MŰVIRÁG-CSERE A KERESZTEN – találkozásom egy évenként „karneválozni” hazatérő baráttal

A Savaria Karnevál idei forgatagban pillantottam meg. Pontosan tíz esztendeje már, hogy nem találkoztunk, nem mondhatom, hogy azonnal felismertem. Bár a mozdulatai, a gesztusai szinte semmit nem változtak… Azt hiszem, csak az öregedés néhány szokásos külső jegye volt, ami rövid próbára tett, az első bizonytalan lépésekért azok feleltek, aztán szinte belezuhantunk egymás karjaiba! Látható volt az örömünk, nem holmi színpadiasság – csak kettőnket érintett! Azt mondta, alig változtam…

Utoljára, éppen tíz éve, itt, a szombathelyi karneválon találkoztunk. Ültünk egy teraszon, borospoharunkból aprókat kortyolgatva múlattuk az időt, átadva magunkat a hangulatoknak; közben beszélgettünk életünk alakulásáról, pályánkról, amit még kis srácként közösen álmodtunk, építgettünk. Az általános, meg a gimi padjait együtt koptattuk, ő orvos én tanár szerettem volna lenni… Mindkettőnknek sikerült! Az akkori találkozásunkkor ugyan kissé borongósra sikeredett az ő története, sok ügyeletről, rossz kórházi légkörről és nyomorultul kevés fizetéséről beszélt, meg az ügyeletek miatt a gyermekei nélkül töltött sok-sok hétvégéről. Ez volt ő, akkor, a helyi gyógy intézmény népszerű orvosa, aki rajongásig szerettek a betegei.

Emlékszem, én vigasztalgattam, az asztalnál a köreit is én álltam, a munkám jól fizetett, a hely, ahol dolgozhattam biztos megélhetést, mondhatni „alaphangon”, de jómódot hozott… Ültünk a teraszon, néztük a maskarásokat, a tűznyelőket, hallgattuk a mindenféle zenebonát.

0001

Azt hiszem, valójában egy kicsit becsíptünk, mert egy idő után csak arra emlékszem, még énekelni is volt kedvünk. Persze, amúgy karneváli hangulatunktól vezérelve! Mielőtt távoztunk volna, csak annyit mondott: elmegyek…

Mert akkoriban ez még annyira szokatlan volt, nem is igazán voltam képes felfogni a szó valódi értelmét. Nem próbálgattam kimondani, hogy „elmegyek”, mert olyan valószerűtlennek tűnt, még maga a gondolat is!

Szombathelyen születtünk. Itt csámborogtuk óvodába, iskolába, a Derkó volt minden gyermekkori szerelmünk és csalódásunk színtere, ide jöttünk haza az egyetemről, ide húzott vissza a családalapítás – ugyan, hová, máshová? -, a gyermekeinknek is ezt a szülővárost szántuk! Nem tudtam igazán elképzelni, hogy lehet innen elmenni, felszámolva az addigi otthont, a barátokat, a helyeket, ahová az embert az emlékei kötik.

Ő elment. Angliában él, éppen tíz éve. Egy londoni klinika vezető orvosa lett. Évente álmodom annyi jövedelemről, amit ő havonta keres, a családja is megszokta a kinti életet, csak évente egyszer jönnek meglátogatni az egykori fészket. A szülei meghaltak, hogy sírjuk ne tűnjék gondozatlannak, évente vásárol műanyag levelekkel és művirágokkal díszített koszorút. A megszólalásig olyanok azok a szirmok, mintha élnének! A keresztre köti, talán, még imádkozik is egyet a keresztnél, aztán kiballag a temetőből, fura, jobbkormányos autójába ül és útnak ered.

Megy, haza…

Faggatni próbál, mi történt velem. Próbálok nem panaszkodni. Csak nem igazán hagy békén! Jó ember és jó orvos, szeret a dolgok végére járni…Mondom neki, hogy elveszítettem, amiért annyit tanultam, nincs “hivatásom”, otthonom, s a kor, meg a kór lassan elrabolja tőlem a mozdulás lehetőségét is… és ő nem érti, miért nem kezeltetem fájdalmas ízületeimet…

Azután képeket mutogat az otthonáról, a gyermekei vidám pillanatait villantja, szinte táncol az iphone a kezében. Az enyémek otthon vannak, mondom, hazudom, aztán szerencsére hangos dobpergéssel indul a felvonulás, a karnevál színpompás eseménye, a fő attrakció! Kér egy újabb kört, fizet, persze helyettem is, kortyolunk, aztán hátradőlünk, s nézzük a város elöljáróit, amint tógáikban feszítve integetnek, elégedett mosollyal arcukon.

0002

-Hogy ezek mekkora majmok! – szólal meg váratlanul. – Hazajövünk évente egyszer, az asszony, meg a gyerekek már ki sem jönnek, utálják ezt a koszt, szemetet, rendetlenséget, a rengeteg romhalmazt, kiadó üzletet, meg lepukkant kocsmát! Integetnek a nagyságos urak! Úgy menetelnek, mintha bizony büszkék lehetnének erre a végtelen semmire, ami körbeveszi őket! Undorító, mit csináltak Szombathelyből!

-Én már csak a haverok miatt jövök, szeretek rábukkanni rég látott cimbikre, de ez a körítés, a méregdrágán mért vacak piák, meg kaják nem tudnak feldobni! Tíz éve még azt hittem, ez az egyetlen dolog, amiért jó szombathelyinek lenni! Minden csak máz, mindenhol a talmit, a giccset, meg az erőlködést, az indokolatlan jókedveteket tapasztalom! Amikor megláttam azt a papundekli „diadalívet” ott a Thökölyn, azt hittem felfordulok a röhögéstől… Normálisak vagytok, egyáltalán?

Mondja, még mondja, s a legrosszabb, hogy lassan úgy érzem, mintha szégyenkeznem kellene mindezekért a mondataiért. (Pedig szombathelyiként valójában csak kívülállók lehetünk, a dolgok leginkább tőlünk függetlenül történnek, nélkülünk játszódnak, valósulnak meg. Ez van most…)

b

Búcsúzkodunk…

Mondja, két nap múlva indul „haza”. Már nem Angliába megy, már „hazafelé” veszi az útját. Hallani sem akar a visszatérésről, amiről annyi szép történetet hallunk évek óta. Ahogy ő mondja, nem akar éhen dögleni… Hosszasan nézem távozó alakját, aztán elveszik ő is a karneváli forgatagban, az ünneplő tömegben, az „indokolatlan jókedv” világában…

Mi még itt ünnepelgetünk néhány napig; százezerszer végigvonulunk az eladhatatlan göncökkel megpakolt bódék előtt, tapsikolunk, ahogy illik az egyre silányabb produkciókon, aztán végigszenvedjük, amint lapjaira szedik a papundekli diadalívünket…