6 7

Kettőszázharminc kilométer. Vissza kicsit több… Budapest és Szombathely távolsága évek óta legyőzhetetlen egy vidéken, Vas megyében élőnek. Egy teljes heti kosztpénz az út oda-vissza, ha már a szükségletek e szintjén vagyunk kénytelenek kalkulálni! Természetesen mindez gépjárművel számítva, amihez a kibicek mindig hozzáteszik, hogy a kocsiban akár öten is utazhatnak, akkor meg szinte ingyen robog a gép.

Ez a távolság és költség mindannyiszor hatványozódik, valahányszor szűkebb pátriárkánk kicsinységében összeméretik a székesfőváros nemes értékeivel, aztán hirtelen a törpénél kisebbre szűkül, valahányszor azt bizonygatják, hogy igazodnunk kell! A távolság elillan, a különbség megszűnik létezni, a homogenizálás működésbe lép – most, a választások közeledtével még inkább!

0001

Még hat hét! Éppen ennyi van hátra, s a becses jobban teljesítők egyre csak az azonosulásunkról beszélnek. Szinte ölelni látszanak a láncok, ők és mi, mi és ők, magunk vagyunk a megtestesült egység, meg aztán, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest… Azt hihetnénk, hogy értelme van ennek az erőlködős összefonódásnak, de mire menekülni próbálnánk, a puhán óvó karok karmai kinőnek! Ez az ő egységük!

Hat hét. Csak majdnem ugyanaz, mint 6 7!

Az ő „odafentjük” csak majdnem ugyanaz, mint a mi „idelentünk”, s, ha álmodozásaink közben ráadásul megtéveszthetőek is vagyunk, lágy muzsikaszó mellett talán még a nyelvünkre is csorgatjuk a nemes mézcukor elképzelt ízét! De vajon, miért olyan fontosak ezek az álmok? Mert kényelmesek, önmagukat legyőzhetetlennek mutatók, meg mert mindazok, akik küzdenének, harcolnának velük és ellenük, több elkeseredett hangot hallattak, mint azt elviseltük volna! Mert akiknek az élen vezetni kellett volna, a sor legvégéről hintették az igét, dirigáltak, nógatták az övéiket – s nekünk az lett volna a dolgunk, hogy helyettük harcolva, nekik építsünk új hajlékot! Ilyen egyszerű a képlet, sokaknak mégsem érthető!

0005

Hallom, hogy Szombathely nem lehet más, mint az ország, nem lehet más, mint Budapest! Hallom, hogy csak úgy marad töretlen Szombathely fejlődése, ha az eddigi lendület folytatódik. De miféle lendület az, ami láthatatlan, erőfeszítést tőlünk nem kíván, helyettünk és főleg nélkülünk oldja meg a legfontosabb dolgainkat? Miféle nekilódulást kellene folytatnunk, ha mindazok szégyenlistára kerültek, akik valaha tettek valamit a szülővárosukért, s a markukat tartók, meg térden csúszók uralma alatt többen költöztek el közülünk, mint hajdan a háborúk idején?

Hallom, hogy a hitélet, az erkölcsök, meg a böcsület kell, hogy erősödjék, miközben csak épülő templomokat, egyházi iskolát kapunk, s ha lankadna a figyelmünk, olykor némi emlékeztetőt a gigantikus stadionról, ahol majd győzelmeiket éltethetjük. Ha persze lesz még addig csapat egyáltalán!

Mondják mindegyre, hogy nem érdemlik meg a visszatérést azok, akiket álnok hazugságok és csalások árán félreállítottak, megbecstelenítettek. Mondják, és közben elvárják, hogy éljenezzen a tömeg, visszhangozza csalárd mondataikat. Csak a lényeg veszik el, a kimondatlan és átragasztott plakátjaikról: Szombathely egykor az együtt gondolkodni, együtt álmodni és ha kellett, együtt alkotni tudók közösségeként érte el rangját – soha, senki, odafentről nem segített!

0004

Miért kellene összemosni a kettőezer tízig eredményesen és rengeteg megvalósult értékkel városunkat gazdagítók csoportját a székesfővárosban koncért marakodókkal? Miért, hogy megint csak a kényelmet, a mások által elérhető dicsőséget szánják a szombathelyieknek? És főleg, miért nem veszik észre végre, hogy a hatalmon lévők köré egyre gyűlnek az onnét őket mielőbb elzavarni akarók: pártok, szervezetek, csoportok, akik felismerték, hogy Szombathely nagy bajban van! Ezt a várost segíteni, újra az őt megillető magasságba kell emelni! Azoknak, akik itt születtek, itt élnek és itt szeretnének tenni a gyermekeik jövőjéért!

A verseny maga az erő! Már az ókorban is azért rendeztek viadalokat, hogy azokon összemérhessék erejüket a legjobbak. De már ott is ismert fogalmak voltak, a versenyszellem, a versenytársak tisztelete, a sportszerűség. Szombathely holnapjáért is versenyre kelnek most néhányan.

Jó látni, hogy akadnak, akik Szombathelyért kívánnak tenni, míg mások csak a kormányzathoz, a fővároshoz való hűségről és egységről papolnak, miközben felfalja köztereinket a gaz, a szemét, miközben utcányi üzlet áll kihasználatlanul, árasztva egy elhagyott és elfelejtett település riasztó képét!

Elég a további próbálkozásokból! A bábműsor véget ért!

0002

A változáshoz remek csapat, jó erőnlétben, jól versenyzők kellenek, akiknek fontos a győzelem! A mi dolgunk most a bíztatás, hogy újra tudjunk, és főleg merjünk beszélni a változásról, a kockázatokról! A kényelmes állandóságot hirdetőkhöz is legyen szavunk, engedjük őket is, szokásos sziporkáik eregetéséhez, de beszélgessünk, újra, mint régen. Mert Budapest messze van, s mi soha nem kellettünk másra, csak az átlagok feljavítására! Bármi történjen ott, bárkik ölik is egymást, mi törődjünk saját fészkünk rendjével.

0006

Hat hét! Még mindenre elég! Éljen Szombathely! Mert ez a dolgok rendje!