BECSENGETNEK – kőnehéz iskolatáskák, embert próbáló kiadások, és…

Kezdődik! Úgy tűnik, bármennyire is szeretnénk szimpla, de derűs hangulatú, fényképes tudósításban beszámolni a tanévkezdés vidám pillanatairól, a lurkók várakozásáról, meg a mindent felváltó megújulásról, minden ugyanúgy folytatódik, mint ahogy abbamaradt néhány héttel ezelőtt…

Ez van!

Hogy az egészért ez a lehetetlenre sikeredett, esős, hűvös nyár volna a lugas, kétlem! Ahogy azt sem tudom elfogadni, hogy a „mi időnkben” széppé formált pillanatok ma már csak erőlködésben és szimpla dögunalomban képesek visszaköszönni!

A heteken át tartó lázas készülődések, az ünneplő ruhás, nyakkendős tanévnyitó, a mindenféle füzetek, ceruzák, tollak összegyűjtése, a vadonatúj könyvek kék ruhába való felöltöztetése, vignettázása, a tisztaság csomag összeállítása valaha a készülődés megannyi örömét hordták körénk. Nem állítom, hogy valamennyien, de igenis vártuk a tanévet, az új sulit, meg az új barátságokat, az ismeretlen tudást, amit lelkes tanítónénik, meg tanárbácsik álmodtak körénk. A vásottabbak persze lógatták a nózit, aztán azok is betörtek néhány nap múlva…

001

Nem értem, miért válhattunk fásulttá, egykedvűvé, valahányszor egy-egy tanévkezdés ünneplésétől kell éppen megfosztanunk a gyermekeinket?
Miért van jogunk belerondítani az ő várakozásukba, miért lettek kőnehézzé az iskolatáskák és miért vált embert próbáló gonddá minden, amivel tönkretehetjük az összes gyermeki pillanatukat?! Rárontunk esetlenségeikre, azután amit lehet, készen a nyakukba zúdítunk. Csak, hogy ne kelljenek a közös esték, az együttlét élménye, míg a rakoncátlan nyári kissrácból igazi, komoly kisiskolást formálunk.

005

002

Nem hiszem el, hogy ebben az eszetlen rohanásban, amit egyébként szokás szerint nagybetűs ÉLETnek nevezünk, ne lehetne, ne volna néhány pillanat, amíg megtorpanhatunk! Úgy, őszintén, mikor engedtük meg magunknak utoljára, hogy elrévedezzünk néhány sárguló levél láttán? Mikor ámuldoztunk a sürgönyfák villanydrótjain gyülekező fecskék láttán? Mikor szaladgáltunk utoljára a rétekről betakarított szalmahengerek legtetején és mikor rugdostuk órákon át a száraz avart? Nagyon bátrak lettünk. Gyermeteg dolognak gondoljuk, mindazt, ami szép, kigúnyoljuk az egyszerűt, a hagyományosat keresőket. Beálltunk egy végtelenhosszú sorba, ahol, mint tudjuk, „a majmoké a világ”!

003

Adjunk ma és holnap néhány önzetlenül őszinte pillanatot a gyerekeknek! Ne eljátsszuk, de örüljünk az ünnepüknek, a kezdetnek, akkor is, ha ez részünkről rengeteg lemondással jár. Gondoskodjunk, ahogy azt velünk tették egykor szüleink, nagyszüleink, ne féljünk felidézni azt a néhai szeptember elsejét, a vízmértékes nadrággal, a kék nyakkendővel, meg a fényesre bagarolozott lakkcipőcskével! A táskáink nekünk is hatalmasak és nehezek voltak, s a tanévkezdéshez mi is jó sok pénzt raboltunk az otthoni kasszából. Hja, az „átkosban” minden más volt…

De vajon ez, ami most van, nem átkosabb-e mindannál, amit valaha megélhettünk?