccs partik világa. Közös helyek, haveri grundok voltak ezek a terek a téren, ahol jó volt összeverődni ötösével, nyolcasával; megtanácskozni az utca, a város ügyes-bajos dolgait. Földhöz ragadt, egyszerű kis meccsek zajlottak itt, mindenféle alávaló, rossz szándék, gyűlölet nélkül.

Magunk voltunk és egyek!

Akár azt is megállapíthatnánk, hogy a jobbító szándék, a valódi tenni akarás bugyrai voltak ezek a csoportosulások, melyekből aztán – némi közbenjárás után – felettébb komoly dolgok, mozzanatok születtek. Mert kellett, lett nekünk csónakázó tavunk, amit egy város ásott, s épített egyre, meg lehetett össznépi maskarás felvonulásunk is, karnevál néven, az ország legnevesebb színművészének közreműködésével!

Ezek voltunk, mi, magunk, sokminden más mellett; szombathelyiek, a nyüzsgő főterünkkel, amit akkoriban, az „átkosban”, Köztársaság tér névvel illettek.

Azután nagyot változott a világ! Viharok zúgtak köröttünk, olykor felettünk. Előbb megéltük, hogy hosszas vívódások után egyvalaki – egy közülünk való -, végre belekezdett a nevezetes belváros rekonstrukciójába – tudatos munkával, elszántan, helyes elgondolások szerint, külső erők bevonásával; tudva, hogy jókora adósságot teremt, de végre: épített!

Épített rengeteg ígéret és halogatás után!

Majd megérhettük azt is, hogy egy magát többnek és jobbnak ígérő hatalom, a közénk messziről érkezett vezérével, meg persze narkós és kurvázós udvarával, valóságos bűnnek bélyegezte a beruházást. Szólni sem volt esélyünk! Többségük gombnyomására élt és él kimódolt életet a város. Olykor nyakig szemétben, gazban, latyakban! Nem alkothattunk véleményt, miként vált az eredmény bűnné, amit valami megfejthetetlen fortéllyal, -később csak csodálkozhattunk -, amikor mégis semmissé tehettek! Kutyakomédia volt az érkezésük, azzá vált maradásuk is, csak a bélyegeik szórása maradt állandó, egyre bénítóbb passzivitásba sodorva az egykori „főtérieket”… Mindenért mi lettünk a bűnbakok, a múlt építőkövei, a rossz okozói…ezek maradtunk – jöttmentek ítéletei alatt roskadozva!

kar

A városunk szokásos évi karneváljára készül. Bár néha úgy tűnik, mintha ezek az ünnepnapok is csak az utóbbi évek érdemei volnának! Akadnak itt újsütetű gazdák, akik a legszívesebben elhitetnék, sőt kőbe is vésetnék, hogy nélkülük nem volt és nem is lehet majd itt vigalom, miattuk és általuk sarjad fű, fa, virág, s nyilván jaj ennek a földnek, ha ők egyszer menni kényszerülnek! A római tógákban eljátszott császári méltóságot túlértékelve, integetéseiket túlontúl átélve próbálnak nélkülözhetetlenséget mímelni. A parádéjuk ezért aztán véresen komoly, mert már rég nem játék itt e viadal!

Aki nyitott füllel jár, nem szégyenkezik minduntalan a veleszületett kíváncsisága okán, természetes, hogy érzékeli ezeket a csúsztatásokat, elejtett, vagy inkább eldobott mondatokat. Kényszerképzetek, műbalhék és ármánykodások kísérik az amúgy éppen vendégeikre várakozó szombathelyiek mindennapjait. A lényeg, hogy az örömben osztozók csak a hatalmat gyakorlók irányából érkezzenek, a város lakói még véletlenül se mutathassanak egyszerű, érdekek nélkül való lelkesedést! Jöhet a bájvigyor, a trakta, a szíveslátás – leginkább úgy, hogy ebből a tősgyökereseknek alig csurran…

Galádul fogalmazott mondatok hullnak a sajnálatosan visszavehető hatalomról, (bár még javában szüretelnek…) meg a visszarendeződés fájdalmairól, miközben éppen azon a téren, a szombathelyiek főterén ünnepelnek, ünnepeltetik magukat, aminek elkészültéért annyiszor alázták a megalkotót! E tér, meg persze a város színháza, sportcsarnoka, az ISIS szentély és még számtalan értékünk őrzi annak az embernek a nevét, aki – talán kevesen tudják! – előbb vezette a város legújabb kori karneváljainak légióját, mint magát, szeretett szülővárosát! Ugyan, miért is kellene félelmetes választási viadalra készülnie annak, aki a nagy félrevezetés, lejáratás után tér vissza fészkébe, folytatni megkezdett munkáját?

Miért kellene élet-halál harcot folytatnia – mint egykor a gladiátoroknak -, ha vállalta, minden mocskolódás és hamiskodás után is az érdemi munkát?

Jó volna túllépni a ránk kényszerített és kényszeredett mosolyokon, bevallani, hogy ami évek óta zajlik, már réges régen nem a szombathelyiek akarata. Mert a szombathelyiek hallgatnak. S ha olykor merészelnek visszaemlékezni arra a városra, ami valaha volt Szombathely, körülnéznek, s inkább el/hallgatnak tovább. Ez az elhallgatás a legfőbb magyarázat a kiforgatottságunkra… Kényszerképzetek nyomán vagyunk kénytelenek tűrni az idegenek, meg a hazatántorodó elkergetettek mániáit… a „segítést”, ahogy ők mondják…

KONICA MINOLTA DIGITAL CAMERA

gyuri1

foter2

Dr.Ipkovich György nem “egykori polgármestere” Szombathelynek, aki „megmérkőzik”, hátha képes visszaszerezni a hazugságok árán elorzott szolgálatot; a feladatokat és a felelősséget. Egy légiós elszántságával adja újra a szülővárosának a lehetőséget, vállalva egy kiadós nagytakarítás minden ódiumát. Semmit nem lerombolva, semminek útját nem állva kívánja újrateremteni az egykor volt színvonalát a Nyugat Királynőjének.

Mint egykor, amikor megálmodta az új idők főterét!

Most…Napokon át jönnek majd hozzánk a vendégek, az elszármazottak, s a messzi idegenből városunkra rácsodálkozók, akik beleszerettek, beleszeretnek az általa megálmodott városba, a mi Szombathelyünkbe! Jó volna, akár csak néhány napot büszkeséggel töltenünk, hiénáink mocskolódása, múltunk leköpködésének tűrése nélkül, nekünk házigazdáknak!

Éljen Szombathely! A lokálpatrióta közösség városa…

ISTVÁN A SZENT? – augusztus huszadiki helyreigazítási kísérlet

Kevés annál felháborítóbb dolgot művelhet napjainkban egy magyar ember – aki véletlenül történelem tanárként diplomázott és a magyarok történetét azóta is megszállott alázattal kutatja – mint, hogy István, magyar király „szent” szerepét megkérdőjelezi! Pedig akadnak “hozzá hasonlóak” bőven!

Sőt, az alárendelt szerepet játszó kormánnyal vadházasságban élő klérus nyája számára nyilván az is bűn, ha valaki/bárki az egykor a katolikus egyház szolgálatába szegődött István figuráját negatívan merészeli megközelíteni! Esetleg összevetni a jelen ficamaival! Ajajaj! Pedig érdemes volna olykor elgondolkozni!

0001

A helyzet az, hogy Vajkot, vagy ahogy később nevezték, I. (de semmi esetre nem „szent”… ) Istvánt, már élete során jó néhányan, halála után, közvetlenül pedig különösképpen sokan utálták és támadták az országát és nemzetét eláruló cselekedetei miatt, valljuk meg, joggal! Beteges félelmei által vezérelt tetteinek megítéléséhez pedig még csak különösebb hozzáértés sem igen szükséges! A leginkább tárgyilagos hozzáállás, a tények elfogadása, no és az azóta is itt kísértő dogmák mellőzése jelenthetne némi elégtételt – de valljuk be, ennek az esélye ma rendkívül kicsi! Az éppen díszpompájával intézményesült, nemzeti és forradalmi, – amúgy, ma is az Istvánt is megtörő túlerő akaratnak alásimított – kormányzat mellett legalábbis!

0002

Íme, – mielőtt azzal vádolnának, hogy összeférhetetlenek vagyunk “velük”, szó szerint idézzük Béla László munkáját! – a mi ünnepünk történetének egy lehetséges leirata, ami nem is olyan igézetes: (…nem jobbikos, nem komcsi, nem politikus tollából való stb!)

„Még 453-ban Attila hun fejedelem hirtelen halála (egyes források szerint megmérgezése) romba döntötte a hun birodalmat. A hatalmas kiterjedésű gyepűkről, visszatértek a haza szívébe a határok magyar őrzői. Ezt nevezik a későbbiekben honfoglalásnak, (cirka 896) (Az állítás valóságát az teszi kérdőjelessé, hogy a Kárpát-medencében 30 000 éves magyar vonatkozású régészeti leletek is találhatók.) A hun birodalom összeomlása, és a magyar állam megszilárdulása között eltelt időben, a birodalom hajdani területe, benne a Kárpát-medence is átjáró-háznak számított. Szinte egymásnak adták a „kilincset” a betörő különböző szabadcsapatok, szánalmas pusztítást hagyva maguk után, és elrabolva a hun-magyar birodalmi központok felhalmozott kincseit, köztük a magyar Szentkoronát is, amit görög szerzetesek készítettek Attila tiszteletére, de amit Attila soha sem használt, csak a kincstárában őrzött.
A később, avar kincseknek nevezett vagyonból, szinte semmi sem maradt.

Árpád fejedelem volt az első, akinek sikerült leküzdenie a káoszt. Újjászervezte és a Kárpát-medence köré vonta vissza a gyepűket (határövezeteket) , de jóval azokon kívül is, hatékony megfigyelő-hírszerző hálózatot épített ki. Ami jelentősebb esemény Európában történt, arról Árpád 24 órán belül értesült.

Attila, hajdani hun birodalmából más sem maradt, mint az adó, amit Róma, (452) a hunok általi ostrom elmaradásáért fizetett. Tény, hogy Európában a hun, később a magyar haderő, félelmetes és megkerülhetetlen tényező volt, annak ellenére, hogy hódító hadjáratokat nem folytatott. Aktivizálódására, csak válaszcsapásként került sor. Így került Róma falai alá is, de Attila, lemondott az ostromról, és elvonult hadaival. Róma, (a nyugat) Vajk árulásáig, saját biztonsága érdekében, adót fizetett, az Árpád által fémjelzett magyar államnak, a magyarok fejedelmének, aki nem „Isten kegyelméből”, hanem abból, és a nemzete akaratából volt főpap, és uralkodó egy személyben. A magyar hit, hitvallás, teljes mélységében a becsületen, erkölcsön és szereteten alapult, a teremtő Isten, ismert és érzékelt közelségében. Róma, a nyugat, elsöpörni akarván a magyar fenyegetést, mely a terjeszkedését akadályozta, tisztességtelen lépésre határozta el magát:

907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében. A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy “… decretum..Ugros eliminandos esse..” azaz “elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”.

Erről a hadjáratról Árpád, idejében tudomást szerezvén,(mert hadüzenet nem volt) felsorakoztatta a magyar védelmi erőket, és a háromszoros túlerőt, olyan stratégiával verte tönkre, amit a Westpointon ma is tananyagként oktatnak Amerikában. A nyugat, hatalmas seregének szégyenletes kudarca után, kénytelen volt belátni, hogy a magyarok, a Kárpát-medencében, stratégiai helyzetük, hősiességük, és megbonthatatlan egységük okán, katonailag legyőzhetetlenek. Igaz, Árpád, maga is belehalt a csatában szerzett sebébe, de halálával, nem keletkezett hatalmi vákuum, mint Attila esetében. 907-től 997-ig, 90 éven, és négy fejedelem Zolta, Falicsi, Taksony és Géza regnálásán át emésztette a nyugat a vereséget, és kereste a megoldást a magyarok megtörésére. Már, Géza fejedelmet, keresztény felesége, az erdélyi Sarolta segítségével, sikerült megingatni az ősmagyar hitben. Beengedte az országba a nyugati (zsidó-keresztény) vallás hittérítőit, a passaui püspök követeit. Valószínűleg, ezek eredményes győzködésének hatására, Géza fejedelem, kizárta, jogosult fiatalabb testvérét a hatalom örökléséből, helyette Vajkot, a fiát tette meg örököséül. Géza halála után (997) Vajk, a zsidó-keresztény eszmeiséggel más megérintett (ha tetszik megfertőzött) fejedelem került az ország élére.
Koppány, mint jogos örökös súlyos ellentétbe került Vajkkal. Talán a sértett büszkesége okán, talán azért, mert látta a nép egységét fenyegető veszélyt a zsidó-keresztény vallásnak, az országba történő beszivárgásával. Ez az ellentét, a tettleges harcokig fajult. Vajk fejedelemsége erősen ingataggá vált. Kiváló lehetőség volt ez a passaui, és római követeknek, hogy megkörnyékezzék a szorongatott Vajkot, és meggyőzzék, a magyarok zsidó-keresztény hitre térítésének időszerűségéről, és fontosságáról. Amikor Vajk, hatalmának megszilárdításához ígért segítségért cserébe, elfogadta az ajánlatot, újabb feltételekkel álltak elő.

Vajk, ezeket is gondolkodás nélkül, vagy alapos megfontolás után, de elfogadta. Vállalta, hogy keresztény módra feleségül veszi Gizella bajor hercegnőt, lemond Róma adójáról, helyette Magyarország fizet Rómának, elfogadja a pápától a magyar szentkoronát, amit még Attila halála után raboltak el, és aminek visszaszerzéséért Lehel és Bulcsú, Európa-hírű hadvezérek, tőrbe csalva, életüket áldozták. Vállalta, hogy felszámolja az ős-magyar vallást, katolikus templomokat telepít országszerte. És lefejezi a magyar intelligenciát.
Ez olyan, mint ha csak egy mai magyar kormánynak, és az IMF-nek a tárgyalásairól olvasnánk tudósítást. Mindezekkel a feltételekkel 1000-ben megkoronázták. Ettől kezdve, nem a nép akaratából, hanem Isten kegyelméből, még inkább, a zsidó-keresztény egyház szándékából vált Vajk fejedelemből, István királlyá.
István „A” király.

Nyugati támogatói, nem csalatkoztak kiválasztottjukban. Támogatásukért cserébe megtartotta mindazt, amit nekik ígért, hiszen a népnek, vagy apjának, semmilyen ígéretet nem tett. Ő volt az első magyar a vérszerződés óta, akinek a személyén át, a magyarság megoszthatóvá vált. Ő volt az, akit rá lehetett venni, Káin-Ábel, Romulusz-Rémusz példájára elkövetett rokongyilkosságra.
Megölette Koppányt, és szakrális hatalmától rettegve, tetemét négyfelé vágatta, és a négy égtáj felé széthurcoltatta. (szakrálisan is megsemmisítette) máglyára vetette a táltosokat és igriceket, – megsemmisítette a korabeli egészségügyet és tudományt. Betiltotta a rovást, hogy a minden tagjában írástudó magyarság, egy csapásra analfabétává váljék. Megsemmisítette a múltnak minden számára hozzáférhető emlékét, pénzért vásárolta fel, megsemmisítésre, az összes fellelhető és beszolgáltatott rováspálcát. A zsidó-keresztény vallás felvételét elutasítókat, megölette. Példát adott az őt követő magyar királyoknak, hogyan kell idegen uralkodóházak hercegnőinek nőül-vételével, idegen trónkövetelők követeléseit megalapozhatni.

Mindezzel a megfelelési kényszerrel, amit a hatalmi őrület motivált, mindenben teljesítette terjeszkedni kívánó szövetségeseinek elvárásait, évszázadokon át tartó kiszolgáltatottságot, és véres harcokat zúdítva a magyarság, és saját utódaira. Méltán rászolgált, hogy a pápaság szentté avassa, tiszteljük hát szentként, akárcsak szent Orbánt.”

0003

Mindezek tükrében, vajon miről szól augusztus huszadika?

ÉLŐKÉP 2014! – Karneváli előzetes Magyarországról

Ahogy látom, mindenki karneváli hangulatban van! Feszült várakozás előzi meg az ünnepelhetőt! Orbán jó tanítványai beléptek a „tökéletesen engedelmes” kategóriába. Mindenféle ok nélkül, gyalázatos állapotukra fittyet hányva integetni akarnak, hódolni a hatalomnak!

Olvasom, hogy „…a rómaiak is szenvedélyes játékosok voltak. Kivált a vásári komédiákért, cirkuszi kocsiversenyekért és a gladiátori játékokért tudtak lelkesedni. Az ókori szórakoztatóipar e sajátosan római formái egyszerre elégítettek ki vallási és politikai igényeket, s szolgáltak a nép mulattatására – ily módon a szociális feszültségek feloldásának is hatékony eszközeivé váltak. A római civilizáció ezen alapvető intézményeinek erkölcstelensége és kegyetlensége azonban még a józanabb kortársakat is elrémítette.

”Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bőkezűségre, mint a látványosságokra” – írta a filozófus-császár Marcus Aurelius nevelője, Fronto.

A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római játékok alapvetően vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása. A császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Juvenalis szállóigévé lett ”Kenyeret és cirkuszt!” mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta.

A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfőbb rendezőjének tekintették, hanem személyes részvételét, sőt lelkesedését is elvárták. Augustus is rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben intézte ügyeit.
A kegyetlenkedéseiről elhíresült Nero annak köszönhette népszerűségét, hogy valósággal őrjöngött a játékokért, ahol egyszerű polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben; Titus a gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány szókincsével pocskondiázta; Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz, bölcsen vigyázva arra, hogy ellenfelei fakarddal vívjanak ellene.

A római császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat – ami jár, az jár – ők is megrendezték.”

”Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják, ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevő karddal kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és halál eltűrésére, de a szem számára biztosan nincs” – írta Cicero, aki néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán.
A római értelmiség közül szinte senki sem emelte fel szavát az embertelenségek ellen.

Nero császár nevelője, a sztoikus Seneca tiltakozott egyedül egy levelében: ”Puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak… Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják oda magukat parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgokat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.”

0001

0002

0003

0004

0005

Grüll Tibor történész markáns egyszerűséggel így tárta elénk a néhai Róma hangulatát. Miközben lázasan készülődünk a mi kis maszek örömünnepünkre, ahol állítólag megelevenedhetnek e bájosan barbár időszak figurái, merjünk bátran aktualizálni! Adunk némi támpontot! Alkossunk, mondjuk élőképet a magyarországi létminimum alatt élőkről!

„Egy egyedülálló felnőttnek tavaly 87 510 forintra volt szüksége ahhoz, hogy megéljen, míg egy kétgyerekes családnak 253 779 forintra – derül ki a KSH pénteken kiadott, az MTI által azonban nem közölt Létminimum, 2013 című kiadványából. Az idén sem derült ki, hogy hányan élnek a létminimum alatt.
A KSH mintegy negyedszázada minden évben közli, hogy mennyi pénzre lenne szüksége egy átlagos felnőttnek, illetve családnak Magyarországon ahhoz, hogy megéljen: 2013-ban egy egyedülálló felnőttnek 87 510 forint volt a létminimum, egy két felnőttből és két gyerekből álló családnak 253 779 forintra volt szüksége, míg egy egyedülálló nyugdíjas 78 759 forintból tudott volna megélni.
A létminimum értéke 2012-höz képest minimálisan nőtt, akkor 85 960 forintra lett volna szüksége egy felnőttnek a megélhetéshez.

3,285 millió ember kevesebb mint 65 ezer forintból él havonta! Ez Magyarország 2014-ben!

A KSH az élelmiszer-fogyasztás normatívájának meghatározásával, vagyis az élelmiszer-fogyasztás és az élelmiszerárak alakulásának figyelembevételével számolja ki a létminimumot, a számításaik szerint 2013-ban havonta 24 099 forint volt egy aktív korú felnőtt élelmiszer-normatívája.
Az Európai Unió szegénységre és kirekesztődésre vonatkozó összehasonlításaiban a jövedelmi alapú, relatív megközelítés az elfogadott. Ennek során a tagországok az úgynevezett OECD2 ekvivalencia-skálát alkalmazva, a medián jövedelem 60 százalékában határozzák meg azt, hogy a jövedelmei alapján ki számít szegénynek. Ennek értéke 2012-ben 66 399 forint volt, az akkori adatok szerint 14 százalék élt ez alatt.
A minimálbér ma Magyarországon január elseje óta bruttóban kifejezve 101 500 forint, ez azonban nettóban mindössze 66 483 forintot jelent, vagyis még az idei nettó minimálbér is messze alatta marad a KSH által meghatározott egy főre jutó tavalyi létminimum-összegnek.”

Hölgyeim és uraim! 3,285 millió ember kevesebb mint 65 ezer forintból él havonta! Az élőképhez itt különleges “római” jelmezek sem kellenek! Se papucs, se klepetyus! Tessék csak belebújni a hetedik, nyolcadik éve viselt, meglehetősen leélt hacukákba – gy.k.: a naponta viselt ruháikba – és máris lehet vonulni, ünnepelni, ahogy elvárt, felénk, Savariában, nyálat csorgatni a bőségtálak láttán!

Ahogy látom, mindenki karneváli hangulatban van! Feszült várakozás előzi meg az ünnepelhetőt! Orbán jó tanítványai beléptek a „tökéletesen engedelmes” kategóriába. Mindenféle ok nélkül, gyalázatos állapotukra fittyet hányva integetni akarnak, hódolni a hatalomnak!