A JELÖLTEK KÉSZEN ÁLLNAK – de vajon kié lesz a győzelem?

Szombathelyre figyel az egész ország! Ezt mondták, írták alig egy hete, szinte szünet nélkül! A legnagyobb formátumú szombathelyi rendezvényről, az országos tömegeket mozgatni kész Savaria Történelmi Karneválról, annak várható pozitív hatásairól, következményeiről írtak. A győzelemről szóltak mindazok, akiknek a rendezvény sikere profitot jelent/het. Csak kicsit becsomagolták az egészet „szombathelyiségbe”. Azt mondták, büszkének kell lennünk, s csak a jó hírünk növekszik egyre.

Lélekben jóllakatták a várost…

Csak néhányan kuksoltak otthon, azok, akiknek nem állt módjukban osztozni ebben a büszkeségben, méltóságban. Odahaza töltötték a hétvégét, nem álltak sorban langallóért, lángosért, meg sült kolbászért sem, nem ittak émelyítő borokat, s a felállított színpadok előtt sem dülöngélhettek római öltözékben, eltelve a mindenféle jó muzsikával.

Még lélekben sem…

A karnevál napjai elmúltak. Bontják a sátrakat, színpadokat, lelátókat, söprögetik a hátrahagyott morzsákat, már csak pár nap és hűlt helye lesz a nagy dínomdánomnak. A győztesek csendben számolgatják majd a bankót, aztán kis idő múlva előkullognak majd, lógó orral elkeseredettséget színlelve és elmaradt sikerről, meg a sajnálatos hiányról beszélnek. Ami addigra szintúgy „szombathelyiség” lesz; ez a deficit, meg a szégyen, amit valahogy mindig sikerül elplántálni.

Testben és lélekben is megkapjuk majd az üres zsebek gyötrelmét!

De máris itt az újabb előadás! Csak tessék, tessék!
Ezt most „választásnak” hívják, lehetőségnek, melyben az itt élők dönthetnek a saját sorsuk felől. Ez is egyféle „szombathelyiség”, itt is nekünk és rólunk szólnak a hírek, ki másról?! A dolog úgy zajlik, hogy bizonyos hölgyek és urak összeverbuválódnak, fotózkodnak és ígérnek, lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán, kerítés kolbászból stb.stb. csak előbb az ő pihepuha párnás székecskéiket kell bebiztosítanunk.

Csak ennyit kérnek – nem nagy ügy!

Cserébe világra szóló nagy mulatságot ígérnek, meg egy köztük egy tál lencsét.

Féltem őt. Valahogy mindig így voltam Cordeliával is, Lear legkisebb leányával. Tudják, aki a körinterjú során azt találta válaszolni az apja kérdésére, hogy úgy szereti őt, amint a sót szereti az ember. Aztán az apja elkergette, mert nem tartotta elég ékesen szólónak a legkisebb gyermeket!

Nem volt elég ígéretes az ígérete…

A mi választási mulatságunk asztalánál is ül valaki, aki „csak” annyit tart fontosnak, hogy Szombathely utcáin ne kószálhassanak gyermekeink éhes gyomorral! Míg mások a szegénységet hirdető pápájukat milliárdos beruházásokkal váró programot, építendő hatalmas stadiont, egyházi iskolát üzennek, addig ő, az egy, éhező gyermekről szól, csendesen.

c

Egyes egyedül neki fontos az én gyermekem éhesen korgó pocakja! Meg mindannyiunk egyetlen gyermekének korgó gyomra!

b

Egyetlen tál lencse versenyez egy pompájában felülmúlhatatlan székesegyházzal, stadionnal és katolikus iskolával!

Fülemben felsejlik a mondat, a még mindig regnáló tanácsnok mondata, ami akkor hangzott el, amikor a templomot, stadiont és iskolát építtetők zártkörű mulatsága előtt, a jéghideg téren az a másik ígéretek helyett lencsét osztott a szegényeknek. Akiknek, meg akik gyermekeinek a gyomra olykor-olykor korog!

Azt találta mondani ez a derék Szakály nevű tanácsnok, hogy amit az ételosztók művelnek, az gyomorforgató!

A jelöltek készen állnak! De vajon kié lesz a győzelem?

SONY DSC