VAN MÉG NÉHÁNY ÉVÜNK – csak “aggodalomra” nincs okunk!

Nem is értem, miért szeretnék végre rendet tenni, miért annyira fontos, hogy ne kelljen szégyenkezve elkullogni majd pár nappal “utána”… Hogy mindaz, amiről ígéretként, meg jóslatként beszéltünk, ne legyen végül álmodozás, szélhámosság, csak mert egyedül ígérni nem volt nehéz.

Csak aggodalomra nincs okunk! Mert már most lehet hallani azokat az átkozottul gőgös és lekezelő mondatokat… Előre!

Mindazok, akik semmit nem kell, hogy tegyenek, mondjanak, s mégis odaállnak majd, és fotózkodnak, akiknek csak elfogadni kell a jelszavakat, meg a megkomponált mozdulatokat. Az irántunk érzett megvetést és gyűlöletet is készen kapják… Jó tanítványai a megbomlott elmének…

0001

A mindig pozitív hírek majd erről szólnak: Szombathely, a keresztények ősi és mégis modern városa, serényen épül, megállíthatatlanul fejlődik. Sikertörténetek jellemzik! Nem is gondolnák, mennyire!…

( Előbb csak úgy, a „jelenlét” kedvéért, a bölcs előrelátók, éppen csak jelzés szinten, elhelyeztek néhány tereptárgyat, melyek egy bizonyos „szent” emlékét hivatottak volt rögzíteni az amúgy addig nélküle is jól elvegetáló városlakók lelkében. Aztán, mert láthatóan senki nem indult tüntetni, meg köztereinket elborító, rozsdás vasszörnyeket rombolni, nekibátorodtak. Naná! Evés közben jön az igazi étvágy! )

A néhai meccsek ugyan néhol még látszólag zajlanak, a város jelenlegi, láthatóan csonka – mondhatni egyszemélyes – vezetése hitbuzgó, sőt, haver – így a keresztény kisebbség ellenfelet nélkülöző győzelme mindenhol borítékolható! Taps! Megtalálják a számításukat! Nyilvánvaló, hogy a tőlük függetlenül élők, vagyis mi, a marhák, – akik ugyan többen vagyunk, jócskán, de ugye, nem hordjuk pénzünket a mindenféle perselyeikbe, így fészkünkben idegenné váltunk -, szóval, mi a „pogányok”, (ahogy a bélyeget megkaptuk és mint egykor a zsidók a sárga csillagot, s büszkén viseljük is…), vesztésre állunk!

0003

Ezt sulykolja minden, a karmaik közt vergődő média! Meg minden beszari harsona! Köröttünk is!

Szombathely, a keresztények modern városa, templomokat, tornyokat és szentélyeket újít és épít, egyházi iskolákat fejleszt és hoz létre, vagy éppen bérbe ad, az itt élőket pedig rendkívül frappáns módon „szentmárton népévé” homogenizálja. Lihegésüket – mely ezek után nyilván elvárható – a legkevésbé sem félreérthető, ócsító plasztikkártyával honorálja, jutalmazza. Na és lelkesen készül, a köztől elsíbolt milliárdokból, a szegénységről oly szép szavakkal prédikáló római pápa, Ferenc érkezésére, fogadására.

Csak előbb még e jövetelre hivatkozva átépíti az amúgy évszázados tradícióival – hogy, hogy nem! – mindmáig egész jól működő belvárost. Ahogy kell! A nem éppen nekik tapsikolók, a „pogányok”, amúgy további kasztokra bonthatóak, szerintük akadnak köztünk büdös komcsik, zelmúltnyócévi szocik, liberális ördögtől valók, kádár népe, meg a többi címkézett panelszörny, akik még mindig nem szívódtak fel! Pedig a képletek szerint ez volna a dolguk… a dolgunk! Mire várunk, vajon? Hajnalra? Éjszakára?

(…)

A „helyhatósági választás” elnevezés, maga a kifejezés, normál körülmények között arról szólna, hogy bizonyos emberek, bizonyos érdekeiknek leginkább megfelelő dolgot, vagy személyt kiemelnek a többi jelölt, vagy versenyző közül, jó magasba tolják, majd a kiválasztottat, vagy azok körét mindenféle előnyökben részesítik. Mert a köz igényeinek az, a leginkább megfelelő, akinek a lénye, és amit kínál, az, amire a leginkább van szükségünk. Ez volt, ez volna minden választás célja. Csak a szombathelyiek esnek némi füllentés (…) áldozatává!

0002

0001

0003


A hatályos magyar jog szerint csalást az követ el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz.
– akad, aki gyanúról beszél…

A minap egy hitéleti együttlétnek álcázott politikai gyűlésbe csöppentem. ( Bocs mindenkitől, így, utólag; sajnos nem láttam előre…) A társaságba minden bizonnyal tévedésből hívhattak, – fogalmazzunk jóindulatúan! – azt gondolták, már „elég értelmes vagyok a gondolataikhoz”, melyek javarészt az ott megjelentek különlegességével foglalkoztak. A különlegességük abban állt, hogy valamennyien meggyőződéssel hirdették a Szombathelynek felkínálható egyetlen fejlődési utat, mely bizonyos Márton lábnyomait követve, templomtól templomig tereli a kiválasztottakat… És persze még egy momentum közös volt: a féktelen gyűlölet mindazzal és mindazokkal szemben, akik 2010 előtt lakták, sőt éppen vezették a városukat! Leköpködték az előttünk várost építő generációkat. A szüleinket…
Megtudhattam, – mint ahogy a választásokig eltelni méltóztató időben a templomba járók mindegyike megtudhat majd -, hogy kizárólag az egyházak erősödése révén, csakis általuk fejlődhet Szombathely.

0004

Megtudhattam, hogy az összetartozás záloga éppen a kereszténydemokraták kezében van, s azt holmi szocik, meg komcsik csak szétverni tudnák! Megtudhattam, ahogy Orwell Állatfarmjában a gyűlésekre sereglő állatok, hogy miként lehet rossz, aki két lábon jár, s miért jó, aki négyen… Sőt, az is kiderült, persze, hogy Szombathelyen is mindenki „egyenlő”, csak vannak, jócskán, „egyenlőbbek”.
A hangulatos együttlétből kitűnt, hogy a korábbi idők vezetői, maguk voltak a sátán követei, hiszen nem támogatták „kellő módon” az egyházi intézményeket!

(…)

„A szerepjáték 2-2,5 éves korban jelenik meg, és a hatodik életévig lesz domináns, de a későbbiek során is jelen van a gyermek tevékenységében. A legkezdetlegesebb szerepjáték, az úgynevezett szimbólumjáték során a gyermekek a tárgyakat nem feltétlenül funkcióiknak megfelelően használják. Ilyen például, amikor a kifli telefonná válik a kezükben, és egy komplett beszélgetést bonyolítanak le rajta. A pszichológusok szerint ekkora a gyermeknél már kialakul az úgynevezett szimbolikus gondolkodás, a kifliről szerzett ismereteit gondolatban félretéve felruházza azt a telefon tulajdonságaival. Nem „törlődnek” emlékezetéből annak eredeti tulajdonságai, így játék közben nem, de utána valószínűleg el fogja fogyasztani azt a bizonyos kiflit. Tehát a szerepjáték, bár a felnőttek számára nem úgy tűnik, igen bonyolult szellemi tevékenységet jelent a gyerek számára.

0002

A klasszikus szerepjáték, vagy más néven utánzójáték (például a papás-mamás, vagy a doktorosdi) során, a gyerekek a felnőttek tevékenységeit képzeletük, kreativitásuk segítségével újraalkotják. Általában azokat az embereket utánozzák, akik érzelmileg fontosak számukra, így lényeges, hogy ezek a személyek mindig jó példát mutassanak nekik.”

Feladatul kaptam, hát teljesítettem! No meg kíváncsiságtól is vezérelve felcihelődtem, hogy egy másik jelenésem alkalmával megpróbáljam a „lehetetlent”. Szerettem volna megtudni, ma éppen „kik” szeretnének lenni a legfiatalabb Szombathelyiek? Vajon, van-e helyi kedvencük, ideáljuk, akinek bőrébe bújva szívesen képzelik bele magukat egy-egy gyermeki történetbe!

Nem fogják elhinni! Amint megpróbáltam apró Puskás Tivadarkákra, meg Veres Bandikákra lelni, amint picurka Mérei Tomik mellett várost vezetgetnek, bizony csalódnom kellett! Sok még a tennivaló! Bár a kölykök, javarészt már gügyögnek…

0006

Szerencsétlenül bamba szombathelyiek! Van még néhány évünk! Évetek!

Nem is értem, miért szeretnék végre rendet tenni, miért annyira fontos, hogy ne kelljen szégyenkezve elkullogni majd pár nappal utána. Hogy mindaz, amiről ígéretként, meg jóslatként beszéltünk, ne legyen végül álmodozás, szélhámosság, csak mert egyedül ígérni nem volt nehéz. Csak aggodalomra nincs okunk! Mert már most lehet hallani azokat az átkozottul gőgös és lekezelő mondatokat… Előre!

0005

Mindazok, akik semmit nem kell, hogy tegyenek, mondjanak, s mégis odaállnak majd, és fotózkodnak, akiknek csak elfogadni kell a jelszavakat, meg a megkomponált mozdulatokat. Az irántunk érzett megvetést és gyűlöletet is készen kapják… kapjátok.

Jó tanítványai a megbomlott elmének…

(Amúgy a képek még Ukrajnában készültek…) …meg persze Szombathelyen!

A HIÁNYZÓK EGYRE TÖBBEN – az alkalmasak egyre kevesebben vannak!

Végigpásztázva a szombathelyi „hetvenesek” listáján, szomorúan állapíthatom meg, hogy a hiányzók súlya, valahogy többszörösére sikeredett az önjelölt alkalmatlanokéhoz képest. Az utóbbiak tolonganak, sertepertélnek, gazt irtanak, szemetet szednek, vagy éppen anyáznak egy keveset valamelyik versenytárs udvarában. A lelke legmélyéről… Meghökkentő, mennyire szeretnék erőlködéseikkel meghökkenteni polgártársaikat! Ők, akik valójában érthetetlen, miért vállalták, avagy inkább jelöltették önmagukat, jönnek! Pökhendi kis akarnokok mindahányan! Kis púderozható háztáji dicsőségre, egy jó kis média-szereplésre vágynak, alattomosan, vagy épp csak igazolni próbálják, mennyi félnótás lakja városunkat?

Ki tudja? Valaki majd csak rájuk voksol, ha másért nem, haverságból. Együtt jártunk az oviba, padtársam volt az általánosban, együtt számláltuk a centit a seregben, és még számtalan közös pont elég lehet négy, vagy akár tizennégy vokshoz! Akik mégsem tarolnak – bár valljuk be, minden tudásukat bevetik, csak éppen ennyi a muníció… – majd tudni vélik, miféle szemétségek sora, meg a választók miféle idétlensége hagyta száradni nemes orcájukat a placcon!

Több hónap nem lesz elég, hogy mások hibáit sorolják! Mi meg majd hallgatjuk!

Szóval, a közelgő önkormányzati választás jelöltlistáját kóstolgatva, leginkább a hiányzók elveszített méltósága okoz fájdalmat. A fiatal amerikai író, John Green szövege jár a fejemben; aki azt írja:

„Arra gondoltam: ez a félelem. Elveszítettem valami fontosat, és képtelen vagyok megtalálni, pedig nagy szükségem van rá. Olyan félelem ez, mint amikor valaki elveszíti a szemüvegét, és elmegy szemüveget vásárolni, és azt mondják neki, hogy a világon mindenütt kifogyott a szemüveg, és most már anélkül kell élnie.”

Hiányzik egy-két számomra ismeretlen ember, akikről úgy vélem, engem és téged is biztosan ismertek, vagy ismernek jól, és mostantól mégis hiábavaló az ő néhai, vagy éppen elfelejtett képességük. Az egyikük bizonyára odaátról figyel, biztosan tudom, hogy most is gondoskodik éppen valakiről… A másikuk odahaza ül a végtelen csöndjében, mert bár senki nem volt olyan bátor, hogy kimondja, „így”, felesleges lett. Nem tudakolhattam, miért vált mindkét szolgálattevő az eltávozók és eltávozottak elcsigázott harcosává. Csak egyet tudok: ez az ősz, meg az én szívem, éppen nélkülük lett annyira, de annyira üres!

002

Szeretnék tudni mindent a titánokról, a gyermekarcú kapaszkodókról, a másutt már gigászi tetteket maguk mögött tudókról, akik most elvárják tőlem és tőlünk a lelkes voksokat, a támogatást, csak éppen a röfit nem láthatom… csak a nyílást a hátán!

Úgy érzem, jogos volna elvárnom, hogy kopogtassanak, keressék a kegyeimet, mutassanak alázatosságot, szórakoztassanak és ejtsenek bámulatba! De könyörgöm, legalább szorítsák meg a kezemet, valami biztató dörmögés mentén, ne csak a gyatra szórólapjaiktól várják az ájulásomat!

Nem akarok és nem tudok olvasni róluk, nem akarok és nem tudok hallani felőlük! Őket akarom szíves látni, tőlük akarok szívet melengető gondolatokat hallani, mert különben újra szerencsétlen, beszélni és fogalmazni képtelen nyomorékok kezébe jut a sorsom, a sorsunk!

Szeretném megismerni a ravaszságukat, leleplezni álnok testbeszéddel körített önzésüket, szeretném megkérdezni tőlük, amit egyetlen sajtószolga nem kérdezhet meg, mert azokat elhajtják messzire az illetlenségéért!

Sad man siting on a bench

Jogom van mind a hetvenet megismerni, mielőtt döntést hozok! Jogom van tudni, kik vették a bátorságot, hogy szeretett városunk irányításáért, a megszerezhető szavazatokért a ringbe szálltak! Látni szeretném, akad-e köztük csapatjátékos, vagy csak a másolható kliséket szajkózó, plakátarcú bábokat lehet szeretnem, de nagyon!

Választani szeretnék, először, közülük, egy összhangot mutatni képes csapatot!

Ahol egymásért és egymás mellett, egymást erősítve indulnak voksokért, ahol nem maradhat senki magányos harcos! Szeretném megismerni egyenként a történetüket, a velük megesett érdekességeket – talán lesz még aki ért: szeretném megtalálni közülük a szerethetőt!

Nem pedig elfogadni, akit a nagyságosék a nyakamba zúdítanak!

A HIÁNYZÓK EGYRE TÖBBEN – az alkalmasak egyre kevesebben vannak! Mert nem csak számtan létezik…Hát ezért van az, hogy bizalmatlan vagyok, mint az a harmincezernél is több, aki négy esztendeje egyszerűen csak otthon maradt! Nem érdekel, ki volt az a tizenegy ezer, aki hatalmat adott az azzal visszaélőknek. Nem érdekel, ki volt, aki hiába adott kilenc ezernél is több voksot azoknak, akik megszolgálták azt, nyolc kemény év alatt.
De most úgy szeretnék dönteni, hogy a hiányzók, akár csak lélekben is, de büszkék lehessenek rám… Képviselő urak, segítsetek nekem!

003

„Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos… Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom… Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így… Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg.”
Márai Sándor

AZ ENGEDELMESSÉG ISKOLÁJÁTÓL – a gondolkodás iskolájáig!

Elek Benedek egy dunántúli kisváros lakója, ma délután felvette szebbik öltönyét, és elindult a belváros felé, „rendet tenni”. Elege lett, mondhatni mindenből, miután gyermeke hazatért az iskolából, és elmesélte, mi történt a „suliban”, ahol élete első napját töltötte, elsősként. Elek Benedek amúgy tisztességben megőszült úr, többen csak egyszerűen „Benedek Apónak” szólítják. Nehezen hozható ki a béketűrésből, széles látókörű, rendelkezik megfelelő tájékozottsággal és humorérzékkel.

Benedek úr elindult, azzal a nem titkolt céllal, hogy „rendet tegyen”. Nem fontos igazán, hogy miként is képzelte ezt az egyébként igen nemes tevékenységet – nem tisztázott, kit szeretett volna felképelni, papot, vagy tanítót, de eldöntötte, hogy véget vet az éppen csak elstartolt kalamajkának. Nem sokat gatyázott, ment egyenesen az öreg oskolához, ahol maga is megtanulta egykor a betűvetést, meg a számolás-mérés tudományát. Oda, ahol apró lurkóból kék nyakkendős kisdobossá, majd veres nyakkendős úttörővé, később derék sihederré változott. Régebben a helyet alma maternek nevezték, majd a megszerezhető műveltség mértékét hangsúlyozva „általános iskola” néven illették.

Gyermekkora a magyarországi szocializmus virágkorára tehető; a Magyar Népköztársaság volt a legvidámabb barakk. Szülei a város gyáraiban dolgoztak, a lakótelep egyik virágos háztömbjének harmadik emeletén laktak, a nagy proletárfestőről elnevezett lakótelepen. Míg mások messze költöztek, ő itthon tanult tovább, itt járt középiskolába és főiskolára is, azután itt helyezkedett el, ma is itt, ezen a lakótelepen él.

Tóbiás József; Hiller István

Ma délelőtt, Budapesten, egy időben gyermeke első hittan órájával, két ember – Magyarország egyik legjobb tanára és pártja vezetője – állt a mikrofonok mögött:

„Párhuzamos tanévet indít az MSZP: a szeptember 1-jével indult “engedelmesség iskolájával” szemben “a gondolkodás iskoláját” indítja el a jövő héten – jelentette be Hiller István hétfőn budapesti sajtótájékoztatón.

Az MSZP oktatáspolitikai kabinetvezetője a VIII. kerületi Práter utcában, a Pál utcai fiúk szobránál közölte, “a gondolkodás iskolájában” a pedagógusok azt mutatják be hétről hétre, tanóráról tanórára, több tantárgyból is, “hogy másképp is, szabadon is lehet”.
Értékelése szerint a jelenlegi iskolarendszer egy politikai akarat megnyilvánulása az oktatásügyben és nem a gyermekek érdekeinek kifejezése.

Hiller István szerint “a kormányzati oktatáspolitikában csendes félfordulat” zajlik. Mint mondta, ennek jele a személyi és a szerkezeti változtatás. Bírálta és feladatára alkalmatlannak nevezte a Klebersberg Intézményfenntartó Központot (Klik), mondván, hogy a központosítás túlzott és erőltetett volt.
Mint mondta, nem kell és nem is lehet a felmerülő iskolai gondokat egy budapesti belvárosi irodaházból orvosolni, a tankerület vagy a járás alkalmasabb intézményfenntartó egység. Álláspontja szerint a tavalyi tankönyvproblémák, az idei e-naplóval kapcsolatos gondok ugyanannak a rossz rendszernek a törvényszerű működési zavarai.

Tóbiás József, az MSZP elnöke azt hangsúlyozta, az esélyek kiegyenlítését segítő, a tudás megszerzését ösztönző, a kreativitás fejlesztésén alapuló oktatási rendszerre van szükség Magyarországon. Úgy fogalmazott, a Fidesz oktatáspolitikai értékdiktatúrája 19. századi, miközben a 21. században vagyunk.
A pártelnök szerint nem azt a kérdést kell feltenni, mit nem tud a gyerek, hanem azt, mit tud, miben tehetséges, miben kell fejleszteni. Hozzátette: nem porosz iskolarendszerre, hanem egy, a szabad gondolkodást segítőre van szükség, amire a skandináv országok iskolái jelentenek példát.
A sajtótájékoztató helyszínéről azt mondta, hogy az éppen a Molnár Ferenc regényében leírt “einstandot” jeleníti meg, amiről ma Magyarországon senkinek sem kell elmagyarázni, hogy mit jelent az oktatás területén.”
(Népszava)

Benedek úr gyermeke, az édesapját mindenkinél jobban szerető fiúcska, ma megtudta az iskolában, élete első tanítási napján, hogy bár a szülei, nagyszülei nem tartoznak igazán a rendes emberek közé, belőle még válhat igaz, keresztény magyar ember. Böcsületes, templomba járó fajta, akinek nem kell szégyenkeznie származása miatt…

936534-catholic-church-priest

Benedek úr elindult, azzal a nem titkolt céllal, tehát, hogy „rendet tegyen”. Nem fontos igazán, hogy miként is képzelte ezt az egyébként igen nemes tevékenységet – nem tisztázott, kit szeretett volna felképelni, papot, vagy tanítót, de eldöntötte, hogy véget vet az éppen csak elstartolt kalamajkának.

Szombathelyen, legújabban éppen Szent Márton városában, 2014-ben.
Mese nincs!