GLADIÁTOROK VIADALA – avagy megtűrt lokálpatrióták a karnevál városában?

…szelíd írás a mostantól napokon át tartó alleluja árnyékából…

Valaha fontos része volt a tősgyökeres szombathelyiek életének a főtéri, lombsátrak alatti traccs partik világa. Közös helyek, haveri grundok voltak ezek a terek a téren, ahol jó volt összeverődni ötösével, nyolcasával; megtanácskozni az utca, a város ügyes-bajos dolgait. Földhöz ragadt, egyszerű kis meccsek zajlottak itt, mindenféle alávaló, rossz szándék, gyűlölet nélkül.

Magunk voltunk és egyek!

Akár azt is megállapíthatnánk, hogy a jobbító szándék, a valódi tenni akarás bugyrai voltak ezek a csoportosulások, melyekből aztán – némi közbenjárás után – felettébb komoly dolgok, mozzanatok születtek. Mert kellett, lett nekünk csónakázó tavunk, amit egy város ásott, s épített egyre, meg lehetett össznépi maskarás felvonulásunk is, karnevál néven, az ország legnevesebb színművészének közreműködésével!

Ezek voltunk, mi, magunk, sokminden más mellett; szombathelyiek, a nyüzsgő főterünkkel, amit akkoriban, az „átkosban”, Köztársaság tér névvel illettek.

Azután nagyot változott a világ! Viharok zúgtak köröttünk, olykor felettünk. Előbb megéltük, hogy hosszas vívódások után egyvalaki – egy közülünk való -, végre belekezdett a nevezetes belváros rekonstrukciójába – tudatos munkával, elszántan, helyes elgondolások szerint, külső erők bevonásával; tudva, hogy jókora adósságot teremt, de végre: épített!

Épített rengeteg ígéret és halogatás után!

Majd megérhettük azt is, hogy egy magát többnek és jobbnak ígérő hatalom, a közénk messziről érkezett vezérével, meg persze narkós és kurvázós udvarával, valóságos bűnnek bélyegezte a beruházást. Szólni sem volt esélyünk! Többségük gombnyomására élt és él kimódolt életet a város. Olykor nyakig szemétben, gazban, latyakban! Nem alkothattunk véleményt, miként vált az eredmény bűnné, amit valami megfejthetetlen fortéllyal, -később csak csodálkozhattunk -, amikor mégis semmissé tehettek! Kutyakomédia volt az érkezésük, azzá vált maradásuk is, csak a bélyegeik szórása maradt állandó, egyre bénítóbb passzivitásba sodorva az egykori „főtérieket”… Mindenért mi lettünk a bűnbakok, a múlt építőkövei, a rossz okozói…ezek maradtunk – jöttmentek ítéletei alatt roskadozva!

kar

A városunk szokásos évi karneváljára készül. Bár néha úgy tűnik, mintha ezek az ünnepnapok is csak az utóbbi évek érdemei volnának! Akadnak itt újsütetű gazdák, akik a legszívesebben elhitetnék, sőt kőbe is vésetnék, hogy nélkülük nem volt és nem is lehet majd itt vigalom, miattuk és általuk sarjad fű, fa, virág, s nyilván jaj ennek a földnek, ha ők egyszer menni kényszerülnek! A római tógákban eljátszott császári méltóságot túlértékelve, integetéseiket túlontúl átélve próbálnak nélkülözhetetlenséget mímelni. A parádéjuk ezért aztán véresen komoly, mert már rég nem játék itt e viadal!

Aki nyitott füllel jár, nem szégyenkezik minduntalan a veleszületett kíváncsisága okán, természetes, hogy érzékeli ezeket a csúsztatásokat, elejtett, vagy inkább eldobott mondatokat. Kényszerképzetek, műbalhék és ármánykodások kísérik az amúgy éppen vendégeikre várakozó szombathelyiek mindennapjait. A lényeg, hogy az örömben osztozók csak a hatalmat gyakorlók irányából érkezzenek, a város lakói még véletlenül se mutathassanak egyszerű, érdekek nélkül való lelkesedést! Jöhet a bájvigyor, a trakta, a szíveslátás – leginkább úgy, hogy ebből a tősgyökereseknek alig csurran…

Galádul fogalmazott mondatok hullnak a sajnálatosan visszavehető hatalomról, (bár még javában szüretelnek…) meg a visszarendeződés fájdalmairól, miközben éppen azon a téren, a szombathelyiek főterén ünnepelnek, ünnepeltetik magukat, aminek elkészültéért annyiszor alázták a megalkotót! E tér, meg persze a város színháza, sportcsarnoka, az ISIS szentély és még számtalan értékünk őrzi annak az embernek a nevét, aki – talán kevesen tudják! – előbb vezette a város legújabb kori karneváljainak légióját, mint magát, szeretett szülővárosát! Ugyan, miért is kellene félelmetes választási viadalra készülnie annak, aki a nagy félrevezetés, lejáratás után tér vissza fészkébe, folytatni megkezdett munkáját?

Miért kellene élet-halál harcot folytatnia – mint egykor a gladiátoroknak -, ha vállalta, minden mocskolódás és hamiskodás után is az érdemi munkát?

Jó volna túllépni a ránk kényszerített és kényszeredett mosolyokon, bevallani, hogy ami évek óta zajlik, már réges régen nem a szombathelyiek akarata. Mert a szombathelyiek hallgatnak. S ha olykor merészelnek visszaemlékezni arra a városra, ami valaha volt Szombathely, körülnéznek, s inkább el/hallgatnak tovább. Ez az elhallgatás a legfőbb magyarázat a kiforgatottságunkra… Kényszerképzetek nyomán vagyunk kénytelenek tűrni az idegenek, meg a hazatántorodó elkergetettek mániáit… a „segítést”, ahogy ők mondják…

KONICA MINOLTA DIGITAL CAMERA

gyuri1

foter2

Dr.Ipkovich György nem “egykori polgármestere” Szombathelynek, aki „megmérkőzik”, hátha képes visszaszerezni a hazugságok árán elorzott szolgálatot; a feladatokat és a felelősséget. Egy légiós elszántságával adja újra a szülővárosának a lehetőséget, vállalva egy kiadós nagytakarítás minden ódiumát. Semmit nem lerombolva, semminek útját nem állva kívánja újrateremteni az egykor volt színvonalát a Nyugat Királynőjének.

Mint egykor, amikor megálmodta az új idők főterét!

Most…Napokon át jönnek majd hozzánk a vendégek, az elszármazottak, s a messzi idegenből városunkra rácsodálkozók, akik beleszerettek, beleszeretnek az általa megálmodott városba, a mi Szombathelyünkbe! Jó volna, akár csak néhány napot büszkeséggel töltenünk, hiénáink mocskolódása, múltunk leköpködésének tűrése nélkül, nekünk házigazdáknak!

Éljen Szombathely! A lokálpatrióta közösség városa…