SZOMBATHELY FELETT AZ ÉG… – amikor az ernyő sem segít

Esik.

Napok, sőt, hetek óta.

A városlakók „ember-emlékezet óta nem látott” esőkről beszélnek.

001

A patakok, a mi „folyóink” partfalig áradnak, a földeket víz borítja, latyak és sár, járhatatlan utak kígyóznak mindenfelé. Persze az „ember-emlékezet” olykor a túlzások világához vezet, ha belegondolunk, a „régiek” számára az eső, – mely olykor lehet néha kiadósabb a kelleténél -, még „égi áldásnak” minősült. Az elhúzódó esők pedig csak egy azt követő termékenyebb időszak eljövetelét tették lehetővé…

Nem volt meglepetés, hogy esik.

004

Nem érte készületlenül a néhai szombathelyieket, nem néztek riadtan a felhők irányába, ha közelebb léptek ablakaikhoz a kőszegi hegyek.

Elfogadták, az élet rendjével összeegyeztethetőnek tartották a végeláthatatlan esőket, s akadtak szép számmal, akik nem hallottak még az esernyő védelméről sem. Áztak és elfogadták. Nem tudtak furmányos védelmi rendszereket építeni, melyek kizárhatták volna asz áradásokat. Talán, mert a „régiek” valóban életképesebbek, a bajokat jobban tűrők voltak. Feladatokra termett, elszánt emberek, akiknek neveit ma a leginkább sírkövekről és fejfákról olvashatjuk…

003

Szombathely felett az ég meglehetősen borult.

Azt mondják, okunk van az ijedelemre, ma az esők nem jót jelentenek, s csak egyeseknek adatik meg a győzelem a víz felett, csak a kiválasztottak képesek a viharok vitorláiból élni! Ez a rengeteg eső meghökkentette, váratlanul érte a világot, a mi világunkat, s azóta egyre csak a „hibást” keressük. Akinek ezt az egészet köszönhetjük.

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Így vagyunk, s így leszünk mi is, ezzel a temérdek esővel. A tisztító vízzel, mely egyre csak hullik, mint az ingyen kegyelem, és sárrá válik, mint minden elherdált lehetőségünk.

002

Köszönnünk kell tehát az elhallgatóknak, a gyáva bohócoknak, hogy őrzik és éberen vigyázzák minden romlás gyökerét! Mert így remélnek további öt évnyi nyugalmat a semmittevéshez. Hát, gyerünk!

Utóirat:

Volt egyszer egy király, akinek vára egy magas hegy tetején állt, és a birodalmára nézett. Az uralkodó annyira népszerű volt, hogy a közeli város lakói mindennap ajándékokat küldtek neki, és születésnapját az egész királyságban megünnepelték. Az emberek szerették, mert közismerten bölcs és igazságos volt az ítéleteiben.

Egy napon tragédia sújtott le a városra. A város vize beszennyeződött, és minden férfi, nő és gyermek megőrült. Csak a király nem, akinek saját kútja volt.
Nem sokkal a tragédia után, a bolond városlakók beszélni kezdték, hogy a király “különösen” viselkedik, az ítéletei nem helyesek, és a bölcsessége színlelés csupán. Néhányan az is feltételezni merészelték, hogy a király megőrült. Népszerűsége hamarosan szétfoszlott. Az emberek már nem hoztak neki ajándékokat, nem ünnepelték a születésnapját.

A hegy tetején élő magányos királynak nem maradt senkije. Egy nap elhatározta, hogy lemegy a hegyről és ellátogat a városba. Meleg nap volt, ezért ivott egyet a város kútjából.
Aznap éjjel hatalmas ünneplés volt a városban, az emberek boldogok voltak, hogy imádott királyuk “visszanyerte a józan eszét”.

(Dan Millman – A békés harcos útja)